20. fejezet: Ellenségek (1. rész)

Hétfő reggel már korán kipattantam az ágyból, mivel az izgatottság miatt nem bírtam aludni. Gyorsan elkészültem, de nem akartam kimenni a szobámból, mert féltem attól, hogy kínos helyzetbe kerülök Apával. Most bántam csak igazán, hogy tegnap már bepakoltam. Egy ideig elvoltam a rendrakással, de kicsit elfáradtam közben. A tükör elé érve végignéztem magamon, és örömmel nyugtáztam, hogy jobban nézek ki, mint tegnap. Sokat segített a szürke garbóm, ami eltakarta a nyakamon lévő halványuló foltokat. A hajam se úgy nézett ki végre, mint a szénakazal, és az arcomon nyoma sem volt a gondterheltségnek, hála a szokásos pókerarcnak. Gyorsan körbenéztem, hogy mi kell még az induláshoz, és az asztalomhoz érve megláttam a slusszkulcsomat. Bizsergés futott végig rajtam, amikor felvettem, és megpörgettem a mutatóujjamon. Végre megint jöhet a száguldás… Tony gyerek, reszkess. Elhatároztam, hogy a lehető legnagyobb kerülővel fogok mindig menni az iskolába. Nem csak azért, hogy Tonyt idegesítsem, hanem inkább azért, mert élveztem minden egyes kocsiban töltött percet. Imádtam vezetni, érezni, ahogy dorombol alattam a kocsi, és hallani a motor búgását. Jókedvemben meg is feledkeztem arról, hogy a táskám túl súlyos, és rutinosan feldobtam a hátamra, aminek az lett a következménye, hogy hanyatt estem. Sziszegve, szitkozódva keltem fel a földről, miközben hangos dörömbölést hallottam az ajtón. A következő pillanatban tövestül kiszakadt az egész ajtó, én pedig megszeppenten bámultam Jacob ijedt szemeibe.
- Öhm, elnézést. Jól vagy? – kérdezte zavartan.
- Nincs semmi baj, csak túl nehéz volt a táska, és hátraestem. – sütöttem le a szemem, miközben igyekeztem nem csillagokat látni a fájdalomtól.
- Biztos? – vizslatott kétkedő szemekkel.
- Igen, biztos. – mondtam dühösen.
- Jó-jó. Gyere, csináltam reggelit. – intett az ajtó felé a fejével. Ránéztem szemrehányóan.  Először értetlenül nézett rám, de miután a fejemmel az ajtó felé böktem, kapcsolt. – Azt megcsinálom, mire hazaérsz a suliból. – mondta, aztán meglátta, hogy próbálom felhúzni a földről a táskámat. – Hagyd, viszem én. Tony már lent vár.
Durcásan lépkedtem át az ajtóm maradványain, és magamban szidtam magamat, hogy ilyen ostoba voltam. Ha nem veszem fel azt a hülye táskát, akkor még meglenne az ajtóm…
Nagy nehezen leszenvedtem magam a lépcsőn, és a földszinten az első dolog, amit megláttam, Tony vigyora volt.
- Jó reggelt farkas királylány. – jött oda hozzám, megölelt, és nyomott egy puszit a hajamba, mert kb. az álláig értem. Hát ebbe meg mi a rosseb ütött?!
- Mit akarsz, Tony? – kérdeztem morcosan.
- Kedves se lehet veled az ember? – biggyesztette le az alsó ajkát, és ártatlan szemekkel nézett engem.
- Te nem vagy ember. Ártatlan szemeid meg pláne nincsenek, bárhogy is próbálkozol. Átlátok rajtad. – mondtam gúnyosan, és elsétáltam mellette. Hallottam, hogy a hátam mögött suttogva megkérdezi Jacobot, hogy mi bajom van, de túl éhes voltam ahhoz, hogy leálljak vitatkozni.
Lehuppantam a székre, és mindenből vettem, amit az asztalon találtam. A két farkas tágra nyílt szemekkel nézte, hogy mit művelek. Miután mindent befaltam, sokkal jobban éreztem magam.
Hét óra után pár perccel felálltam az asztaltól, és ellenőriztem, hogy nálam van-e minden fontos dolog. A forgalmit és a jogsit a kabátzsebemben találtam meg, aztán elindultam az ajtó felé.
- Hová mész? Még van egy csomó időd. – húzta fel Apám a szemöldökét.
- Nem tudom, hogy milyen sebességet tudok diktálni. Inkább előbb érek oda, minthogy elkéssek. – vontam meg lazán a vállam. Naná, hogy száguldani fogok…
- Rendben. Tony… vigyázz rá! – nézett jelentőségteljesen az asztalnál ülő fiúra Jacob.
- No problem, főnök. – kelt fel az asztaltól, és felkapta a táskámat.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a felhős ég alá. Jó idő volt, legalábbis ez itt Forksban annak számított. A lényeg, hogy ne essen az eső, bár ezt nem szabad sose elkiabálni, mert akkor még a nap folyamán biztos, hogy özönvíz szintű állapotok lesznek.
Ráérősen sétáltam az én éj fekete kis párducom felé, és közben kinyitottam a zárat, ami egy csipogással jelezte, hogy az ajtók nyitva vannak. Tony megelőzött, és gyorsan behuppant a vezetőülésbe. Szikrákat szóró szemekkel meredtem rá.
- Sajnálom, de vesztettél. Nincs más megoldás, tűrnöd kell. Tűnj el a kormány mögül, amíg szépen kérlek.
- Mert különben mi lesz? – nézett rám kihívóan, mire mosolyra görbült a szám. Reméltem, hogy ezt fogja mondani. Hátra sandítottam Jacobra, aki a verandán nézte, hogy mit csinálunk.
- Felőlem oké… - vontam meg a vállam, és odadobtam neki a slusszkulcsot.
- Tessék? – nézett rám meghökkentem. Nagyon fegyelmeznem kellett magam, hogy ne bukjon ki belőlem a nevetés, csak a gonosz vigyor maradjon az arcomon. Elsétáltam a kocsim mellett, és célba vettem a garázst. Felvettem a dzsekimet és a bukómat, aztán kitoltam a motort az ajtón.
- Na, azt már nem, kisasszony! – futott hozzám Jacob, és dühösen nézett hol rám, hol Tonyra. – Meg vagy őrülve?! Még fel sem épültél, de már összetörnéd magad?! – kiabált hozzám, aztán Tonyhoz fordult. – Te meg, fiam. Azt mondtad, hogy vigyázol rá. Lehet, hogy mégsem vagy alkalmas rá? Egy percre nem figyelek, és már veszélybe is kerül a lányom. Szállj ki, én viszem el.
- De Apa, ez tök ciki! – tiltakoztam kézzel-lábbal.
- Nem érdekel, nem bízlak másra. – makacskodott elszántan.
- Jake, vigyázok rá. Ígérem. – szólt közbe Tony, miután elkapta Jacob karját.
- Csak azért csináltam ezt, mert Tonyval fogadtunk. – mondtam lesütött szemekkel.
- Mi? Miben? Miért?
- Abban fogadtunk, hogy elengedsz-e az iskolába. Megegyeztünk, hogy ha én nyerek, akkor én vezetek. És most ezt Ő meg akarja ugyebár szegni. – magyaráztam, aztán szemrehányóan az említettre pillantottam.
- És ha Ő nyert volna?
- Akkor randizik velem. – válaszolta Tony szomorú sóhaj kíséretében.
- Bocs, Tony. – vigyorgott Apám a fiúra, aztán hozzám fordult. – Ennyire biztos voltál benne, hogy elengedlek?
- Az Apám vagy. – vontam meg a vállam. – Ismerlek, és megvannak a praktikáim. Biztos voltam benne, hogy beleegyezel, különben nem fogadtam volna.
- Pf…”úri hölgy biztosra nem fogad” – gúnyolódott Tony lányos hangon.
- Csak fáj, hogy veszítettél. – kezdtem volna vitázni, de Jake leintett minket.
- Elég legyen. – kivette Tony kezéből a slusszkulcsot, és odadobta nekem. – Vigyázz azért. Még nem vagy annyira jól. Csak óvatosan, semmi száguldozás.
Elégedetten, fülig érő mosollyal bólintottam, hiszen ez az ígéret könnyen megkerülhető volt. Csak attól függ, hogy mit nevezünk száguldásnak… 150km/h nekem még nem nagy sebesség. Diadalittas vigyorral ajándékoztam meg a megszeppent farkas fiút, és beszálltam a kocsimba, miután odaadtam Apámnak a bukót és a dzsekit. A fekete bőrön ülve otthon éreztem magam, illettem ebbe az ülésbe. Bekapcsoltam a biztonsági övemet, ellenőriztem, hogy üresben van-e a váltó, és beindítottam a kocsit. Felbőgettem a motort, jelezve Tonynak, hogy már mehetnékem van. Végre-valahára beszállt az anyósülésre, de láttam rajta, hogy nagyon utál, amiért velem kell jönnie.
- Csatold be az öved.
- Minek? Az autódnak több baja esne, mint nekem, ha karamboloznánk. – fintorgott.
- Rendben. – mondtam semleges arccal illetve hanggal, és leállítottam a motort. Kényelembe helyeztem magam, becsuktam a szemem, és igyekeztem nem felrobbanni a hülyeségei miatt.
- Te most mit csinálsz? – hallottam a hangját.
- Meditálok. Igyekszem elkerülni, hogy megüsselek. Addig nem indulunk el, amíg be nem kapcsolod azt a hülye övet. – nyitottam ki a szemem, és mondtam egyre dühösebben a szavakat.
- Jó, rendben. Te vagy a főnök, de élvezd ki, mert ilyet többé nem játszunk. Ráadásul ez az első napom, és rögtön megkapom majd, hogy egy csaj visz suliba…
- Ó, tehát erről van szó? – kacagtam, még a könnyeim is folytak. - Hát te nem vagy normális. – megfordultam a kocsival, és ahogy egyesbe váltottam, rátapostam a gázra. Az adrenalin szélsebesen száguldott végig a testem minden egyes négyzetcentiméterén, és minden eddigi fájdalmamat elmulasztotta.
- Azért ne törj össze minket… - hallottam Tony morgolódását.
- Csak nem félsz, drága barátom? – vigyorogtam rá.
- Az utat figyeld, légy szíves. Nem akarok meghalni egy nő miatt. – húzta el a száját.
Elkapott a méreg. Tövig nyomtam a féket, és kikapcsoltam az övét. Értetlenül nézett rám, de csak az utat figyeltem.
- Szállj ki. – mondtam tömören.
- Jaj, ne csináld már! Megígérem, hogy befogom a szám. – nézett rám könyörgő szemekkel. Bólintottam, mire visszakapcsolta a biztonsági övet, és újra útnak indultunk.
Már bekanyarodtam a parkolóba, és álltam volna be a szokásos helyemre, amikor észrevettem, hogy egy baba kék Volkswagen Bogár áll ott. Összevont szemöldökkel vizsgáltam a kocsit.
- Elfoglalták a helyedet? – találta fején a szöget.
- Majd elintézem.  – mondtam, és magamra öltöttem a szokásos pókerarcot, nehogy meglássa, mennyire dühít a dolog. Gyorsan beparkoltam a legközelebbi üres helyre.
A kocsimból kiszállva ismét visszatért minden fizikai fájdalmam. Mintha csak arra vártak volna, hogy talpra álljak, és ők vissza is költöztek szokásos helyükre. Tony szó nélkül hozta a táskámat, nem sietett előre, mellettem ballagott. Ránéztem, és ha nem ismerem, azt gondoltam volna, hogy amit a szemében átsuhanni láttam, az a félelem volt. Megszorítottam a kezét, amikor úgy véltem, hogy senki se látja, és pár szót suttogtam neki, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy milyen bekerülni egy idegen környezetbe.
- Nyugi. Csak természetesen. Én itt vagyok, ha kell segítség. – még rá is mosolyogtam halványan, mire a jutalmam egy szemet kápráztató Tony-mosoly volt. Nem tudom jobban megfogalmazni… Szívdöglesztő, huncut, csábos… bármelyik lány elpirulna tőle. De én nem tettem. Rám ez nem hatott. Csak egyszer kapnék tőle egy igazi, szívből jövő mosolyt… de ez csak álom marad, úgy érzem.
Besétáltunk a suliba, és a szívem minden egyes lépésnél gyorsabban és gyorsabban vert.
- Jól vagy? – súgta a kérdést a fülembe. Csak egy bólintásra futotta, nem tudtam megszólalni.
A folyosón minden lány megbámulta a mellettem lépkedő srácot, méghozzá tátott szájjal. Nem tudom, hogy mit esznek rajta… nem egy rondaság, de azért Edwardot sose érné utol. Ahogy eszembe jutott az én Edwardom, rögtön Őt kezdtem el keresni. Vajon hol lehet?...
- Jó csajok vannak itt… miért nem jöttem előbb? – nevetett Tony.
- Akkor menj vadászni, de óvatosan az agyarakkal kiskutyám. – gúnyolódtam célozgatva.
- Oké, vettem az adást. – húzta el a száját, és tovább jött velem a tanterem felé.
Beléptem a hatalmas ajtón, és rögtön megláttam a barátaimat. Mosolyognom kellett rajtuk, mert egyikük se tudta, hogy jönni fogok, és kissé meglepettnek látszottak.
- Liliomszálam! Hát végre itt vagy!  - futott felém David, és csak egy kicsin múlt, hogy ne kapjon fel, és pörgessen meg a levegőben. Mielőtt ezt megtehette volna, gyorsan a fülébe suttogtam, amíg megölelt.
- Dave, csak óvatosan…
Miután felfogta, hogy még mindig nem vagyok annyira jó állapotban, hogy csak úgy emelgessen, úgy kezdett el velem bánni, mint egy porcelánbabával. Végül észrevette a mellettem álldogáló pasit.
- Oh, hello. David vagyok. – nyújtott kezet a kísérőmnek.
- Én meg Tony. – mosolygott Davidre barátságosan. Civilekkel még nem láttam Tonyt beszélgetni, így érdeklődve néztem a jelenetet. Végül megérkezett Jason is.
- Lily, drágám. Hány nap telt el, és egy hívás se érkezett… - mondta színpadiasan, és kezet csókolt nekem.
- Sajnálom Jason, nem voltam olyan állapotban, hogy felvegyem a telefont… - sütöttem le a szemem. – Tony, Ő Jason… Jason, Ő itt Tony. Az új osztálytársunk.
- Szeva, haver. – fogtak kezet, és ekkor befutottak a lányok is.
- Lily!!! Végre itt vagy. Már annyira vártunk. Á, szia Tony. Neked is örülök. – ölelt meg minket Emma.
- Szintúgy. Ti ketten ugye nem… - nézett rám Natalie kérkedő tekintettel.
- Nem! Dehogyis. – tiltakoztam, talán egy kicsit hevesen…
- Még nem. – forgatta a szemét Tony, de kapott egy sallert, és egy csúnya nézést a beszólásáért cserébe.
- Hűha, mint a rossz házasok… - vigyorgott David Tonyra. Nem tudom, hogy mi ez a pasiknál, de ez a tipikus „pasis összenézés” volt. Mind a ketten tudták, hogy mire gondol a másik, én kívülről csak annyit láttam, hogy nagyon nagy az egyetértés.
- Ha csaj kell, akkor menj, van itt rengeteg. De engem végre békén hagyhatnál. – morogtam, és elvettem tőle a táskámat.
- Ne legyél már ilyen. Segítek. – nyúlt a kezem felé, de kihasználtam, hogy csak emberi tempóban mozoghat, és kitértem előle.
- Köszönöm, boldogulok magam is. – mentem az asztalomhoz, és helyet foglaltam.
Edwardot nem láttam sehol, de volt még egy kis idő a becsöngetésig. Ujjaimmal doboltam halkan az asztalon, és azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy kiiratkoztak, és elmentek Alice-szel együtt az iskolából. Rám tört a szomorúság, féltem, hogy többé már nem látom Őt. Az utolsó öt perc maga volt a pokol, de csak vártam, hátha megjelenik.
Végül nem ők jöttek be az ajtón, hanem egy szőke hajú lány, és ahogy belépett, minden srác feléje fordult. A lány ezzel mit sem törődve felém közeledett, én pedig úgy éreztem magam, mint akinek itt nincsen helye. Szőke haját a tarkóján összefogta, az arca sima volt, a bőre tökéletes. Barna szemeit halványan kihúzta szemceruzával, és szájfénnyel díszítette ajkait. Kecsesen lépkedett a fekete magas sarkú cipőjében, és szűk, fekete farmernadrágja kihangsúlyozta tökéletes alakját. Nem volt mély kivágású a felsője, inkább az is feszülős volt. Az egész lány úgy nézett ki, mint egy modell, aki most végzett egy fotósorozattal, és csak úgy idesétált megnézni, hogy itt mi újság van.
Bambán bámultam én is, de aztán megláttam valakit belépni az ajtón. Azaz valakiket…
Edward tágra nyílt szemekkel nyugtázta ittlétemet, de elhaladt mellettem, és leült a mögöttem lévő székre. Alice halvány, talán bocsánatkérő mosolyt küldött felém, de Ő is eltáncolt mellettem. Ekkor visszaterelődött a figyelmem a szőke hajú barbie babára, aki közvetlenül előttem állt, és engem nézett.
- Hello. Á nevem Jacqueline Conteau. – mutatkozott be francia akcentussal, és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam a jobbját, és mosolyogva üdvözöltem az új osztálytársamat.
- Szia. Én Lily Black vagyok.
- Szábád ez a hely? – mutatott a mellettem lévő székre.
- Persze. Ülj csak le. – igyekeztem nem fájdalmas képet vágni, miközben felkeltem a helyemről, és arrébb álltam, hogy beüljön Alice elé. A leülés is nehézkesen ment, és ahogy láttam, a két Cullen összevont szemöldökkel nézte, ahogy bénázok. De Ők ugye nem tudtak a közelmúltban történtekről…
Így vette hát kezdetét az óra, mert végül a tanár is megtalálta a termet.
Első dolgom volt kitépni egy kis cetlit a füzetemből, és lefirkantani a mondatot, amit már annyira, de annyira akartam, és hátracsúsztattam Edwardnak.
„Beszélnünk kell. Kérlek, hallgass végig.”

VW Bogár:

Jacqueline Conteau: