19. fejezet: A fogadás (2. rész)

- Szó se lehet róla!!! – csattant fel dühösen.
Tudtam, hogy ez lesz…
- De hát miért? – próbáltam felemelni a hangom, de nem sikerült, csak halkan tudtam beszélni. Viszont így jobban is jártam, mert hatásosabb volt a halk beszéd, mint az ordítás.
- Lily, nem vagy jól. Még nem engedhetlek sehova.
- Jól vagyok. Szóval miért nem? – néztem rá esdekelve.
- A doki azt mondta, hogy minimum egy hét még. – próbált kibúvót találni.
- Ja, igen. Miért nem Carlisle vizsgált meg? – kérdeztem számon kérően, így nem derült ki, hogy Tony mondta el az egészet.
- Nincs szükség itt vérszívókra. – válaszolta ellenségesen. Kezdett bosszantani, hogy így beszél Cullenékről.
- Carlisle orvos! Apa, tudnak arról, ami történt?
- Igen. Tudnak róla, hogy elkaptuk azt a…
- És arról is tudnak, hogy engem elrabolt és… és… - nem bírtam kinyögni végül, még az emlék halvány foszlányai is elegendőek voltak ahhoz, hogy összerezzenjek.
- Sajnálom kincsem. Arról nem tudnak.
Nem akartam már beszélni erről az egészről. Ami volt, elmúlt. Elintézték a farkasok, és én igyekszem úgy tenni, mintha ez az egész meg se történt volna.
- Mehetek holnap iskolába? – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Muszáj? Nem lehetne, hogy maradj még pár napot? – könyörgött halkan, de én már tudtam, hogy győztem.
- Nem. Szeretnék felejteni, és a barátaim is hiányoznak. Meg a suli fontos dolog ám…
- A barátaid meg tudnak látogatni…
- De az iskola tudod nagyon fontos dolog egy fiatal lány számára.
- Na jó, nem bánom. De Tony elkísér! – adta meg végül magát.
- Köszönööööööm, Apu!!! – borultam a nyakába.
- Szeretlek, prücsök. – simogatta meg a hajamat.
- Én is téged. Jaj, de jó! Megyek pakolni.
- Pakolni? – nézett rám zavartan.
- Hát nem mehetek vissza Nagyapához? – húztam fel a szemöldököm.
- Én szeretném, ha még a héten itt maradnál nálam. – sütötte le a szemét.
- Ja, oké. Akkor bepakolok holnapra. – vontam vállat nagyvonalúan. Ha már megengedi, hogy iskolába járjak, akkor ez a legkevesebb fizetség.
- Csak így egyszerűen belemész? Semmi hiszti vagy ordítozás? – pislogott nagyokat, de persze nem értette, hogy egy fogadást már megnyertem. Odamentem hozzá, és adtam egy puszit a homlokára.
- Majd megtudod, Édesapám, hogy miért…
Ezzel a mondattal otthagytam a konyhában, és felsétáltam a szobámba. Remek nap volt a mai, hiszen nyertem egy fogadást, ezáltal nem kellett átadnom a vezetőülést egy kamasz farkasnak, és nem kellett vele randiznom sem. Ja, és azt se felejtsük el, hogy mindezt nemsoká a képébe is vághatom, és holnap újra láthatom Edwardot. Erre a gondolatra összerándult a gyomrom, de aztán melegség öntötte el a mellkasomat, gyorsabban szedtem a levegőt, és a szívem őrült tamtamba kezdett. Vajon megbocsájt nekem, ha elmondom, hogy mi történt? Tudom, a Tony ügyre nincs mentség, de a helyzet már korántsem ugyan az, ami régen volt. Mennyi minden változott kis idő alatt…
Próbáltam lehajolni a táskámért, de úgy néz ki, hogy a bordáim ellenálltak mindenféle komolyabb mozgásnak. Lábbal felügyeskedtem a táskámat az ágyra, és elkezdtem bepakolni másnapra. A tankönyvek súlyosak voltak a még gyenge karjaimnak, alig-alig tudtam felemelni őket. Igaza volt Apámnak… tényleg gyenge vagyok még. De nem! Hát nem hiszem el, hogy még bepakolni is képtelen vagyok. A düh segített talpra szökkennem, és gyorsan telepakoltam a táskámat. Majd holnap Tony nyakába aggatom, mert elvégre miért is cipelném én, ha Ő is ott van?
Ráérősen üldögéltem az ágyam szélén, pedig rám tört a tettvágy. Unatkoztam, nem volt már semmi dolgom. Visszaemlékeztem, hogy mik történtek velem az elmúlt napokban. Éppen csak felépültem, aztán megint veszélybe kerültem, a legjobb barátnőm férjhez megy, Tonyval nem tudok mit kezdeni, Edward valószínűleg utál… ja, és el ne felejtsük, hogy Leah szerelmes Jacobba. Apropó… azt sem tudtam, hogy Jake mit érez iránta. Rettegve dobbant nagyot a szívem, és csak remélni tudtam, hogy nem jönnek össze. De tényleg ennyire önző lennék? Azt kéne szem előtt tartanom, hogy Apa boldog legyen. De Anya halála után nem volt soha egy nővel sem olyan kapcsolatban, pedig nagyon jól nézett ki. Csak azt nem értem, hogy miért pont Leah. Nem szép szerintem, és a stílusa is érdekes… egyáltalán nem volt olyan, mint Lily Brooks. Ki kell derítenem, hogy mi ez az egész kettőjük között…
A gondolatsor kellős közepén kopogást – inkább dörömbölést - hallottam a bejárat ajtón, ami pont az ablakom alatt volt. Mozdulatlanul ültem az ágyon, és füleltem. Nem sokat hallottam, ezért olyan halkan, ahogy csak tudtam, az ajtóhoz mentem, és hallgatóztam.
- Jake, meg kell értenie. Nem kislány már. Tizenhét éves elmúlt.
- Nem baj. Nekem Ő a legfontosabb. Nem akarom elveszíteni. – csendült fel Apám ideges hangja.
- Nem fogod. Okos lány, idővel elfogadja majd. – mondta lágyan Leah.
- Talán, ha egy kicsit kedvesebb lennél és beszélgetnél vele…
- Most komolyan azt akarod, hogy legyek a pótmamája?! – fakadt ki a farkas lány. – Lily már elhagyott téged. A nagyapjával él. Térj észhez Jake.
Ökölbe szorult a kezem. Legszívesebben odarohantam volna, és jól képen töröltem volna azért, amit most mondott. Megérdemelné…
- Nem! – ordított Jacob. – Ebből elég volt. Menj el!
- De Jake…
- Megparancsolom, mint az alfád! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, aztán halkabban hozzátette. -  Most menj el, kérlek…
Ezután csak annyit hallottam, hogy halk sóhaj hagyja el valamelyikük száját. Szélesre tártam az ajtót, és lerohantam a lépcsőn. Nem kellett volna…
A szemem elé olyan látvány tárult, amit nagyon, de nagyon nem akartam látni. Jacob Leah csípőjét ölelte át, szorosan magához húzta, és az ajkuk épp összeért. A szívem felgyorsult, a düh szélsebesen ömlött szét az ereimben, hogy eljusson a testem minden pontjára. Ökölbe szorult ismét a kezem, és már felkészültem arra, hogy letépem apámról ezt a némbert, aki bitorolja Édesanyám helyét, és sárba tiporja az emlékét. Jacob ekkor vett észre, és ha nem ismerném annyira, azt hittem volna, hogy fél tőlem. Mondjuk, lehet, hogy tényleg megijedt, mert a szemeim szikrákat szórtak, és az egész testem megfeszült, felkészülve bármire.
- Lily… mi csak… - hebegte Apám.
- Azt látom. – sziszegtem.
- Valami nem tetszik? – kérdezte a nő nagyképűen.
- Kérlek, Leah… - nézett rá Jacob kérlelően.
- Az nem tetszik, hogy itt vagy. Menj innen. – mondtam határozottan.
- Azt nem te… - kezdte, de félbeszakítottam.
- De, pontosan én fogom megmondani. – mondtam mosolyogva, és várakozóan Apámra néztem.
- Leah, menj. Gyerünk… - tolta ki az ajtón a nőt.
Felmentem az emeletre, és megvártam, amíg hallom bezáródni a bejárati ajtót, és jó hangosan becsaptam a szobám ajtaját. Előkotortam a kulcsot, és magara zártam az ajtót. Tudom, gyerekes dolgokat műveltem mostanság, de nem volt kedvem ezek után Apával beszélgetni. Anya meghalt, Ő pedig egyedül volt. Lehet, hogy megérdemelne egy esélyt a szerelemre? De hát Leah nem hozzávaló. Egyáltalán nem való senkihez, mert olyan mogorva és megkeseredett…
Ekkor ugrott be, hogy most mit is csinálok. Ugyan azt, amit Apám velem és Edwarddal. Szomorúan vettem ezt tudomásul… nem akartam beleszólni, de ez egészen más helyzet volt. Nekem nem volt egy tökéletes társam, akit még mindig szerettem, és nem vonzódtam egy másikhoz, aki soha nem érhet fel a nagy Ő-vel. Na, itt megint az volt a bibi, hogy rám is igaz az egész. Hiszen ott van Edward, aki tökéletes… és Tony mégis olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amitől nagyon megijedtem. De Edward nem halt meg! Igen, így még rosszabb volt, amit műveltem. De Tony nem érdekel. Jó barát, de nekem Edward kell, és vissza is fogom szerezni, ha megszakadok is! Nem fogom feladni a harcot, még ha el is kell szöknöm, ki is kell játszanom a szeretteimet, és hazudnom kell mindenkinek!
Lecsaptam az asztalra az egyik újságot, ami az ágyamon volt, és éppen megágyaztam volna, mikor halk kopogást hallottam.
- Hagyjál békén most légy szíves! – mondtam normálhangon. Úgyis hallotta…
- Tony vagyok, kislány. – kiabált az illető az ajtó másik oldaláról.
- Jól van, nyitom már. És ne ordibálj, nem vagyok süket. – mondtam neki, miközben elfordítottam a kulcsot a zárban, és kinyitottam az ajtót. Szívdöglesztő mosolyát láttam meg először, és minden erőmmel kapaszkodnom kellett a kilincsbe, hogy össze ne csússzanak a lábaim.
- Na mi van? Be se invitálsz? – kérdezte nevetve, de a huncut mosoly ott maradt az arcán.
Nyeltem egy nagyot, és odébb álltam, hogy be tudjon jönni.
- Elvitte a cica a nyelved? Vagy inkább a nagy, gonosz farkas? – kérdezte, miközben lehuppant az ágyamra. Odamentem hozzá, és egy elegáns mozdulattal lelöktem a földre.
- Ott a fotel, ha le akarsz ülni. És amúgy a csúnya, gonosz farkas ma volt itt. – húztam el a számat, és amennyire sebesült testem engedte, elegánsan leültem az ágyamra.
- Ez nem volt szép tőled. – kelt fel a földről, és leporolta a nadrágját, mintha nem is a szőnyegen landolt volna.
- Nem piszkos a szőnyegem… - húztam fel a szemöldököm.
- Rutin. Szóóóóóval… ki a gonosz farkas?
- Leah. – mondtam szűkszavúan, és éreztem, hogy újra elönti a testem a düh.
- Mi van vele? – kérdezte pókerarccal. Nálam nem volt jobb, de tudott egy s mást a srác.
- Nagyon jól tudod te azt, és ne add nekem itt az ártatlant! Tudom, hogy belelátsz a fejükbe! – mondtam szemrehányóan. – Igazán elmondhattad volna nekem, hogy mi a helyzet.
- És mégis mikor? Amikor mondjuk eszméletlenül feküdtél itt? Vagy amikor Edward miatt zokogtál, miután Emma és Tyler bejelentette, hogy összeházasodnak? – jött egészen közel hozzám, és a végén megragadta a csuklómat forró kezével, hogy ráfigyeljek.
- Engedj el! – suttogtam. Elengedett.
- Én igyekszem, de sose jó, amit csinálok. Próbáltalak kímélni, de neked sose jó semmi. – mondta szemembe a kegyetlen igazságot.
- Sajnálom.
- Én sajnálom, még nem megy annyira az önuralom. Ezt nem kellett volna. – fogta meg gyengéden a csuklómat, és néhányszor végigsimított rajta.
- Majd megszokod. – mondtam, és elhúztam a kezem a kezéből.
- Miért utálod ennyire Leaht?
- Mert olyan, amilyen. Nem való Jacobhoz. Főleg nem Anya után…
- Ebben van valami. De persze én még új fiú vagyok, nem tudok sokat a régi dolgokról…
Volt egy pár perc szünet, és én igyekeztem nem arra gondolni, hogy semmi jogom beleszólni Jacob szerelmi életébe. Pedig igeis volt hozzá egy-két szavam, mert a lánya vagyok!
- És mesélj, farkas királylány… hogy ment a könyörgés-kérlelés? Nyertem? – vigyorgott rám, mire nekem is mosolyognom kellett.
- Peched van Tony fiú… ugyanis nyertem. – hajoltam hozzá egészen közel, hogy minél jobban lássam a meglepetést az arcán.
- Nem… az nem lehet. – hüledezett.
- Márpedig jobb, ha elhiszed. Esetleg menj le, és kérdezd meg Jacobtól. Itt kell még laknom egy hétig, és neked el kell kísérned a suliba, de mehetek. Szóval kénytelen leszel egy nőneműre bíznod minden áldott reggel és délután az életed. Élvezni fogom minden egyes percét.
- Te szórakozol velem? Nem ülök be melléd, ha te ülsz a kormány mögé. – tiltakozott hevesen.
Imádtam, hogy ezt a játszmát megnyertem…
- Háleluja… akkor majd ráveszem Colint, hogy kísérjen el. Úgyis jobb fej, mint te, és Ő legalább nem ilyen idegesítő, hanem vicces… - mondtam megkönnyebbültséget színlelve.
- Még hogy én nem vagyok vicces? Ugyan kérlek… tudod hány lány adná oda a fél kezét azért, hogy szóba álljak vele? – nézett végig rajtam gőgösen.
- Látod Tony… én pont nem vagyok olyan lány. Nekem Colin is megfelel. Csak egy kísérő kell nekem.
- Én megyek veled. Nincs apelláta. Holnap reggel hétre itt vagyok érted. Addigra legyél kész. – mondta dühösen, és kiviharzott az ajtón.
- Ne erőlködj. Nélküled is megleszek… - mondtam vihorászva.
- Még hogy nem vagyok vicces… - hallottam a halk morgását, az ablakom alatt.
Elégedetten dőltem hátra az ágyamon. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna ez a fogadás. Köszi Apa… bár most inkább másra akartam gondolni. Kellett egy terv, amivel visszaszerezhetem Edwardot. Holnap mindenképpen beszélnem kell vele… de vajon engedni fogja? Vagy elutasít?
Pár óra múlva a tervem már kész volt, és alig vártam, hogy reggel tovább idegesíthessem Tonyt, találkozzak a barátaimmal, és beszélhessek életem szerelmével…

Leah:

I'm back! :)

Sziasztok, Drága olvasóim!!!

Elnézést, hogy nem voltam mostanság valami aktív, de hoztam most nektek egy kis meglepit!
Viszont először is: szeretném megköszönni, hogy ennél a Kreatív Blog díjnál ilyen sokan gondoltatok rám! Bocsánat, hogy én nem raktam ki, de tényleg nem voltam gépközelben. Nagyon jól esett látni, hogy ennyien szeretitek a történetemet :)
Végül a meglepi:
ÚJ TÖRTÉNETET KEZDTEM! (Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezt a történetet hanyagolni fogom!!!)
A művem címe Kegyetlen Áldozat, ami nem Alkonyatos fanfic, hanem saját kis fejecském bolondos szüleménye. Remélem tetszeni fog majd nektek, és majd azt is olvasni fogjátok egy páran!
Itt megtaláljátok: Cruel Victim

A frissel igyekezni fogok, még a héten remélem tudok valamit alkotni!
Köszönöm, hogy olvastok!

XOXO
Nikki

19. fejezet: A fogadás (1. rész)

Kíváncsian vártam a választ a kérdésemre, de nem kaptam meg. Csendben ültünk néhány percig, aztán már nem bírtam tovább. Felemeltem a fejem, és kérdőn rápillantottam. Csodálkozva vettem észre, hogy bűnbánó szemekkel néz vissza rám.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte halk, rekedt hangon.
- Ugyan miért? – pislogtam.
- Miattam van az egész, Lily. Annyira sajnálom.
Egy szót sem értettem az egészből, csak néztem őt bután.
- Tony, te nem tehetsz semmiről.
- De igen. Nem kellett volna ide jönnöm. Nem kellett volna beléd… - mondta egyre dühösebben, aztán hirtelen elcsuklott a hangja.
- Mondd el, hogy mi történt. – húzódtam arrébb.
- Rendben. – hajtotta le a fejét, és a kezébe vette az enyémet. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, de mégis hagytam.
- Miután elmentél… Nem tudtam, hogy mi volt ez az egész. Hallottam minden törzsi legendát, és azt hittem, hogy…
- Hogy bevésődtél. – bólintottam. Én is erre gyanakodtam eleinte.
- Igen. Elmentem Samhez, hogy beszéljek vele erről a dologról, mert láthatóan te nem úgy érzel irántam, ahogy én irántad. – nézett a szemembe puhatolózva, én pedig bólintottam ismét. – Szóval… elmentem hozzá, hogy tanácsot kérjek és segítséget is egyben. Tiszteletben tartom a döntésed, Lily. Te Edwardot szereted, tudom. Viszont nagyon nehéz ellenállnom annak, ami ennyire vonz. Olyanról senki sem hallott, hogy egyoldalú bevésődés, hiszen ez kölcsönös dolog. Miért kéne más neked, ha én vagyok a tökéletes. Az, akit a sors neked rendelt? Hát úgy néz ki, hogy Samnek mégis igaza van. Elmeséltem neki mindent, amit akkor éreztem. Aztán elmondtam neki a te reakcióidat, és ő erre azt mondta, hogy ez így nem oké. Ha bevésődtünk volna, akkor egyből a karjaimba kellett volna rohannod. – húzta vigyorra a száját.
- De nem rohantam. – mondtam halkan, és még elkaptam azt a pillanatot, ahogy lehervad a mosoly az arcáról.
- Nem, valóban nem. Sam elmondta, hogy neki milyen érzés volt, amikor meglátta Emilyt, és azt mondta nekem, hogy tegyem túl magam ezen a dolgon, mert te a Cullen gyerekbe vagy szerelmes. – mondta keserűen, és megcsóválta a fejét. – Nos, mint tudjuk, az igazság fáj… Nekem jobban, mint bárki másnak. Eddig, akit akartam, azt megkaptam. Nem volt ilyen még soha. Rettentően dühös lettem, és elveszítettem a kontrollt. Átváltoztam, és futásnak eredtem. Nem érzékeltem semmi mást, csak azt a meglepően kellemes érzést, ami körülölel, ha futok. Nincs semmi más, csak én és a száguldás. Aztán a békés és dühödt gondolatok a fejemben elérték egymást, és irányt váltottam. Elmentem La Pushból, de valaki követett. Mint később kiderült, Sam volt az. Beszélt hozzám folyamatosan, de én csak menekülni akartam előled. Nem akartam felrúgni az életedet, úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb mind a kettőnknek. Végül megéreztem az illatodat. Azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem, hogy csak gyötörni akar ismét. De rá pár másodpercre egy irtózatosan édes illat kezdte el szúrni az orromat, és rögtön felismertem, hogy ez nem Cullenék szaga. Egyből tudtam, hogy veszélyben vagy, és futottam, ahogy csak bírtam. Sajnos megelőztek…
Döbbenten bámultam a kezeinket. Annyira önző voltam, és fogalmam sem volt róla, hogy neki milyen érzései voltak. Hogy ő is szenved ettől, nem csak én. És Edward? Ő vajon mit érezhet most? Nem! Nem érdekel…
- Ki előzött meg? – kérdeztem fojtott hangon.
- Sam Uley. De talán jobb is így. Én még nem tudok uralkodni magamon. Mire odaértem, már Jacob is ott volt. Parancsba kaptam, hogy vigyázzak rád. Te meg a földön feküdtél mozdulatlanul. Életemben nem volt még ilyen nehéz engedelmeskedni valakinek. Végül ide hoztalak, és a La pushi doki megvizsgált. Eléggé komoly sérüléseid voltak. De most már megnyugodtam, mert szemmel láthatóan egyre jobban vagy. – mosolygott rám kedvesen.
Teljesen le voltam döbbenve. Ha Tony nem megy el Samhez, és Sam nem idegesíti fel annyira, hogy elrohanjon, akkor nem találnak meg soha. Igazából, ha miatta volt minden, hát miatta is jött rendbe. Neki köszönhetem, hogy élek, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Odahajoltam hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Köszönöm, Tony.
- Igazán nincs mit.
- Kérhetek valamit? – kezdtem bele a másik témámba félénken.
- Az attól függ…
- A suliban majd igyekszem nem mutatni, hogy magam alatt vagyok. Beteg voltam, mindenki úgy tudja. Segíts, ha nem bírnám. – néztem rá könnyes szemekkel.
- Ez még úgyse most lesz, de segítek… Akkor most ti a vérszívóval…
- Fogalmam sincs, hogy mi van. Elmondtam neki mindent. Nem válaszolt. Azóta nem is keresett, szóval nem hiszem, hogy annyira érdekelném.
- Hát… izé…
- Mi az, Tony? Miről nem tudok még?! – kérdeztem, de csak a tarkóját fogta, és az ajtó felé nézett.
- Na jó. Elvégre nem kaptam parancsba, hogy nem mondhatom el…
- Ki vele!
- Szóval… Cullenék beszéltek Jacobbal, de nem tudnak arról, hogy William megtámadott. Kérlek, ne legyél mérges.
- Hát ezt mégis hogy képzeli?! Nem mondott nekik semmit?!
- Módosította egy kicsit a sztorit. Úgy mondta, hogy én találtam meg a vérszopót, és te végig itt voltál biztonságban. Azért is vizsgált meg téged a La pushi doki… Édesapád nem akarta, hogy Cullenék tudomást szerezzenek erről. Azóta nem találkoztak.
- Hát ezt nem hiszem el! Hogy van képe…
- Ne felejtsd el, hogy részben emiatt vesztetek össze. Hallottam Jake gondolatait. Nem akar neked rosszat. Ha vársz, és nem rohanod le őt, akkor talán megbékél, és könnyebben áldását adja rátok. – fogta meg a karomat, mert már éppen lerohantam volna, hogy Apám fejéhez vágjam a dolgokat. – el sem hiszem, hogy ezt én mondtam ki…
- Igazad van. Nem mondok neki semmit. Jobb lesz így. Viszont holnap beszélek vele.
- Miről? – nézett rám rémülten.
- Az iskoláról. Unom már az állandó ücsörgést itthon. És vissza akarok menni nagyapához.
- Ez nem biztos, hogy menni fog.
- Ha gondolod, akár fogadhatunk is. – vigyorogtam rá, mert tudtam, hogy erre tuti ráharap.
- Nocsak… Úri hölgy biztosra nem fogad… na persze.
- Netán félsz, hogy elbukod?
- Nem, nem félek. Mi is pontosan a fogadás tárgya?
- Holnap meggyőzöm Jaket, hogy elmehessek iskolába.
- Tét?
- Ha elenged, és neked is velem kell jönnöd, akkor én vezetek. – küldtem felé egy ördögi mosolyt.
- Megvesztél?! Még hogy egy emberlányra bízzam az életemet… - hőkölt hátra.
- Gondold át, Tony…
- És ha én nyerek? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.
- Ha te nyersz, akkor te vezethetsz.
- Nem-nem, ennél nagyobb tét kell nekem.
- Mire gondolsz? – kérdeztem gyanakodva.
- Hát… Ha én nyerek, akkor eljössz velem randizni.
Egyből rávágtam volna, hogy nem, de még időben észbe kaptam, és elgondolkodtam ezen. Ennyire bizonytalan lennék? Nem! Száz százalékig biztos voltam benne, hogy meg tudom győzni Apámat.
- Benne vagyok. – mondtam határozottan, és nyújtottam a kezemet. – Te elfogadod a feltételeimet?
- Naná. Készülj a randira! – rázott velem kezet, felkelt a földről, és magával húzott. – Felejthetetlen estéd lesz, azt garantálom.
- Csak nehogy pofára ess…  - vigyorogtam magabiztosan, de nem sikerült lehervasztani az arcáról a mosolyt.
- Nos, én azt hiszem, hogy megyek is. Készülnöm kell a holnap esti randinkra…
- Holnap esti?
- Ha holnap délután háromig nem sikerül meggyőznöd, akkor vesztettél.
- Hé, erről nem volt szó! – tiltakoztam hevesen.
- Sajnálom, a fogadás szent… - mondta, és vigyorogva kisétált a szobából.
Durcásan huppantam le az ágyamra, és azon gondolkoztam, hogy mennyire könnyen megy Tonyval minden. Nem leszek belé szerelmes soha, de mégis úgy éreztem, hogy hiányozna az életemből, ha elmenne. Meglepő volt számomra, hogy a zokogásból átterelt a nevetésbe.
Hanyatt dőltem az ágyon, és hosszú percekig bámultam a plafont. Ismét elkalandoztak a gondolataim, és azon gondolkoztam, hogy akkor most Edward sem tud semmit. De talán jobb is így. Ki tudja, hogy milyen reakciókat váltana ki belőle ez a dolog. Sajnálna? Aggódna? Dühös lenne vajon? Talán…
Másnap reggel álmosan, nyűgösen keltem fel. Semmi kedvem nem volt a győzködéshez, de nem akartam Tonyval randizni, így muszáj volt valamit kitalálnom. Nyögve ültem fel, és felhúztam a pulcsimat. A tükör elé vonultam, és halk sóhajjal nyugtáztam a látványt. Az oldalam még mindig különféle színekben pompázott, és a nyakamon is látszott a vámpír ujjainak lenyomata. Fejcsóválva léptem a szekrény elé, és kivettem egy törülközőt, és elmentem fürdeni. Visszaérve a szobába ismét a tükörre pillantottam, és hitelen elkezdett irritálni a sok vörös folt a nyakamon. Mihez kezdjek ezekkel? – kérdeztem hangosan magamtól, és tűnődve bámultam magam a tükörben.
Először próbáltam púderrel eltüntetni, de nem sokat segített. Aztán csak megrántottam a vállam, és a nyakam köré tekertem egy zöld sálat. Nem látszott így semmi belőle, és az új nyakdíszem kiemelte a szemem színét. Rögtön jobb kedvem lett, és elhatároztam, hogy elmegyek venni egy pár garbót. Elhatároztam, hogy rajtam senki sem fogja látni, ami történt. Vége, elmúlt. William halott, és ez így van jól. És már nem érdemes ezen rágódni. Inkább azon vagyok, hogy eltereljem a figyelmem a közelmúlt eseményeiről, és inkább a mostani problémákra koncentrálok. Például hogy hogyan fogom rendbe hozni a dolgokat Edwarddal.
Óvatosan mozogtam még mindig, mert akármennyire is vagyok kemény csaj, azért a zúzódások még mindig fájtak. Azt mondják, hogy ez tovább és jobban fáj, mint a törés… hát igazuk van. Baromira fájt.
Lemásztam a lépcsőn, és Apám aggodalmas tekintetével találtam szembe magam.
- Jó reggelt! Hogy vagy?
- Öhm… megvagyok. Csak még nehézkesen megy a lépcsőzés. – mondtam, és hálát adtam az égnek, hogy az iskolában nincs sok lépcső.
- Segítsek? – kérdezte félve, mert tudta, hogy milyen makacs vagyok.
- Nem, köszi. Megoldom. Nem vagy éhes?
- Te… te kaját akarsz így csinálni? – nézett végig rajtam meghökkenve.
- Miért? Éhes vagyok. Szóval, neked is csináljak?
- Majd én csinálok neked ennivalót. – húzta ki magát a büszke Apukám. Magamban jót kuncogtam rajta, de úgy láttam, nagyon örül annak, hogy ismét gondoskodhat rólam.
Leültem az egyik székre az asztalnál, és érdeklődve figyeltem, ahogy tesz-vesz a konyhában. Próbáltam valami bevezető témát találni a nagy beszélgetéshez, de nem tudtam semmit se felhozni. Végül nem is kellett semmit kitalálnom, mert megtörte ő a csendet.
- Hallottam, hogy Tony elmesélt mindent. – mondta, miközben előmelegítette a serpenyőt.
- Hallottad? – néztem rá csodálkozva.
- Ma reggel vele őrjáratoztam. – mosolygott rám.
- Ja, igen. Elmondott mindent. – bólintottam.
- Sajnálom, hogy úgy összekaptunk. Nem vigyáztam rád. – hajtotta le a fejét, és már csak a tányér hangos csörömpölését hallottam. Lejjebb pillantottam, és fejcsóválva mentem oda hozzá, hogy kiszedjem a kezéből az összetört tányér darabjait.
- Hagyd csak. Összeszedem. – tolt arrébb óvatosan.
- Nem a te hibád. – suttogtam.
- De igen, az enyém! Az Apád vagyok, felelősséggel tartozom érted!
- Nem kellett volna elrohannom. Sajnálom.
- Lily Black… Tiszta Anyád vagy. – mosolyodott el.
- Azért Apámra is hasonlítok… - kacsintottam rá.
- Szép ez a sál. – húzta végig rajta az ujját.
- És takar. Ez a lényeg.
- Itt nem látja senki… - nézett rám gyanakvóan. Vége, lebuktam. Jöhet a fekete leves.
- Apa… szeretnék kérni valamit. – kezdtem bele, mint egy kislány, aki bevallja, hogy valami rosszat tett.
- Na, ki vele… - forgatta a szemeit.
- Szeretnék holnaptól ismét iskolába járni. – mondtam ártatlan boci szemekkel.