21. fejezet: Önuralom (1. rész)

 Sziasztok!

Köszönöm szépen, hogy ilyen türelmesek voltatok. :) Nos, bevallom nőiesen, azért van ma a friss, mert ezen a napon születtem, immáron 21 éve. Így köszönöm mindenkinek, hogy olvassa az írásomat, és az ismerőseimnek, barátaimnak, családomnak, kiskutyámnak, kiscicámnak, és a sok állat haveromnak, hogy az életem részesei :D
A történettel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy igen, nagy titok van, és nemsoká ki is fog derülni. :P Még egy kicsit húzom az agyatokat, de ígérem, nem sokáig. Lily pedig változik, ne rójátok fel nekem, hiszen keményednie kell, hogy el tudja viselni mindazt, ami még lesz, és fel tudja dolgozni azt, ami volt.

 Jó olvasást! :) Remélem tetszik azért. Most nem lett függővég annyira, ez is ajándék!

Tony morcosan méregetett, miközben egyre közelebb értem hozzájuk. Mellette egy magas, fekete hajú férfi állt, nekitámaszkodva a kocsimnak. Fekete kabátja alól kilátszott a kék inge. Sötétkék farmert viselt, és fekete sportcipőt. Barna szemei huncutul csillogtak, a szája hatalmas mosolyra húzódott, ahogy meglátott. Ha bárki más végignézne rajta, egy elbűvölő, helyes férfit látna… Nekem viszont inkább a sötétszürke farkas képe ugrott be, valahányszor megláttam.
- Colin! Hát te mit keresel itt? – kérdeztem tőle mosolyogva, és ahogy odaértem hozzá, lehajolt, és megölelt.
- Szia kislány. Hogy vagy? – kérdezte kérkedő arccal.
- Megvagyok. Szóval… mit keresel itt? – nem tágítottam.
- Ő kísér haza téged. – szólt közbe Tony.
- Hogy-hogy nem te? – húztam fel a szemöldököm.
- Nekem most dolgom van. Colin, vigyázz rá! – bökte oldalba a haverját, és odajött hozzám, hogy adjon egy puszit. – Holnap reggel megyek érted. – ígérte, és otthagyott Colinnal.
- Mehetünk? – kérdezte mosolyogva az új kísérőm.
Nem válaszoltam, csak kinyitottam a kocsiajtót, és beültem. Colin helyet foglalt az anyósülésen. Nem követelte a kormányt, nem szólt semmit, csak ült, és vidáman nézte az utat. Sokkal jobban éreztem magam, hogy nem kell tartanom semmiféle beszólástól, vagy piszkálódástól. Ha Tonyval voltam, akkor mindig volt egy kis feszültség a levegőben…
- Mi dolga van Tonynak? – törtem meg a csendet pár perc hallgatás után.
- Fogalmam sincs. Hívott, és kért egy kis szívességet. Én meg éppen ráértem, és már amúgy is régen láttalak. – vonta meg a vállát.
Csak néztem az utat, és gondolkodtam. Vajon miben sántikál Tony? Mi dolga lehet?... És ez egyáltalán miért érdekel engem?! De ha valami baja esik? Miért aggódom érte? Szerettem volna ezt a kérdést egyszerűen megválaszolni… nem ment. Talán azért, mert a lelkem egy kis eldugott zugában szerettem őt. Talán…
Idő közben már La Push utcáira értünk. A faházak különböző méretekben helyezkedtek el az út mentén, de a formájuk ugyan olyan volt: egyszerű. Olyasmi hatást keltett, mint Londonban a külvárosi házak, azzal az egy kivétellel, hogy ezeket nem közvetlenül egymás mellé építették, hanem hatalmas kertek választották el egymástól. Kisház-kert-nagyház-kert. Apa La Push szélén lakott, viszonylag távol az ilyen népes területtől. Ahogy leparkoltam a ház előtt, minden olyan volt, mint tíz évvel ezelőtt, csak én nem. A garázs ugyanúgy, romosan tornyosult felém, mint anno, a ház is ugyanolyan hatalmas, és mégis barátságos volt. Furcsa ezt egy házra mondani, de tényleg nem tudtam volna máshogy leírni. Itt mindig otthon éreztem magam. Mégis nagyon szerettem volna már visszamenni Nagyapához. Nem csak azért, mert Edward ott esténként is meg tudott látogatni, hanem mert tisztában voltam vele, hogy itt Colinon kívül más is figyel engem. Ismertem Apámat… egy testőr nem testőr. Viszont Nagyapánál nem nagyon mászkálhattak, mivel az a Cullen család területe.
Bementem a házba, és füleltem. Senki se volt otthon.
- Hol van Jacob? – kérdeztem Colintól, aki máris megtámadta a hűtőt.
- Nem tudom. De nekem addig itt kell maradnom, amíg nem jön vissza. – fordult felém egy tállal az egyik kezében, a másikban egy csirkecombot tartott, aminek a fele a szájában volt már, és teli szájjal dünnyögött. A fél falat kipotyogott a szájából, mire megrovóan először a padlóra, aztán rá néztem.
- Ezt feltakarítod, remélem. – mutattam a húsdarabokra.
- Bocsánat. – nyelte le a szájában lévő ételt, és már nyúlt is a seprűért.
Átsétáltam a nappaliba, és lehuppantam a kanapéra. Bekapcsoltam a TV-t, és váltogattam a csatornákat. Semmi jó műsor nem volt, bár annyira nem voltam otthon az ilyen dolgokban, mert nem nagyon néztem TV-t. Colin leült a mellettem lévő fotelbe, és tovább majszolta a tálban lévő egész csirkét. Hiába születtem bele ebbe az egész falka-ügybe, még mindig rácsodálkoztam néha, hogy mennyit esznek. Teltek-múltak a percek, a szemhéjam egyre nehezebb lett, és végül elaludtam a kanapén. Hirtelen zajra ébredtem. Az éles hang úgy hasította át az éjszakát, mint olló a papírt. Colin mellettem ült a kanapén, és csak csóválta a fejét.
- Semmi baj. Nyugodtan aludj vissza. – mondta halkan, és felkelt mellőlem.
- Mi történt? Mi volt ez a zaj? – kérdeztem teljesen éberen. Annyira megijedtem, hogy az álom egyből kiment a szememből. Biztosan az adrenalin hatása.
- Még én se egészen értem. Kimegyek, és beszélek a srácokkal. Te maradj itt, légy szíves. – mutatott a kanapéra, és kiment a többiekhez.
Ültem csöndben, próbáltam hallgatózni, de nem hallottam semmit. Hiába erőlködöm, az farkasok hallása sokkal jobb, mint az enyém, és ha nem akarják, akkor úgyse fogok hallani semmit. Már tíz perce üldögéltem egymagamban, de nem történt semmi. Odasétáltam az ablakhoz, és kikukucskáltam. Az égen már fenn volt a hold, a csillagok apró gyémántokként csillogtak a nagy feketeségben. Itt-ott felhők vonultak át az égen, de derűs esténk volt. A ház körül nem volt világítás, és így eléggé ijesztőnek tűnt a környék. Ha nem lett volna itt senki, akkor biztosan féltem volna. Na persze azt a tényt se felejtsük ki, hogy a környék legveszélyesebb élőlényei a barátaim. Így semmi okom nem volt az aggodalomra.
Elszántan kutattam valami mozgás után, de a szemem is csődöt mondott, akárcsak a fülem. Csak a hold és a csillagok világították meg az éjszaka sötétjét, és éppen csak annyi fényt adtak, hogy lássam az udvart. Nagyot sóhajtva sétáltam fel a szobámba. Nem voltam éhes, leckém nem volt, így már csak a fürdés maradt mára és aztán alvás. Bepakoltam másnapra, és ráérősen elpakoltam a maradék füzetet és tankönyvet, amik nem kerültek be a táskámba. Vártam, hátha jön valaki, és elmondja végre, hogy mi történt. Húztam az időt, de már nagyon cikinek éreztem, hogy itt szöszmötölök, így bevonultam a fürdőszobába, és magamra zártam az ajtót. Vettem egy forró fürdőt, és csak most örültem igazán annak, hogy zúzódásaim vannak és nem horzsolásaim. Így nyugodtan végigfeküdtem a kádban, és teljesen ellazultam. Legszívesebben elaludtam volna ismét, de erőt vettem magamon, mert egy puha, meleg ágyban jobb aludni, mint a kádban… a víz egy idő után kihűl.
Nagyon elálmosodtam, de még utoljára kinéztem az ablakon és füleltem, hátha hallok vagy látok valamit. Az éjszaka csendjén kívül semmit se érzékeltem, így lefeküdtem aludni. Nem hiszem, hogy akkora nagy baj lenne, különben nem hagynának magamra. Ezzel a gondolattal sikerült álomba nyugtatni magam.
Másnap reggel a telefonom idegesítő vijjogással szakította félbe az álmomat. Miután felébredtem, nem tudtam már, hogy mit álmodtam, de nem nagyon akartam felébredni. Most már mindegy volt, hiszen visszaaludni nem tudtam, és már nem is igazán akartam, hiszen ma újra találkozhatok Edwarddal. Ez a gondolat rögtön jobbkedvre derített, és nagy boldogan készülődtem az iskolába. A tükör előtt öltözködtem, amikor észrevettem, hogy a sebeim már szinte nem is látszanak. Megrökönyödve álltam meg a mozdulat kellős közepén, és bámultam magam a tükörben.
- Lehetetlen. – suttogtam. Tágra nyílt szemekkel vizsgáltam végig a nyakam, a hasam és az oldalam. Szinte semmi sem látszott a zúzódásokból. Kibújtam a garbóból, és felvettem egy vékonyabb pulcsit. Csodálkoztam ezen a gyors gyógyuláson, de betudtam annak, hogy farkas géneket örököltem.
Felkaptam a cuccomat, és ekkor jutott eszembe, hogy valami nem stimmel. Rögtön beugrott minden tegnapról. Gyorsan elindultam lefelé a lépcsőn. A földszintre érve ínycsiklandó illatok csalogattak a konyha felé. A hasam korgott egy nagyot, jelezve, hogy neki is tetszik az illat kavalkád, és követeli, hogy teletömjem.
Mosolyogva léptem át a küszöböt, hogy Jacobnak is legyen egy jó pillanata, de amint megláttam, hogy ki sürög-forog a konyhában, lehervadt a mosoly az arcomról. Apám az asztalnál ült, és nagyot sóhajtott, ahogy meglátott.
- Jó reggelt, kicsim. – nézett rám bűnbánó arccal.
- Ez meg mit keres itt? – kérdeztem köszönés nélkül. Ha egy nemkívánatos személy van a konyhámban, akkor úgy vélem, jogom van a lehető legellenszenvesebben viselkedni. Nem?
- Kérlek, Lily… - próbált csitítani, de nem ért sokat vele. Ott álltam az ajtóban, és csak néztem őket.
- Nem, semmi baj, Jake. – legyintett Leah, aztán felém fordult. – Bocsánat, hogy a múltkor olyan ellenséges voltam. Gyere, egyél velünk. – mutatott az asztal felé, és akkor vettem csak észre, hogy Tony is ott ül az asztalnál, lehajtott fejjel.
Először jól megnéztem magamnak. Nagyon lestrapáltnak tűnt, de nem tudtam, hogy miért. Összetalálkozott a tekintetünk, de rögtön el is kapta a fejét, és csak akkor láttam, hogy szaggatott a mozdulat. Az egész teste reszketett.
Aztán koncentráltam arra, amit Leah mondott az előbb. Vajon létezik az, hogy először ellenséges, aztán hirtelen megjavul? Ugyan már… nem hiszek a csodákban! Átlátok rajtad, te önző perszóna! – mondtam magamban, de persze ebből a gondolatmenetből nem láthattak semmit, mivel csak álltam az ajtófélfának dőlve, és semleges tekintettel bámultam magam elé.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. – vontam meg a vállam. A hasam nagyon nem értett egyet ezzel a hatalmas hazugsággal, de ezt hívom az elme uralmának a test felett. Majd az iskolában eszek valamit, vagy akár útközben…
- Mehetünk, Tony? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Kicsikém, mint látod, Tony nincs ma annyira jól. Ezért arra gondoltunk, hogy… - kezdett bele Apám, de aztán elhallgatott, és idegesen fészkelődni kezdett. Van egy olyan érzésem, hogy a folytatás nagyon, de nagyon nem fog tetszeni..
- Hogy? – kérdeztem vissza, mire Ő először Tonyra, aztán Leah-ra nézett kínjában.
- Hogy ma én viszlek el az iskolába. – fejezte be helyette a nő.
Odasétált Jacobhoz, és a vállára tette a kezét. Ez a mozdulata, mintha égette volna a szememet. Könyörgően néztem Tonyra, hátha megesik rajtam a szíve, de ő nem nézett vissza rám. Mintha ott se lennék. Ja, hogy így állunk?...
- Nem! – mondtam felháborodva. – Légyszi, Tony… vezethetsz te! – léptem egyet felé, de felpattant a székről, és tartotta a távolságot. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a sráccal most. De mi?
- Ne! – tartotta maga elé a két kezét, mintha azzal megállíthatna.
- Lily, figyelj rám. – mondta mellettem Apám. Hogy hogyan, és mikor jött közvetlen mellém, azt nem tudom. – Tony most nem tud magán annyira uralkodni. Kérlek, hallgass rám most az egyszer. Tony nincs beszámítható állapotban, így nem mehetsz a közelébe.
- Mi történt vele? – kérdeztem, de a fiú hirtelen felkapta a fejét.
- Semmi közöd hozzá. – mordult rám, és tett felém egy lépést.
Automatikusan hátrálni kezdtem, de Jake gyorsabban mozgott bármelyikünknél. Tony izmai megfeszültek, de Jacob lefogta, és azzal a lendülettel a falhoz szögezte.
- Uralkodj magadon, fiam! Nem bánthatod! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Számomra meglepő volt ez a parancsoló hangnem, mert sose láttam még őt ilyen… dominánsnak. Értetlenül álltam és néztem, ahogy Tony rám emeli a tekintetét, és lassan bólint egyet. Jacob nagyon óvatosan elhátrált, és szembefordult velem.
- Menj Leah-val az iskolába. – nézett rám lágyan, mint ha mi sem történt volna. Tudta, hogy bánt ez a szerelem dolog, és azt is, hogy ki nem állhatom jelen pillanatban azt a nőt. Mégis elvárta tőlem, hogy szépen szót fogadjak, és hagyjam, hogy elvigyen az iskolába. Szerettem Apámat, és általában azon voltam, hogy segítsek neki és ne legyek felelőtlen. Viszont engem nem hatott meg az sem, amit az előbb láttam.
- Nem vagyok dedós! Veszély nem fenyeget. Egyedül megyek. – mondtam, és mielőtt bárki bármit csinálhatott volna, kimentem a házból. Lépteket hallottam a hátam mögött, aztán éreztem, egy erős kéz szorítását a karomon. Ez biztosan nem az Apám…
Hátrafordultam, és Leah szikrázó szemeibe bámultam. Rántottam egyet a karomon, de csak annyit értem el ezzel, hogy még jobban megszorította.
- Te süket vagy? Netán ennyire hülye? – suttogta idegesen.
- Egyik se. És most engedj el, vagy nagyon megbánod. – mondtam neki fenyegetően.
- Ugyan miért? Mit csinálsz? – prüszkölt a visszatartott nevetéstől.
Nem válaszoltam, csak kicsavartam a karom az övéből, és bevonultam a garázsba. Felvettem a bukót és a dzsekimet, és már ott ráültem a motorra, hogy még véletlenül se tudjanak megállítani. A táskámat a hátamra dobtam, és kirontottam a garázsból. Még éppen volt annyi időm, hogy lássam Jacob döbbent arcát, és Leah gyűlölködő tekintetét, aztán kifordultam az útra.
Mondanom sem kell, rekordidő alatt odaértem az iskolába. Nem érdekelt, hogy mit fognak szólni, az se érdekelt, hogy még rengeteg idő van becsöngetésig. A parkolóba érve láttam, hogy a szokásos helyem szabad. Keresztbe beálltam, hogy még véletlenül se tudjanak odaállni. Azaz Jacqueline ne tudjon kitúrni onnan. A bosszú kicsinyes dolog, de nagyon élvezetes. Elegem volt abból, hogy én vagyok a jó kislány, innentől kezdve nem fogom hagyni magam. Ha Apám ezt akarja, hát legyen. Ha Miss Franciaság ezt akarja, állok elébe. Ha Leah meg mégegy szer hozzámér, akkor behúzok neki egyet. Bár az nekem jobban fájna…
Valamennyire sikerült lenyugodnom, amíg átsétáltam a parkolón. Bementem a suliba, és a folyosón lévő szekrényembe bepakoltam a motoros cuccomat. Az érzelmek egymást kergették bennem. A szerelem, a kétségbeesés, az aggódás és a düh egymással fogócskázott. Igazán választhattak volna magunknak egy-egy kis sarkot bennem, de ehelyett tomboltak bennem. Lehunytam a szemem, és próbáltam relaxálni, mert éreztem, hogy nem fogom már sokáig bírni ezt az egész mizériát. Remélem minél hamarabb rendbe fognak jönni a dolgok, mert az a sok dolog, ami az utóbbi pár hónapban történt, elég volt egy évre legalább.
Mélázásomból két forró tenyér simítása zökkentett ki. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, ki áll mögöttem.
- Szia. – mosolygott rám kedvesen Edward, ahogy felé fordultam. Még mindig ugyan olyan hatással volt rám, mint amikor először találkoztunk. A szívem szaporán verdesett a mellkasomban, és a lábaim majdnem összecsúsztak.
- Szia. – nyögtem ki nagy nehezen, mire a mosolya még szélesebb lett.
- Mit csinálsz itt ilyen korán, és ráadásul egyedül?
- Hát ez… hosszú.
- Még van… - emelte fel a karját, és megnézte az óráját. – fél óra becsöngetésig. Bevallom, reménykedtem benne, hogy korábban jössz. Így van időnk beszélgetni. Gyere, kocsikázzunk egy kicsit.
Fogta meg a kezem, és elsétáltunk a kocsijáig. Nagy boldogan lépkedtem mellette, a kezem az Ő kezében volt. Egy pillanatra minden kiment a fejemből, és igazán boldog voltam, hiszen a világ egyik leghelyesebb pasija mellett ballagtam, most már nyilvánosan a barátnőjeként…
Már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor kopogó léptek zaja ütötte meg a fülemet, ezzel beárnyékolva az iménti boldogságomat. Jacqueline tökéletes volt, akár csak tegnap. Fekete kabátja meglibbent minden lépésénél, fekete nadrágja úgy feszült rá, mintha ráöntötték volna, és a kabátja alól tűzpiros szatén inge húzódott végig a mellkasán, akkora V alakot képezve, hogy még nekem is kikerekedtek a szemeim. Ránéztem Edwardra, de ő csak engem bámult. Ez hízelgő volt… nem is kicsit.
- Sziásztok! – köszönt azzal az idegesítő akcentusával, és megölelte Edwardot. Megrökönyödve álltam mellettük és néztem a jelenetet. Nem bírtam megszólalni, de Edward látta rajtam, hogy nagyon nem tetszik a helyzet.
- Jacqueline… volnál szíves? – tolta el magától a lányt, aztán megfogta a kezemet.
- Válámi báj ván? – rebegtette a pilláit ártatlanul. Legszívesebben behúztam volna neki egyet.
- Ne ölelgess, kérlek. – válaszolta udvariasan az én lovagom.
Nem szóltam egy szót sem… ezt a kis csatát megnyertem. Bár az egész úgyse rajtam múlik, hanem Edwardon.
- Hol van Tony? – kérdezte tőlem gonosz vigyorral.
- Fogalmam sincs. – vontam meg a vállamat. Ez végül is igaz volt.

Díjak és folytatás:

Köszönöm szépen mindenkinek, aki rám gondolt, és elküldte nekem a blogger díjakat.

Ezt a díjat Vikitől, Kristentől, Linsytől, Vampire Nóritól és đóritól kaptam. :)

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat

Név: Niki

Becenév: Nikki

Lakhely: Budapest

Születési hely: Budapest
Magasság: 163 cm

Névnap: Szeptember 10.

Foglalkozás: tanuló

Testvérek: két öcsém, húgom

Anyanyelv: magyar

Beszélt nyelvek: angol

Gyűjtemény: parfüm, DVD, CD, fülbevaló, toll, könyv

Cipő méret: 39
Iskola: PPKE-ITK

Osztály: 1.

Kedvenc tantárgyak: nincs

Hobbi: alvás, fedettpályás távolbanézés

Zsebpénz: majd ha elmegyek dolgozni... :P
Kívánság: éljek valami szép helyen

Álom: sok van

Szerencseszám: 6

Szeretne találkozni: a nagy Ő-vel
Háziállatok: Gina (rotim), Morzsika (tüskés foxi keverék)

Szabályzat:

1. Megköszönöd annak akitől kaptad, és belinkeled

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max. 10 ember)!

3. Értesítsd őket az ajándékról!

4. Leírod, amiért szeretsz másoknak írni!

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak

1. Köszönöm szépen Tharanak, Kristennek, Vampire Nórinak és Anitának a díjat!

2.

1. Goof

2. Vikky

3. Benina

4. Spirit

5. Alice23

 

3. Kész!!! :P

 

4. Eleinte nagyon féltem, hogy nem fog senkinek se tetszeni a sztorim. Eredetileg nem is gondoltam, hogy bárki is olvasni fogja, csak azért kezdtem bele, hogy javuljon a kommunikációs készségem, és a fogalmazáskészségem. De idő közben sok embert megismertem, és egyre többen rátaláltatok az irományomra. Azóta eltelt több, mint fél év, és nagyon örülök, hogy ennyire megszerettétek a karaktereimet. Nem egyszer volt már, hogy hulla fáradtan is írtam, mert már nagyon vártátok az új részt. Szeretek nektek írni, és örömmel olvasom mindig a véleményeteket.

 

5. Egy átlagos lány vagyok. Nincsenek nagy vágyaim, csak szeretem azt csinálni, amit akarok. Szeretem a nyarat, a parfümöket, a zsiráfokat, a cipőket és a könyveket. Imádok fényképezni és képeket szerkeszteni, a barátaimmal lenni, olvasni és filmet nézni. Zene nélkül nem látsz. Röviden ennyi vagyok én, egy megszállott kocka csaj :P

MÁS:

Nagyon édesek vagytok, köszönöm, hogy írtatok több komit. Az új részt most kezdtem el írni, eddig nem nagyon volt időm rá.
Továbbá köszönöm mindenkinek, aki szavazott! A történet így az én első elképzelésem alapján fog folytatódni, ami azt jelenti, hogy nemsoká (kb. 10 fejezet múlva) az első "könyv" véget ér. Elég meredek csattanóval.

XOXO,

Nikki

20. fejezet: Ellenségek (2. rész)

Kínos lassúsággal teltek a percek. Válasz nem érkezett a levelemre, csak halk suttogás hallatszott a mögöttem lévő padból. A mellettem ülő új lány unottan tekergette az egyik tincsét, és hátra-hátrapillantott Edwardra. Mérhetetlenül irritált az, ahogy ránézett életem szerelmére. Lehet, hogy mégse fogom kedvelni ezt az új francia cicababát…
Idegességemben a tollat forgattam az ujjaim között, és percenként az órára pillantottam. Mikor lesz már vége ennek a nyomorult órának?! Beszélni akarok Edwarddal… de hogy is kezdjem majd? „Szia Edward. Bocsánat, hogy olyan hülye voltam, nem tudom, hogy miért mondtam, amit mondtam. Nem is érzek semmit Tony iránt.” – találtam ki magamban a szöveget, de ez annyira hülyén hangzott. Mégis mit mondhatnék neki? Bármit megadnék, hogy megbocsásson, és minden úgy legyen, mint régen…
- Te ismehred Édwárdot? – kérdezte suttogva Jacqueline. Mélázásomból ez hirtelen szakított ki, és biztos furcsán néztem rá, mert halkan elnevette magát.
- Olyan muhris vagy… - kuncogott.
- Tessék? – néztem rá meglepődötten. Ennek mi baja van?…
- Ismehred Édwárd Cullent?
- Öhm. Igen. – feleltem zavartan.
- És ázt a szőke srácot is? – bökött Tony felé a tollával.
- Igen. Sajnos. – forgattam a szemem.
- Miért? Árányos… - döntötte oldalra a fejét. A tekintete olyan volt, mint a prédáját leső oroszláné.
- Remek pár lennétek. – kaptam fel a fejem hirtelen. Rögtön szimpatikusabb lett ez a lány. Most, hogy így néz Tonyra, Edward már nagy valószínűséggel felejtős.
- Áh, ugyan. – legyintett elegánsan. – Édwárd sokkal helyesebb.
Jobbnak találtam, hogy ha nem mondok semmit. A düh égető lávafolyamként áradt szét a testemben. A kezeimet a combom alá tettem, mert féltem, hogy meglátják rajtam, hogy remegek. Dühösen meredtem az előttem lévő füzetre, de kénytelen voltam felnézni, mert a nevemet hallottam.
- Lily! – suttogta Tony.
- Tessék? – bámultam rá dühösen.
- Öhm… minden rendben? – nézett rám döbbenten.
- Persze. Minden csodás. – húztam el a számat.
Szegény srác… nem is rá voltam dühös, mégis rajta töltöttem ki a haragomat. A kezem a székem háttámláján volt, én pedig félig Tony felé fordultam. Hirtelen hozzáért a kezemhez valami forró, és összerezzentem. Edward gyengéden végigsimított az ujjaimon, és halvány mosolyt küldött felém. A szívem gyorsabb sebességre kapcsolt, az arcomat elöntötte a pír, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Ez az érintés felért egy szerelmi vallomással. Annyira hiányzott a mosolya, az érintése, hogy már szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor visszahúzta a kezét. Ránéztem az arcára, és belefeledkeztem a csokoládébarna szemekbe. A gyomromban pillangók repdestek, a gondolataim szélsebesen száguldoztak az agyamban, miközben bambán bámultam tökéletes arcát. Mosolyra húzta telt ajkait, és lesütötte a szemét.
- Miss Black! Volna szíves ide figyelni? – hallottam meg valahol a messzi távolban a tanár hangját.
Visszafordultam a tábla felé, és pislogtam párat.
- Elhiszem, hogy sokáig betegeskedett, de ha nem lenne ellenére, folytatnám az órát, és lekötelezne, ha Mr. Cullen helyett engem tüntetne ki a figyelmével.
- Elnézést, tanár úr. – küldtem felé a legédesebb mosolyomat, mire megcsóválta a fejét, és folytatta a beszédét. Nem telt bele fél perc, és megszólalt a csengő. A szívem ismét egyre sebesebben vert, és mire felálltam a székről, Edward már a kezét nyújtotta nekem, hogy segítsen felkelni.
- Gyere. – mondta nemes egyszerűséggel, de ebben a szóban határtalan gyengédség, vágy és talán féltés is volt. Nem kellett kétszer mondania, kezébe csúsztattam a kezem, és hagytam, hogy maga után húzzon. A világ végére is elmentem volna, ha közben az ő kezét fogom.
- Na, hé! – jelent meg mellettem Tony.
- Mit akarsz? – morogta halkan Edward.
- Szállj le róla. Az én feladatom az, hogy megvédjem, és te vagy itt a legnagyobb veszély.
- Nem hiszem, hogy egy félig vámpír-félig ember társaságában nagyobb veszélyben lenne, mint egy farkassal. – szűrte a fogai közt Edward.
- Az apja kérését teljesítem. Ne állj az utamba, Cullen.
- Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt sem lennék. – figyelmeztettem mind a kettőjüket. Mind a ketten úgy bámultak rám, mintha csak most bukkantam volna fel valahonnan. – Beszélni fogok Edwarddal, ha tetszik, ha nem, Tony. – vágtam a képébe, és elindultam, magam után húzva az említett személyt.
- Ez meg mi volt? – hallottam Jacqueline hangját a hátam mögött. Gondolom Tonyhoz beszélt…
Nem törődtem azzal, hogy mindenki megnéz minket a folyosón, amint kézen fogva sétálunk Edwarddal. Most az volt számomra a fontos, hogy tisztázzuk a dolgokat. A következő óránk úgyse közös, nem lenne feltűnő, ha nem mennénk be.
Kivezettem őt az iskolából, és meg sem álltam az erdőig. Szótlanul tűrte, hogy húzzam magam után, ami máris egy jó jel volt, hiszen megtehette volna, hogy kirántja a kezét az enyémből, és azt mondja, hogy nem érdeklem már és hagyjam békén.
Már a fák között botladoztam, és egyre nehezebben ment a menetelés. Nem sokáig tudtam már fenntartani azt a látszatot, hogy semmi bajom, így inkább megálltam. Kicsit szédültem, muszáj volt megtámaszkodnom az egyik fatörzsön.
- Lily… mi a baj? – kérdezte aggódó hangon, és éreztem forró kezeit a vállamon. Ezek a kis dolgok mérhetetlenül jól estek tőle, hiszen ezt azt jelentette, hogy érez még irántam valamit, és valamennyire fontos is vagyok neki.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben, csak elfáradtam. – válaszoltam, miközben szembe fordultam vele, és majdnem hátraestem hirtelen, annyira közel jött.
- Rosszul füllentesz. Nekem nem tudsz hazudni, Lily Black. Mi történt? – karolt át az egyik kezével, a másikkal pedig hátrasimította az egyik rakoncátlan hajtincsemet, ami a szemembe lógott.
- Már mondtam… semmi. – feleltem cseppet sem meggyőzően. A pillantása a szememről a számra, aztán a nyakamra vándorolt, végül halk morgás tört föl a torkából.
- Hát ez meg… - húzta le a garbóm szélét, és mielőtt megállíthattam volna, meglátta az egész nyakamat, amit már sárgás foltok csúfítottak el.
- Semmiség, komolyan. – válaszoltam ijedten.
- Nem! Ki tette ezt? – nézett rám elkerekedett szemekkel, de az örvénylő csokoládétenger nem nyugodt volt, mint máskor, hanem háborgott a mérhetetlen dühtől.
- Senki, tényleg. Semmi bajom. Jól vagyok.
- Az a hülye kutya volt? – kérdezte, és hallottam, hogy a hangja megremeg a haragtól.
- Ki? Tony? – néztem rá meglepődötten. Nem hittem volna, hogy egyből rá fog gyanakodni. Még hogy Tony bántson… - Dehogyis! – nevettem el magam a képtelen feltételezésen.
- Akkor… - kezdte tétován, de hamar kitalálta, hogy ki volt a tettes. – William…
- Edward, hol voltál az utóbbi napokban? – próbáltam kicsit másfelé terelni a témát.
- Vadászni… Williamre. – húzta el a száját.
- Annyira sajnálom. Bocsássatok meg nekik, hogy nem szóltak.
- Miről beszélsz?
- William támadott meg. Egyedül voltam Nagyapa házában. Apával összekaptunk, én pedig egyedül akartam lenni, és elmentem haza. Én…nem tudtam. Ott várt rám! Aztán elvitt az erdőbe, és… és… - hadartam, de ennél a pontnál nem ment tovább a magyarázkodás. Nem is kellett valószínűleg, mert magához ölelt, és végre újra biztonságban éreztem magam. Belesimultam az ölelésébe, és abban a percben tudtam, hogy nem haragszik rám. Még mindig szeret…
- Sajnálom, hogy ilyen borzalmakat kellett átélned, és én meg úgy viselkedtem, mint egy szamár. Annyira, annyira sajnálom…
- Nem vagyok szerelmes Tonyba. Nem tudom, hogy az a dolog mi volt, de száz százalék, hogy nem szerelem.
- Ezt honnan veszed? Lily, én elfogadom, ha őt választod… csak azt szeretném, hogy boldog legyél.
- Most azonnal hagyd ezt abba Edward Cullen! – néztem rá mérgesen. – Én tudom, hogy ki nélkül nem tudnék élni. És szerintem ez egyértelműen szerelem.
- És ki az? – kérdezte hatalmas mosollyal a arcán.
- Természetesen Jason. – válaszoltam nyelv nyújtva, mire ő csak forgatta a szemét. – Csak vicceltem. Te vagy az.
- És mit gondolsz? Elrabolhatlak egy életre? – húzta huncut mosolyra a száját, amitől majdnem összeestem. Ha nem fog meg, akkor valószínűleg a földön kötöttem volna ki.
- Áúú… - kaptam a bordáimhoz a kezemet, mert hirtelen éles fájdalom hasított bele. Edward villámgyorsan a földre fektetett, és többet nem ért hozzám.
- Mi történt? – kérdezte ijedten, de nem várta meg a válaszomat, hanem felhajtotta a pulcsim végét. A hasam nem nézett ki olyan jól, mint a nyakam….
- William megtámadott. Kicsin múlott, de itt vagyok. Sam és Tony értek oda elsőnek, és megmenekültem…
- Na és a vámpír? – kérdezte felvont szemöldökkel, de semmilyen érzelmet se tudtam leolvasni az arcáról.
- Megölték.
- Hát erről Édesapád igazán szólhatott volna. – mondta dühösen, miközben leült mellém a földre, és elővette a telefonját. – Napokon keresztül kerestük azt az átkozott szörnyeteget. Azért sem rohantam egyből hozzád. – csóválta a fejét, és magához húzott.
Nem értettem, hogy mit mond a telefonba, mert olyan gyorsan beszélt. De tulajdonképpen nem is érdekelt. Az volt a fontos számomra, hogy itt van velem, és még szeret. Elbóbiskoltam az ölében. Olyan jó meleg volt itt, és otthonos érzést adott az illata, megnyugtatott teljesen.
- Álomszuszék… ideje lenne felébredned, mert lassan vége lesz az órának. – simogatta meg a hajamat.
- Bocsánat. Elaludtam… - keltem fel a földről, de már megint gyorsabb volt nálam, és mire kettőt pislogtam, már húzott is magával. Nem mondott semmit, csak nézett, egyenesen a szemembe, és tökéletes ajkait mosolyra húzta. A világ ringlispílként kezdett el mozogni. Nem tudtam egy pillanatra, hogy hol vagyok és ki is vagyok. Az ajkunk hosszú idő után újra összeért, és csókban forrtunk össze. A világ megszűnt létezni, és a fájdalom is elmúlt erre a tökéletes pillanatra. Már el is felejtettem, hogy vele mennyire egyszerű és tökéletes tud lenni minden. Nélküle meg mennyire kínkeserves és sivár minden egyes nap. Mint már mondtam, TUDOM, hogy ki nélkül nem tudnék élni…
Belemosolygott a csókba, és pár perc elteltével gyengéden eltolt magától.
- El sem tudod képzelni, hogy ez mennyire hiányzott már, és hogy mennyire sóvárogtam utánad minden egyes percben. – suttogta mosolyogva, de a következő percben már a szemeit forgatta. – Szia Alice…
- Sziasztok! – táncolt elénk kecsesen. – Lily, annyira örülök, hogy újra látlak. – tolta arrébb Edwardot, és mit sem törődve vele, megölelt engem.
- Én is örülök neked Alice. – mosolyogtam rá.
- Nem akartok visszajönni a suliba? Nem kerestek titeket a tanárok, de a diákok már mindennél jobban kíváncsiak arra, hogy merre kószáltok édes kettesben…
- De, éppen menni készültünk vissza. – bólintottam, és intettem Alicenek, hogy induljon, megyek utána.
Már kiértünk az erdőből, amikor elengedtem Edward kezét, nehogy észrevegyék a többiek, hogy idáig kézen fogva sétáltunk.
- Ne… - fogta meg újra a kezemet Edward. – Most már úgyis sejti mindenki. Semmi értelme titkolni. – vigyorgott rám.
- Öhm… rendben. De Te fogsz beszélni Apámmal, ha megtudja…
- Benne vagyok. – kacsintott rám játékosan.
A parkolóban nem volt senki, de ahogy beléptünk az épületbe, mindenki felénk kapta a fejét. Voltak, akik tátott szájjal nézték, ahogy kézen fogva besétálunk, és a lányok többségének irigykedő pillantásától fülig elpirultam.
- Gyönyörű vagy, amikor elönti a pír az arcodat. – súgta a fülembe Edward, amitől még jobban elvörösödtem.
- Na, végre! – lépett mellénk Emma és Natalie.
- Mi végre? – néztem rájuk értetlenül.
- Végre a nyilvánosság előtt is egy pár vagytok! Annyira, de annyira jóóóó! – ugrált Emma fülig érő szájjal.
- Igen, már éppen itt volt az ideje. – helyeselt Natalie.
- Te meg Te? – mutatott először rám, aztán Edwardra David. – Nahát… gratulálok. – ölelt meg engem, a barátommal meg kezet fogott, aztán oldalba bökte a mellette álló Jasont, aki tátott szájjal meredt ránk.
- Öhm… gratulálok srácok. Elnézést… - erőltetett egy halvány mosolyt az arcára, aztán elviharzott.
- Tudom, hogy most ez a ti napotok meg minden, de muszáj elmondanom Edwardnak és Alicenek… - nézett rám bocsánatkérően Emma, aztán a két Cullen orra alá dugta a gyűrűjét. – Tyler megkért, és én igent mondtam. Hát nem fantasztikus?
- Ó! Hát ez… váratlan, de csodálatos! – ámuldozott Alice. Tényleg váratlanul érte, mert Tyler és a többi falkatag jövőjét nem látta.
- Gratulálok nektek. - mosolygott Edward, és még szorosabban átölelt. – Kiborulnál, ha azt mondanám, hogy nálam is van egy gyűrű annak a lánynak, aki nélkül nem tudnék élni? – suttogta a fülembe. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről. A rémület belém fagyasztotta még a levegőt is.
- Tessék?
- Nyugi, csak vicceltem. De azért mókás volt a reakciód. Apád ki is nyírna, ha most megkérném a kezed. – nevetett halkan, de hitelen elkomorult az arca. – Azért nehogy azt hidd, hogy nem tervezem, hogy egyszer megkérem a kezed. Mert meg fogom, csak nem most. Vagyis… áh, mindegy.
- Nem gondoltam semmi ilyesmire, csak azt hittem komolyan gondolod, és letaglózott, amit mondtál. – hebegtem még mindig meglepetten.
- Annyi küzdelem vár még ránk addig… - sóhajtott nagyot. Igaza volt, egyelőre örüljünk annak, hogy újra egymásra találtunk…
Bementünk a következő óránkra, de alig tudtam elszakadni tőle. A nap további részében nem találkoztam vele, csak az az ebédnél. Tonyt nem láttam az iskolában, és Jacquelinet sem. Ebéd után még volt két óránk, de hamar elérkezett a hazaút ideje. Nehéz szívvel váltam el Edwardtól, és a kocsim felé sétáltam a parkolóban. Most jutott csak újra eszembe, hogy más helyre parkoltam, mert valaki elfoglalta a szokásos helyemet. A kocsi még mindig ott állt, én pedig elhatároztam, hogy megvárom a tulaját. Nem is kellett sokat ácsorognom, mert pár perc múlva Jacqueline csörtetett el mellettem, és kinyitotta a bogár ajtaját.
- Szóval a tiéd a kocsi.
- Miért? Táhn á te helyeden párkolok? – kérdezte gúnyosan.
- Nos, igen. Ez az én helyem. – bólintottam.
- És most ázért vágy itt, hogy visszákérd? – tette csípőre a kezét.
- Őőő, igen.
- Nem vágyok hájlándó visszáádni. – felelte kihívóan. Értetlenül meredtem rá, fogalmam sem volt, hogy mi a baja velem.
- Valami baj van, Jacqueline?
- Te vágy á báj! Édwárd miért veled jáhr? Nem is vágy szép. És ámíg nem nem voltál itt, végig engem nézett! – toporzékolt előttem.
- Tessék? Te most azért utálsz, mert szerinted Edward hozzád illik és nem hozzám?
- Igen! És ne hidd ázt, hogy nem fogok hárcolni! Nekem ő KELL! – ordította az arcomba, és beült az autójába. Megkövülve bámultam, ahogy kihajt a parkolóból. Harcolni akar Edwardért? Hát rendben francica… induljon a játék!
Dühösen trappoltam a kocsim felé, és meglepődve láttam, hogy Tony ott vár engem, de nem volt egyedül.

20. fejezet: Ellenségek (1. rész)

Hétfő reggel már korán kipattantam az ágyból, mivel az izgatottság miatt nem bírtam aludni. Gyorsan elkészültem, de nem akartam kimenni a szobámból, mert féltem attól, hogy kínos helyzetbe kerülök Apával. Most bántam csak igazán, hogy tegnap már bepakoltam. Egy ideig elvoltam a rendrakással, de kicsit elfáradtam közben. A tükör elé érve végignéztem magamon, és örömmel nyugtáztam, hogy jobban nézek ki, mint tegnap. Sokat segített a szürke garbóm, ami eltakarta a nyakamon lévő halványuló foltokat. A hajam se úgy nézett ki végre, mint a szénakazal, és az arcomon nyoma sem volt a gondterheltségnek, hála a szokásos pókerarcnak. Gyorsan körbenéztem, hogy mi kell még az induláshoz, és az asztalomhoz érve megláttam a slusszkulcsomat. Bizsergés futott végig rajtam, amikor felvettem, és megpörgettem a mutatóujjamon. Végre megint jöhet a száguldás… Tony gyerek, reszkess. Elhatároztam, hogy a lehető legnagyobb kerülővel fogok mindig menni az iskolába. Nem csak azért, hogy Tonyt idegesítsem, hanem inkább azért, mert élveztem minden egyes kocsiban töltött percet. Imádtam vezetni, érezni, ahogy dorombol alattam a kocsi, és hallani a motor búgását. Jókedvemben meg is feledkeztem arról, hogy a táskám túl súlyos, és rutinosan feldobtam a hátamra, aminek az lett a következménye, hogy hanyatt estem. Sziszegve, szitkozódva keltem fel a földről, miközben hangos dörömbölést hallottam az ajtón. A következő pillanatban tövestül kiszakadt az egész ajtó, én pedig megszeppenten bámultam Jacob ijedt szemeibe.
- Öhm, elnézést. Jól vagy? – kérdezte zavartan.
- Nincs semmi baj, csak túl nehéz volt a táska, és hátraestem. – sütöttem le a szemem, miközben igyekeztem nem csillagokat látni a fájdalomtól.
- Biztos? – vizslatott kétkedő szemekkel.
- Igen, biztos. – mondtam dühösen.
- Jó-jó. Gyere, csináltam reggelit. – intett az ajtó felé a fejével. Ránéztem szemrehányóan.  Először értetlenül nézett rám, de miután a fejemmel az ajtó felé böktem, kapcsolt. – Azt megcsinálom, mire hazaérsz a suliból. – mondta, aztán meglátta, hogy próbálom felhúzni a földről a táskámat. – Hagyd, viszem én. Tony már lent vár.
Durcásan lépkedtem át az ajtóm maradványain, és magamban szidtam magamat, hogy ilyen ostoba voltam. Ha nem veszem fel azt a hülye táskát, akkor még meglenne az ajtóm…
Nagy nehezen leszenvedtem magam a lépcsőn, és a földszinten az első dolog, amit megláttam, Tony vigyora volt.
- Jó reggelt farkas királylány. – jött oda hozzám, megölelt, és nyomott egy puszit a hajamba, mert kb. az álláig értem. Hát ebbe meg mi a rosseb ütött?!
- Mit akarsz, Tony? – kérdeztem morcosan.
- Kedves se lehet veled az ember? – biggyesztette le az alsó ajkát, és ártatlan szemekkel nézett engem.
- Te nem vagy ember. Ártatlan szemeid meg pláne nincsenek, bárhogy is próbálkozol. Átlátok rajtad. – mondtam gúnyosan, és elsétáltam mellette. Hallottam, hogy a hátam mögött suttogva megkérdezi Jacobot, hogy mi bajom van, de túl éhes voltam ahhoz, hogy leálljak vitatkozni.
Lehuppantam a székre, és mindenből vettem, amit az asztalon találtam. A két farkas tágra nyílt szemekkel nézte, hogy mit művelek. Miután mindent befaltam, sokkal jobban éreztem magam.
Hét óra után pár perccel felálltam az asztaltól, és ellenőriztem, hogy nálam van-e minden fontos dolog. A forgalmit és a jogsit a kabátzsebemben találtam meg, aztán elindultam az ajtó felé.
- Hová mész? Még van egy csomó időd. – húzta fel Apám a szemöldökét.
- Nem tudom, hogy milyen sebességet tudok diktálni. Inkább előbb érek oda, minthogy elkéssek. – vontam meg lazán a vállam. Naná, hogy száguldani fogok…
- Rendben. Tony… vigyázz rá! – nézett jelentőségteljesen az asztalnál ülő fiúra Jacob.
- No problem, főnök. – kelt fel az asztaltól, és felkapta a táskámat.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a felhős ég alá. Jó idő volt, legalábbis ez itt Forksban annak számított. A lényeg, hogy ne essen az eső, bár ezt nem szabad sose elkiabálni, mert akkor még a nap folyamán biztos, hogy özönvíz szintű állapotok lesznek.
Ráérősen sétáltam az én éj fekete kis párducom felé, és közben kinyitottam a zárat, ami egy csipogással jelezte, hogy az ajtók nyitva vannak. Tony megelőzött, és gyorsan behuppant a vezetőülésbe. Szikrákat szóró szemekkel meredtem rá.
- Sajnálom, de vesztettél. Nincs más megoldás, tűrnöd kell. Tűnj el a kormány mögül, amíg szépen kérlek.
- Mert különben mi lesz? – nézett rám kihívóan, mire mosolyra görbült a szám. Reméltem, hogy ezt fogja mondani. Hátra sandítottam Jacobra, aki a verandán nézte, hogy mit csinálunk.
- Felőlem oké… - vontam meg a vállam, és odadobtam neki a slusszkulcsot.
- Tessék? – nézett rám meghökkentem. Nagyon fegyelmeznem kellett magam, hogy ne bukjon ki belőlem a nevetés, csak a gonosz vigyor maradjon az arcomon. Elsétáltam a kocsim mellett, és célba vettem a garázst. Felvettem a dzsekimet és a bukómat, aztán kitoltam a motort az ajtón.
- Na, azt már nem, kisasszony! – futott hozzám Jacob, és dühösen nézett hol rám, hol Tonyra. – Meg vagy őrülve?! Még fel sem épültél, de már összetörnéd magad?! – kiabált hozzám, aztán Tonyhoz fordult. – Te meg, fiam. Azt mondtad, hogy vigyázol rá. Lehet, hogy mégsem vagy alkalmas rá? Egy percre nem figyelek, és már veszélybe is kerül a lányom. Szállj ki, én viszem el.
- De Apa, ez tök ciki! – tiltakoztam kézzel-lábbal.
- Nem érdekel, nem bízlak másra. – makacskodott elszántan.
- Jake, vigyázok rá. Ígérem. – szólt közbe Tony, miután elkapta Jacob karját.
- Csak azért csináltam ezt, mert Tonyval fogadtunk. – mondtam lesütött szemekkel.
- Mi? Miben? Miért?
- Abban fogadtunk, hogy elengedsz-e az iskolába. Megegyeztünk, hogy ha én nyerek, akkor én vezetek. És most ezt Ő meg akarja ugyebár szegni. – magyaráztam, aztán szemrehányóan az említettre pillantottam.
- És ha Ő nyert volna?
- Akkor randizik velem. – válaszolta Tony szomorú sóhaj kíséretében.
- Bocs, Tony. – vigyorgott Apám a fiúra, aztán hozzám fordult. – Ennyire biztos voltál benne, hogy elengedlek?
- Az Apám vagy. – vontam meg a vállam. – Ismerlek, és megvannak a praktikáim. Biztos voltam benne, hogy beleegyezel, különben nem fogadtam volna.
- Pf…”úri hölgy biztosra nem fogad” – gúnyolódott Tony lányos hangon.
- Csak fáj, hogy veszítettél. – kezdtem volna vitázni, de Jake leintett minket.
- Elég legyen. – kivette Tony kezéből a slusszkulcsot, és odadobta nekem. – Vigyázz azért. Még nem vagy annyira jól. Csak óvatosan, semmi száguldozás.
Elégedetten, fülig érő mosollyal bólintottam, hiszen ez az ígéret könnyen megkerülhető volt. Csak attól függ, hogy mit nevezünk száguldásnak… 150km/h nekem még nem nagy sebesség. Diadalittas vigyorral ajándékoztam meg a megszeppent farkas fiút, és beszálltam a kocsimba, miután odaadtam Apámnak a bukót és a dzsekit. A fekete bőrön ülve otthon éreztem magam, illettem ebbe az ülésbe. Bekapcsoltam a biztonsági övemet, ellenőriztem, hogy üresben van-e a váltó, és beindítottam a kocsit. Felbőgettem a motort, jelezve Tonynak, hogy már mehetnékem van. Végre-valahára beszállt az anyósülésre, de láttam rajta, hogy nagyon utál, amiért velem kell jönnie.
- Csatold be az öved.
- Minek? Az autódnak több baja esne, mint nekem, ha karamboloznánk. – fintorgott.
- Rendben. – mondtam semleges arccal illetve hanggal, és leállítottam a motort. Kényelembe helyeztem magam, becsuktam a szemem, és igyekeztem nem felrobbanni a hülyeségei miatt.
- Te most mit csinálsz? – hallottam a hangját.
- Meditálok. Igyekszem elkerülni, hogy megüsselek. Addig nem indulunk el, amíg be nem kapcsolod azt a hülye övet. – nyitottam ki a szemem, és mondtam egyre dühösebben a szavakat.
- Jó, rendben. Te vagy a főnök, de élvezd ki, mert ilyet többé nem játszunk. Ráadásul ez az első napom, és rögtön megkapom majd, hogy egy csaj visz suliba…
- Ó, tehát erről van szó? – kacagtam, még a könnyeim is folytak. - Hát te nem vagy normális. – megfordultam a kocsival, és ahogy egyesbe váltottam, rátapostam a gázra. Az adrenalin szélsebesen száguldott végig a testem minden egyes négyzetcentiméterén, és minden eddigi fájdalmamat elmulasztotta.
- Azért ne törj össze minket… - hallottam Tony morgolódását.
- Csak nem félsz, drága barátom? – vigyorogtam rá.
- Az utat figyeld, légy szíves. Nem akarok meghalni egy nő miatt. – húzta el a száját.
Elkapott a méreg. Tövig nyomtam a féket, és kikapcsoltam az övét. Értetlenül nézett rám, de csak az utat figyeltem.
- Szállj ki. – mondtam tömören.
- Jaj, ne csináld már! Megígérem, hogy befogom a szám. – nézett rám könyörgő szemekkel. Bólintottam, mire visszakapcsolta a biztonsági övet, és újra útnak indultunk.
Már bekanyarodtam a parkolóba, és álltam volna be a szokásos helyemre, amikor észrevettem, hogy egy baba kék Volkswagen Bogár áll ott. Összevont szemöldökkel vizsgáltam a kocsit.
- Elfoglalták a helyedet? – találta fején a szöget.
- Majd elintézem.  – mondtam, és magamra öltöttem a szokásos pókerarcot, nehogy meglássa, mennyire dühít a dolog. Gyorsan beparkoltam a legközelebbi üres helyre.
A kocsimból kiszállva ismét visszatért minden fizikai fájdalmam. Mintha csak arra vártak volna, hogy talpra álljak, és ők vissza is költöztek szokásos helyükre. Tony szó nélkül hozta a táskámat, nem sietett előre, mellettem ballagott. Ránéztem, és ha nem ismerem, azt gondoltam volna, hogy amit a szemében átsuhanni láttam, az a félelem volt. Megszorítottam a kezét, amikor úgy véltem, hogy senki se látja, és pár szót suttogtam neki, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy milyen bekerülni egy idegen környezetbe.
- Nyugi. Csak természetesen. Én itt vagyok, ha kell segítség. – még rá is mosolyogtam halványan, mire a jutalmam egy szemet kápráztató Tony-mosoly volt. Nem tudom jobban megfogalmazni… Szívdöglesztő, huncut, csábos… bármelyik lány elpirulna tőle. De én nem tettem. Rám ez nem hatott. Csak egyszer kapnék tőle egy igazi, szívből jövő mosolyt… de ez csak álom marad, úgy érzem.
Besétáltunk a suliba, és a szívem minden egyes lépésnél gyorsabban és gyorsabban vert.
- Jól vagy? – súgta a kérdést a fülembe. Csak egy bólintásra futotta, nem tudtam megszólalni.
A folyosón minden lány megbámulta a mellettem lépkedő srácot, méghozzá tátott szájjal. Nem tudom, hogy mit esznek rajta… nem egy rondaság, de azért Edwardot sose érné utol. Ahogy eszembe jutott az én Edwardom, rögtön Őt kezdtem el keresni. Vajon hol lehet?...
- Jó csajok vannak itt… miért nem jöttem előbb? – nevetett Tony.
- Akkor menj vadászni, de óvatosan az agyarakkal kiskutyám. – gúnyolódtam célozgatva.
- Oké, vettem az adást. – húzta el a száját, és tovább jött velem a tanterem felé.
Beléptem a hatalmas ajtón, és rögtön megláttam a barátaimat. Mosolyognom kellett rajtuk, mert egyikük se tudta, hogy jönni fogok, és kissé meglepettnek látszottak.
- Liliomszálam! Hát végre itt vagy!  - futott felém David, és csak egy kicsin múlt, hogy ne kapjon fel, és pörgessen meg a levegőben. Mielőtt ezt megtehette volna, gyorsan a fülébe suttogtam, amíg megölelt.
- Dave, csak óvatosan…
Miután felfogta, hogy még mindig nem vagyok annyira jó állapotban, hogy csak úgy emelgessen, úgy kezdett el velem bánni, mint egy porcelánbabával. Végül észrevette a mellettem álldogáló pasit.
- Oh, hello. David vagyok. – nyújtott kezet a kísérőmnek.
- Én meg Tony. – mosolygott Davidre barátságosan. Civilekkel még nem láttam Tonyt beszélgetni, így érdeklődve néztem a jelenetet. Végül megérkezett Jason is.
- Lily, drágám. Hány nap telt el, és egy hívás se érkezett… - mondta színpadiasan, és kezet csókolt nekem.
- Sajnálom Jason, nem voltam olyan állapotban, hogy felvegyem a telefont… - sütöttem le a szemem. – Tony, Ő Jason… Jason, Ő itt Tony. Az új osztálytársunk.
- Szeva, haver. – fogtak kezet, és ekkor befutottak a lányok is.
- Lily!!! Végre itt vagy. Már annyira vártunk. Á, szia Tony. Neked is örülök. – ölelt meg minket Emma.
- Szintúgy. Ti ketten ugye nem… - nézett rám Natalie kérkedő tekintettel.
- Nem! Dehogyis. – tiltakoztam, talán egy kicsit hevesen…
- Még nem. – forgatta a szemét Tony, de kapott egy sallert, és egy csúnya nézést a beszólásáért cserébe.
- Hűha, mint a rossz házasok… - vigyorgott David Tonyra. Nem tudom, hogy mi ez a pasiknál, de ez a tipikus „pasis összenézés” volt. Mind a ketten tudták, hogy mire gondol a másik, én kívülről csak annyit láttam, hogy nagyon nagy az egyetértés.
- Ha csaj kell, akkor menj, van itt rengeteg. De engem végre békén hagyhatnál. – morogtam, és elvettem tőle a táskámat.
- Ne legyél már ilyen. Segítek. – nyúlt a kezem felé, de kihasználtam, hogy csak emberi tempóban mozoghat, és kitértem előle.
- Köszönöm, boldogulok magam is. – mentem az asztalomhoz, és helyet foglaltam.
Edwardot nem láttam sehol, de volt még egy kis idő a becsöngetésig. Ujjaimmal doboltam halkan az asztalon, és azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy kiiratkoztak, és elmentek Alice-szel együtt az iskolából. Rám tört a szomorúság, féltem, hogy többé már nem látom Őt. Az utolsó öt perc maga volt a pokol, de csak vártam, hátha megjelenik.
Végül nem ők jöttek be az ajtón, hanem egy szőke hajú lány, és ahogy belépett, minden srác feléje fordult. A lány ezzel mit sem törődve felém közeledett, én pedig úgy éreztem magam, mint akinek itt nincsen helye. Szőke haját a tarkóján összefogta, az arca sima volt, a bőre tökéletes. Barna szemeit halványan kihúzta szemceruzával, és szájfénnyel díszítette ajkait. Kecsesen lépkedett a fekete magas sarkú cipőjében, és szűk, fekete farmernadrágja kihangsúlyozta tökéletes alakját. Nem volt mély kivágású a felsője, inkább az is feszülős volt. Az egész lány úgy nézett ki, mint egy modell, aki most végzett egy fotósorozattal, és csak úgy idesétált megnézni, hogy itt mi újság van.
Bambán bámultam én is, de aztán megláttam valakit belépni az ajtón. Azaz valakiket…
Edward tágra nyílt szemekkel nyugtázta ittlétemet, de elhaladt mellettem, és leült a mögöttem lévő székre. Alice halvány, talán bocsánatkérő mosolyt küldött felém, de Ő is eltáncolt mellettem. Ekkor visszaterelődött a figyelmem a szőke hajú barbie babára, aki közvetlenül előttem állt, és engem nézett.
- Hello. Á nevem Jacqueline Conteau. – mutatkozott be francia akcentussal, és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam a jobbját, és mosolyogva üdvözöltem az új osztálytársamat.
- Szia. Én Lily Black vagyok.
- Szábád ez a hely? – mutatott a mellettem lévő székre.
- Persze. Ülj csak le. – igyekeztem nem fájdalmas képet vágni, miközben felkeltem a helyemről, és arrébb álltam, hogy beüljön Alice elé. A leülés is nehézkesen ment, és ahogy láttam, a két Cullen összevont szemöldökkel nézte, ahogy bénázok. De Ők ugye nem tudtak a közelmúltban történtekről…
Így vette hát kezdetét az óra, mert végül a tanár is megtalálta a termet.
Első dolgom volt kitépni egy kis cetlit a füzetemből, és lefirkantani a mondatot, amit már annyira, de annyira akartam, és hátracsúsztattam Edwardnak.
„Beszélnünk kell. Kérlek, hallgass végig.”

VW Bogár:

Jacqueline Conteau: