20. fejezet: Ellenségek (2. rész)

Kínos lassúsággal teltek a percek. Válasz nem érkezett a levelemre, csak halk suttogás hallatszott a mögöttem lévő padból. A mellettem ülő új lány unottan tekergette az egyik tincsét, és hátra-hátrapillantott Edwardra. Mérhetetlenül irritált az, ahogy ránézett életem szerelmére. Lehet, hogy mégse fogom kedvelni ezt az új francia cicababát…
Idegességemben a tollat forgattam az ujjaim között, és percenként az órára pillantottam. Mikor lesz már vége ennek a nyomorult órának?! Beszélni akarok Edwarddal… de hogy is kezdjem majd? „Szia Edward. Bocsánat, hogy olyan hülye voltam, nem tudom, hogy miért mondtam, amit mondtam. Nem is érzek semmit Tony iránt.” – találtam ki magamban a szöveget, de ez annyira hülyén hangzott. Mégis mit mondhatnék neki? Bármit megadnék, hogy megbocsásson, és minden úgy legyen, mint régen…
- Te ismehred Édwárdot? – kérdezte suttogva Jacqueline. Mélázásomból ez hirtelen szakított ki, és biztos furcsán néztem rá, mert halkan elnevette magát.
- Olyan muhris vagy… - kuncogott.
- Tessék? – néztem rá meglepődötten. Ennek mi baja van?…
- Ismehred Édwárd Cullent?
- Öhm. Igen. – feleltem zavartan.
- És ázt a szőke srácot is? – bökött Tony felé a tollával.
- Igen. Sajnos. – forgattam a szemem.
- Miért? Árányos… - döntötte oldalra a fejét. A tekintete olyan volt, mint a prédáját leső oroszláné.
- Remek pár lennétek. – kaptam fel a fejem hirtelen. Rögtön szimpatikusabb lett ez a lány. Most, hogy így néz Tonyra, Edward már nagy valószínűséggel felejtős.
- Áh, ugyan. – legyintett elegánsan. – Édwárd sokkal helyesebb.
Jobbnak találtam, hogy ha nem mondok semmit. A düh égető lávafolyamként áradt szét a testemben. A kezeimet a combom alá tettem, mert féltem, hogy meglátják rajtam, hogy remegek. Dühösen meredtem az előttem lévő füzetre, de kénytelen voltam felnézni, mert a nevemet hallottam.
- Lily! – suttogta Tony.
- Tessék? – bámultam rá dühösen.
- Öhm… minden rendben? – nézett rám döbbenten.
- Persze. Minden csodás. – húztam el a számat.
Szegény srác… nem is rá voltam dühös, mégis rajta töltöttem ki a haragomat. A kezem a székem háttámláján volt, én pedig félig Tony felé fordultam. Hirtelen hozzáért a kezemhez valami forró, és összerezzentem. Edward gyengéden végigsimított az ujjaimon, és halvány mosolyt küldött felém. A szívem gyorsabb sebességre kapcsolt, az arcomat elöntötte a pír, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Ez az érintés felért egy szerelmi vallomással. Annyira hiányzott a mosolya, az érintése, hogy már szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor visszahúzta a kezét. Ránéztem az arcára, és belefeledkeztem a csokoládébarna szemekbe. A gyomromban pillangók repdestek, a gondolataim szélsebesen száguldoztak az agyamban, miközben bambán bámultam tökéletes arcát. Mosolyra húzta telt ajkait, és lesütötte a szemét.
- Miss Black! Volna szíves ide figyelni? – hallottam meg valahol a messzi távolban a tanár hangját.
Visszafordultam a tábla felé, és pislogtam párat.
- Elhiszem, hogy sokáig betegeskedett, de ha nem lenne ellenére, folytatnám az órát, és lekötelezne, ha Mr. Cullen helyett engem tüntetne ki a figyelmével.
- Elnézést, tanár úr. – küldtem felé a legédesebb mosolyomat, mire megcsóválta a fejét, és folytatta a beszédét. Nem telt bele fél perc, és megszólalt a csengő. A szívem ismét egyre sebesebben vert, és mire felálltam a székről, Edward már a kezét nyújtotta nekem, hogy segítsen felkelni.
- Gyere. – mondta nemes egyszerűséggel, de ebben a szóban határtalan gyengédség, vágy és talán féltés is volt. Nem kellett kétszer mondania, kezébe csúsztattam a kezem, és hagytam, hogy maga után húzzon. A világ végére is elmentem volna, ha közben az ő kezét fogom.
- Na, hé! – jelent meg mellettem Tony.
- Mit akarsz? – morogta halkan Edward.
- Szállj le róla. Az én feladatom az, hogy megvédjem, és te vagy itt a legnagyobb veszély.
- Nem hiszem, hogy egy félig vámpír-félig ember társaságában nagyobb veszélyben lenne, mint egy farkassal. – szűrte a fogai közt Edward.
- Az apja kérését teljesítem. Ne állj az utamba, Cullen.
- Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt sem lennék. – figyelmeztettem mind a kettőjüket. Mind a ketten úgy bámultak rám, mintha csak most bukkantam volna fel valahonnan. – Beszélni fogok Edwarddal, ha tetszik, ha nem, Tony. – vágtam a képébe, és elindultam, magam után húzva az említett személyt.
- Ez meg mi volt? – hallottam Jacqueline hangját a hátam mögött. Gondolom Tonyhoz beszélt…
Nem törődtem azzal, hogy mindenki megnéz minket a folyosón, amint kézen fogva sétálunk Edwarddal. Most az volt számomra a fontos, hogy tisztázzuk a dolgokat. A következő óránk úgyse közös, nem lenne feltűnő, ha nem mennénk be.
Kivezettem őt az iskolából, és meg sem álltam az erdőig. Szótlanul tűrte, hogy húzzam magam után, ami máris egy jó jel volt, hiszen megtehette volna, hogy kirántja a kezét az enyémből, és azt mondja, hogy nem érdeklem már és hagyjam békén.
Már a fák között botladoztam, és egyre nehezebben ment a menetelés. Nem sokáig tudtam már fenntartani azt a látszatot, hogy semmi bajom, így inkább megálltam. Kicsit szédültem, muszáj volt megtámaszkodnom az egyik fatörzsön.
- Lily… mi a baj? – kérdezte aggódó hangon, és éreztem forró kezeit a vállamon. Ezek a kis dolgok mérhetetlenül jól estek tőle, hiszen ezt azt jelentette, hogy érez még irántam valamit, és valamennyire fontos is vagyok neki.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben, csak elfáradtam. – válaszoltam, miközben szembe fordultam vele, és majdnem hátraestem hirtelen, annyira közel jött.
- Rosszul füllentesz. Nekem nem tudsz hazudni, Lily Black. Mi történt? – karolt át az egyik kezével, a másikkal pedig hátrasimította az egyik rakoncátlan hajtincsemet, ami a szemembe lógott.
- Már mondtam… semmi. – feleltem cseppet sem meggyőzően. A pillantása a szememről a számra, aztán a nyakamra vándorolt, végül halk morgás tört föl a torkából.
- Hát ez meg… - húzta le a garbóm szélét, és mielőtt megállíthattam volna, meglátta az egész nyakamat, amit már sárgás foltok csúfítottak el.
- Semmiség, komolyan. – válaszoltam ijedten.
- Nem! Ki tette ezt? – nézett rám elkerekedett szemekkel, de az örvénylő csokoládétenger nem nyugodt volt, mint máskor, hanem háborgott a mérhetetlen dühtől.
- Senki, tényleg. Semmi bajom. Jól vagyok.
- Az a hülye kutya volt? – kérdezte, és hallottam, hogy a hangja megremeg a haragtól.
- Ki? Tony? – néztem rá meglepődötten. Nem hittem volna, hogy egyből rá fog gyanakodni. Még hogy Tony bántson… - Dehogyis! – nevettem el magam a képtelen feltételezésen.
- Akkor… - kezdte tétován, de hamar kitalálta, hogy ki volt a tettes. – William…
- Edward, hol voltál az utóbbi napokban? – próbáltam kicsit másfelé terelni a témát.
- Vadászni… Williamre. – húzta el a száját.
- Annyira sajnálom. Bocsássatok meg nekik, hogy nem szóltak.
- Miről beszélsz?
- William támadott meg. Egyedül voltam Nagyapa házában. Apával összekaptunk, én pedig egyedül akartam lenni, és elmentem haza. Én…nem tudtam. Ott várt rám! Aztán elvitt az erdőbe, és… és… - hadartam, de ennél a pontnál nem ment tovább a magyarázkodás. Nem is kellett valószínűleg, mert magához ölelt, és végre újra biztonságban éreztem magam. Belesimultam az ölelésébe, és abban a percben tudtam, hogy nem haragszik rám. Még mindig szeret…
- Sajnálom, hogy ilyen borzalmakat kellett átélned, és én meg úgy viselkedtem, mint egy szamár. Annyira, annyira sajnálom…
- Nem vagyok szerelmes Tonyba. Nem tudom, hogy az a dolog mi volt, de száz százalék, hogy nem szerelem.
- Ezt honnan veszed? Lily, én elfogadom, ha őt választod… csak azt szeretném, hogy boldog legyél.
- Most azonnal hagyd ezt abba Edward Cullen! – néztem rá mérgesen. – Én tudom, hogy ki nélkül nem tudnék élni. És szerintem ez egyértelműen szerelem.
- És ki az? – kérdezte hatalmas mosollyal a arcán.
- Természetesen Jason. – válaszoltam nyelv nyújtva, mire ő csak forgatta a szemét. – Csak vicceltem. Te vagy az.
- És mit gondolsz? Elrabolhatlak egy életre? – húzta huncut mosolyra a száját, amitől majdnem összeestem. Ha nem fog meg, akkor valószínűleg a földön kötöttem volna ki.
- Áúú… - kaptam a bordáimhoz a kezemet, mert hirtelen éles fájdalom hasított bele. Edward villámgyorsan a földre fektetett, és többet nem ért hozzám.
- Mi történt? – kérdezte ijedten, de nem várta meg a válaszomat, hanem felhajtotta a pulcsim végét. A hasam nem nézett ki olyan jól, mint a nyakam….
- William megtámadott. Kicsin múlott, de itt vagyok. Sam és Tony értek oda elsőnek, és megmenekültem…
- Na és a vámpír? – kérdezte felvont szemöldökkel, de semmilyen érzelmet se tudtam leolvasni az arcáról.
- Megölték.
- Hát erről Édesapád igazán szólhatott volna. – mondta dühösen, miközben leült mellém a földre, és elővette a telefonját. – Napokon keresztül kerestük azt az átkozott szörnyeteget. Azért sem rohantam egyből hozzád. – csóválta a fejét, és magához húzott.
Nem értettem, hogy mit mond a telefonba, mert olyan gyorsan beszélt. De tulajdonképpen nem is érdekelt. Az volt a fontos számomra, hogy itt van velem, és még szeret. Elbóbiskoltam az ölében. Olyan jó meleg volt itt, és otthonos érzést adott az illata, megnyugtatott teljesen.
- Álomszuszék… ideje lenne felébredned, mert lassan vége lesz az órának. – simogatta meg a hajamat.
- Bocsánat. Elaludtam… - keltem fel a földről, de már megint gyorsabb volt nálam, és mire kettőt pislogtam, már húzott is magával. Nem mondott semmit, csak nézett, egyenesen a szemembe, és tökéletes ajkait mosolyra húzta. A világ ringlispílként kezdett el mozogni. Nem tudtam egy pillanatra, hogy hol vagyok és ki is vagyok. Az ajkunk hosszú idő után újra összeért, és csókban forrtunk össze. A világ megszűnt létezni, és a fájdalom is elmúlt erre a tökéletes pillanatra. Már el is felejtettem, hogy vele mennyire egyszerű és tökéletes tud lenni minden. Nélküle meg mennyire kínkeserves és sivár minden egyes nap. Mint már mondtam, TUDOM, hogy ki nélkül nem tudnék élni…
Belemosolygott a csókba, és pár perc elteltével gyengéden eltolt magától.
- El sem tudod képzelni, hogy ez mennyire hiányzott már, és hogy mennyire sóvárogtam utánad minden egyes percben. – suttogta mosolyogva, de a következő percben már a szemeit forgatta. – Szia Alice…
- Sziasztok! – táncolt elénk kecsesen. – Lily, annyira örülök, hogy újra látlak. – tolta arrébb Edwardot, és mit sem törődve vele, megölelt engem.
- Én is örülök neked Alice. – mosolyogtam rá.
- Nem akartok visszajönni a suliba? Nem kerestek titeket a tanárok, de a diákok már mindennél jobban kíváncsiak arra, hogy merre kószáltok édes kettesben…
- De, éppen menni készültünk vissza. – bólintottam, és intettem Alicenek, hogy induljon, megyek utána.
Már kiértünk az erdőből, amikor elengedtem Edward kezét, nehogy észrevegyék a többiek, hogy idáig kézen fogva sétáltunk.
- Ne… - fogta meg újra a kezemet Edward. – Most már úgyis sejti mindenki. Semmi értelme titkolni. – vigyorgott rám.
- Öhm… rendben. De Te fogsz beszélni Apámmal, ha megtudja…
- Benne vagyok. – kacsintott rám játékosan.
A parkolóban nem volt senki, de ahogy beléptünk az épületbe, mindenki felénk kapta a fejét. Voltak, akik tátott szájjal nézték, ahogy kézen fogva besétálunk, és a lányok többségének irigykedő pillantásától fülig elpirultam.
- Gyönyörű vagy, amikor elönti a pír az arcodat. – súgta a fülembe Edward, amitől még jobban elvörösödtem.
- Na, végre! – lépett mellénk Emma és Natalie.
- Mi végre? – néztem rájuk értetlenül.
- Végre a nyilvánosság előtt is egy pár vagytok! Annyira, de annyira jóóóó! – ugrált Emma fülig érő szájjal.
- Igen, már éppen itt volt az ideje. – helyeselt Natalie.
- Te meg Te? – mutatott először rám, aztán Edwardra David. – Nahát… gratulálok. – ölelt meg engem, a barátommal meg kezet fogott, aztán oldalba bökte a mellette álló Jasont, aki tátott szájjal meredt ránk.
- Öhm… gratulálok srácok. Elnézést… - erőltetett egy halvány mosolyt az arcára, aztán elviharzott.
- Tudom, hogy most ez a ti napotok meg minden, de muszáj elmondanom Edwardnak és Alicenek… - nézett rám bocsánatkérően Emma, aztán a két Cullen orra alá dugta a gyűrűjét. – Tyler megkért, és én igent mondtam. Hát nem fantasztikus?
- Ó! Hát ez… váratlan, de csodálatos! – ámuldozott Alice. Tényleg váratlanul érte, mert Tyler és a többi falkatag jövőjét nem látta.
- Gratulálok nektek. - mosolygott Edward, és még szorosabban átölelt. – Kiborulnál, ha azt mondanám, hogy nálam is van egy gyűrű annak a lánynak, aki nélkül nem tudnék élni? – suttogta a fülembe. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről. A rémület belém fagyasztotta még a levegőt is.
- Tessék?
- Nyugi, csak vicceltem. De azért mókás volt a reakciód. Apád ki is nyírna, ha most megkérném a kezed. – nevetett halkan, de hitelen elkomorult az arca. – Azért nehogy azt hidd, hogy nem tervezem, hogy egyszer megkérem a kezed. Mert meg fogom, csak nem most. Vagyis… áh, mindegy.
- Nem gondoltam semmi ilyesmire, csak azt hittem komolyan gondolod, és letaglózott, amit mondtál. – hebegtem még mindig meglepetten.
- Annyi küzdelem vár még ránk addig… - sóhajtott nagyot. Igaza volt, egyelőre örüljünk annak, hogy újra egymásra találtunk…
Bementünk a következő óránkra, de alig tudtam elszakadni tőle. A nap további részében nem találkoztam vele, csak az az ebédnél. Tonyt nem láttam az iskolában, és Jacquelinet sem. Ebéd után még volt két óránk, de hamar elérkezett a hazaút ideje. Nehéz szívvel váltam el Edwardtól, és a kocsim felé sétáltam a parkolóban. Most jutott csak újra eszembe, hogy más helyre parkoltam, mert valaki elfoglalta a szokásos helyemet. A kocsi még mindig ott állt, én pedig elhatároztam, hogy megvárom a tulaját. Nem is kellett sokat ácsorognom, mert pár perc múlva Jacqueline csörtetett el mellettem, és kinyitotta a bogár ajtaját.
- Szóval a tiéd a kocsi.
- Miért? Táhn á te helyeden párkolok? – kérdezte gúnyosan.
- Nos, igen. Ez az én helyem. – bólintottam.
- És most ázért vágy itt, hogy visszákérd? – tette csípőre a kezét.
- Őőő, igen.
- Nem vágyok hájlándó visszáádni. – felelte kihívóan. Értetlenül meredtem rá, fogalmam sem volt, hogy mi a baja velem.
- Valami baj van, Jacqueline?
- Te vágy á báj! Édwárd miért veled jáhr? Nem is vágy szép. És ámíg nem nem voltál itt, végig engem nézett! – toporzékolt előttem.
- Tessék? Te most azért utálsz, mert szerinted Edward hozzád illik és nem hozzám?
- Igen! És ne hidd ázt, hogy nem fogok hárcolni! Nekem ő KELL! – ordította az arcomba, és beült az autójába. Megkövülve bámultam, ahogy kihajt a parkolóból. Harcolni akar Edwardért? Hát rendben francica… induljon a játék!
Dühösen trappoltam a kocsim felé, és meglepődve láttam, hogy Tony ott vár engem, de nem volt egyedül.