18. fejezet: Szerencse (2. rész)

Ismét éjfekete álomból ébredtem. A lélegzetvétel nehéz volt, a testem pedig egyből megfeszült a kíntól, ami mindenhol jelen volt. Ordítani akartam a rám törő fájdalomtól, de csak gyenge nyöszörgés jött ki a számon. A kezemet a torkomhoz kaptam, ami be volt kötve. Felszínre tört bennem a nemrég átélt borzalom, és a hirtelen jött ijedtség arra késztetett, hogy ülő helyzetbe tornásszam magam.
- Ne, Lily! Maradj fekve. – rontott be az ajtón Apám.
Annyira örültem neki, mint még soha. Felé nyújtottam mind a két karomat jelezve, hogy meg akarom őt ölelni. Leült az ágyam szélére, és óvatosan átkarolt. Ebben az ölelésben éreztem, hogy ott van minden. A félelem, a megkönnyebbülés, a szeretet. Éreztem, ahogy gyengéden megszorít, és megrázkódik a válla. Megijedtem, hiszen ilyet évekkel ezelőtt nem tett. Mindig kemény fiú volt, sose vesztette el az eszét.
- Soha többé ne tűnj el így! – húzódott el tőlem, és láttam, ahogy letöröl egy könnycseppet az arcáról. A tekintetében mégsem leltem egy csepp haragot sem, csak mélységes aggódást. Értem aggódott, azért, mert voltam olyan bolond, hogy egyedül elmenjek, amikor egy vámpír az életemre tör. Nagyon felelőtlen és ostoba dolog volt ez tőlem, most már beláttam. Akartam valamit mondani, de nem bírtam kinyögni semmit. Csak ültem, és néztem őt.
Hát tényleg ennyire buta volnék? – kérdeztem magamtól. Tényleg megérte játszani az életemmel? Soha, de soha többé nem futok el így tőle. Amikor William a nyakamat szorongatta, rájöttem, hogy milyen ostoba dolgot műveltem. Ha meg is haltam volna, nem így akartam őt utoljára látni. Bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer mosolyogni lássam.
Most pedig ismét itt vagyok vele, és átölel. A boldogság hulláma söpört végig rajtam, és örültem, hogy kaptam egy esélyt arra, hogy másképp alakítsam az életem.
- Ígérem, Apa. Szeretlek. – hajtottam le a fejem, és hatalmas gombócot éreztem a torkomban.
- Én is szeretlek kicsikém. – suttogta, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Maradj itt! Mindjárt visszajövök. – mondta, és kiviharzott a szobából.
Megrökönyödve ültem az ágyamon, és próbáltam felmérni, hogy milyen állapotban vagyok. A csuklóim be voltak kötve, gyorsan lefejtettem róla a gézt, és ledermedve bámultam őket. William ujjnyomai is tisztán kivehetőek voltak. Próbáltam mozgatni, de rettenetesen fájt. Aztán tovább vizsgáltam magam. A nyakam is be volt kötve, és csak remélni tudtam, hogy az arcomon nem látszik semmi abból az ütésből, amitől csak foltokat láttam. Lerúgtam magamról a takarót, és majdnem felsikítottam rémültemben, mert a combjaimon végig vörös csíkok díszelegtek. Eszembe jutott minden, ami történt, gyorsan villogtak a képek a fejemben.  Ziháltam az emlékképektől, és alig kaptam levegőt. Reszkettem a félelemtől, és lezuhantam az ágyról.
- Lily! Kicsikém, mi a baj? – ugrotta át az ágyat Jacob, és védelmezően átölelt. Éreztem, ahogy mozgatja a fejét, gondolom valamiféle veszélyforrást keresett.
- Jake… nincs itt senki. – hallottam meg egy ismerős hangot, de nem mertem megmozdulni és beszélni se, mert féltem, hogy leharapom a nyelvemet.
- De hát akkor mi van vele?! – üvöltötte kétségbeesetten.
- V-v-várj egy kicsit, Apa. – dadogtam, és próbáltam lenyugodni, de nem ment egyszerűen. Végig az járt az eszemben, ahogy William súlya rám nehezedik, és leszorítja a kezeimet, hogy ne tudjak mozogni.
- Lily. Nincsen semmi baj. Már vége. Többé nem férkőzhet a közeledbe. Vége. Meghalt. – fogta két keze közé az arcomat Tony, és mélyen a szemembe nézett. Elvesztem a kék szemek örvénylő mélységében. Magába szippantott és nem engedett el, pedig gyorsan észbe kaptam, és küzdöttem elenne minden erőmmel. Csak ültem Jacob ölében és bámultam Tonyt. Nem tudom mi foghatott meg annyira benne. Nem volt semmi különös vagy akár szép rajta. Mégis, ahogy rám nézett… az a gyengédség és áhítat…
- Már nem reszket. – állapította meg Apa.
- Már nem. – mosolygott rám Tony, és felkelt a földről. Most vettem csak észre, hogy idáig előttem guggolt. – Én most megyek Jake. Nemsoká visszajövök.
Megszólalni sem volt időm, mert ahogy befejezte a mondatot, kiugrott az ablakon. Ijedten pattantam fel, ami rossz ötletnek bizonyult, mert máris éreztem a szúró fájdalmat a mellkasomnál.
- Megállj, kicsi lány! Csak semmi pattogás. Farkasok vagyunk az ég szerelmére! – állított meg Jacob, és fejcsóválva visszavitt az ágyamhoz.
- Persze, persze. – mondtam sóhajtva.
- Ne utánozd Apádat. Vannak hülye dolgai. – mondta vigyorogva, hiszen az előző mondatot pontosan ugyanúgy mondtam, ahogy ő szokta.
- Már ösztönös. Na, mit csinálunk ma? Motor? – vigyorogtam rá angyalian.
- Szó se lehet róla! – kelt ki magából, én meg annyira jót nevettem rajta. – Ne nevess! Ez nem vicces! Iskolába se engedlek, sőt… még ebből az ágyból sem kelhetsz fel. Még hogy motorozni! Hah! – mérgelődött még mindig, én meg egyre jobban derültem rajta, hogy komolyan vette. Természetesen eszem ágában sem volt motorra ülni. Szerintem még a lépcsőn sem tudnék jelenleg lemenni.
- Csak nem gondolod, hogy komolyan mondtam? Ennél talán jobban is ismerhetnél. – húztam el a számat egy újabb fájdalmas mozdulatom után.
- Nekem ilyet ne mondj még viccből sem. Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?! – nézett a szemembe karikás szemeivel.
- Mióta nem aludtál?
- Egy ideje.
- Apaaaaaaaa! Mars aludni! Gyerünk, nem mondom még egyszer. Nem kell, hogy te is kikészítsd magad.
- Nem megyek. – mondta vigyorogva. Szerintem még élvezte is, hogy bosszanthat.
- Oké, akkor maradj itt, és aludjunk. De most aludni fogsz, mert ha nem, akkor hozok egy baseball ütőt, és addig váglak kupán vele, ameddig el nem terülsz a földön.
- Akkor sokáig kell ütnöd… - hahotázott.
- Rendben, akkor megyek is. – rúgtam le magamról a takarót. Meglátjuk ki a makacsabb. Bár úgyis tudtam, hogy én fogok győzni.
- Felejtsd el. Itt maradnék úgyis veled. Akkor alszunk? – adta meg magát, és odajött mellém, és átölelt, ahogy kislány koromban, amikor mindig esti mesét mondott nekem.
- Mesét nem kapok?
- Egyszer volt hol nem volt, egy makacs kislány, aki mindig rávette két szép szemével az apukáját minden hülyeségre…
- Naaaa! – bokszoltam a vállába. – Inkább aludj, ha csak ilyenek jutnak eszedbe.
- Az igazság fáj.
- Nekem most jobban fáj a hasam, mint az igazságod.
Hamar elaludtam, pedig Jacob végig szuszogott, néha horkolt is. Eleget aludtam már vele, hogy tudjam, csak az kell neki, hogy oldalba bökjem, és már abba is hagyta a horkolást.
Álmatlanul aludtam végre. Amikor felkeltem, Jake még mindig mellettem durmolt. Óvatosan kimásztam az ágyból, és elsántikáltam az ajtóig. Nagy nehezen leküzdöttem magam a lépcsőn, és zihálva rogytam le a konyhában egy székre. Jó pár percig üldögéltem ott, aztán erőt vettem magamon, és felkeltem, hogy csináljak egy kis ennivalót. Többször is neki kellett kezdenem a kenyér felszeletelésének, mert annyira remegett a kezem, hogy alig bírtam tartani a kést.
- Segítsek? – hallottam meg Tony hangját.
- Igen, köszi. – mondtam, és hirtelen deja vu érzésem támadt, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzak.
Percek alatt elaludtam a konyhaasztalon, de a tányér halk koppanására hirtelen felkaptam a fejem.
- Bocsánat. Igyekeztem halk lenni…  - nézett rám bűnbánó arccal.
- Semmi baj. Köszönöm. – mondtam, amikor megláttam a kész szendvicset előttem. Az arcomat az asztalon pihentettem, és úgy kezdtem el enni. Nem szólt semmit, csak vigyorogva nézett engem. Tudtam, hogy most arra gondol, amire én.
- Meg ne szólalj. – morogtam.
- Nem állt szándékomban. – vigyorgott még mindig.
- Nagyon helyes. – bólintottam, aztán felemeltem a fejem, és azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan vehetném rá apámat, hogy elengedjen iskolába. Már napok óta itthon feküdtem, és már nagyon mehetnékem volt, még a fájdalom ellenére is.
- Min gondolkozol?
- Azon, hogy hogyan vegyem rá Apámat, hogy elengedjen suliba. – dünnyögtem, miközben még mindig csak bámultam a tájat.
- Nehéz dolgod lesz. Nem fog elengedni. – mondta magabiztosan.
- Mérget is innál rá? – néztem a szemébe, és felhúztam a szemöldököm.
- Miért? Szerinted meg tudnád győzni? – nézett rám amolyan „te tisztára lökött vagy” pillantással.
- A lánya vagyok, Tony. Ismerem, mint a tenyeremet. Tudom, mik a gyenge pontjai. – mentem egyre közelebb hozzá, és mindent tudóan az arcába vágtam a mondatokat.
- Fogadjunk? – vigyorgott rám, és felkelt ő is a székről.
- Úri hölgy biztosra nem fogad. – vontam meg a vállam, és visszamentem a szobámba.
Jacob még mindig aludt, csak visszamásztam mellé, és újra álomba merültem.
Megint eltelt pár nap, és Edward nem jelentkezett. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem is érdeklem már, és kínomban már nem tudtam mit csinálni magammal. Legszívesebben elmentem volna a Cullen házhoz és kisírt szemekkel, térden állva esdekeltem volna neki, hogy bocsásson meg. De nem hogy oda nem mehettem, még haza és suliba se engedett Jake.
Egyik este mindenki át jött vacsorázni hozzánk. Ott volt az Uley család, az összes farkas, és még Emma és Natalie is eljöttek.
- Lily! Nahát, napról napra jobban nézel ki. – bukdácsolt felém Emma.
- Köszi. Hogy vagytok?
- Jaj, mi nagyon jól, köszönjük. – mondta, és megfogta Tyler kezét. – Van egy hírünk.
- Na, és mi az? – kérdeztem kíváncsian.
Nem válaszolt, csak az orrom elé tartotta a kezét, hogy megcsodálhassam a gyűrűsujján lévő gyűrűt. Egyszerű eljegyzési gyűrű volt, mégis vonzotta a szemem. Emma és Tyler… ilyen korán? Hogy lehet ez?
- Öhm… gratulálok! De… - tértem magamhoz a meghökkenésből.
- Hogy-hogy ilyen hamar? – vigyorgott Tyler.
- Anyáék kicsit kiakadtak, de látják, hogy mennyire szeretjük egymást. Belementek. – ugrált örömében Emma.
- Váó… Sok boldogságot srácok! – pislogtam, és megöleltem mind a kettőjüket.
Mindenki annyira boldog volt, sokáig ünnepelték az ifjú párt. Én viszont igyekeztem minél hamarabb szabadulni a társaságból. Még csak tíz óra volt, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább.
- Bocsánat, de én most lepihenek. Elfáradtam ma nagyon. – mondtam bűnbánó arccal.
- Jaj, hát persze. Menj csak nyugodtan, Lily. – kapott a fejéhez Emma, hiszen még mindig gyenge voltam.
- Örülök nektek. – öleltem meg őket, és a többiektől is elköszöntem.
Felmentem a lépcsőn, és már alig bírtam visszatartani a rám nehezedő bánat első könnyeit, de végül csak sikerült elbotorkálnom a szobámig, és ahogy becsuktam az ajtót, előtört belőlem a zokogás.
Természetesen örültem, hogy Emma megtalálta élete értelmét és Tyler is szerelmes belé, de mégis annyira boldogtalan voltam…
Eszembe jutott Edward, és az a végzetes nap. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy csak néz, és nem szól egy szót sem. Még keservesebben zokogtam fel, de igyekeztem halk maradni, mert a lent lévő farkasok a végén még megrohamozzák a szobámat.
Ültem a földön, és már ott tartottam, hogy jobb lett volna, ha nem is lépnek közbe, és William megöl, amikor két forró tenyér nehezedett a vállamra. El akartam lökni, hogy hagyjon engem békén, de erőm már nem sok maradt, és végül ölelés lett belőle.
Nem tudom, hogy meddig zokoghattam a karjaiban, de már nem is számított. Itt volt az ideje, hogy végre feltegyem azt a kérdést, amit Apámtól nem akartam megkérdezni, viszont már az ébredésem óta foglalkoztatott.
- Ki mentett meg?

Emma gyűrűje: