19. fejezet: A fogadás (1. rész)

Kíváncsian vártam a választ a kérdésemre, de nem kaptam meg. Csendben ültünk néhány percig, aztán már nem bírtam tovább. Felemeltem a fejem, és kérdőn rápillantottam. Csodálkozva vettem észre, hogy bűnbánó szemekkel néz vissza rám.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte halk, rekedt hangon.
- Ugyan miért? – pislogtam.
- Miattam van az egész, Lily. Annyira sajnálom.
Egy szót sem értettem az egészből, csak néztem őt bután.
- Tony, te nem tehetsz semmiről.
- De igen. Nem kellett volna ide jönnöm. Nem kellett volna beléd… - mondta egyre dühösebben, aztán hirtelen elcsuklott a hangja.
- Mondd el, hogy mi történt. – húzódtam arrébb.
- Rendben. – hajtotta le a fejét, és a kezébe vette az enyémet. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, de mégis hagytam.
- Miután elmentél… Nem tudtam, hogy mi volt ez az egész. Hallottam minden törzsi legendát, és azt hittem, hogy…
- Hogy bevésődtél. – bólintottam. Én is erre gyanakodtam eleinte.
- Igen. Elmentem Samhez, hogy beszéljek vele erről a dologról, mert láthatóan te nem úgy érzel irántam, ahogy én irántad. – nézett a szemembe puhatolózva, én pedig bólintottam ismét. – Szóval… elmentem hozzá, hogy tanácsot kérjek és segítséget is egyben. Tiszteletben tartom a döntésed, Lily. Te Edwardot szereted, tudom. Viszont nagyon nehéz ellenállnom annak, ami ennyire vonz. Olyanról senki sem hallott, hogy egyoldalú bevésődés, hiszen ez kölcsönös dolog. Miért kéne más neked, ha én vagyok a tökéletes. Az, akit a sors neked rendelt? Hát úgy néz ki, hogy Samnek mégis igaza van. Elmeséltem neki mindent, amit akkor éreztem. Aztán elmondtam neki a te reakcióidat, és ő erre azt mondta, hogy ez így nem oké. Ha bevésődtünk volna, akkor egyből a karjaimba kellett volna rohannod. – húzta vigyorra a száját.
- De nem rohantam. – mondtam halkan, és még elkaptam azt a pillanatot, ahogy lehervad a mosoly az arcáról.
- Nem, valóban nem. Sam elmondta, hogy neki milyen érzés volt, amikor meglátta Emilyt, és azt mondta nekem, hogy tegyem túl magam ezen a dolgon, mert te a Cullen gyerekbe vagy szerelmes. – mondta keserűen, és megcsóválta a fejét. – Nos, mint tudjuk, az igazság fáj… Nekem jobban, mint bárki másnak. Eddig, akit akartam, azt megkaptam. Nem volt ilyen még soha. Rettentően dühös lettem, és elveszítettem a kontrollt. Átváltoztam, és futásnak eredtem. Nem érzékeltem semmi mást, csak azt a meglepően kellemes érzést, ami körülölel, ha futok. Nincs semmi más, csak én és a száguldás. Aztán a békés és dühödt gondolatok a fejemben elérték egymást, és irányt váltottam. Elmentem La Pushból, de valaki követett. Mint később kiderült, Sam volt az. Beszélt hozzám folyamatosan, de én csak menekülni akartam előled. Nem akartam felrúgni az életedet, úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb mind a kettőnknek. Végül megéreztem az illatodat. Azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem, hogy csak gyötörni akar ismét. De rá pár másodpercre egy irtózatosan édes illat kezdte el szúrni az orromat, és rögtön felismertem, hogy ez nem Cullenék szaga. Egyből tudtam, hogy veszélyben vagy, és futottam, ahogy csak bírtam. Sajnos megelőztek…
Döbbenten bámultam a kezeinket. Annyira önző voltam, és fogalmam sem volt róla, hogy neki milyen érzései voltak. Hogy ő is szenved ettől, nem csak én. És Edward? Ő vajon mit érezhet most? Nem! Nem érdekel…
- Ki előzött meg? – kérdeztem fojtott hangon.
- Sam Uley. De talán jobb is így. Én még nem tudok uralkodni magamon. Mire odaértem, már Jacob is ott volt. Parancsba kaptam, hogy vigyázzak rád. Te meg a földön feküdtél mozdulatlanul. Életemben nem volt még ilyen nehéz engedelmeskedni valakinek. Végül ide hoztalak, és a La pushi doki megvizsgált. Eléggé komoly sérüléseid voltak. De most már megnyugodtam, mert szemmel láthatóan egyre jobban vagy. – mosolygott rám kedvesen.
Teljesen le voltam döbbenve. Ha Tony nem megy el Samhez, és Sam nem idegesíti fel annyira, hogy elrohanjon, akkor nem találnak meg soha. Igazából, ha miatta volt minden, hát miatta is jött rendbe. Neki köszönhetem, hogy élek, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Odahajoltam hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Köszönöm, Tony.
- Igazán nincs mit.
- Kérhetek valamit? – kezdtem bele a másik témámba félénken.
- Az attól függ…
- A suliban majd igyekszem nem mutatni, hogy magam alatt vagyok. Beteg voltam, mindenki úgy tudja. Segíts, ha nem bírnám. – néztem rá könnyes szemekkel.
- Ez még úgyse most lesz, de segítek… Akkor most ti a vérszívóval…
- Fogalmam sincs, hogy mi van. Elmondtam neki mindent. Nem válaszolt. Azóta nem is keresett, szóval nem hiszem, hogy annyira érdekelném.
- Hát… izé…
- Mi az, Tony? Miről nem tudok még?! – kérdeztem, de csak a tarkóját fogta, és az ajtó felé nézett.
- Na jó. Elvégre nem kaptam parancsba, hogy nem mondhatom el…
- Ki vele!
- Szóval… Cullenék beszéltek Jacobbal, de nem tudnak arról, hogy William megtámadott. Kérlek, ne legyél mérges.
- Hát ezt mégis hogy képzeli?! Nem mondott nekik semmit?!
- Módosította egy kicsit a sztorit. Úgy mondta, hogy én találtam meg a vérszopót, és te végig itt voltál biztonságban. Azért is vizsgált meg téged a La pushi doki… Édesapád nem akarta, hogy Cullenék tudomást szerezzenek erről. Azóta nem találkoztak.
- Hát ezt nem hiszem el! Hogy van képe…
- Ne felejtsd el, hogy részben emiatt vesztetek össze. Hallottam Jake gondolatait. Nem akar neked rosszat. Ha vársz, és nem rohanod le őt, akkor talán megbékél, és könnyebben áldását adja rátok. – fogta meg a karomat, mert már éppen lerohantam volna, hogy Apám fejéhez vágjam a dolgokat. – el sem hiszem, hogy ezt én mondtam ki…
- Igazad van. Nem mondok neki semmit. Jobb lesz így. Viszont holnap beszélek vele.
- Miről? – nézett rám rémülten.
- Az iskoláról. Unom már az állandó ücsörgést itthon. És vissza akarok menni nagyapához.
- Ez nem biztos, hogy menni fog.
- Ha gondolod, akár fogadhatunk is. – vigyorogtam rá, mert tudtam, hogy erre tuti ráharap.
- Nocsak… Úri hölgy biztosra nem fogad… na persze.
- Netán félsz, hogy elbukod?
- Nem, nem félek. Mi is pontosan a fogadás tárgya?
- Holnap meggyőzöm Jaket, hogy elmehessek iskolába.
- Tét?
- Ha elenged, és neked is velem kell jönnöd, akkor én vezetek. – küldtem felé egy ördögi mosolyt.
- Megvesztél?! Még hogy egy emberlányra bízzam az életemet… - hőkölt hátra.
- Gondold át, Tony…
- És ha én nyerek? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.
- Ha te nyersz, akkor te vezethetsz.
- Nem-nem, ennél nagyobb tét kell nekem.
- Mire gondolsz? – kérdeztem gyanakodva.
- Hát… Ha én nyerek, akkor eljössz velem randizni.
Egyből rávágtam volna, hogy nem, de még időben észbe kaptam, és elgondolkodtam ezen. Ennyire bizonytalan lennék? Nem! Száz százalékig biztos voltam benne, hogy meg tudom győzni Apámat.
- Benne vagyok. – mondtam határozottan, és nyújtottam a kezemet. – Te elfogadod a feltételeimet?
- Naná. Készülj a randira! – rázott velem kezet, felkelt a földről, és magával húzott. – Felejthetetlen estéd lesz, azt garantálom.
- Csak nehogy pofára ess…  - vigyorogtam magabiztosan, de nem sikerült lehervasztani az arcáról a mosolyt.
- Nos, én azt hiszem, hogy megyek is. Készülnöm kell a holnap esti randinkra…
- Holnap esti?
- Ha holnap délután háromig nem sikerül meggyőznöd, akkor vesztettél.
- Hé, erről nem volt szó! – tiltakoztam hevesen.
- Sajnálom, a fogadás szent… - mondta, és vigyorogva kisétált a szobából.
Durcásan huppantam le az ágyamra, és azon gondolkoztam, hogy mennyire könnyen megy Tonyval minden. Nem leszek belé szerelmes soha, de mégis úgy éreztem, hogy hiányozna az életemből, ha elmenne. Meglepő volt számomra, hogy a zokogásból átterelt a nevetésbe.
Hanyatt dőltem az ágyon, és hosszú percekig bámultam a plafont. Ismét elkalandoztak a gondolataim, és azon gondolkoztam, hogy akkor most Edward sem tud semmit. De talán jobb is így. Ki tudja, hogy milyen reakciókat váltana ki belőle ez a dolog. Sajnálna? Aggódna? Dühös lenne vajon? Talán…
Másnap reggel álmosan, nyűgösen keltem fel. Semmi kedvem nem volt a győzködéshez, de nem akartam Tonyval randizni, így muszáj volt valamit kitalálnom. Nyögve ültem fel, és felhúztam a pulcsimat. A tükör elé vonultam, és halk sóhajjal nyugtáztam a látványt. Az oldalam még mindig különféle színekben pompázott, és a nyakamon is látszott a vámpír ujjainak lenyomata. Fejcsóválva léptem a szekrény elé, és kivettem egy törülközőt, és elmentem fürdeni. Visszaérve a szobába ismét a tükörre pillantottam, és hitelen elkezdett irritálni a sok vörös folt a nyakamon. Mihez kezdjek ezekkel? – kérdeztem hangosan magamtól, és tűnődve bámultam magam a tükörben.
Először próbáltam púderrel eltüntetni, de nem sokat segített. Aztán csak megrántottam a vállam, és a nyakam köré tekertem egy zöld sálat. Nem látszott így semmi belőle, és az új nyakdíszem kiemelte a szemem színét. Rögtön jobb kedvem lett, és elhatároztam, hogy elmegyek venni egy pár garbót. Elhatároztam, hogy rajtam senki sem fogja látni, ami történt. Vége, elmúlt. William halott, és ez így van jól. És már nem érdemes ezen rágódni. Inkább azon vagyok, hogy eltereljem a figyelmem a közelmúlt eseményeiről, és inkább a mostani problémákra koncentrálok. Például hogy hogyan fogom rendbe hozni a dolgokat Edwarddal.
Óvatosan mozogtam még mindig, mert akármennyire is vagyok kemény csaj, azért a zúzódások még mindig fájtak. Azt mondják, hogy ez tovább és jobban fáj, mint a törés… hát igazuk van. Baromira fájt.
Lemásztam a lépcsőn, és Apám aggodalmas tekintetével találtam szembe magam.
- Jó reggelt! Hogy vagy?
- Öhm… megvagyok. Csak még nehézkesen megy a lépcsőzés. – mondtam, és hálát adtam az égnek, hogy az iskolában nincs sok lépcső.
- Segítsek? – kérdezte félve, mert tudta, hogy milyen makacs vagyok.
- Nem, köszi. Megoldom. Nem vagy éhes?
- Te… te kaját akarsz így csinálni? – nézett végig rajtam meghökkenve.
- Miért? Éhes vagyok. Szóval, neked is csináljak?
- Majd én csinálok neked ennivalót. – húzta ki magát a büszke Apukám. Magamban jót kuncogtam rajta, de úgy láttam, nagyon örül annak, hogy ismét gondoskodhat rólam.
Leültem az egyik székre az asztalnál, és érdeklődve figyeltem, ahogy tesz-vesz a konyhában. Próbáltam valami bevezető témát találni a nagy beszélgetéshez, de nem tudtam semmit se felhozni. Végül nem is kellett semmit kitalálnom, mert megtörte ő a csendet.
- Hallottam, hogy Tony elmesélt mindent. – mondta, miközben előmelegítette a serpenyőt.
- Hallottad? – néztem rá csodálkozva.
- Ma reggel vele őrjáratoztam. – mosolygott rám.
- Ja, igen. Elmondott mindent. – bólintottam.
- Sajnálom, hogy úgy összekaptunk. Nem vigyáztam rád. – hajtotta le a fejét, és már csak a tányér hangos csörömpölését hallottam. Lejjebb pillantottam, és fejcsóválva mentem oda hozzá, hogy kiszedjem a kezéből az összetört tányér darabjait.
- Hagyd csak. Összeszedem. – tolt arrébb óvatosan.
- Nem a te hibád. – suttogtam.
- De igen, az enyém! Az Apád vagyok, felelősséggel tartozom érted!
- Nem kellett volna elrohannom. Sajnálom.
- Lily Black… Tiszta Anyád vagy. – mosolyodott el.
- Azért Apámra is hasonlítok… - kacsintottam rá.
- Szép ez a sál. – húzta végig rajta az ujját.
- És takar. Ez a lényeg.
- Itt nem látja senki… - nézett rám gyanakvóan. Vége, lebuktam. Jöhet a fekete leves.
- Apa… szeretnék kérni valamit. – kezdtem bele, mint egy kislány, aki bevallja, hogy valami rosszat tett.
- Na, ki vele… - forgatta a szemeit.
- Szeretnék holnaptól ismét iskolába járni. – mondtam ártatlan boci szemekkel.