23. fejezet: Álom és valóság (2. rész)

Újra itt, bár ez nagyon rövidke lett, de úgy vélem, ez a vége ennek a fejezetnek. A következőt már igyekszem hamarabb hozni!

Csak álltam egy helyben, lebénulva. Tudtam, hogy ez nem helyes dolog, mégis hagytam magam. Hagytam, hogy utoljára felülkerekedjen rajtam az az érzés, amit olyannyira igyekeztem elfojtani. Igazából fogalmam sem volt, hogy ezzel több rosszat okozok-e, mint jót, de most az egyszer nem löktem el Tonyt magamtól, csak hagytam, hogy megcsókoljon.
- Köszönöm – suttogta, miközben a szánk egészen közel maradt egymáshoz.
- Mit? – kérdeztem kábultan.
- Hogy most, utoljára nem utasítottál vissza.
- Muszáj elmenned? – kérdeztem, de tudtam előre a választ.
- Ha maradok, elhagyod Edwardot?
Nem szóltam semmit, mert a kimondatlan válaszomat már ő is tudta…
Sose vallottam volna be senkinek, de az egyértelmű válasz jobban fájt, mint amennyire kellett volna. Ismételten a skizofrénia tüneteit produkáltam. Először Edwardnál harcoltam az érzéseimmel, és most Tony és Edward között őrlődök. Honnan tudhatnám, hogy melyiket kéne választanom?! Soha nem voltam még szerelmes. Nem gondoltam volna, hogy ilyen bonyolult dolog, és hogy ennyi ellentmondással jár.
Sok mindent akartam mondani Neki, de azóta annyi minden történt, hogy fogalmam se volt róla, hogy most mit mondhatnék.
- Sejtettem. Látod, ez az egyik oka annak, hogy elmegyek. Természetesen nem ez a fő ok. Ezt még el tudnám viselni, tudnék vele élni… - mondta lehajtott fejjel, aztán nagyot sóhajtott. Rám nézett – egyenesen a szemembe -, és folytatta – De azzal nem, ha bajod esne miattam… Szóval én most elbúcsúzom tőled, Lily Black. Vigyázz magadra, kérlek… - simított végi az arcomon, és elindult az ajtó felé, én pedig csak álltam ott lebénulva. Kinyitotta az ajtót, de még egyszer – utoljára – megállt, és visszanézett. Valami mosolyfélét erőltetett az arcára az átható fájdalom mellé, aztán becsukta az ajtót. Kisétált a szobámból, és az életemből is…