22. fejezet: Féltékenység és zavartság (1.rész)

- Mit akarsz, Brian? – szűrte a fogai között Tony üdvözlésképpen a fivérének.
- Jaj, ugyan már tesókám… Hát be se mutatsz az ifjú hölgynek? – vonta fel a szemöldökét a – számomra idegen – férfi.
- Nem, és ha nem hordod el magad innen, akkor nem állok jót magamért. – lépett egyet előre a farkas fiú.
- Na de Anthony… Ne légy már ilyen. – lépet még egy lépést felénk, mire Tony hátrébb tolt engem. Jobbnak láttam engedelmeskedni neki, így arrébb léptem.
- Neked van egy testvéred? – súgtam a fülébe, mert már nem bírtam ki, annyira kíváncsi voltam.
- Nem is meséltél rólam még a kis barátnődnek?
- Nem vagyok a barátnője! – sütöttem le a szemem. Miért hiszi ezt mindenki?!...
- Lily, most az egyszer fogd be a szád. – morogta a védelmezőm, aztán visszafordult a testvéréhez. – Te pedig menj el, és többé ne gyere vissza. Utoljára mondom Brian…
- Miért? Különben mit csinálsz? – nézett Tonyra kihívóan, aztán rám szegezte a tekintetét. – Különben is… Itt annyi jó falat van, hogy kár lenne neked szót fogadnom. Meg amúgy sem vagyok az az engedelmeskedő fajta.
Idő közben egyre közelebb jött hozzánk, mire mi automatikusan hátráltunk. Ez a kis játék egészen addig folytatódott, amíg védelmezőm teste egyszer csak megremegett, és hátrébb tolt magától. Próbáltam görcsösen kapaszkodni a karjába, de természetesen Ő sokkal erősebb volt, mint én, és könnyen lefejtette az ujjaimat a csuklójáról. Azt hittem, hogy csak egy pillanatra remegett meg, de ahogy elengedtem, még erőteljesebben rázkódott a teste.
- Vidd innen a lányt. Majd szólok az alfának, hogy nálad van. – mondta Tony, de nem tudtam, hogy kinek. Végig a testvérét bámulta, de nem hiszem, hogy hozzá beszélt az imént.
Egy forró tenyér simított végig a karomon, és ahogy hátra néztem, Edward aggódó tekintetével találtam szemben magam. Gyorsan visszakaptam a fejem, hogy lássam, mi történik a testvérpár között. Brian érdeklődve figyelte a mi kis hármasunkat, én pedig kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, mert Tony és Edward közé szorultam. Valószínűleg pont a farkasok és a vámpírok területeinek a határán álltam, mert mind a két fiú igyekezett tartani a távolságot egymástól.
- Egy dolgot nem értek, Anthony… - mondta elgondolkodó arccal az idegen. – Vele – mutatott Edwardra. – barátkozol. De velem meg harcolsz. Ez egy kicsit rosszul esik, mivel a testvérem vagy. Holott ő sem különb nálam. Ez igazságtalan tőled. Vagy netán a hölgyike fog össze titeket? Édes hármas? – vigyorgott gonoszan.
- Fogalmad sincs róla, hogy mi van itt. Távozz békében. – mondta Edward, de érezni lehetett a fenyegetést a hangjából. Ott bujkált a hangsúlyban, hogy „mert ha nem, akkor meghalsz” befejezés.
- Most komolyan azt hiszitek, hogy ketten elbánhattok velem?
- Nem, de pár perc, és jönnek a többiek is. – morogta Tony, de alig értettem, mert már alig volt emberi a hangja.
- Annyi nekem éppen elég, hogy megebédeljek…
Ekkor láttam meg azt, amitől féltem. Brian nem volt olyan messze, így jól láttam, hogy a szeme átváltozik vérvörösre. Így már értettem, hogy mi történik, de ez hogy lehetséges?! Az egyikük farkas, a másik meg vámpír? Ez aligha létezhet… márpedig itt zajlik az egész a szemem előtt, mégsem akarom elhinni, amit látok.
Tony teste még egy utolsót rázkódott, aztán egyszer csak egy farkas termett a helyén. Brian még vicsorgott, és támadóállást vett fel, aztán egymásnak rontottak. Idáig láttam csak az eseményeket, mivel Edward úgy döntött, hogy itt az ideje eltűnni innen. Nekem persze eszem ágában sem volt otthagyni Tonyt, és ezt Edward hátának püfölésével jeleztem, de a szerelmemet ez nem nagyon érdekelte. Hát persze, ilyenkor rossz az, ha a pasim teste kemény, mint a szikla: nekem jobban fáj a püfölése, mint neki.
Olyan gyorsan futott, hogy csak zöld csíkokat láttam, amik a mellettünk elsuhanó fák voltak. Végül kénytelen voltam belátni, hogy felesleges bármit is csinálnom: Edward nem fog visszavinni oda. Tűrtem hát, hogy ide-oda rángassanak, mint egy gyereket, de majd megmondom én neki a magamét, ha végre megállunk. Nem is kellett sokáig várnom, mert már kezdtünk lassulni, és már láttam a Cullen házat is.
Edward csak akkor tett le, amikor beléptünk az ajtón. A családja rögvest előttünk termett, és az arckifejezésükből tudtam, hogy már tudnak mindent. Valószínűleg az apukája olvasta ki a fejéből, hogy mi történt.
- Mindenki jól van? – kérdezte Bella aggódó tekintettel, miközben megölelte a fiát.
- Igen anya. Bár elég durva volt a helyzet. Van egy vámpír a környéken, aki embervéren él.
- Alice… - mondta az idősebbik Edward a testvérének, de ebben az egy szóban érezni lehetett minden szemrehányást és fenyegetést.
- Már megmondtam, Edward: nem látom egyiküket sem. Mind a ketten félvérek. Igazán megérthetnéd és elfogadhatnád már végre. És ne csinálj úgy, mintha direkt nem látnám őket! Igazán nem hibáztathatsz… - csattant fel Alice, mire mindenki legalább olyan meglepetten nézett, mint én.
- Ez valóban nem volt szép tőled, Edward. – mondta rosszallóan Bella a férjének.
- Jó, bocsánat. De a fiam életveszélyben volt, és én nem voltam ott, hogy megvédjem! – túrt a hajába idegesen, aztán elviharzott a nappaliból. Mindenki ledermedve meredt utána, de végül Rosalie megtörte a csendet.
- Felelőtlen vagy, Ed. Próbálunk óvni a bajtól, te pedig önként sétálsz bele veszélyes helyzetekbe! Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam érted?! – dorgálta le az unokaöccsét. Ő is legalább olyan feldúlt volt, mint az idősebb Edward. – Láttad, hogy mit művelt a Volturi, és a hozzájuk hasonló vámpírok! Annyit küzdöttünk azért, hogy életben maradj, és erre te így hálálod meg…
- Elég volt, Rosalie. – mondta halkan Bella, aki idő közben mögém, és Edward mögé lépett, és mind a kettőnket átölelt. – A lényeg, hogy mindenki biztonságban van. De azért szeretném, ha járőröznétek a ház körül. Jasper, Emmett… - bólintott nekik, mire Emmett vigyorogva összecsapta a tenyerét, és már el is tűnt. Jasper még egy percig habozott, és engem nézett úgy, mintha próbálná eldönteni, hogy az ő segítsége nélkül vajon összeomlok-e. Bólintottam neki, jelezve, hogy nem lesz bajom, amire egy halvány mosollyal válaszolt, és eltűnt a nappaliból.
- Én most megnézem, mi van Édesapáddal. – mondta Bella a fiának. - Ti meg menjetek fel a szobádba. Vagy akár itt is maradhattok. Csak ne hagyjátok el a házat. – nézett ránk komolyan, aztán mind a ketten kaptunk tőle egy puszit (ami számomra elég furcsa volt), és ő is eltűnt.
- Jössz? – kérdezte Edward az emelet felé intve.
- Nem kellett volna otthagynunk Tonyt. – csóváltam meg a fejem, és leültem a kanapéra.
- Figyelj… Tony tud vigyázni magára. A legsebezhetőbb te voltál. Az volt akkor a legfontosabb, hogy téged elvigyünk onnan. – fogta a két keze közé az arcom, és végig a szemembe nézett. – Már jött a segítség, amikor elindultunk. Nem lesz semmi baj. Rendben?
- Rendben… - mondtam lehajtott fejjel, de az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy ismét a szemembe nézzen, aztán pár másodperc „hipnotizálás” után az arca elkezdett közelíteni az enyémhez, és - hosszú idő után újra – összeért az ajkunk. A szívem úgy verdesett, mint egy kalitkába zárt madárka. Hiába tudtam, hogy milyen vele csókolózni, valahogy mindig újszerűnek tűnt az, ahogy az ajkai végigsimítanak a számon. Mintha mindig az első csók következne…
De mint minden tökéletes pillanat, ez is túl hamar véget ért. Edward csillogó szemekkel nézett rám, miközben az arcomat simogatta, és felült mellém, a kanapéra. Forró ujjaival végigsimított a kezemen, és a tenyerébe vette, hogy különböző kis kanyargós vonalakat rajzoljon bele az ujjával. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, de éreztem, hogy mondani szeretne valamit, így vártam türelmesen, hogy ő szólaljon meg először. A sejtésem rövid időn belül be is igazolódott…
- Lily…
- Tessék?
- Mit kerestél te az erdőben Tonyval iskolaidőben? – nézett a szemembe. Persze egyből a legrosszabbat feltételezi… Vagy csak én feltételezem azt, hogy a legrosszabbat feltételezi?...
- Ez… bonyolult.
- Fel tudom fogni.
- Rendben. Elmondom. – sóhajtottam nagyot, és ránéztem. Valami bíztatást vártam tulajdonképpen, de csak kíváncsi tekintetet kaptam, így kénytelen voltam mindenféle bátorítás nélkül belevágni a feltételezéseim fejtegetésébe. – Voltak bizonyos jelek, amik miatt azt hittem, hogy változáson megyek keresztül…
- Milyen változáson? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Azt hittem, hogy farkassá változom nemsoká. – mondtam halkan. Egy percig csak meredtem magam elé, és vártam a válaszát, vagy a reakcióját. Kénytelen voltam ránézni, mert tudnom kellett, hogy visszataszítónak találja-e, vagy egyáltalán rám tud-e nézni ezek után.
- Mik voltak a tünetek? – jött egy hang a nappali másik végéből. Ekkor láttam csak, hogy Carlisle ott áll az ajtóban.
- Agresszió, érzelmi hullámok…
- Mikor kezdtek el ezek jelentkezni? Akkor, amikor először találkoztál Edwarddal? – bújt ki belőle az orvos énje.
- Nem… maximum egy hete.
- Akkor nem hiszem, hogy átváltozáson mennél keresztül. Elég sokat voltatok együtt Edwarddal, és itt is voltál már. A tüneteknek már az első találkozás után jelentkezniük kellett volna. – mondta mosolyogva, én meg csak döbbenten hallgattam az orvosi szakvéleményt.
- Tony is azt mondta, hogy szerinte nem fogok átváltozni. – mondtam Carlislenak, aztán Edwardhoz fordultam. – Lementem a partra gondolkodni. Nem mertem veled, vagy emberek társaságában lenni, mert úgy éreztem, hogy veszélyes vagyok. Így ma kihagytam a sulit, és a parton Tony megtalált. Az erdőben leültünk beszélgetni, és elmondtam neki is, amit most neked. Átváltozott, és…
- Átváltozott?! – pattant fel a kanapéról ökölbe szorított kezekkel.
- Igen, átváltozott, hogy hátha farkas alakban megérzi a bennem lévő farkast, de semmit se érzett rajtam. – vontam meg a vállam.
- Egy fiatal farkas közelében tartózkodtál, aki még nem képes magán uralkodni annyira? – kérdezte ledöbbenve, minden szót lassan, artikuláltan ejtve.
Igazából én ebbe bele se gondoltam. Egyáltalán nem jutott eszembe ez a kis tényező. Tony úgyse bántana engem. Bár, ma reggel nem volt olyan barátságos… De akkor se hiszem, hogy képes lenne nekem fájdalmat okozni. Legalábbis fizikai fájdalmat…
- I-i-igen.
- Carlisle, hozz valami gyógyszert, mert ez a lány teljesen megőrült… - mondta, miközben a fejét fogta. – Van fogalmad róla, hogy milyen veszélyes dolgot műveltetek? Akár meg is támadhatott volna!
- Tony nem bántana engem…
- Hát hogyne, hiszen szerelmes beléd! – ordította, így még a ház környékén járőröző Jasper és Emmett is biztosan hallotta.
Mind a hárman csendben álltunk egymással szemben, és csak Edward lihegését hallottuk. Síri csend borult az egész házra, még Carlisle is mozdulatlanul állt velem szemben. Lehet, hogy ez is vámpír képesség, de olyan mozdulatlanok tudnak lenni, mintha szobrok lennének. Hát, most a kedves doktor úr is olyan volt, mint egy nagyon is élethű szobor.
A nagy csendben fülsüketítő zajként csörrent meg a telefonom. Akkorát ugrottam, mintha egy pók mászna a vállamon. Remegő kézzel halásztam ki a nadrágom zsebéből a telefonomat, és rekedt hanggal szóltam bele.
- Igen?
- Lily! Hol vagy most? – hallottam Jacob aggódó hangját a vonal másik végén.
- A Cullen családnál vagyok.
- Add Carlislet. – hangzott a rövid válasz, viszont hallottam a hangján, hogy nagyon dühös.
Nem szóltam semmit, csak átadtam a dokinak a telefont, hiszen úgyis hallott minden egyes szót, amit Jake mondott. Nem mertem ránézni senkire. Végig a szőnyeget bámultam, mert féltem, hogy Edward szemében fájdalmat látok majd.
- De én nem szeretem. – suttogtam, mintha a nagyobb hangerővel elrontanék végleg mindent.
- Jacob Black ide jön. – nyújtotta nekem Carlisle a telefonomat. – Megkeresem a többieket.
Ketten maradtunk a nappaliban, de úgy éreztem, mintha mindenki minket figyelne. Valószínűleg azért, mert így is volt…
- Én nem…
- Hallottam. – sóhajtotta, aztán közelebb jött hozzám. Majdnem hátráltam automatikusan, de sikerült megállni, hogy egy helyben maradjak. – Sajnálom. Csak tudod ez a féltékenység… ez borzalmas. Hiába tudom, hogy engem szeretsz, mégis mindig ott motoszkál az agyam egyik rejtett kis szegletében, és ha hagyom, hogy eluralkodjon egy kicsit rajtam, akkor elképesztő erőre kap. Nagyon irritál, hogy az a… szóval Tony így érez irántad, és bánt, hogy nem nekem mondtad el először, hogy mi történik veled. Én melletted vagyok, támogatlak. De te máshoz fordulsz segítségért…
- Csak azért, mert féltem, hogy veszélyes vagyok rád vagy a többi emberre. – öleltem magamhoz teljesen kétségbeesve. – Ő farkas, rá nem vagyok veszélyes, hiszen ő meg tudja védeni magát, ha átváltozik.
- Vagyok olyan erős, mint ő. – mondta kicsit sértődötten.
- Nem úgy értettem. Ha igaz lett volna, és tényleg kiderül, hogy farkas vagyok, akkor a te közelséged hatására lesz egyre gyorsabb és erősebb ez a folyamat. Képzeld csak el, hogy milyen lett volna, ha a közelemben vagy és átváltozom. Lehet, hogy – akaratomon kívül – megtámadtalak volna, csak mert az ösztön vezérel. Abba pedig belehaltam volna, mert nélküled nem tudok élni.
- Oké, rendben. Beismerem, hogy igazad van. Tényleg tragikus lett volna egy ilyen helyzet. De ha legközelebb bármi van… Bármi! Akkor hozzám fordulsz vele.
- Cserkész becsszóra. – vigyorogtam, és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam, de ő elhúzódott, és a fejével az ajtó felé intett.
- Bocsánat, nem akartam zavarni, de Jake mindjárt itt van. Már hallom is… - mondta Bella bocsánatkérő szemekkel.
- Semmi baj, Anya. – mondta Edward, és végre hatalmas mosoly költözött a szája szegletébe.
Nem telt bele egy perc, és máris szólt a csengő. A következő pillanatban megjelent Apám, és látszott rajta, hogy hatalmas kő esett le a szívéről, ahogy meglátott. Mire végiggondoltam, hogy odafutok hozzá, és megölelem, már előttem állt, és a nagy, lapát kezeivel ölelt át szorosan.
- Összetörsz… - motyogtam neki kérdőn.
- Annyira aggódtam. – mondta megrovóan, és gyorsan végigmért, hogy nincs-e tényleg bajom.
- Biztonságban vagyok. Talán meg kéne köszönnünk, nem? – fontam keresztbe a karjaimat.
Nagyot nyelt, mert tudta, hogy igazam van, és most meg kell köszönnie Edwardnak, hogy elhozott onnan, és az egész Cullen családnak is, mert vigyáztak rám. Érdeklődve, de közben vigyorogva figyeltem, ahogy elhúzza a száját, és rászánja magát arra, hogy kimondja: „köszönöm”.
- Köszönöm, hogy vigyáztatok a lányomra. – nyögte ki végül, mire mindegyik Cullen szájtátva figyelte őt. Vicces helyzet volt, hiszen ezt senki se csikarta még ki belőle. Hát igen, néha ilyen hatással vagyok rá… Főleg most, hogy tudja: sokkal tartozik nekem a mai nap miatt. Nem volt kellemes reggelem, és ez csakis az Ő, illetve Leah hibája.
Úgy néz ki, hogy Edward Édesapja inkább az én gondolatmenetemre figyelt, mert kérdően felvonta a szemöldökét, miközben rám nézett. Rögtön próbáltam másra gondolni, viszont már tudta, hogy mi az oka Jacob engedelmességének…
- Öhm, igazán nincs mit. – mondta végül udvariasan az idősebbik Edward.
- Nos, akkor mi mennénk is. Igazán nem akarunk zavarni. – fogott kézen Apa, és az ajtó felé húzott.
- Elvigyünk titeket? – kérdezte Bella félénken. Ismét csend borult a házra, legalább olyan csend, mint amikor Edward kiabált. Jacob már nyitotta volna a száját, de úgy határoztam, hogy megelőzöm.
- Igen, köszönjük. – válaszoltam mosolyogva, és kitessékeltem Jaket az ajtón, miközben mögöttem jött Bella és az ifjabbik Edward.