18. fejezet: Szerencse (2. rész)

Ismét éjfekete álomból ébredtem. A lélegzetvétel nehéz volt, a testem pedig egyből megfeszült a kíntól, ami mindenhol jelen volt. Ordítani akartam a rám törő fájdalomtól, de csak gyenge nyöszörgés jött ki a számon. A kezemet a torkomhoz kaptam, ami be volt kötve. Felszínre tört bennem a nemrég átélt borzalom, és a hirtelen jött ijedtség arra késztetett, hogy ülő helyzetbe tornásszam magam.
- Ne, Lily! Maradj fekve. – rontott be az ajtón Apám.
Annyira örültem neki, mint még soha. Felé nyújtottam mind a két karomat jelezve, hogy meg akarom őt ölelni. Leült az ágyam szélére, és óvatosan átkarolt. Ebben az ölelésben éreztem, hogy ott van minden. A félelem, a megkönnyebbülés, a szeretet. Éreztem, ahogy gyengéden megszorít, és megrázkódik a válla. Megijedtem, hiszen ilyet évekkel ezelőtt nem tett. Mindig kemény fiú volt, sose vesztette el az eszét.
- Soha többé ne tűnj el így! – húzódott el tőlem, és láttam, ahogy letöröl egy könnycseppet az arcáról. A tekintetében mégsem leltem egy csepp haragot sem, csak mélységes aggódást. Értem aggódott, azért, mert voltam olyan bolond, hogy egyedül elmenjek, amikor egy vámpír az életemre tör. Nagyon felelőtlen és ostoba dolog volt ez tőlem, most már beláttam. Akartam valamit mondani, de nem bírtam kinyögni semmit. Csak ültem, és néztem őt.
Hát tényleg ennyire buta volnék? – kérdeztem magamtól. Tényleg megérte játszani az életemmel? Soha, de soha többé nem futok el így tőle. Amikor William a nyakamat szorongatta, rájöttem, hogy milyen ostoba dolgot műveltem. Ha meg is haltam volna, nem így akartam őt utoljára látni. Bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer mosolyogni lássam.
Most pedig ismét itt vagyok vele, és átölel. A boldogság hulláma söpört végig rajtam, és örültem, hogy kaptam egy esélyt arra, hogy másképp alakítsam az életem.
- Ígérem, Apa. Szeretlek. – hajtottam le a fejem, és hatalmas gombócot éreztem a torkomban.
- Én is szeretlek kicsikém. – suttogta, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Maradj itt! Mindjárt visszajövök. – mondta, és kiviharzott a szobából.
Megrökönyödve ültem az ágyamon, és próbáltam felmérni, hogy milyen állapotban vagyok. A csuklóim be voltak kötve, gyorsan lefejtettem róla a gézt, és ledermedve bámultam őket. William ujjnyomai is tisztán kivehetőek voltak. Próbáltam mozgatni, de rettenetesen fájt. Aztán tovább vizsgáltam magam. A nyakam is be volt kötve, és csak remélni tudtam, hogy az arcomon nem látszik semmi abból az ütésből, amitől csak foltokat láttam. Lerúgtam magamról a takarót, és majdnem felsikítottam rémültemben, mert a combjaimon végig vörös csíkok díszelegtek. Eszembe jutott minden, ami történt, gyorsan villogtak a képek a fejemben.  Ziháltam az emlékképektől, és alig kaptam levegőt. Reszkettem a félelemtől, és lezuhantam az ágyról.
- Lily! Kicsikém, mi a baj? – ugrotta át az ágyat Jacob, és védelmezően átölelt. Éreztem, ahogy mozgatja a fejét, gondolom valamiféle veszélyforrást keresett.
- Jake… nincs itt senki. – hallottam meg egy ismerős hangot, de nem mertem megmozdulni és beszélni se, mert féltem, hogy leharapom a nyelvemet.
- De hát akkor mi van vele?! – üvöltötte kétségbeesetten.
- V-v-várj egy kicsit, Apa. – dadogtam, és próbáltam lenyugodni, de nem ment egyszerűen. Végig az járt az eszemben, ahogy William súlya rám nehezedik, és leszorítja a kezeimet, hogy ne tudjak mozogni.
- Lily. Nincsen semmi baj. Már vége. Többé nem férkőzhet a közeledbe. Vége. Meghalt. – fogta két keze közé az arcomat Tony, és mélyen a szemembe nézett. Elvesztem a kék szemek örvénylő mélységében. Magába szippantott és nem engedett el, pedig gyorsan észbe kaptam, és küzdöttem elenne minden erőmmel. Csak ültem Jacob ölében és bámultam Tonyt. Nem tudom mi foghatott meg annyira benne. Nem volt semmi különös vagy akár szép rajta. Mégis, ahogy rám nézett… az a gyengédség és áhítat…
- Már nem reszket. – állapította meg Apa.
- Már nem. – mosolygott rám Tony, és felkelt a földről. Most vettem csak észre, hogy idáig előttem guggolt. – Én most megyek Jake. Nemsoká visszajövök.
Megszólalni sem volt időm, mert ahogy befejezte a mondatot, kiugrott az ablakon. Ijedten pattantam fel, ami rossz ötletnek bizonyult, mert máris éreztem a szúró fájdalmat a mellkasomnál.
- Megállj, kicsi lány! Csak semmi pattogás. Farkasok vagyunk az ég szerelmére! – állított meg Jacob, és fejcsóválva visszavitt az ágyamhoz.
- Persze, persze. – mondtam sóhajtva.
- Ne utánozd Apádat. Vannak hülye dolgai. – mondta vigyorogva, hiszen az előző mondatot pontosan ugyanúgy mondtam, ahogy ő szokta.
- Már ösztönös. Na, mit csinálunk ma? Motor? – vigyorogtam rá angyalian.
- Szó se lehet róla! – kelt ki magából, én meg annyira jót nevettem rajta. – Ne nevess! Ez nem vicces! Iskolába se engedlek, sőt… még ebből az ágyból sem kelhetsz fel. Még hogy motorozni! Hah! – mérgelődött még mindig, én meg egyre jobban derültem rajta, hogy komolyan vette. Természetesen eszem ágában sem volt motorra ülni. Szerintem még a lépcsőn sem tudnék jelenleg lemenni.
- Csak nem gondolod, hogy komolyan mondtam? Ennél talán jobban is ismerhetnél. – húztam el a számat egy újabb fájdalmas mozdulatom után.
- Nekem ilyet ne mondj még viccből sem. Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?! – nézett a szemembe karikás szemeivel.
- Mióta nem aludtál?
- Egy ideje.
- Apaaaaaaaa! Mars aludni! Gyerünk, nem mondom még egyszer. Nem kell, hogy te is kikészítsd magad.
- Nem megyek. – mondta vigyorogva. Szerintem még élvezte is, hogy bosszanthat.
- Oké, akkor maradj itt, és aludjunk. De most aludni fogsz, mert ha nem, akkor hozok egy baseball ütőt, és addig váglak kupán vele, ameddig el nem terülsz a földön.
- Akkor sokáig kell ütnöd… - hahotázott.
- Rendben, akkor megyek is. – rúgtam le magamról a takarót. Meglátjuk ki a makacsabb. Bár úgyis tudtam, hogy én fogok győzni.
- Felejtsd el. Itt maradnék úgyis veled. Akkor alszunk? – adta meg magát, és odajött mellém, és átölelt, ahogy kislány koromban, amikor mindig esti mesét mondott nekem.
- Mesét nem kapok?
- Egyszer volt hol nem volt, egy makacs kislány, aki mindig rávette két szép szemével az apukáját minden hülyeségre…
- Naaaa! – bokszoltam a vállába. – Inkább aludj, ha csak ilyenek jutnak eszedbe.
- Az igazság fáj.
- Nekem most jobban fáj a hasam, mint az igazságod.
Hamar elaludtam, pedig Jacob végig szuszogott, néha horkolt is. Eleget aludtam már vele, hogy tudjam, csak az kell neki, hogy oldalba bökjem, és már abba is hagyta a horkolást.
Álmatlanul aludtam végre. Amikor felkeltem, Jake még mindig mellettem durmolt. Óvatosan kimásztam az ágyból, és elsántikáltam az ajtóig. Nagy nehezen leküzdöttem magam a lépcsőn, és zihálva rogytam le a konyhában egy székre. Jó pár percig üldögéltem ott, aztán erőt vettem magamon, és felkeltem, hogy csináljak egy kis ennivalót. Többször is neki kellett kezdenem a kenyér felszeletelésének, mert annyira remegett a kezem, hogy alig bírtam tartani a kést.
- Segítsek? – hallottam meg Tony hangját.
- Igen, köszi. – mondtam, és hirtelen deja vu érzésem támadt, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzak.
Percek alatt elaludtam a konyhaasztalon, de a tányér halk koppanására hirtelen felkaptam a fejem.
- Bocsánat. Igyekeztem halk lenni…  - nézett rám bűnbánó arccal.
- Semmi baj. Köszönöm. – mondtam, amikor megláttam a kész szendvicset előttem. Az arcomat az asztalon pihentettem, és úgy kezdtem el enni. Nem szólt semmit, csak vigyorogva nézett engem. Tudtam, hogy most arra gondol, amire én.
- Meg ne szólalj. – morogtam.
- Nem állt szándékomban. – vigyorgott még mindig.
- Nagyon helyes. – bólintottam, aztán felemeltem a fejem, és azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan vehetném rá apámat, hogy elengedjen iskolába. Már napok óta itthon feküdtem, és már nagyon mehetnékem volt, még a fájdalom ellenére is.
- Min gondolkozol?
- Azon, hogy hogyan vegyem rá Apámat, hogy elengedjen suliba. – dünnyögtem, miközben még mindig csak bámultam a tájat.
- Nehéz dolgod lesz. Nem fog elengedni. – mondta magabiztosan.
- Mérget is innál rá? – néztem a szemébe, és felhúztam a szemöldököm.
- Miért? Szerinted meg tudnád győzni? – nézett rám amolyan „te tisztára lökött vagy” pillantással.
- A lánya vagyok, Tony. Ismerem, mint a tenyeremet. Tudom, mik a gyenge pontjai. – mentem egyre közelebb hozzá, és mindent tudóan az arcába vágtam a mondatokat.
- Fogadjunk? – vigyorgott rám, és felkelt ő is a székről.
- Úri hölgy biztosra nem fogad. – vontam meg a vállam, és visszamentem a szobámba.
Jacob még mindig aludt, csak visszamásztam mellé, és újra álomba merültem.
Megint eltelt pár nap, és Edward nem jelentkezett. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem is érdeklem már, és kínomban már nem tudtam mit csinálni magammal. Legszívesebben elmentem volna a Cullen házhoz és kisírt szemekkel, térden állva esdekeltem volna neki, hogy bocsásson meg. De nem hogy oda nem mehettem, még haza és suliba se engedett Jake.
Egyik este mindenki át jött vacsorázni hozzánk. Ott volt az Uley család, az összes farkas, és még Emma és Natalie is eljöttek.
- Lily! Nahát, napról napra jobban nézel ki. – bukdácsolt felém Emma.
- Köszi. Hogy vagytok?
- Jaj, mi nagyon jól, köszönjük. – mondta, és megfogta Tyler kezét. – Van egy hírünk.
- Na, és mi az? – kérdeztem kíváncsian.
Nem válaszolt, csak az orrom elé tartotta a kezét, hogy megcsodálhassam a gyűrűsujján lévő gyűrűt. Egyszerű eljegyzési gyűrű volt, mégis vonzotta a szemem. Emma és Tyler… ilyen korán? Hogy lehet ez?
- Öhm… gratulálok! De… - tértem magamhoz a meghökkenésből.
- Hogy-hogy ilyen hamar? – vigyorgott Tyler.
- Anyáék kicsit kiakadtak, de látják, hogy mennyire szeretjük egymást. Belementek. – ugrált örömében Emma.
- Váó… Sok boldogságot srácok! – pislogtam, és megöleltem mind a kettőjüket.
Mindenki annyira boldog volt, sokáig ünnepelték az ifjú párt. Én viszont igyekeztem minél hamarabb szabadulni a társaságból. Még csak tíz óra volt, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább.
- Bocsánat, de én most lepihenek. Elfáradtam ma nagyon. – mondtam bűnbánó arccal.
- Jaj, hát persze. Menj csak nyugodtan, Lily. – kapott a fejéhez Emma, hiszen még mindig gyenge voltam.
- Örülök nektek. – öleltem meg őket, és a többiektől is elköszöntem.
Felmentem a lépcsőn, és már alig bírtam visszatartani a rám nehezedő bánat első könnyeit, de végül csak sikerült elbotorkálnom a szobámig, és ahogy becsuktam az ajtót, előtört belőlem a zokogás.
Természetesen örültem, hogy Emma megtalálta élete értelmét és Tyler is szerelmes belé, de mégis annyira boldogtalan voltam…
Eszembe jutott Edward, és az a végzetes nap. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy csak néz, és nem szól egy szót sem. Még keservesebben zokogtam fel, de igyekeztem halk maradni, mert a lent lévő farkasok a végén még megrohamozzák a szobámat.
Ültem a földön, és már ott tartottam, hogy jobb lett volna, ha nem is lépnek közbe, és William megöl, amikor két forró tenyér nehezedett a vállamra. El akartam lökni, hogy hagyjon engem békén, de erőm már nem sok maradt, és végül ölelés lett belőle.
Nem tudom, hogy meddig zokoghattam a karjaiban, de már nem is számított. Itt volt az ideje, hogy végre feltegyem azt a kérdést, amit Apámtól nem akartam megkérdezni, viszont már az ébredésem óta foglalkoztatott.
- Ki mentett meg?

Emma gyűrűje:

18. fejezet: Szerencse (1. rész)

Sziasztok!
Ez idáig a legdurvább rész, ezért a biztonság kedvéért most figyelmeztetek mindenkit erre.
Továbbá: bocsi, hogy ilyen sokáig vergődtem vele, de nem pont ilyen a hangulatom. Sokkal jobb. Ezért ezt most rendkívül nehéz volt megírnom. Remélem megértitek.


- William… - suttogtam rémülten. A szívem a torkomban dobogott, és tudtam, hogy most végem, nincs tovább. Itt fogok meghalni, William kezei között/által.
- Érzem, ahogy rettegsz. Ez izgató. – suttogta, és én éreztem, hogy megremeg mögöttem. – Megígértem, hogy eljövök érted. Csak ki kellett várnom a megfelelő alkalmat.
Megkövülve álltam, és azon gondolkoztam, hogy most mitévő legyek. Most nincsenek itt a farkasok, hogy megvédjenek. Nincs itt Jacob, hogy megfélemlítse vagy meglepje. Nincs itt Edward sem, és a vámpírok se. Magamra maradtam a döntéseim miatt. Tényleg ez kellett nekem? Mindenkit elmartam magam mellől. Ez csakis az én hibám, mindenről én tehetek.
A félelem és a fájdalom furcsa keveréke kavargott bennem, és hirtelen rádöbbentem, hogy nekem teljesen mindegy, hogy mit művel velem William. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Elvesztettem a szeretteimet, így mit sem ér az életem.
- Rendben. Veled megyek. – mondtam higgadtan. Egyszerűen nem féltem már tőle. Akiket szeretek, biztonságban vannak, és számomra csak ez a fontos.
- Hogy mi? – kérdezett vissza, miközben az ujjaival a hajamat simogatta.
- Veled megyek. Csak hadd vegyek fel valami meleg ruhát. – suttogtam.
- Hát… legyen. De aztán elviszlek innen, és az enyém leszel. – mondta hatalmas vigyorral az arcán, és úgy nézett rám, mint aki a lelki szemei előtt látja, hogy hogyan változtat át vámpírrá. Nagyon féltem, de úgy gondoltam, hogy ez így igazságos. Így bűnhődök meg a tetteimért.
Felvettem egy másik farmert, másik pólót és egy pulcsit. Fogalmam sem volt róla, hogy hova megyünk, de igyekeztem nem bepánikolni. Ezt is csak időhúzásnak szántam, hátha van még olyan, aki törődik velem. Nem volt…
- A kocsiddal megyünk. – ragadta meg a karom, és az ajtó felé húzott.
- Kérlek… nem kell rángatni. Tudok én magam is menni, és mint már mondtam, veled megyek.
- Jól van, kislány. Akkor hajrá. – vigyorodott el, és a kezével intett, mint egy úriember. – Csak utánad.
Nyeltem egy nagyot, és elindultam. Reményvesztett emberként léptem ki a bejárati ajtón, de tartottam magam, nem bőgtem. Semmi értelme könnyeket hullatni, mert az egy cseppet se segít.
Már kezdett feléledni bennem a túlélőösztön, mert valahogy szabadulni akartam a vámpírtól. Az agyamon szélsebesen futottak át a menekülési tervek, de William sokkal erősebb és gyorsabb volt, mint én, így sakkban tartott. Végre kilábaltam a depiből, és villogott az agyamban a piros „Veszély” lámpa. Remegő kezemmel próbáltam meg kinyitni a kocsi ajtaját, de a kulcs nem talált bele a zárba. Több ilyen próbálkozás után William megelégelte a bénázásomat, és odajött hozzám, hogy ő nyissa ki a zárat.
- Ebben mi volt olyan nehéz? – kérdezte felvont szemöldökkel, aztán elmosolyodott. – Tudom, hogy félsz. De hidd el, jó lesz. Élvezni fogod te is.
Mégis mit akart ez velem csinálni?! Ha lett volna bátorságom hozzá, már megkérdeztem volna. De csak álltam, és remegtem. Egyre közelebb jött, és nekiszorított a kocsi ajtajának. Nem volt menekvés. Éreztem a homlokomon a lélegzetét, és most örültem csak igazán annak, hogy ilyen alacsony vagyok, mert így nem éri el egyből az arcomat. Lejjebb hajolt, én meg kétségbeesetten elfordítottam a fejem. Csak ezt ne…
Nevetve húzódott vissza, de ettől a nevetéstől felállt a szőr a hátamon. Mély hangja bejárta minden porcikámat, tömény undort váltva ki belőlem. A kezem ökölbe szorult, remegtem az indulattól. Elöntött a düh, de nem mozdultam. Mi értelme lenne? Gondold végig, Lily… Próbálj meg logikusan gondolkodni. Ha bármi meggondolatlanságot művelsz, azzal csak rontasz a helyzeten…
Miközben ezen morfondíroztam, William átsétált a másik ajtóhoz, és beült a kocsiba. Kinyitotta nekem az ajtót, de pont ott álltam, és hátba vágott. Elestem, és próbáltam felkelni a földről, de már csak arra eszméltem, hogy az anyósülésen ülök.
- Ostoba… - suttogta.
Elindultunk a… nem tudom hova. Nagyon gyorsan vezetett, sokkal többel, mint amennyivel én szoktam száguldozni. Néztem a mellettünk elsuhanó fákat, és azon gondolkoztam, hogy ha most kiugranék a kocsiból, akkor vajon túlélném-e. Egyből el is vetettem az ötletet, mert biztos voltam benne, hogy ő sokkal gyorsabban reagálna, és még jobban megbüntetne. Szóval maradtam a „biztonságos” ülésben.
- Hova megyünk? – kérdeztem rekedt hangon.
- Egy olyan helyre, ahol nem találnak meg. – felelte mosolyogva.
Az út további részében nem beszéltünk, bár csak öt perc volt az egész. Fogalmam sem volt róla, hogy vagyunk.
- Szállj ki! – parancsolt rám. Nekem nem is kellett több, gyorsan kimásztam a kocsiból. Jobbnak láttam azt tenni, amit mond. Nem akartam, hogy megerőszakoljon. Ha kell, előtte végzek magammal. De engem nem kap meg.
Mire felegyenesedtem az autó mellett, ő már ott állt mellettem. Nem szoktam még meg, hogy ennyire gyors, így ijedtemben ugrottam egyet. Megragadta a karomat, és behúzott a fák közé. Az arcomba csaptak az ágak, és ettől egy remek ötletem támadt. Megjelölök minden fát, hátha megtalálnak. Már ha keres engem valaki…
Igyekeztem úgy loholni utána, hogy minél több ághoz hozzáérjek valamelyik testrészemmel.
William nem vette észre a taktikázást, csak húzott maga után. Már húsz perce gyalogolhattunk, amikor egyszer csak megállt, én pedig fáradtan rogytam össze. Nem bírtam már tovább menni, kimerült voltam a rengeteg érzelmi nyomástól, és a délutáni sírástól. Az oldalamra fordultam, és felvettem az embrió pózt. Általában így szoktam aludni, és akkor is így fekszem, ha nagyon bánatos vagyok.
Nem sokáig feküdhettem ott, mert William odajött hozzám. Rémülten rándultam össze, amikor hozzámért. Nem sikítoztam, annak semmi értelme nem lett volna. Bizonyára erre ő is felfigyelt, mert felvont szemöldökkel térdelt le mellém.
- Nem sikítasz. – mondta szomorú arccal. – Azt viszont érzem, hogy félsz. Ez érdekes…
- Segítene az rajtam, ha sikítanék? – kérdeztem vissza faarccal.
- Az égvilágon semmi sem segíthet rajtad. Viszont engem nagyon feltüzelne. – húzta mosolyra a száját. Legszívesebben leköptem volna. De nem volt halandó, így jobbnak láttam nem kötözködni vele.
Elhúzta a kezem az arcom elől, és a hátamra fordított. Tudtam, hogy mire készül, és veszetten küzdöttem ellene. Hátrálni kezdtem, de csak az egyik kezem volt szabad, a másikat ő fogta. Nem tudtam szabadulni, nem volt menekvés. Fohászkodtam, könyörögtem magamban, hogy valaki mentsen meg. Vagy haljak meg most, mielőtt… Sosem vágytam még ennyire a halált. Nem akartam ennek a szörnyetegnek a játékszere lenni. Rémülten kerestem valamit, amivel megállíthatom, de egy kisebb völgyben voltunk, és nem volt itt semmi a fákon kívül. Kétségbeesésemben megpróbáltam kirántgatni a karomat a keze fogságából, de ő csak nevetett rajtam.
- Most komolyan azt hiszed, hogy megszabadulhatsz tőlem? Mi lenne a terved? Elfutsz? Csak közlöm, hogy tízszer gyorsabban futok, mint te. – mondta gúnyosan.
- Kérem, engedjen el. Ez fáj. – könyörögtem neki, mert annyira erősen szorította a bal csuklómat, hogy már csillagokat láttam a fájdalomtól.
- Akkor engedem el, amikor én akarom. – jött közelebb. – Akkor fekszel le, amikor én mondom. – lökött le a földre, nyomatékot adva ezzel a szavainak. – És akkor nyitod szét a lábad, amikor én azt akarom. – lefogta a kezeimet, és rám feküdt.
A szívem a torkomban dobogott, és majd’ megfulladtam. William nagyon nehéz volt, alig kaptam levegőt. Minden erőmmel ellenkeztem, nem akartam, hogy ez megtörténjen. Végig azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnék szabadulni, de nem voltam hozzá elég erős.
- Rachel… - suttogta behunyt szemmel. Rettegve kapkodtam a levegőt, ő pedig egyre közelebb jött az arcomhoz. Édes Istenem, bármit megteszek, csak ezt ne kelljen átélnem.
Felkapta hirtelen a fejét, mint aki hallott volna valamit, de csak az én hangos lihegésem visszhangzott a síri csöndben. Visszafordította a fejét rám, és elengedte a kezemet. Megkönnyebbültem egy másodpercre, de nem sokra rá még jobban megijedtem. Kezeivel a nyakamhoz nyúlt, és egy laza mozdulattal letépte rólam a pulcsimat. Elszakadt a cérna, kétségbeesetten sikítottam fel. Kapálóztam kézzel-lábbal, minden utolsó csepp energiámat beleadva.
Egyáltalán nem hatotta meg az ellenkezésem, vigyorogva fogta le minden végtagomat. Semmi reményem nem maradt. Itt és most fogok meghalni. De előtte… Nem! Nem akartam tudni. El akartam ájulni, azt akartam, hogy ha meg is történik, akkor ne kelljen rá emlékeznem egy örökkévalóságon át arra, hogy ez a szörnyeteg volt az első…
- Tüzes kis tigris vagy. Élvezet veled játszani. – mondta mámorosan, én pedig a szeme közé köptem. Rögtön meg is bántam, mert pofán vágott, olyan erővel, hogy azt hittem, leszakad az arcom. Lehet, hogy kisebb agyrázkódást kaptam, mert csak homályos foltokat láttam magam előtt.
- Nem hiszem el, hogy ennyire makacs vagy. Ha nyugton maradsz, nem bántalak. – suttogta a fülembe.
Próbáltam lecsillapodni, de nagyon megijesztett, hogy csak foltokat látok. Viszont ebben volt valami jó is. A látásom romlása a többi érzékszervemet javította fel. Sokkal jobban hallottam például, és a szaglásom is jobb lett. Ismerős illatot fújt felém a szél, és hirtelen felébredt bennem a remény.
- Ez nem lehet igaz… - suttogta William. – Nem csúszhatsz ki a kezeim közül még egyszer.
Éreztem, ahogy a kezei a nyakamra fonódnak, és megszorítja, de a következő pillanatban minden súly eltűnt rólam.
Meghaltam? Ennyi volt csak? Ettől féltem annyira? A halál könnyű, békés. Legalábbis most így éreztem. Annyira nyugodt voltam, mintha nem is történt volna semmi. Mintha csak egy napsütéses vasárnap délután ragadott volna magával a túlvilág. Butaság volt így éreznem, de máshogy nem tudnám megfogalmazni. Csak hagytam, hogy vigyen a kellemesen forró szél. De aztán…
Élni nehezebb.
A az összes fájdalmam visszatért, csak még erősebben. Fájt a fejem, a lábam, a karom, a torkom, még a levegővétel is hatalmas kín volt. Mintha egy forró vasat nyomnának le a torkomon. Próbáltam inkább az orromon át venni a levegőt, de úgy nem ment. Köhögtem, de az is iszonyatosan fájt. Próbáltam összeszedni magam, de egy perc után rájöttem, hogy jobb nekem, ha nyugton maradok. Éltem, és ez volt jelenleg a legjobb hír.
Hol van William? Nem mintha hiányozna, de most vettem csak észre, hogy a tonnányi súly már nincs rajtam. Megpróbáltam felülni, de visszarogytam, és a fejem tompán koppant a földön. Megint csupa-csupa folt volt a világ.
- Lily, maradj velem. Lélegezz! – hallottam egy ismerős hangot, de nem tudtam pontosan behatárolni, hogy honnan jött, és azt sem, hogy kié volt.

Rekordok, köszönet!

Drága Olvasóim!

Szeretném megköszönni nektek, hogy olvassátok a történetem! Leírhatatlan, amit éreztem ma reggel, amikor fellestem az oldalra. 99 ember iratkozott fel, mint rendszeres olvasó! Kissé (ugyebár tudjuk, hogy a kissé mit jelent... Kiakadt, Ingatag, Síkideg éS Érzelmes [Olasz meló c. filmben volt] ) elérzékenyültem. Nagyon hálás vagyok nektek! Sose gondoltam volna, hogy ilyen sok ember fogja olvasni az általam megálmodott Twilight szálat.
Továbbá kint van egy számoló az oldalon, ami azt jelezte, hogy december 22-e óta több, mint 6000 látogatóm volt! Ilyen nagy számokkal nem is nagyon tudok mit kezdeni...
Van még egy számolóm, amit senki se lát (Google Analytics), aminek a segítségével minden nap nyomon kísérem a látogatottságot. Október óta folyamatosan 200 felett volt a napi látogatottság ( személy/nap), ami azt jelenti, hogy naponta ennyi ember nézett rá az oldalra!
Még egyszer nagyon köszönöm nektek! Ti vagytok a legjobb olvasótábor!
Remélem majd a hamarosan elinduló saját történetemet is sokan fogjátok olvasni.
Szeretném még megköszönni a barátaimnak, különösképpen Vikkynek, aki mindig segített nekem, még ha ezt tagadja is :D Az én drága Jó Tündéremnek is köszönöm, tényleg Gooffy, mindent köszönök neked! Egyszer, ha nagy leszek, akkor talán majd meg tudom hálálni valahogy!

Na de félre az érzelgős, csöpögős résszel...
Ma este (remélem nem húzódik el hajnalig az írás...) jön az új félfejezet a 100. olvasó (Inka) tiszteletére! Üdv körünkben!

Szeretlek titeket!!!
Nikki

Íme Tony és William!

Sziasztok!

Sokan érdeklődtek, hogy én hogyan képzelem el a két "bajkeverőt". Rávettem magam, és sok-sok google-ös kutatás után megtaláltam a leginkább rájuk hasonlító srácokat. Egyik se híres tudtommal, igyekszem nem közismert embereket találni... gondolom észrevettétek már. Na szóval...
Itt van Tony, a bajkeverő, aki nagyon idegesítő, vicces, de kitartó:

(Tudom, kicsit bénán néz ki, de nem lehet tele a ficcem tökéletes pasikkal :P)

És itt van William, a gonosz vámpír:

17.fejezet: Fogságban (2. rész)

Csak álltam, és figyeltem őt. A küszöbön állt, és bűnbánó arccal nézett rám. Annyira kisfiúsnak hatott. Kezeit idegesen a combjához ütögette, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy rosszat csinált, és most jött bocsánatot kérni az anyukájától. Vagy mint egy kisfiú, aki bevallja egy kislánynak, hogy ő bizony nagyon szereti. Nem, ez a hasonlat nagyon nem tetszik…
Kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani, de finoman ívelt ajkai nem nyíltak szét, így csak némán néztük egymást. Nem tudom, hogy meddig ment ez így, csak arra lettem figyelmes, hogy már nem őt látom.
- Lily! Hahó! Itt vagy? – kérdezte Jake viccelődve, és csettintett egyet a szemem előtt. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a kép.
- Persze, minden rendben. Csak Tony bunkó volt. De mindegy is. El akarok menni innen, most. – mondtam, és kirohantam a szobából. Senki sem tartott vissza, kissé csodálkoztam is ezen.
Igazából az volt a bajom, hogy olyan dolog férkőzött a gondolataimba, amit nagyon nem akartam. Ahogy ott álltam a szoba közepén, arra gondoltam, hogy legszívesebben odafutnék Tonyhoz, és soha többé nem bújnék ki abból az ölelésből. Nem akartam, hogy így nézzen rám. Boldognak akartam látni. Ez őszintén szólva halálra is rémített utána. Nem mondom, Tony helyes volt, de én Edwardot szerettem. Éreztem, ahogy a puszta emléke romokba dönti az iménti vágyaimat, és ennyi elég volt ahhoz, hogy el tudjak menekülni onnan.
Kiértem az udvarra, de nem álltam meg. Bementem a garázsba, és magamra aggattam a sisakomat. Megpróbáltam kitolni a motoromat, de két erős kar fonódott a derekam köré, és Jacob lefejtette rólam a sisakot. Elszakadt a cérna, nem bírtam tovább. A könnyek patakokban folytak az arcomon lefelé. A térdeim megrogytak, de az esés elmaradt. Nem értettem, hogy honnan jött ez a hirtelen sírás. Azt hiszem, szégyelltem magam…
Apa a karjaiba vett, de nem néztem fel, nem nyitottam ki a szemem. Oly mindegy volt most nekem, hogy hová visz. Távol akartam lenni Tonytól. Hirtelen megrémültem, hogy visszavisz hozzá.
- Ne… - nyögtem, de nem tudtam többet mondani.
- Nyugalom, nincs semmi baj. – mondta csitítóan.
Amikor kinyitottam a szemem, már nem voltunk a háznál. Nagyon elhagyhattam magam, mert eddig azt sem vettem észre, hogy Jacob futott. Éreztem a víz sós illatát, és rögtön rájöttem, hogy a partra hozott le. A szokásos törzshelyemre, ami már évek óta menedékül szolgált számomra, ha bánat gyötört. Vajon honnan tudta, hogy ide járok?...
- Légy szíves, tegyél le. – szipogtam.
- Biztos? – kérdezte remegő hangon.
- Igen.
Letett, és arrébb lépett, hogy támogathasson, ha esetleg eldőlnék. Gyengének éreztem magam, de összeszedtem minden erőmet, és megálltam a lábamon. Elsétáltam ahhoz a farönkhöz, amin mindig üldögélni szoktam, és lerogytam rá.
- Nem kell itt lenned. Úgyis sok a dolgod. Menj csak. – mondtam rekedt hangon, aztán megköszörültem a torkomat. Igazából egyáltalán nem akartam, hogy ezt végignézze. Ebben úgyse tud segíteni. Meg azt se szerettem volna, ha ő is velem együtt szenved.
- Nem hagylak magadra. Itt maradok. – suttogta, és leült mellém, hogy átölelhessen. – Mi történt az előbb?
- Megrémültem, aztán rájöttem egy pár dologra. – válaszoltam. Tekintetem a távolba meredt, és csak bámultam a vizet.
- Mitől rémültél meg?
- Tonytól.
- Ennyire rémes lenne? – kérdezte nevetve.
- Az a rémes, amit éreztem iránta. – vallottam be.
- Éreztél? Mi ez az egész, Lily? – nézett rám kíváncsian, és láttam rajta az örömöt.
- Nem hiszem, hogy bevésődtem. – mondtam gúnyosan.
- Hát akkor?
- Nem tudom… de nagyon idegesítő az a gyerek. Nem szeretném, hogy ő vigyázzon rám.
- Hát, ezzel van egy kis gond…
- Mi?
- Tegnap beiratkozott az iskoládba. Ő is oda fog járni. – sütötte le a szemét.
- Hogy mi?! Nem, az nem lehet! – ugrottam talpra tiltakozva. Hogy teheti ezt velem?!
- Sajnálom…
- Nem kell sajnálnod! Elérted a célod! Viszont tudod mit? Engem nem érdekel Tony! Gyűlölöm, és felőlem fejre is állhat, akkor se fogok hozzá tartozni. Mert tudod mire jöttem rá, Jacob? – keltem ki magamból, és direkt a keresztnevén szólítottam. Így hatásosabb volt. Márpedig én most a lehető leghatásosabb akartam lenni. – Arra, hogy mennyire szeretem Edwardot! Elég volt csak rágondolnom, és éreztem, hogy a hirtelen jött Tony-őrület el is párolog! És te akár elfogadod, akár nem, ezen már nem lehet változtatni. Nem csak tini szerelem az egész. Érzem, hogy az Edward iránti szerelmem van olyan erős, mint Emma és Tyler vagy Nat és Chris bevésődése. – ordítottam a képébe. Nagy szemeket meresztett rám, de mást nem csinált. Láttam a fájdalmat a szemében, és hogy egyáltalán nem ezt a választ várta. Tudtam, hogy nem volt szép dolog tőlem, de egyszer ki kellett mondanom, hogy végre megértse, hogy mit érzek Edward iránt. Tudtam azt is, hogy ezt később még ezerszer meg fogom bánni, de egyelőre nem érdekelt, hogy mi lesz holnap vagy azután. Csak pár percig álltam vele szemben, farkasszemet néztünk. Aztán megfordultam, és otthagytam. Még mindig remegtem az indulattól, amikor visszaértem a házhoz. A bukóm ott volt a motor mellett. Nem haboztam sokáig. El akartam tűnni innen, minél messzebbre a farkasoktól. És vajon hol lehetek a legmesszebb? Természetesen Cullenéknál, így elhatároztam, hogy elmegyek hozzájuk. Szükségem van Edwardra. Felvettem a sisakot, és még a garázsban beindítottam a motort.
Olyan gyorsan száguldottam a határ felé, amilyen gyorsan csak tudtam. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor elhagytam a rezervátumot, de a sebességből nem vettem vissza. Így viszonylag gyorsan elértem a Cullen házhoz vezető utat. Befordultam a sarkon, de még mindig nem lassítottam. Kellett az adrenalin, mert különben összeroppantam volna. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, ha megállok, így igyekeztem minél tovább halogatni a fékezést. Végül már a ház előtt voltam. Az utolsó pillanatban jobbra rántottam a kormányt, és befékeztem jó fél métert csúsztam így a motorral, de nem estem el. Levettem a bukót, és rádobtam az eldőlt motorra. A ház felé vettem az irányt, de ezt is futva tettem meg. Mire az ajtóhoz értem, Edward átlépte a küszöböt, és a karjaiba zuhantam. Olyan jó érzés töltött el, mint még soha. Éreztem forró leheletét a fülemnél, amitől libabőrös lett a karom. Becsuktam a szemem, most csak érezni akartam. Érezni, hogy itt van velem, átölel, a szíve vadul kalimpál. Beszívtam az illatát, és elernyedtem a karjaiban. Nyoma sem volt már rajtam az egész napi feszültségnek. Otthon éreztem magam, biztonságban, szeretetben. Megpróbált kicsit eltolni magától, de rácsimpaszkodtam. Érzékeim újraéledtek, és olyan erősen szorítottam magamhoz, mintha ő lenne az utolsó deszka, amiben kapaszkodhatnék a háborgó tengeren. Nem akartam semmit, csak hogy öleljen, és el ne engedjen.
- Lily… minden rendben? – próbálkozott tovább. Szegény nem értette, hogy miért vagyok ennyire zaklatott. Én pedig csak ráztam a fejem, mert egy szó se jött ki a torkomon. Idáig visszafojtottam a sírást, viszont most se akartam rákezdeni, mert nem szerettem volna, ha a többiek így látnak.
- Edward… vidd fel. Ígérem, nem hallgatózok. – hallottam Mr. Cullen hangját, és a következő pillanatban éreztem, hogy a lábam elhagyja a talajt. Mire feleszméltem, már a jól ismert szobában voltunk.
Éreztem, ahogy letesz az ágyra, de valahogy még mindig nem tudtam elengedni. Óvatosan megpróbálta lefejteni a karjaimat a nyakáról, de olyan erősen tartottam, hogy ő is belátta: ez a művelet lehetetlen.
- Lily… csak melléd szeretnék feküdni. Így nem fog menni. Szeretnéd, hogy melléd feküdjek? – hallottam a hangját. Elszégyelltem magam, gyorsan visszahúztam a karom, és ahogy szembe került velem, rögtön kaptam is utána. Mosolyogva közelebb jött annyira, hogy már az összeért az orrunk hegye.
- Mi történt? – kérdezte összevont szemöldökkel. Igyekeztem erőt venni magamon, és visszanyeltem a könnyeimet.
- Van egy új farkas… - kezdtem bele, de elcsuklott a hangom és nem bírtam tovább mondani.
- Mi van vele? Bántott? – villantak meg dühösen a szemei, és gyorsan végignézett rajtam, nyomokat keresve.
- Nem. Vagyis de… inkább érzelmileg. – sütöttem le a szemem. Hogy valljam be neki? Annyira bűnösnek éreztem magam.
- Lily, kérlek mondd el. Szeretném, ha mindent elmondanál. Légy őszinte hozzám. – nézett mélyen a szemembe. Mély levegőt vettem, és ledaráltam a mondandómat.
- Tony idegesítő. Utálom. Viszont volt egy olyan helyzet, amikor úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá, és szeretnem kell őt. Mert így a helyes. Meg akartam vigasztalni, és nem akartam, hogy bármikor máskor szomorú legyen. – hadartam, aztán hirtelen abbahagytam, és megint előtört belőlem a zokogás. Annyira nem akartam azt érezni, és annyira utáltam magam, hogy mégis úgy néztem Tonyra, mint valami idióta. Nem akartam megbántani Edwardot, és tudtam, hogy őt sokkal, de sokkal jobban szeretem. Mégis úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. – Én… annyira szégyellem magam, Edward. Gyűlölöm, hogy ez történt. – szipogtam.
Nem szólt semmit, csak nézett engem. Én pedig csak sírtam, és tudtam, hogy erre nincs mentség. Mégis ki kellett mondanom a teljes igazságot. Hogy az őiránta érzett szerelmem pofozott vissza a valóságba, és adott annyi erőt, hogy elmeneküljek.
- Aztán eszembe jutott, hogy mit érzek irántad. Hogy mennyire szeretlek, és amellett hirtelen eltörpült az, amit akkor éreztem. Olyan erősen éreztem a szerelmem irántad, mint még soha. Ez több, mint egyszerű szerelem. Ha farkas lennél, azt mondanám, hogy beléd vésődtem. De nem vagy az… - halkult el a hangom. Edward még mindig csak bámult rám. Nem mondott semmit, én pedig láttam a fájdalmat a szemében. Sóhajtottam egy nagyot, és felkeltem az ágyról. Hát ennyi volt. Ilyen, ha egy szív összetörik és darabjaira hullik? Elindultam az ajtó felé, és közben úgy éreztem, hogy az egyik felem itt hagyom. Itt marad vele. Azzal a valakivel, akit teljes szívemből szerettem, aki miatt szembe szálltam apámmal.
Ahogy átléptem a küszöböt, rohanni kezdtem. Hirtelen el akartam menni a világ másik felére, ahol magam lehetek. Egy Cullennel sem találkoztam, de tudtam, hogy hallottak mindent. Bizonyára jobb is, hogy nem látom az arcukat. Elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy mély megvetéssel bámulnak, és legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. Felvettem – immáron harmadjára a mai nap – a bukósisakomat, és elmentem. Ott hagytam Apámat, most pedig a szerelmemet. Pocsék egy nap volt a mai.
Hazamentem, és betoltam az erdőbe a motort, nehogy nagyapa észrevegye, és még ezért is büntetést kapjak. Felmentem a szobámba, nem nagyon érdekelt, hogy van-e itthon valaki. Becsaptam az ajtót, kulcsra zártam, és ledobtam magam az ágyra.
Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, de alaposan kisírtam a szemeimet. Mire feleszméltem állandó könnyfátyolom alól, már besötétedett. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ezek után velem, velünk. Vajon képes lesz megbocsájtani? Vagy ennyi volt? Vége a nagy szerelemnek? Ha így van, akkor az csakis az én hibám. Önostorozásom már szinte fizikai fájdalommá alakult. Égtek a szemeim, fájt a hasam, és a fejem is. Megint rosszul voltam. Megpróbáltam felkelni az ágyról, de visszaestem rá. Próbálkoztam még egyszer, de nem álltam stabilan a lábaimon. Nagy nehezen eljutottam az ajtóig, és felkapcsoltam a villanyt. Fényár úszott végig a szobán, én meg hunyorogva kerestem valami kapaszkodót, nehogy elessek. A lábaim úgy döntöttek, hogy túl nehéz vagyok, és összecsuklottak alattam. Most is, mint a garázsban, a térdeim nem érték el a talajt. Éreztem, ahogy két jéghideg kar tart szorosan, és már kezdtem reménykedni, hogy valamelyik vámpír jött értem, hogy mégis megbocsájtott Edward, és menjek vissza. Na, álljon meg a menet… akkor Edward jött volna. Miért küldené egy családtagját, ha megbocsájtott volna? Nagyon gyanús ez nekem…
A félelem, akár egy rózsa, úgy nyílt szét a szívemben. Rettegtem attól, amit esetleg láthatok. Ennyit arról, hogy optimista vagyok. Elképzeltem a legrosszabb képet, és fohászkodtam, hogy ne azt lássam meg.
Éreztem, ahogy az idegen beleszimatol a hajamba, és kéjesen felnyög. NEM! Ezt nem hiszem el…
Tudtam, hogy ki állt mögöttem, és ki tartott meg. Lassan hátra fordítottam a fejem, és elakadt a lélegzetem.
- Meglepetés… - suttogta rekedt hangon William.