21. fejezet: Önuralom (2. rész)

 Sziasztok!
Először is: bocsánat, hogy ilyen sokáig váratott magára ez a rész, de ígérem, hogy még a héten jön ennek a résznek a befejezése, mert ez még csak a 2. rész fele! Köszönöm, hogy vártatok türelmesen és hogy olvastok! Nagyon örülnék sok-sok kommentnek...

Ezzel a kis közjátékkal el is ment szinte az egész szünet. Edward bocsánatkérően nézett rám, mintha Ő tehetne az egészről. Ezen mosolyognom kellett. Enyhén megráztam a fejem jelezve, hogy semmi baj. Viszont Jacqueline még mindig érdeklődve nézett. Nagyon nem örültem, hogy engem tűntet ki a figyelmével.
- Hogy-hogy nem tudod?! – tette keresztbe a karját, amivel elérte, hogy a dekoltázsa még figyelemfelkeltőbb legyen.
- Nem vagyunk összenőve. Nem tudok minden egyes lépéséről. – forgattam a szemem.
- Tegnáp nem így láttám… péláuhl ámikor végigvonultátok a folyosón…
- Jó, elég lesz. Nekünk most mennünk kell az óránkra. Szia Jacqueline. – zárta le a témát Edward. Kicsit meglepődtem ezen, de valószínűleg neki sem tetszett a téma…
Átkarolta a derekamat, és az épület felé vette az irányt. Az igazat megvallva nagyon örültem, hiszen ez azt bizonyította, hogy a féltékenységem alaptalan. Edwardnak egyáltalán nem tetszik az a francia liba…
- Váhj, Édwárd… - hallottam meg a lány idegesítő nyávogását, aztán a gyors, kopogó lépteket. A düh hirtelen tört fel bennem, és forró lávafolyamként árasztotta el az egész testem.
- Te mégis mi a frászt képzelsz?! – fordultam ki Edward öleléséből, és a lány arcába üvöltöttem. Megilletődötten pislogott párat, de aztán kihúzta magát, és fülsértő kacaj tört fel a torkából. Ez még jobban fokozta a haragomat, olyannyira, hogy már lángoltam a dühtől, és legszívesebben addig szorítottam volna a kecses kis nyakát, amíg meg nem fullad.
- Ugyáhn máhr… együtt ván óránk. Én is veletek megyek. – mondta még mindig nevetve. El akart sétálni mellettem, de megragadtam a karját – talán egy kicsit túl erősen is, mert felszisszent – és nagyon csúnyán nézett rám.
- Tartsd távol magad tőlünk! – suttogtam fenyegetően.
- Lily, mit csinálsz? – kérdezte Edward, és figyelmeztetően, enyhén megszorította a vállamat. Ennek hatására visszatért az eszem, elengedtem a lány karját, és elindultam az épület felé. Még egy pillantást vetettem a hátam mögé, és láttam, ahogy megdörzsöli a bőrét. Lehet, hogy annyira megszorítottam, hogy fájdalmat okoztam neki?...
- Hé, várj. – hallottam meg mellettem Edward hangját. – Mi a fene volt ez?
- Fogalmam sincs.
- Mi a baj? Mi történt? - kérdezte aggódó tekintettel. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Egyszerűen elragadtattam magam. Vagy esetleg valami más áll a dolog mögött?...
- Nem tudom, Edward. Most egy kicsit egyedül kell lennem. - ráztam meg a fejem, és a női mosdó felé vettem az irányt. Szegény Edward csak állt a folyosó közepén, és nézte, ahogy otthagyom. Nagyon sajnáltam, hogy ezt csinálom vele, de muszáj volt egy kicsit egyedül maradnom, mert nem voltam biztos a dolgokban. Össze voltam zavarodva, és lehet, hogy jobb is most, ha nem vagyok Edward közelében. A francia tyúkkal való kis affér, és a ma reggeli kirohanásom kicsit megijesztett. Visszagondoltam az elmúlt napokra, és rájöttem, hogy sokkal agresszívabb vagyok, mint régebben. Sokkal több dolog történt velem az elmúlt egy hónapban, mint az egész tavalyi évben. Voltam szerelmes, eszméletlen, mérges, boldog és szomorú...
Az egész akkor kezdődött, amikor a Cullen család visszatért... Lehetséges volna, hogy...?
- Szia Lily! - rontott be Natalie menedékhelyemre. Szemben álltam a mosdóval, így csak a tükörben láttam az arcát. Jó kedve volt, mint mindig, de amikor meglátott, lehervadt az arcáról a mosoly. Ennyire rosszul festenék? Néztem magam a tükörben, de nem láttam semmi érdekeset az arcomon.
- Szia Nat. Mizújs? - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Valami baj van? - kérdezte tétovázva. Nagyszerű, elbizonytalanítottam.
- Dehogyis. Csak kicsit rendbe szedem magam.
- Ja, oké. – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. Úgy néz ki, bevette, amit füllentettem… - Jaj, képzeld… Emmával már gőzerővel szervezzük az esküvőt.
- Mikor lesz?
- Júniusban. Évzáró utáni napon… - mondta fülig érő szájjal.
- Sűrű hetünk lesz akkor. – hihetetlen, hogy Emma és Tyler tényleg összeházasodnak. Csak tudnám, hogy miért nem örülök ennek annyira. Emma a barátnőm, Tyler meg a „testvérem”… örülnöm kéne annak, hogy bevésődtek és így összejött minden nekik, de valahogy mégsem ment. Magam előtt láttam az elmúlt hetek történéseit, és rájöttem, hogy Edwarddal sose lehetünk így, főleg ha igaz, amit sejtek.
- Bizony. Viszont szerintem beszélned kéne vele. Nagyon fél, hogy nem sikerül mindent megszervezni, és el kell a segítség.
- Persze, majd beszélek vele. – mondtam halvány mosollyal az arcomon.
Elindultam a folyosóra, és Nat követett. Nagyon nem akartam most bárkivel is társalogni, így gyorsan ki id mentettem magam.
- Ó, a francban. Kint hagytam az egyik füzetemet. – mondtam megjátszott döbbenettel.
- Elkísérlek.
- Nem kell, menj csak előre nyugodtan. Majd bent a teremben találkozunk.
- Rendben. De siess, mert mindjárt kezdődik az óra. – mondta mosolyogva, és a tanterem felé vette az irányt.
Még egy percig gondolkoztam azon, hogy bemenjek-e az órára, de úgy döntöttem, hogy most veszélyes lenne emberek, illetve vámpírok közé menni… Bár farkasok között élek, nem tudom pontosan, hogy hogyan megy az átalakulás. Igen, egyre jobban az volt az érzésem, hogy én is igazi falkatag leszek…
Elindultam a folyosón a kijárat felé. Először normál léptekkel haladtam, de aztán egyre gyorsabban szedtem a lábaimat. A motoromhoz már futva érkeztem meg, és lihegve vettem fel a bukósisakot. Beindítottam a motort, és elindultam. Fogalmam sem volt róla, hogy hová megyek, csak mentem, amerre az út vitt. Végül La Push-ban kötöttem ki, a parton.
A motorról lepattanva ugrott be, hogy itt megtalálhatnak Apámék, de reménykedtem benne, hogy nem jön erre senki a nap folyamán. Már az is elég furcsa volt, hogy lógok az iskolából…
A szél az arcomba fújta a hajamat, ahogy leereszkedtem a meredek domboldalon. A parton végig sziklák sorakoztak. A hó itt-ott beborított egy pár sziklát, de itt csak ez és a hideg jelezte, hogy igazából már tél van. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy csak kicsit fáztam. Megfogtam a fejemet, de rájöttem, hogy semmi értelme, mert ha a fejem meleg, akkor a kezem is biztosan az…
Leültem az egyik szikla tetejére, ami még éppen száraz volt. Arcomat a kezeimbe temettem, és kitört belőlem a sírás. A sós könnycseppek hosszú csíkot hagyva maguk után folytak le a az arcomon. Nem tudtam elfogadni a gondolatot, hogy soha többé nem láthatom Edwardot. Olyan volt, mintha ketté akarnának szakadni. Teljesen biztos voltam abban, hogy tudnék nélküle élni… de abban is, hogy nem akarok. Mert ugyan milyen élet lenne az? Szinte már nem is emlékszem arra az időre, amikor még nem ismertem… Olyan természetes és megnyugtató volt, hogy a közelemben van és átölel.
Eddig nem hittem a sorban, de most mindennél jobban utáltam, hogy ilyen utat kíván rám erőszakolni. Mihez kezdjek most?...
A fejemben rosszabbnál rosszabb, kínzóbbnál kínzóbb képek formájában bukkantak fel a lehetséges verziók. Egyik sem volt valami jó lehetőség, pedig lázasan (szó szerint is) kutattam olyan megoldás után, ami lehetővé teszi, hogy együtt legyek a szerelmemmel.
Nem is tudom már, hogy mennyi ideig ültem egyedül a parton, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki van a parton. Éreztem, hogy a tekintete rám szegeződik. Mintha lyukat égetett volna az oldalamba… Lassan felkeltem a szikláról, és elkezdtem visszasétálni a motoromhoz. „Semmi baj, Lily… ez La Push… nem eshet dajod.” – mondtam magamnak bíztatóan, hiszen ez elvileg így is volt. Na de gyakorlatilag meg ki tudja…
Elővettem a telefonomat, és úgy csináltam, mintha azt figyelném, de a kamerája elöl volt, így láttam, hogy követnek. A félelem jeges marokként zárta körbe a szívemet, ami egyre gyorsabban vert az adrenalin hatására. Nem volt nálam semmi, amivel megvédhettem volna magam, így semmi értelme nem volt bármilyen terven törni a fejemet. A szél kegyetlenül az arcomba vágta a hajkoronám jelentős részét, így alig-alig láttam valamit az útból. Már a domb aljánál jártam, amikor egy kéz finoman megérintette a vállamat. Abban a pillanatban ledermedtem, és becsuktam a szemem. Nem akartam megtudni, hogy mi történik. Utáltam még a gondolatát is annak, hogy megint veszélybe kerültem, és mindezt csakis saját magamnak köszönhetem. De hát elvileg farkas volnék vagy mi a szösz… Miért nem védem meg magam? Az lenne a megfelelő tett, ha most hirtelen megfordulnék, és hátra csavarnám a kezét vagy valami olyasmi, mint amiket az akció filmekben látni lehet. De őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek most… Szerencsére nem is kellett ezen tovább gondolkodnom, mert egy ismerős hang megoldott minden problémát.
- Lily... én vagyok. – hallottam meg Tony kissé rekedt hangját. A megkönnyebbültség átszakította bennem a gátat, és most már tudtam normálisan levegőt venni. Sőt, most jöttem csak rá, hogy ez idáig visszatartottam…
- Tony! Te mi a frászt keresel itt? – fordultam meg rosszallóan, de ahogy a tekintetünk találkozott, rögtön tudtam, hogy baj van. Ennyire szétesettnek sose láttam még őt. Itt valami nagyon, de nagyon nagy gond van. De vajon mi?...
- Vigyázok rád. – villantott felém egy halvány mosolyt, de rájött a nézésemből, hogy egyáltalán nem tudott átverni, ezért gyorsan el is tűntette, és sóhajtott egy nagyot. – Van kedved sétálni velem egy kicsit?
- Elmondod, hogy mi a baj? - kérdeztem reménykedve.
- Te elmondod, hogy veled mi van? - kérdezte tőlem, mire bólintottam. - Csak akkor, ha te kezded… - fogta meg a kezemet, és nekivágtunk az erdőnek.