23. fejezet: Álom és valóság (1. rész)

Nem válaszolt semmit, csak futott, ahogy a lába bírta. Nagyon féltem, hogy milyen látvány fog a szemem elé tárulni, ha odaérünk. Régen imádtam itt lenni, de most legszívesebben a világ végére szaladtam volna. Mindegy, hogy hova, csak el innen, minél távolabb.

Sajnos a lelkem mélyén tudtam, hogy szembe kell néznem a tényekkel, és bármennyire is fog hiányozni, bármennyire is megkedveltem, el kell majd fogadnom, bárhogy is dönt Tony. Nem ígérhetek neki semmi többet a barátságomnál, mert a szívem már valaki másé. Nem fogom hitegetni, mert Ő annál többet ér, minthogy üres szavak határozzák meg az életét. Ebben száz százalékig biztos vagyok, és még abban is, hogy én Edwardot szeretem, feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, örökké.

Pár perc után oda is értünk, de nem tudtam semmire se koncentrálni, csak egy dolog kattogott az agyamban, mert az mindennél fontosabb volt: „Beszélnem kell Tonyval”.

- Menj fel a szobádba, Lily. – fogta meg a karomat Jacob, és a lépcső felé tolt.

- Beszélni szeretnék Tonyval. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. Nyomás felfelé, ne kelljen kétszer mondanom Lilian Black!

A döbbenet úgy hasított végig rajtam, mint egy korbács. Apám sose beszélt még így velem. Pislogtam egy párat, aztán beharaptam az alsó ajkamat, és erősen szorítottam a fogaimmal, hogy ne törjön ki belőlem a sírás. Végül sikerült hátat fordítanom neki, és felrohantam a szobámba.

Az ajtóm hangos csattanással tért vissza a tokjába, én pedig bekuporodtam az egyik sarokba. Kicsit sok volt, ami az elmúlt időszakban történt velem. Végig kellett gondolnom a dolgokat, és azt, hogy mi lesz ezek után. A szerelmem félig vámpír, a legjobb barátom farkas, akinek a bátyja vámpír. Apám Leah-vel… nem is akarom tudni, hogy mit csinál, és a legjobb barátnőim bevésődtek, ráadásul az egyik már az esküvőjét szervezi. És én hogy vagyok? Mint akit megrágtak és kiköptek. Hogyan lesz ezek után? Kivel beszélhetnék ezekről? Mindenkinek van fontosabb dolga is annál, hogy az én kaotikus életemről hallgasson kiselőadást és tanácsot adjon… már ha tud.

Elkeseredve bámultam magam elé, és próbáltam valami kiutat találni ebből a káoszból, de bármennyire is próbáltam, nem jutott eszembe semmi használható. Az egyetlen kapaszkodóm Edward volt, de most szó se lehetett bármilyen titkos találkozóról vagy szökésről.

Jobb öltet híján csak ültem a földön, és nem gondoltam semmire. Hagytam, hogy a csendes sötétség magával rántson le a mélybe. Olyan volt, mintha én lennék Alice, aki a mesében beleesett a nyúl üregébe. Már-már úgy éreztem, hogy a zuhanás sose fog véget érni… mintha órák óta tartana, és a monoton sötétség csak növelte bennem ezt az érzést. Hiába próbáltam volna kapaszkodni, a fekete semmi körülölelt, elzárva minden kiutat. Hosszúnak tűnő idő után végre világosságot láttam, de túl gyorsan közeledett. Ez lenne az az alagút a végén fénnyel? De az hogy lehetséges? Nem érzek semmi különöset. Vagy esetleg ilyen az, amikor az embert álmában éri utol a halála? Az ijedtség jeges folyamként csurgott végig az egész testemben. Nem akartam meghalni. Mindennél erősebben tört rám az élni akarás érzése. El akartam futni, de olyan volt, mintha a lábaim a földbe gyökereztek volna. Megállíthatatlanul közeledett felém a fény, és mivel nem volt esélyem tenni bármit is ellene, így csak álltam, és vártam a halált. Nem tudtam, hogy hogyan fog lesújtani, csak egy másodperc és vége, vagy egy hang majd megszólít és elmondja, hogy miért történik ez velem pont most. Pont, amikor a legnagyobb szükség van rám… Már majdnem mosolyogtam a sors fintorán, amikor elért a világosság, és úgy éreztem magam, mint akinek a nap sugarai kellemesen simogatják a bőrét. Megfordult a világ, a végtelen sötétség eltűnt, és a helyébe egy sokkal kellemesebb kép költözött. Egy hatalmas réten tértem magamhoz. A fűszálak körülöleltek, a virágokon a harmatcseppek csillogtak, ahogy megvilágította őket a nap. Ilyen lenne a mennyország? Egy hatalmas mező? A szememmel végig pásztáztam a környéket, de pár perc után megkönnyebbültem kifújtam a levegőt.

- Nem haltam meg. – mondtam magamnak megkönnyebbültem.

A szívem a torkomban dobogott, de biztos voltam benne, hogy ez nem a mennyország. Ha meghalunk, akkor viszont láthatjuk azokat a szeretteinket, akiket már magával ragadott a halál, és mivel Lily Brooks sehol se volt, tudtam, hogy ez csak egy illúzió vagy álom, vagy bármi, de nem halál. Persze nem voltam ebben egészen biztos, így kétféle érzés kavargott bennem sosem látott édesanyám lehetséges felbukkanásával kapcsolatban: félelem és öröm. Féltem, mert ha tényleg meglátom, akkor egészen biztos, hogy meghaltam, viszont örültem volna, ha újból találkozok Anyuval.

Felkeltem, és bizonytalan léptekkel elindultam a végtelennek tűnő gyepen. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok vagy hová tartok, de kitartóan emeltem egyik lábamat a másik után, mintha lenne valami célom. Pedig valójában fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Tanácstalanságomban a földre huppantam és kétségbeesetten pillantottam körbe a csodaszép tájon. Jó ötletnek tűnt a menetelés, de igazából már fáradt voltam és nyűgös. Úgy gondoltam, hogy ez egy álom, és minél hamarabb fel akarok ébredni….

Magányosan ültem egy helyben, felhúztam a térdeimet, a karommal átöleltem őket, és ringattam magam, amikor egy erős fuvallat az arcomba csapta a hajszálaimat. Hátra fordultam, hogy megnézzem, mi okozta ezt a légáramlatot, és ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet. Tágra nyílt szemmel bámultam a felém magasodó lényt, de nem moccantam, mert féltem, hogy ezzel esetleg okot adnék neki a támadásra. Várakozóan tekintett le rám, nem tudta, hogy hogyan reagálok majd rá. Először azt hittem, hogy Jacob az, de valami nem stimmelt… a bundája. Bronz helyett fekete bunda fedte be a farkas izmos testét. A szemét nem láttam, mert nem mertem belenézni. Különös érzés fogott el, hiszen Jaket is láttam már farkas alakban, de akkor nem féltem. Most pedig végigfutott az agyamon, hogy ez egy idegen farkas, talán nem kéne biztonságban éreznem magamat a közelében. Óvatosan magam mögé raktam a kezeimet, és megpróbáltam hátrálni, de persze rögtön kiszúrta, és halk, figyelmeztető morgás hagyta el a száját. Annyira ijesztő volt ilyen közelségből látni egy ismeretlen farkast és hallani, ahogy a mellkasából feltör ez a mély hang. Ledermedve figyeltem minden rezdülését, miközben ő megrázta a fejét, és közelebb hajolt hozzám, hogy megszagoljon. A szívem hevesen dobogott, és szélsebesen pumpálta az ereimbe a vért. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, ha valami olyat teszek, ami nem tetszik neki. Valószínűleg megharap, vagy talán meg is öl…

Nem volt más lehetőség, várnom kellett, hogy ő tegye meg a következő lépést. Szerencsére – vagy éppen szerencsétlenségemre – nem kellett sokat várnom, mert pár perc múlva hátrébb húzódott tőlem. Ő is lassan mozgott, miközben le nem vette rólam a szemét. Nem mertem bármit is tenni, amíg legalább egy-két méterre nem került tőlem, mert tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat, és nekem annyi. Végül sikerült feltápászkodnom, amikor már tisztes távolból vizsgált engem.

- Nem akarlak bántani… - mondtam neki, de magamban elég erősen kételkedtem abban, hogy megérteni, amit mondok. – Jesszusom… Egy farkashoz beszélek! Hát milyen álom ez?! – nevettem fel hisztérikusan.

Az állat érdeklődve figyelte pillanatnyi elmezavaromat, de végül közelebb jött hozzám ismét. Csak ki kellett volna nyújtanom a karomat, és megérinthettem volna. Jól meg kellett gondolnom, hogy mit teszek. Ha nyitok felé, akkor könnyen veszélynek tehetem ki magam, de akkor semmiféleképpen sem szabad félnem tőle, mert azt megérzi. Ha viszont nem teszek semmit, akkor előbb-utóbb megtámad. Szóval úgy döntöttem, hogy egy életem-egy halálom, megpróbálom.

Gondosan megterveztem minden egyes lépésemet, közelítettem felé, de mielőtt hozzáérhettem volna, az ég hirtelen elsötétült, a farkas pedig kivillantotta hófehér fogsorát, és rám vetette magát…

Valaki a nevemet kiabálta, de csak azt akartam, hogy hallgasson el. Az egész testem rázkódott, és bosszantott, hogy nem tudok rászólni – akárki is legyen az –, hogy hagyja abba.

- Lily! Lily! – jöttek a hangok, de nem éreztem mást, mint az iszonyú fájdalmat. Hallottam, hogy valaki felordít kínjában, de biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az, pedig úgy éreztem, hogy menten szétszakad a mellkasom. A fájdalom egyre csak gyötört, és a kiabálások se maradtak abba. Felváltva hallottam a nevemet, és a kínkeserves, szívet tépő sikolyokat…

Végre visszatértem a valóságba, és egy pillanatra magam előtt láttam az utolsó képet, amit álmomban láttam. Az éjfekete farkas egyenesen a mellkasomnak ugrik, aztán jött az az éles fájdalom...

Aztán kitisztult a kép, és egyből Tony arcát láttam meg, és a saját sikításomat hallottam. Ijedten kaptam volna a mellkasom felé a kezem, mert egy pillanatra azt hittem, hogy a fekete farkas ő volt, de a kezem a padlónak préselődött, mivel a srác teljes súlyával ránehezedett. Az arca nem volt véres, így egy másodperc alatt rájöttem, hogy Tony nem támadott meg. De akkor miért fog le?... Ahogy egy kicsit lenyugodtam, kipukkadt végre-valahára a képzeletbeli hangtompító buborékom, és még több kiabálást hallottam meg a közelben, de Tony arca hirtelen mindent kitakart, és a hangja elnyomta a többi hangot.

- Hagyd abba, nem érted?! Ne küzdj ellenem, erősebb vagyok. Tényleg ennyire kárt akarsz tenni magadban? – üvöltötte az arcomba. A szemei szikrákat szórtak, az arcán düh és aggodalom tükröződött, és mindezt alig öt centire az arcomtól csodálhattam. Értetlenül bámultam az arcát, nem tudtam, hogy most miért mondja nekem ezeket. Hiszen én nem is csináltam semmit…

- Abbahagyta. Ereszd el, Tony! – hallottam meg Jacob hangját, de a farkas fiú arca még mindig kitöltötte az egész látóteremet.

- Nem! Még nem nyugodott le teljesen. Nem hagyom, hogy kárt tegyen magában. – szűrte a fogai között, de le nem vette rólam a szemét, és nem is ment távolabb. Kezdett kényelmetlen lenni számomra, hogy ilyen közel van az arcunk egymáshoz, ezért fészkelődni kezdtem, de abban a minutumban erősebben szorított.

- Lily…  itt vagy? Hallasz engem? – kérdezte halkan tőlem. Eddig sikítoztam, most pedig egy hang se jött ki a számon. A fájdalom teljesen elmúlt, mintha meg sem történt volna. Lehet, hogy tényleg csak egy rossz álom volt? De annyira valóságosnak tűnt az egész…

Csak bólintani tudtam erre. A hangomat még mindig nem találtam, így megadásképpen elernyesztettem a karjaimat, amiket egész idáig megfeszítve tartottam. Tony kételkedve nézte az arcomat, nem bízott bennem. Meg is értettem, hiszen nem volt túl bizalomgerjesztő a sikítozásom, és valamit tennem kellett, amiért lefogott. Meg akartam tudni, hogy mi folyik itt, mit tettem, amíg öntudatlan állapotban voltam. Összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam kinyögni pár szót.

- Mit… mi…? – nyögtem rekedt hangon, de nem jött össze a mondat, csak ez a két szó.

- Hogy mit műveltél? Nos… ha megígéred, hogy nem nyúlsz magadhoz és nyugton maradsz, akkor most leszállok rólad és elengedlek. Oké? – nézett komolyan a szemembe.

- Oké…

Elengedte a csuklómat és felsegített a földről. Döbbenten bámultam a karjaimat, amiken vörös folt éktelenkedett ott, ahol lefogott. Pislogtam párat, de túlságosan kifáradtam ahhoz, hogy dühös legyek rá. Minden esetre várakozóan fordultam felé, hátha végre magyarázatot ad az egészre.

- Bocsánat. Nem akartam olyan erősen szorítani a csuklódat, de azért van benned erő, kislány. – nézett rám esdekelve, de a végére már ott bujkált a mosoly a szája szegletében. Rezzenéstelen arccal figyeltem, mert még mindig nem tudtam meg, amit szerettem volna.

- Jó, oké… nem voltál magadnál. Sikítoztál, amikor benyitottunk, és a földön vergődtél. Kapartad a körmeiddel a mellkasodat, azért fogtalak le. Nem akartam, hogy kárt tegyél magadban…

- Kicsim, jól vagy? – jött felém óvatosan Jacob, pontosan ugyan úgy, ahogy én próbáltam megközelíteni álmomban a farkast…

- Igen… csak… nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi történt. – hazudtam remegő hangon. Gondolkoztam egy pillanatig azon, hogy elmondjam-e nekik, hogy mit álmodtam, de végül úgy döntöttem, hogy ezt inkább meghagyom magamnak. Nem tudom, hogy mi volt ez az egész, de most nem is akartam rá gondolni. A kezeimet vizsgálva sétáltam a tükör elé, hogy megnézzem a mellkasomat is. Szerencsére semmi se látszott rajta, és a körmeim se törtek le. Lehet, hogy Tony tényleg jót tett azzal, hogy lefogott…

- Köszönöm. – fordultam felé megkönnyebbülten.

- Igazán nincs mit. – mosolygott rám, aztán Jacobra pillantott. – Öhm… beszélhetnék vele?

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Egészen biztos. – sóhajtotta, és megerősítésképpen bólogatott.

Jake szomorúan rám nézett, aztán kisétált a szobámból, és becsukta maga mögött az ajtót. Elérkezett az a beszélgetés, ami tudtam, hogy fájni fog.

- Tony, én nem… - kezdtem, de Ő gyors léptekkel átszelte a szobát, magához húzott, és megcsókolt.