Ahogy kimondta Alice nevét, felkaptam a fejem, és hallgatóztam. De mindhiába. Olyan gyorsan beszélt, hogy nem értettem az egészet. Bosszankodva igyekeztem az útra figyelni, és azon kaptam magam, hogy mérgemben egyre jobban szorítom reszkető kezeimmel a kormányt, és már majdnem tövig nyomtam a gázt. Edwardot ez látszólag nem érdekelte, csak beszélt és beszélt. Nekem miért nem mondja el, hogy mi a helyzet? Mit csináltak, amikor én Helennel voltam? Remélem nem fogja William bántani Helent. Nagyon aggódtam érte. Már majdnem ráordítottam Edwardra, hogy ugyan mondjon már valamit, mert mindjárt meghalok az aggodalomtól na meg a kíváncsiságtól, amikor megelőztem egy kocsit és a visszapillantó tükörbe néztem. Egy fekete autó jött mögöttünk, és velem együtt előzte meg a másik járművet. Azt hittem, hogy csak paranoiás vagyok, de gondoltam letesztelem, hogy most követ vagy csak véletlen. Gyorsítottam, és a szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor láttam, hogy még mindig a nyomomban van.
- Várj egy kicsit. Lily, mi a baj? A szíved... - kezdte Edward, de nem volt időm válaszolni. Hirtelen kanyarodtam, és majdnem kiesett az ülésből.
- Kapcsold be magad. - mondtam neki, de a szememet le nem vettem az útról. Ismét a tükörbe néztem, és dühösen morogtam magamban, mert még mindig ott volt a fekete autó. Edward is kapcsolt közben, és ő is hátra-hátra nézett végig.
- Hogy az a... Baj van, Alice. Nem látsz semmit?... Aha. Értem. Igyekszünk, de várjatok a reptéren. Rendben. Szia.
- Kopj már le rólunk... - sziszegtem halkan, és befordultam a reptérre vezető útra. Nem mertem soha tövig nyomni a gázt, de most megtettem. Nem érdekelt, hogy meg is halhatok. Edwardnak úgyse esne semmi baja, hiszen halhatatlan. Én pedig inkább halok meg autóbalesetben, mint William karmai közt. Nagyon jó kocsi ez a BMW. Seperc alatt felgyorsultunk 200-ra, csak megállni volt nehézkes a reptérnél. Gyorsan kipakoltuk a bőröndöket, és megvettük a jegyeket.
- Most már biztonságban vagyunk szerintem. Ha jelenetet rendezne, akkor azt nagyon megbánná. Ismerem a Volturit, és nekem elhiheted: nagyon nem szeretik, ha egy vámpír megszegi a szabályokat. Nyugodj meg, Lily.
- Azon vagyok. - mondtam mogorván, de még mindig remegtem a félelemtől és a dühtől.
- Gyere, mindjárt nyitják a kapukat. - fogott kézen, és a kapu felé húzott.
Tíz perccel később már végre a gépen ültünk, és már csak percek voltak vissza a felszállásig.
- Szép jó napot. - hallottam meg William hangját. Dermedten ültem, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak hallucinálok. Lassan - mint a horror filmeken az áldozat - jobbra fordítottam a fejem, és ő ott állt mellettünk teljes valójában. Nem tudom hogyan volt arra ideje, hogy kontaktlencsét vegyen, mert az első dolog, amit észrevettem rajta, az az volt, hogy az égővörös szemek helyett egy sár barna szempár mered rám áhítattal. Nem értettem, hogy miért néz így rám, de aztán felidéztem az emléket. "... És tudod, ő annyira ínycsiklandó. Talán ha átváltoztatnám... annyira hasonlít az én Rachelemre." Reszkető kézzel fogtam meg Edward kezét, miközben William leült mellénk. Hálát adtam az égnek, hogy én ülök az ablaknál, és nem tud mellém ülni, mert láttam rajta, hogy majd' meghal azért, hogy megérinthessen, én pedig nem tudtam volna ellenkezni.
- Ti komolyan azt gondoltátok, hogy ilyen könnyen megszabadulhattok tőlem? - kérdezte kíváncsian, és felém nyúlt, de Edward elkapta a karját, és halkan morgott.
- Ne feszítsd túl a húrt. - engedte el a megilletődött vámpírt, miközben mélyen a szemébe nézett.
- Tényleg azt hiszed, hogy ő ugyanúgy szeret téged, mint te őt? Nagy az önbizalmad fiacskám... - nézett rá William döbbenten, aztán megcsóválta a fejét. Edward már épp elengedte volna a kezemet, de erős szorítással jeleztem neki, hogy hagyja szó, illetve tett nélkül a beszólást. A stewardess elsétált mellettünk, és közölte velünk, hogy kapcsoljuk ki a telefonjainkat. Úgy éreztem, hogy itt az ideje szólni apámnak. Lehet, hogy Cullenék el tudnak bánni Williammel, de nem árt egy kis segítség. Igaz, hogy akkor megtudja az igazat, de inkább legyek büntetésben, minthogy meghaljak. Nyúltam is a telefonomért, és bepötyögtem gyorsan az üzenetet. "Szia Apa! Másfél órán belül landolok, de van egy kis gond. Vérszopó... gyere a reptérre, és segíts Cullenéknek. Később mindent elmagyarázok! Szeretlek!L" - többször átolvastam, és végül elküldtem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy időben ott lesz, és nem kell majd cselezni.
- Megmondom, hogy mit fogunk tenni. - mondta William vigyorogva. - Azt teszitek, amit mondok, és senkinek sem esik baja.
- Hű, de eredeti. - mondtam cinikusan.
- Ha nem hiszel nekem, megmutathatom, hogy milyen az, amikor valakinek baja esik. Például a kis barátodon kísérleteznék... - mondta vigyorogva, és rám kacsintott. Jobbnak láttam nem visszaszólni, mert akkor bánthatja Edwardot.
Kínkeserves egy óra következett, mialatt Edward a mellkasára vont, és kellemes emlékekkel próbált megnyugtatni. Ez sikerült is volna, ha nem érzem azt, hogy a mellette ülő vámpír mindvégig engem bámul. Egyszer se néztem rá, nem akartam látni. Végre ereszkedni kezdett a gép, és a szívem is gyorsabban püfölte a bordáimat.
- Oh... - sóhajtotta William csukott szemmel. Nem értettem, hogy ugyan miért csinálja ezt, de Edward nagyon fenyegetően nézett rá.
- Ő az enyém. Remélem tudod, hogy nem vagyunk egyedül, és ezt még nagyon meg fogod bánni.
- Hogyne, Richard, hogyne. Ez nagyon eredeti... - vigyorgott az én Edwardomra amolyan 'ugyan már, nem látod, hogy esélyed sincs nála' stílussal.
- Én szóltam... - vonta meg Edward a vállát elegánsan.
- Már nem azért, de nem vagyok egy darab hús. Ahogy leszálltunk, én hazamegyek. - jelentettem ki sértődötten. Remélem, hogy beválik a tervem, mert ha nem...
- Én megyek veled. Kíváncsi vagyok anyukádra is. - terült el egy hatalmas mosoly az arcán. Ez volt az a pont, amikor azt kívántam, bárcsak lennék én is vámpír, hogy leszakítsam a fejét a helyéről.
- Te mocskos.... - kezdtem, és átnyúltam Edward felett, hogy jól állon vágjam, de a barátom megállított.
- Ne rendezz jelenetet. Olyan ügyes voltál idáig. Kérlek... - nézett a szemebe könyörgőn, és gondolatban hozzátette: "Ígérem, letépem a fejét". Mérgesen fújtam ki a levegőt, és hátradőltem az ülésben. Nem volt már sok hátra ebből a borzalomból, és én már csak arra vágytam, hogy végre megszabaduljunk ettől a szörnyetegtől. A gép ereszkedni kezdett, én pedig minden erőmmel markoltam Edward kezét. Pókerarccal ült mellettem, és vártuk, hogy a gép kerekei elérjék a talajt. Sikeresen landoltunk, és ő ismét beengedett a gondolataihoz. "Itthon vagyunk végre. Nagy előny a hazai pálya. Nocsak... a farkasok? De Lily... Apád rá fog jönni." - nézett rám tágra nyílt szemekkel. - "Mi is el tudunk vele bánni. Nem kellett volna... Jó, megértettem. Akkor vállaljuk a tetteink következményeit." - bólintott, amikor látta, hogy ijedten felé kapom a fejem. William nem vett észre semmit a mi kis beszédünkből, csak dudorászott magában. A gép lassított a kifutópályán, aztán megállt. Idegességemben nem tudtam kikapcsolni se a biztonsági övemet, így Edwardnak kellett segítenie. Egy gyors mozdulat volt az egész, kattant a zár, és azzal egy időben a gép ajtajai is kinyíltak. Remegő lábakkal álltam fel, és igyekeztem nem az idegen vámpírra nézni. Tudtam, hogy Apa itt van valahol, már csak el kéne jutni hozzá. Ő megvéd, ő mindig is vigyázott rám. Nem azt mondom, hogy Edward mellett nem éreztem biztonságban magam, de Jacob mégiscsak más volt. Egész életemben ő védelmezett. Benne bíztam a legjobban.
- Semmi trükközés. Különben a barátod bánja. - figyelmeztetett William.
- Rendben. - mondtam fojtott hangon, és előre mentem. Beértünk az épületbe, és rögtön megláttam Cullenéket. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és egyre gyorsabban mentem feléjük.
- Állj csak meg. - mondta William, és elkapta a kezemet.
- Eressz el. - mondtam neki jó hangosan, hogy a körülöttünk lévők is meghallják.
- Azt akarod, hogy bántsam? - kérdezte tőlem fenyegetően, és Edward felé biccentett.
- Nem. Én veled megyek, de ő hadd menjen oda a családjához. - mondtam könyörgően.
- Hmm... oké. Takarodj, kölyök. - lökött egyet Edwardon, mire Rosalie tett felénk egy lépést Bellával együtt.
- Kérlek... ha szeretsz, menj oda. Vigyáznak rám. Mindig vigyáznak. - mondtam Edwardnak, aztán gondolatban üzentem az apjának. "Mr. Cullen! Apám itt van, és ha jól sejtem, az egész falka is. Edwardot vigyék minél messzebbre, mi ezt megoldjuk a falkával. Kérem... Csak neki ne essen baja." - mondtam magamban, és a szemem szúrni kezdett arra a gondolatra, hogy bármi baja eshet miattam. Mert ez a szörnyeteg csakis miattam van itt. Mi a baj velem?...
- Menjünk szépségem. - ragadta meg a vámpír a karomat, és rántott rajtam egyet. Bántani akartam, azt akartam, hogy annyira fájjon neki, amennyire csak lehetséges. Minden pillanatban Apámat kerestem a nagy tömegben, de nem találtam. Betuszkolt egy taxiba, és megkérdezte, hogy hol lakom. Igyekeztem higgadtan várni, amíg megkeresnek. Csak add, hogy ne túl későn érjenek oda. A szörnyeteg egyik keze a combomra siklott, én pedig dühösen ellöktem magamtól. Mit képzel ez a...
- Tüzes kis tigris vagy. Sebaj, annál jobb lesz a játszma.
Te jó ég! Ez nem normális. - gondoltam magamban, és a lehető legtávolabbra húzódtam tőle az ülésen.
Már ismerős úton jártunk, amikor ismét megszólalt.
- Tudtam én, hogy nem is szereted azt a kis vakarcsot. Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok. Na, ne menj annyira messzire. Gyere közelebb. - paskolta meg az ülést maga mellett. Már éppen ki akartam gondolni, hogy vajon mit tegyek, amikor a taxi megállt. Villámgyorsan kiszálltam a kocsiból, de ő gyorsabb volt nálam. Mire kiszállt már előttem termett, és a taxi elhajtott.
- Előlem nem menekülsz. Jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok neked
Közelebb jött hozzám, már majdnem megérintett, amikor hangos morgást hallottam magam mögött. A szívem, ami eddig a félelemtől dobogott egyre gyorsabban, most az öröm miatt verte a tamtamot. A falka megérkezett. Nem kellett hátrafordulnom, tudtam, hogy minimum tíz farkas áll mögöttem ugrásra készen.
- Ez nem lehet... - mondta William tágra nyílt szemekkel. A kontaktlencséi megsemmisültek, és ismét vérvörös szemekkel nézett felváltva rám és a farkasokra. Hirtelen elkapott, és a kezével a torkomba kapaszkodva hátrált velem.
- Megölöm, ha közelebb jöttök. - fenyegette meg a falkámat, én pedig tehetetlenségemben ordítani tudtam volna a dühtől. A farkasok felkapták a fejüket, ő pedig felemelt a levegőbe, és nekivágott egy fának.
Csak hangokat hallottam, nem láttam semmit. Egy-két homályos kép még bevillant, de a morgások és sikolyok sokkal erősebbek voltak. Végül a világ teljesen fekete lett, és a hangok is tompultak. Azt hiszem ez a vég...
2009. november 30., hétfő
2009. november 21., szombat
15. fejezet: Veszélyben (1. rész)
- A szüleid se... - próbálkoztam tovább, hátha tud valaki valamilyen magyarázatot erre. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Ha nem érzem, nem hiszem el.
- Nem, ők sem tudják, hogy ez miként lehetséges. A szívem erősebb, mint bárki másé. Mégis... hideg, mint a jég. - válaszolta fojtott hangon. Nem tudtam levenni a mellkasáról a szemem. Külsőre semmi sem látszott, de ahogy hozzáértem, rögtön éreztem, hogy a szíve felett a bőr jéghideg. Pedig Edward bőre forró volt. Elvettem a kezemet, aztán megint vissza. Már vagy ötödjére játszottam ezt el, amikor kezei lefogták az enyémeket.
- Változtat ez valamin? - nézett a szemembe szomorúan. 'Olyan buta vagy' - akartam mondani, de csak egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Az égvilágon semmin. - köré fontam a karjaimat, és hosszan megcsókoltam. Az éjszaka további részében nem nagyon beszéltünk. Emlékeket mutogatott azokról a tájakról, ahol járt, én pedig egy idő után elálmosodtam és lehunytam a szemeimet Rio De Janeiro és Mexico városa közben. Álmodtam. Jacob felé nyújtózkodtam, de Edward visszatartott. El sem tudtam képzelni, hogy miért teszi ezt. Egyre jobban erőlködtem, de csak nem jutottam előrébb. Hátrafordultam, hogy ráparancsoljak, engedjen oda Apámhoz, de csak akkor vettem észre, hogy nem Edward fogja a kezemet. Egyenesen egy vámpír vérvörös szemeibe bámultam. Fekete haja lágy fürtökben omlott a vállára, az arca olyan volt, mint a porcelán. Egyszerre öntött el a csodálat és a félelem. Cseresznyepiros ajkait hátrahúzta a fogairól, és hangos morgás tört fel belőle. Próbáltam elhúzni a kezemet, de vasmarokkal tartotta azt. Fogalmam se volt, hogy mit tegyek. A kétségbeesés újult erővel söpört végig rajtam, amikor megpróbált maga felé húzni. Ide-oda kapkodtam a fejem Jacob és a vérszomjas vámpír között, és amikor már majdnem odahúzott magához, teljes tüdőmből sikítottam.
Forró kezek ráztak fel rémisztő álmomból. Nem sikerült azonnal kinyitnom a szemem sőt, inkább még jobban összeszorítottam. Az álom elillant, de a kép még mindig kristálytisztán látszott a szemhéjamon.
- Mi történt? Miért nem nyitja ki a szemét? - hallottam egy magas női hangot.
- Fogalmam sincs Helen. Várj egy kicsit. - hallottam egy bársonyos férfihangot, és ez segített visszatalálnom a valóságba. Kinyitottam a szemem, és Edward aggódó tekintetével találtam szembe magam. Mögötte Helen kukucskált ki, az ő arca szintén aggodalmas volt.
- Lily... jól vagy? - kérdezte Edward fojtott hangon, és végigsimított az arcomon.
- Aaaa... azt hiszem igen. Csak rosszat álmodtam. - feleltem zavartan. Még mindig nem tisztult ki a fejem. A rémkép beleégett a szemhéjamba, és minden pislogásnál láttam.
- Gyere. igyál egy kis vizet. - mondta Helen, és a kezét nyújtotta felém.
- Köszönöm, de nem kérek. Kimegyek a mosdóba. - mondtam lesütött szemekkel, és botladozva elindultam a fürdőszobába.
Belenéztem a tükörbe, és próbáltam megnyugodni. "Csak egy álom volt." - mondtam magamnak, és megmostam az arcomat. De mégis annyira élethű volt az álom. Tisztán emlékeztem a vámpír fenyegető szemeire és gyönyörű arcára, apám kétségbeesett és dühös arckifejezésére. Elhessegettem a gondolatot, és visszamentem a szobába, ahol Helen és Edward vártak. Nem szóltam hozzájuk, nem néztem a szemükbe, miközben odasétáltam az éjjeliszekrényhez és felkaptam a telefonomat. Ránéztem az órára, reggel öt óra volt. Nem bírtam tovább várni, így felhívtam Jacobot. Remélem nem keltem fel...
- Lily... - hallottam a lihegését a vonal másik végén.
- Szia Apa. Hogy vagy? - kérdeztem fojtott hangon.
- Én jól vagyok. Inkább mesélj, te hogy vagy?
- Megvagyok. Minden rendben odahaza?
- Hát... ott van a nagyanyád?
- Igen.
- Akkor minden rendben van. Úgyis tudom, hogy hallgatózik, szóval majd ha hazajössz, megtudod. Remélem jól érzed magad ott. Várlak haza már nagyon. Bocsáss meg, de rengeteg dolgom van most. Szeretlek kincsem! - mondta, és még mielőtt válaszolhattam volna, a vonal megszakadt.
- Én is. - feleltem kurtán a telefonnak. Tudtam, annyira éreztem, hogy baj van otthon. Haza akartam menni, minél előbb.
- Mennünk kell? - kérdezte Edward felvont szemöldökkel. El kellett gondolkodnom a válaszomon. Annyira szerettem volna még maradni. Láttam az arcán, hogy mennyire szomorú, és úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá, és meg kell ígérnem neki, hogy nem lesz semmi baj, maradjunk csak. Viszont az agyamban még mindig ott visszhangzott apám mondata: "Akkor minden rendben van." Vagyis semmi sem volt rendben. Két felé pedig nem tudok szakadni. Döntenem kellett: vagy itt maradok Edwarddal vagy pedig hazamegyek apámhoz.
- Nem. Minden rendben. Magamra hagynátok egy kicsit? - kérdeztem, de tudtam, hogy amint kimennek, Edward valahogy vissza fog osonni.
- Hát persze édeském. - mondta Helen, és kitessékelte Edwardot. Jó tíz percig nem történt semmi, csak a kerekek forogtak az agyamban. Halkan nyílt az erkélyajtó, aztán két forró tenyér pihent meg a vállamon.
- Mi történt? - kérdezte Edward aggódó hangon.
- Csak rosszat álmodtam. Viszont La Pushban van valami. Apa nem akarta elmondania telefonban, de ha hazamegyek, akkor megtudom. Nem tudok ketté szakadni. Szeretnék itt maradni veled, de majd' megőrülök a tudattól, hogy valami bajuk eshet. - öleltem át a derekát.
- Hát akkor menjünk haza. Megértem, hogy aggódsz. Én is aggódnék a családomért, akármennyire is halhatatlanok. - mondta halkan, miközben simogatta a hajamat.
- Nem, itt akarok maradni veled. Még van majdnem egy napunk együtt. Szeretném kihasználni. - mondtam csábosan.
- Ó, és hogyan óhajtod kihasználni? - kérdezte vigyorogva, de meg se várta a válaszomat. A karjaiba kapott, és odasétált velem az ágyhoz. Hosszú csókok követték egymást, és az egyik pillanatban arra eszméltem, hogy lábaimat a csípője köré tekertem, és csupasz mellkassal simul hozzám. Kimaradt teljesen az a kis idő a felöltözött Edward és a félmeztelen Edward között. Zavartan elhúzódtam, ő pedig lepattant rólam, és a szoba sarkába húzódott. Elindultam felé, de csak pár lépést tudtam megtenni, mert meghallottam a hangot, amitől annyira rettegtem. Mellkasa megemelkedett, és mély hörgés hagyta el a száját. Csak álltam ott döbbentem, nem értem, hogy mi történhetett.
- Maradj, ahol vagy. - mondta Edward nagyon mély hangon. Dermedten álltam a sötétben, és vártam. Hirtelen megmozdult, és elképesztő gyorsasággal előttem termett, de hátat fordított nekem, és hátráltunk egészen a falig.
- Mi a... - kezdtem, de a döbbenet és a rettegés belém fagyasztotta a kérdésemet.
Egy sötét alak jelent meg az ablakban, és emberi tempóban elkezdett felénk közeledni. Edward morgása egyre hangosabb lett, ahogy az idegen közelebb ért hozzánk.
- Mit akarsz? - kérdezte dühösen a védelmezőm. Az idegen beleszimatolt a levegőbe, és kinyitotta a szemét. Izzó vörös szemei tökéletesen kivehetőek voltak a sötétben. Deja vu érzésem volt. Álmomban pontosan ilyen szemekkel meredt rám a vámpír, aki meg akart támadni. Csak most Edwardot és engem fenyegetett veszély...
- Mi vagy te? - kérdezte rekedt hangon a betolakodó.
- Mit akarsz? - ismételte Edward, és még szorosabban a falhoz préselt engem. Ziháltam a rémültségtől, és úgy éreztem, hogy menten elájulok.
- Szeretném tudni, hogy kik vagytok. Ez az én területem fiúcska. Ti vagytok a betolakodók. - mondta nemes egyszerűséggel, és elegánsan leült az ágyra. Lábait keresztbe tette, és a kezeit összekulcsolta a térdén.
- Én félig ember, félig vámpír vagyok. - mondta Edward megadóan, de a védekező állást még tartotta.
- Oh, ez magyarázattal szolgál az illatodra. Viszont engem inkább a kisasszony érdekelne. - nézett egyenesen rám.
- Őt hagyd békén. Csak ember.
- Akkor miért érzem rajta az én régen halott kedvesem illatát? - szűkültek össze a szemei, és előre dőlt.
- Nem az, aminek gondolod. Egy... egy farkas lánya. - felelte zavartan Edward.
- Vagy úgy... de ez nem magyaráz meg mindent. ÉS tudod, ő annyira ínycsiklandó. Talán ha átváltoztatnám... annyira hasonlít az én Rachelemre.
- Jobb, ha nem próbálod meg. Lehet, hogy félig ember vagyok, de vagyok olyan erős, mint te. - fenyegette meg az ismeretlent, és a karja megtalálta az enyémet. "Bármi is történjen, ahogy rám támad, te rohanj, búcsúzz el a Helentől, és várj meg a kocsiban. Tedd, amit mondok. Ígérem nem lesz semmi baj. Helent békén fogja hagyni." - utasított gondolatban.
- Ugyan már, drága barátom. Csak megkóstolom... - mondta, és már ott is volt előttünk. Felém kapott, de Edward elkapta, és kiestek az ablakon. Szerencsére nem volt bezárva az ablak, és teljes csend honolt a házban, így Helen mit sem sejthetett az egészből. Szívem a torkomban dobogott, amikor odarohantam az ablakhoz. A két férfi egymással szemben állt, és ahogy az egyik tett egy lépést jobbra, a másik az ellentétes irányban mozgott.
- Mondja meg inkább, hogy mi a neve? - suttogta Edward.
- A nevem William.
- Én Richard vagyok. - hazudta Edward.
- És a kis szépség?
- Norah. - felnézett, és rögtön vissza is kapta a fejét William felé, amikor az megmozdult. - Tedd, amire kértelek.
Tudtam, hogy ez nekem szólt, és elkezdtem rohanni. Összeszedtem a holmimat, és bekopogtam Helenhez.
- Szia nagyi. Bocsi, hogy zavarok, de mennünk kell. A barátom már a kocsiban vár. Bocsáss meg, de valami baj történt a szüleivel. Sajnálom, de tényleg. Tartsd a szád, és vigyázz magadra. Szeretlek! - öleltem át, és nem engedtem szóhoz jutni. Ahogy ezt a monológot ledaráltam, már futottam is a kocsihoz. Nem néztem vissza, nem törődtem semmivel. Megbíztam Edwardban. Bepakoltam a cuccomat a csomagtartóba, beültem a kocsiba, és magamra zártam az ajtót. Rettegve vártam, hogy ki jön értem. Vajon ki kerülne ki győztesen, ha összeverekednek? Van olyan erős Edward, mint állítja?
Töprengésem közben szemem a kezeimre tévedt, és meglepődve vizsgálgattam őket. Az első napsugarak áttörtek a házak között, és megvilágították az egész kocsit. A kezeim remegtek, mint a nyárfalevél.
- Engedj be, és ülj a volánhoz. - hallottam Edward hangját, és rögtön engedelmeskedtem.
- Indítsd, és vezess olyan gyorsan, amennyire csak tudsz. - zihálta.
- Mi lett a... - kezdtem, de közbevágott.
- Csak vezess! - mondta komoran, miközben hátra-hátra pillantott.
- Azt legalább megmondanád, hogy hová?
- A reptérre. Azonnal Haza kell mennünk. Alice... - szólt bele a telefonba.
- Nem, ők sem tudják, hogy ez miként lehetséges. A szívem erősebb, mint bárki másé. Mégis... hideg, mint a jég. - válaszolta fojtott hangon. Nem tudtam levenni a mellkasáról a szemem. Külsőre semmi sem látszott, de ahogy hozzáértem, rögtön éreztem, hogy a szíve felett a bőr jéghideg. Pedig Edward bőre forró volt. Elvettem a kezemet, aztán megint vissza. Már vagy ötödjére játszottam ezt el, amikor kezei lefogták az enyémeket.
- Változtat ez valamin? - nézett a szemembe szomorúan. 'Olyan buta vagy' - akartam mondani, de csak egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Az égvilágon semmin. - köré fontam a karjaimat, és hosszan megcsókoltam. Az éjszaka további részében nem nagyon beszéltünk. Emlékeket mutogatott azokról a tájakról, ahol járt, én pedig egy idő után elálmosodtam és lehunytam a szemeimet Rio De Janeiro és Mexico városa közben. Álmodtam. Jacob felé nyújtózkodtam, de Edward visszatartott. El sem tudtam képzelni, hogy miért teszi ezt. Egyre jobban erőlködtem, de csak nem jutottam előrébb. Hátrafordultam, hogy ráparancsoljak, engedjen oda Apámhoz, de csak akkor vettem észre, hogy nem Edward fogja a kezemet. Egyenesen egy vámpír vérvörös szemeibe bámultam. Fekete haja lágy fürtökben omlott a vállára, az arca olyan volt, mint a porcelán. Egyszerre öntött el a csodálat és a félelem. Cseresznyepiros ajkait hátrahúzta a fogairól, és hangos morgás tört fel belőle. Próbáltam elhúzni a kezemet, de vasmarokkal tartotta azt. Fogalmam se volt, hogy mit tegyek. A kétségbeesés újult erővel söpört végig rajtam, amikor megpróbált maga felé húzni. Ide-oda kapkodtam a fejem Jacob és a vérszomjas vámpír között, és amikor már majdnem odahúzott magához, teljes tüdőmből sikítottam.
Forró kezek ráztak fel rémisztő álmomból. Nem sikerült azonnal kinyitnom a szemem sőt, inkább még jobban összeszorítottam. Az álom elillant, de a kép még mindig kristálytisztán látszott a szemhéjamon.
- Mi történt? Miért nem nyitja ki a szemét? - hallottam egy magas női hangot.
- Fogalmam sincs Helen. Várj egy kicsit. - hallottam egy bársonyos férfihangot, és ez segített visszatalálnom a valóságba. Kinyitottam a szemem, és Edward aggódó tekintetével találtam szembe magam. Mögötte Helen kukucskált ki, az ő arca szintén aggodalmas volt.
- Lily... jól vagy? - kérdezte Edward fojtott hangon, és végigsimított az arcomon.
- Aaaa... azt hiszem igen. Csak rosszat álmodtam. - feleltem zavartan. Még mindig nem tisztult ki a fejem. A rémkép beleégett a szemhéjamba, és minden pislogásnál láttam.
- Gyere. igyál egy kis vizet. - mondta Helen, és a kezét nyújtotta felém.
- Köszönöm, de nem kérek. Kimegyek a mosdóba. - mondtam lesütött szemekkel, és botladozva elindultam a fürdőszobába.
Belenéztem a tükörbe, és próbáltam megnyugodni. "Csak egy álom volt." - mondtam magamnak, és megmostam az arcomat. De mégis annyira élethű volt az álom. Tisztán emlékeztem a vámpír fenyegető szemeire és gyönyörű arcára, apám kétségbeesett és dühös arckifejezésére. Elhessegettem a gondolatot, és visszamentem a szobába, ahol Helen és Edward vártak. Nem szóltam hozzájuk, nem néztem a szemükbe, miközben odasétáltam az éjjeliszekrényhez és felkaptam a telefonomat. Ránéztem az órára, reggel öt óra volt. Nem bírtam tovább várni, így felhívtam Jacobot. Remélem nem keltem fel...
- Lily... - hallottam a lihegését a vonal másik végén.
- Szia Apa. Hogy vagy? - kérdeztem fojtott hangon.
- Én jól vagyok. Inkább mesélj, te hogy vagy?
- Megvagyok. Minden rendben odahaza?
- Hát... ott van a nagyanyád?
- Igen.
- Akkor minden rendben van. Úgyis tudom, hogy hallgatózik, szóval majd ha hazajössz, megtudod. Remélem jól érzed magad ott. Várlak haza már nagyon. Bocsáss meg, de rengeteg dolgom van most. Szeretlek kincsem! - mondta, és még mielőtt válaszolhattam volna, a vonal megszakadt.
- Én is. - feleltem kurtán a telefonnak. Tudtam, annyira éreztem, hogy baj van otthon. Haza akartam menni, minél előbb.
- Mennünk kell? - kérdezte Edward felvont szemöldökkel. El kellett gondolkodnom a válaszomon. Annyira szerettem volna még maradni. Láttam az arcán, hogy mennyire szomorú, és úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá, és meg kell ígérnem neki, hogy nem lesz semmi baj, maradjunk csak. Viszont az agyamban még mindig ott visszhangzott apám mondata: "Akkor minden rendben van." Vagyis semmi sem volt rendben. Két felé pedig nem tudok szakadni. Döntenem kellett: vagy itt maradok Edwarddal vagy pedig hazamegyek apámhoz.
- Nem. Minden rendben. Magamra hagynátok egy kicsit? - kérdeztem, de tudtam, hogy amint kimennek, Edward valahogy vissza fog osonni.
- Hát persze édeském. - mondta Helen, és kitessékelte Edwardot. Jó tíz percig nem történt semmi, csak a kerekek forogtak az agyamban. Halkan nyílt az erkélyajtó, aztán két forró tenyér pihent meg a vállamon.
- Mi történt? - kérdezte Edward aggódó hangon.
- Csak rosszat álmodtam. Viszont La Pushban van valami. Apa nem akarta elmondania telefonban, de ha hazamegyek, akkor megtudom. Nem tudok ketté szakadni. Szeretnék itt maradni veled, de majd' megőrülök a tudattól, hogy valami bajuk eshet. - öleltem át a derekát.
- Hát akkor menjünk haza. Megértem, hogy aggódsz. Én is aggódnék a családomért, akármennyire is halhatatlanok. - mondta halkan, miközben simogatta a hajamat.
- Nem, itt akarok maradni veled. Még van majdnem egy napunk együtt. Szeretném kihasználni. - mondtam csábosan.
- Ó, és hogyan óhajtod kihasználni? - kérdezte vigyorogva, de meg se várta a válaszomat. A karjaiba kapott, és odasétált velem az ágyhoz. Hosszú csókok követték egymást, és az egyik pillanatban arra eszméltem, hogy lábaimat a csípője köré tekertem, és csupasz mellkassal simul hozzám. Kimaradt teljesen az a kis idő a felöltözött Edward és a félmeztelen Edward között. Zavartan elhúzódtam, ő pedig lepattant rólam, és a szoba sarkába húzódott. Elindultam felé, de csak pár lépést tudtam megtenni, mert meghallottam a hangot, amitől annyira rettegtem. Mellkasa megemelkedett, és mély hörgés hagyta el a száját. Csak álltam ott döbbentem, nem értem, hogy mi történhetett.
- Maradj, ahol vagy. - mondta Edward nagyon mély hangon. Dermedten álltam a sötétben, és vártam. Hirtelen megmozdult, és elképesztő gyorsasággal előttem termett, de hátat fordított nekem, és hátráltunk egészen a falig.
- Mi a... - kezdtem, de a döbbenet és a rettegés belém fagyasztotta a kérdésemet.
Egy sötét alak jelent meg az ablakban, és emberi tempóban elkezdett felénk közeledni. Edward morgása egyre hangosabb lett, ahogy az idegen közelebb ért hozzánk.
- Mit akarsz? - kérdezte dühösen a védelmezőm. Az idegen beleszimatolt a levegőbe, és kinyitotta a szemét. Izzó vörös szemei tökéletesen kivehetőek voltak a sötétben. Deja vu érzésem volt. Álmomban pontosan ilyen szemekkel meredt rám a vámpír, aki meg akart támadni. Csak most Edwardot és engem fenyegetett veszély...
- Mi vagy te? - kérdezte rekedt hangon a betolakodó.
- Mit akarsz? - ismételte Edward, és még szorosabban a falhoz préselt engem. Ziháltam a rémültségtől, és úgy éreztem, hogy menten elájulok.
- Szeretném tudni, hogy kik vagytok. Ez az én területem fiúcska. Ti vagytok a betolakodók. - mondta nemes egyszerűséggel, és elegánsan leült az ágyra. Lábait keresztbe tette, és a kezeit összekulcsolta a térdén.
- Én félig ember, félig vámpír vagyok. - mondta Edward megadóan, de a védekező állást még tartotta.
- Oh, ez magyarázattal szolgál az illatodra. Viszont engem inkább a kisasszony érdekelne. - nézett egyenesen rám.
- Őt hagyd békén. Csak ember.
- Akkor miért érzem rajta az én régen halott kedvesem illatát? - szűkültek össze a szemei, és előre dőlt.
- Nem az, aminek gondolod. Egy... egy farkas lánya. - felelte zavartan Edward.
- Vagy úgy... de ez nem magyaráz meg mindent. ÉS tudod, ő annyira ínycsiklandó. Talán ha átváltoztatnám... annyira hasonlít az én Rachelemre.
- Jobb, ha nem próbálod meg. Lehet, hogy félig ember vagyok, de vagyok olyan erős, mint te. - fenyegette meg az ismeretlent, és a karja megtalálta az enyémet. "Bármi is történjen, ahogy rám támad, te rohanj, búcsúzz el a Helentől, és várj meg a kocsiban. Tedd, amit mondok. Ígérem nem lesz semmi baj. Helent békén fogja hagyni." - utasított gondolatban.
- Ugyan már, drága barátom. Csak megkóstolom... - mondta, és már ott is volt előttünk. Felém kapott, de Edward elkapta, és kiestek az ablakon. Szerencsére nem volt bezárva az ablak, és teljes csend honolt a házban, így Helen mit sem sejthetett az egészből. Szívem a torkomban dobogott, amikor odarohantam az ablakhoz. A két férfi egymással szemben állt, és ahogy az egyik tett egy lépést jobbra, a másik az ellentétes irányban mozgott.
- Mondja meg inkább, hogy mi a neve? - suttogta Edward.
- A nevem William.
- Én Richard vagyok. - hazudta Edward.
- És a kis szépség?
- Norah. - felnézett, és rögtön vissza is kapta a fejét William felé, amikor az megmozdult. - Tedd, amire kértelek.
Tudtam, hogy ez nekem szólt, és elkezdtem rohanni. Összeszedtem a holmimat, és bekopogtam Helenhez.
- Szia nagyi. Bocsi, hogy zavarok, de mennünk kell. A barátom már a kocsiban vár. Bocsáss meg, de valami baj történt a szüleivel. Sajnálom, de tényleg. Tartsd a szád, és vigyázz magadra. Szeretlek! - öleltem át, és nem engedtem szóhoz jutni. Ahogy ezt a monológot ledaráltam, már futottam is a kocsihoz. Nem néztem vissza, nem törődtem semmivel. Megbíztam Edwardban. Bepakoltam a cuccomat a csomagtartóba, beültem a kocsiba, és magamra zártam az ajtót. Rettegve vártam, hogy ki jön értem. Vajon ki kerülne ki győztesen, ha összeverekednek? Van olyan erős Edward, mint állítja?
Töprengésem közben szemem a kezeimre tévedt, és meglepődve vizsgálgattam őket. Az első napsugarak áttörtek a házak között, és megvilágították az egész kocsit. A kezeim remegtek, mint a nyárfalevél.
- Engedj be, és ülj a volánhoz. - hallottam Edward hangját, és rögtön engedelmeskedtem.
- Indítsd, és vezess olyan gyorsan, amennyire csak tudsz. - zihálta.
- Mi lett a... - kezdtem, de közbevágott.
- Csak vezess! - mondta komoran, miközben hátra-hátra pillantott.
- Azt legalább megmondanád, hogy hová?
- A reptérre. Azonnal Haza kell mennünk. Alice... - szólt bele a telefonba.
2009. november 20., péntek
NEW MOON (L)(L)(L)
Sziasztok!
Azt se tudom, hogy hol kezdjem...
Reggel találkoztam Anitával, a csoporttársammal, aki szintén Twilight fan, és a 10:00-kor kezdődő előadáson már részt is vettünk a Westendben. Iszonyatosan izgultam, hiszen én utólag ismertem meg az Alkonyatot, és először a filmet láttam. Rettegtem, hogy nem fog megfelelni az elvárásaimnak, hiszen a könyv mércéjét nehéz ám megütni. Az utolsó percig izgatottan szorongattam a kabátomat meg ami a kezembe került (néha Anitát is:D ). Végül elérkezett az idő, és a legjobb helyről nézhettük a kis drágákat. A mozi (mondani sem kell) tele volt. Hálás voltam a sorsnak, hogy nem 200cm magas dromedárok ültek előttünk, így semmi sem zavart meg a teljes vászon bámulásában.
Csigalassúsággal múltak a percek, amikor végre elkezdődött. Abban a pillanatban megszorítottam Anita kezét, és azt mondtam magamban: "Hejj, de izgulok, ezer a pulzusom, de tessék Nikolett, itt vagy. Fogadd be a látványt és élvezd!" Tudom, hülye vagyok, már mondták egy jó páran, de sebaj. Nem spoilerezek, mert van, aki még nem látta, így csak annyit mondok, hogy K*VA JÓ VOLT!!!! Bevallom, én úgy gondoltam, hogy nem fogják elérni az extázis hatást nálam, de tévedtem. Sokkal rosszabbra számítottam. Ez tényleg ütött! NAGYON kellemesen csalódtam!!! Nálam ez hatalmas szó, mert sokszor nem tetszik egy film, ha előtte elolvasom a könyvet. Most pedig nem akartam kimenni a moziból. Még most is visszavágyom, és a hétvégén még egyszer tuti meg fogom nézni! IMÁDOM!!! A vége kegyetlenség volt a nézőkkel szemben, de iszonyat jó volt az egész (egy-két jelenetet kivéve. Pl.: Amikor Alice megmutatja Aronak, hogy Bella is vámpír lesz. Na, azon szakadtam a röhögéstől, mert nagyon gagyi volt.)! De alapvetően volt benne humor, és izgalom. Romantikus rész sok volt benne, egy kicsit csöpögött, de ez így volt rendjén! Nekem nagyon tetszett, és Anita ennek örömére elolvassa végre az Eclipset (hogyhogy nem olvasta el eddig?!?!!?!?). Egyszóval fantasztikus volt, és az biztos, hogy még sokszor megnézem majd!
A meglepő még az volt, hogy:
Legyetek jók, írjatok komikat, véleményeket meg egyebet, és nézzétek meg a NEW MOONT!!!!
Csókxi: Nikki
Azt se tudom, hogy hol kezdjem...
Reggel találkoztam Anitával, a csoporttársammal, aki szintén Twilight fan, és a 10:00-kor kezdődő előadáson már részt is vettünk a Westendben. Iszonyatosan izgultam, hiszen én utólag ismertem meg az Alkonyatot, és először a filmet láttam. Rettegtem, hogy nem fog megfelelni az elvárásaimnak, hiszen a könyv mércéjét nehéz ám megütni. Az utolsó percig izgatottan szorongattam a kabátomat meg ami a kezembe került (néha Anitát is:D ). Végül elérkezett az idő, és a legjobb helyről nézhettük a kis drágákat. A mozi (mondani sem kell) tele volt. Hálás voltam a sorsnak, hogy nem 200cm magas dromedárok ültek előttünk, így semmi sem zavart meg a teljes vászon bámulásában.
Csigalassúsággal múltak a percek, amikor végre elkezdődött. Abban a pillanatban megszorítottam Anita kezét, és azt mondtam magamban: "Hejj, de izgulok, ezer a pulzusom, de tessék Nikolett, itt vagy. Fogadd be a látványt és élvezd!" Tudom, hülye vagyok, már mondták egy jó páran, de sebaj. Nem spoilerezek, mert van, aki még nem látta, így csak annyit mondok, hogy K*VA JÓ VOLT!!!! Bevallom, én úgy gondoltam, hogy nem fogják elérni az extázis hatást nálam, de tévedtem. Sokkal rosszabbra számítottam. Ez tényleg ütött! NAGYON kellemesen csalódtam!!! Nálam ez hatalmas szó, mert sokszor nem tetszik egy film, ha előtte elolvasom a könyvet. Most pedig nem akartam kimenni a moziból. Még most is visszavágyom, és a hétvégén még egyszer tuti meg fogom nézni! IMÁDOM!!! A vége kegyetlenség volt a nézőkkel szemben, de iszonyat jó volt az egész (egy-két jelenetet kivéve. Pl.: Amikor Alice megmutatja Aronak, hogy Bella is vámpír lesz. Na, azon szakadtam a röhögéstől, mert nagyon gagyi volt.)! De alapvetően volt benne humor, és izgalom. Romantikus rész sok volt benne, egy kicsit csöpögött, de ez így volt rendjén! Nekem nagyon tetszett, és Anita ennek örömére elolvassa végre az Eclipset (hogyhogy nem olvasta el eddig?!?!!?!?). Egyszóval fantasztikus volt, és az biztos, hogy még sokszor megnézem majd!
A meglepő még az volt, hogy:
- nem visítottak a csajok, amikor Edward illetve Jacob levette az ingét, illetve a pólóját.
- pasik is voltak a vetítésen... barátnő nélkül!!!!
Legyetek jók, írjatok komikat, véleményeket meg egyebet, és nézzétek meg a NEW MOONT!!!!
Csókxi: Nikki
2009. november 15., vasárnap
14. fejezet: A képesség (2. rész)
Ahogy az ujjai hozzáértek az arcomhoz, emlékek tömkelege száguldott át az agyamon, de nem az én emlékeim voltak. Dermedten álltam, és figyeltem a gondolatokat. Többnyire hang is társult a mozgóképekhez, de voltak csak villanások is.
Bella verejtékező arca, ami merően más volt, mint most. Nem volt falfehér az arca, mézszínű szemei pontosan olyanok voltak, mint a fiának. Szeretetteljesen gyönyörködött bennem (legalábbis én úgy láttam, de egyértelműen Edward szemszöge volt). Mosolyra húzódtak ajkai, és remegő hangon ezt suttogta: "Edward... olyan gyönyörű". Váltott a kép, az idősebbik Edward jelent meg, aztán ő is eltűnt. A következő pillanatban megint máshol voltam. Rosalie gügyögött nekem, és Emmett mosolyogva figyelt minket, és feltűnt Alice és Jasper is. Mindannyian annyira boldogok voltak. Nem volt sok beszéd az emlékekben, inkább csak egy-egy pillanat. Végül egy emléken elidőzött. Bella vérvörös szemekkel áll előttem, az arcán rengeteg érzés suhan át. Boldogság, csodálat, kíváncsiság, ámulat. Az egész család előttem állt, de Bella velük mit sem törődött. Mindenki nagyon óvatosan mozgott, én pedig egyre közelebb kerültem hozzá. Szorosan átölelt, és éreztem csodás illatát. Hirtelen bevillant az egyik saját emlékem, amit idáig nem sikerült felszínre hoznom magamban. A felismerés. Bella illata nagyon hasonlított az édesanyáméra. Soha életemben nem láttam őt, csak képről, most mégis bevillant ez az emlék, olyan tisztán, mintha tíz perce váltam volna el Lily Blacktől.
- Hé, minden rendben? - kérdezte Edward aggódva, és letörölte a könnycseppet az arcomról.
- Lily, vegyél levegőt. - figyelmeztetett, és csak akkor vettem észre, hogy visszafolytott lélegzettel meredek a semmibe. Teljesítettem a kérését, de rossz ötlet volt, mert ahogy a levegő eljutott a tüdőmbe, elkezdtem szipogni, és a szipogás zokogásba torkollott. Nem tehettem róla, kibukott belőlem a sírás. Edward leült, és az ölébe vont. Nem szólt egy szót sem, csak simogatta a hajamat, és ringatott. Arcomat a mellkasába fúrtam, és engedtem, hogy átjárjon a fájdalom. Éreztem, ahogy valahol mélyen ismét megnyílik és tátong az a hatalmas űr, ami az anyukám halála égetett belém.
Nem sírtam sokáig. Igyekeztem minél előbb összeszedni magam, hiszen Edward is itt volt. Nem akartam, hogy így lásson. Összetörve, megsebezve, gyengén. Megráztam a fejem, és dühösen kitöröltem a könnyeket a szemeimből.
- Bocsánat. Csak elragadtak az emlékek. - mondtam remegő hangon.
- Minden rendben? Biztos? - kérdezte óvatosan.
- Igen, csak tudod... az édesanyád illata nagyon hasonlít az én édesanyáméra, és hirtelen jött a felismerés. Semmi emlékem nem volt róla, és...
- Sajnálom szerelmem. - magához húzott újra, és simogatta a hajamat. - Azt hittem, hogy valami rosszat mutattam. - mondta bűnbánó képpel.
- Dehogyis. Nagyon... érdekes volt amúgy. Úgy éreztem, hogy velem történik meg az egész. Nem is sejtettem, hogy ilyet is tudsz... - mondtam incselkedve.
- Ügyes titkolózó vagyok. Tudod, a családom miatt sokat gyakoroltam. Utálom, hogy Jasper felismeri az érzéseimet, apám számára pedig nyitott könyv a lelkem.
- Megértelek, én is utálnám, ha tudnának minden gondolatomról. - mondtam együttérzően, és a hideg futkosott a gondolattól a hátamon. Elképzeltem, hogy Jacob gondolatolvasó, és rájön, hogy mit művelek a háta mögött. Borzalmas lenne...
- Szeretnél látni még pár emléket? - kérdezte mosolyogva.
- Persze. Mondtam, hogy mindent tudni szeretnék rólad. Így talán gyorsabban csillapíthatom a tudásszomjam.
- De aztán te jössz. Én megmutatok mindent, de neked viszont el kell mondanod mindent, mert én is kíváncsi vagyok.
- Benne vagyok. Na, hadd lássam azokat az emlékeket.
Kérésemnek eleget téve a karomra tette a kezét, és máris száguldottak felém az emlékei. Ismét pörögtek a képek, láttam, ahogy a Cullen család boldogan nevetgél, aztán felváltva villantak fel a farkasok emberi képei. A következő pillanatban már hangot is kaptam az emlékhez.
"Értünk jönnek. Mindannyian." - mondta Alice rémült arccal, és csak bámult a semmibe. A szobában mindenki lefagyott, és egy pisszenést se lehetett hallani. Aztán folytatta. "A Volturi.” - motyogta Alice. "Mindannyian." - morogta Edward ugyanakkor. "Miért?" - suttogta magának Alice. - "Hogyan?" "Mikor?"- suttogta Edward. "Miért?" - visszahangozta Esme. "Mikor?" - smételte Jasper jégtörő hangon. Aztán az emlék egyszercsak eltűnt, és én visszatértem a jelenbe. Semmit sem értettem, de nagyon félelmetes valami lehetett az a Volturi, ha ennyire megrémültek tőle még a vámpírok is. Felvillant két emlék, amiben szerepelt ez a szó, és már tudtam is, hogy mi fog következi.
- Tudod, hogy mi az a Volturi? - kérdezte Edward halkan.
- Egy klán. Csak azt tudom, hogy eljöttek rengetegen értetek, és a farkasok segítettek harcolni ellenük. Apa mondta nekem még régebben. - mondtam, de direkt kihagytam az apjával való beszélgetésemet.
- Ez igaz. A Volturi a vámpírok királyai. És tulajdonképpen értem jöttek.
- Érted? - nyíltak tágra a szemeim.
- Igen. Egy Irina nevű vámpír meglátott engem és anyámat az erdőben, és azt hitte, hogy halhatatlan gyerek vagyok. A halhatatlan gyerekek gonoszak, és tilos egy gyereket vámpírrá tenni. Ez az egyik fontos szabály. Pedig én így születtem. Csak azt, hogy ilyen lehetséges, még nem tudta senki a családomon kívül. Nagyon gyorsan nőttem, és Emmett kitalált egy tervet. Ha lennének szemtanúk arra, hogy milyen gyorsan fejlődöm, akkor az nagyon jó indok lenne arra, hogy életben hagyjanak. Eljött a Denali klán, az amazonok, és Carlisle írországi illetve egyiptomi barátai. Rengetegen eljöttek, és szinte mindenki úgy döntött, hogy megvéd. Végül eljött a nap.Magam sem hittem, de sikerült a dolog. Aronak megmutattam mindent, a többiek tanúskodtak, és a farkasok is segítettek. Az utolsó pillanatban Alice megjelent egy Nahuel nevű vámpírral. Pontosabban egy magamfajtával. Ő is félig ember, félig vámpír. Hatalmas kő esett le akkor a szívemről. Meg szerintem mindenki másnak. Egy hajszálon múlott, de megmenekültünk. Aztán Jacob elment. Mi pedig elutaztunk Dél-Amerikába. Legendák után kutattunk. Közben én teljesen felnőttem, és egyelőre megállt a növekedés. Az a Nahuel azt mondta, hogy ő is gyorsan nőtt, és már százötven éves volt akkor, de húsznak se nézett ki. A szüleim megnyugodtak, tudván, hogy mégis lehet hosszú életem. Elrepült ez a húsz év, nagyon. - mondta lesütött szemekkel.
- És milyen volt délen? - kérdeztem, de szavak helyett ismét megérintette a karomat.
A képek gyorsan száguldottak át az agyamon. Repülőn... dzsungelben... vízesésnél... városban... hegytetőn... barlangban... aztán lassulni kezdett az egész. Újra a Cullen háznál voltam, aztán egy autóban ültem, és éppen egy másik autó állt előttem keresztben. Egy fekete Honda...
Aztán már ott is temettem a kocsi mellett, és megláttam saját magamat. De nem úgy néztem ki, ahogy a tükörképemre emlékeztem. A hajam sokkal többféle színben játszott, szemem épp olyan zöld volt, mint az édesanyámé, arcom sápadt volt.
- Ez volt az első... Sose láttam még ilyen szépet. - mondta lágyan. Belepirultam a bókba.
- Miért pont én? - kérdeztem hirtelen. Nem válaszolt, csak megcsókolt. Belenéztem az örvénylő csokoládébarna szemekbe, és arra gondoltam, hogy a mi szerelmünk is van olyan erős, mint egy bevésődés.
- Te vagy az én napom. Sose hittem, hogy valaha így fogok érezni. Láttam a szüleimen, hogy mennyire szeretik egymást, de hogy én is képes leszek ilyesmire... - hadarta, aztán megcsóválta a fejét. Abban a pillanatban korgott egyet a hasam, és majdnem eldőltem a nagy nevetésben. Hazamentünk, de egy percre sem engedett el. Nagyi már a nappaliban várt minket.
- Sziasztok. Remélem jól mulattatok. - kacsintott rám Helen.
- Megnéztük a partot. Nagyon szép volt. - motyogtam. Természetesen semmire se emlékeztem Edwardon kívül. Akár egy kráterben is üldögélhettünk volna...
- Edward, neked is tetszik itt? - kérdezte kíváncsian.
- Igen Miss Clifford. Csodálatos környék. - hízelgett az én Edwardom, de közben megcsörrent a telefonja. - Elnézést, de ezt fel kell vennem. A szüleim... - motyogta, és arrébb ment, hogy nyugodtan tudjon telefonálni.
- Üdvözlöm őket. És... mondd meg nekik, hogy köszönöm. - léptem egyet felé, de aztán visszatértem az eredeti helyemre.
- Nahát, Lily. Ez... tyű. - mondta vigyorogva Helen.
- Ez most mi volt?
- Hát... Edward. Tökéletes választás. Mikor lesz az esküvő? - kezdett belejönni. Egyre jobban izgatott lett.
- Miről beszélsz? Szó se lehet róla. Nincs semmilyen esküvő. - tiltakoztam kézzel-lábbal.
- Miért? - tette csípőre a kezét mérgesen.
- Hogy-hogy miért? Az ég szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok. És ő is csak annyi. Plusz alig egy hete járunk, apám és nagyapa se tud róla. Kitekerik a nyakamat, ha kiderül. - mondtam megrémülve.
- Amint lehetőség adódik, mondj igent. Apádékkal meg majd beszélek én. - mondta elégedetten. Erősen kételkedtem benne, hogy meg tudná győzni Jacobot...
- Nem. Senki se beszél velük. Titok marad, és nem azért mondtam el neked, hogy elkezdj rendezkedni. Ha nem lenne pénze, és nem így nézne ki, akkor is ezt mondanád? - mutattam rá vádlón, mire csak állt, és nézett. - Persze, hogy nem. Szóval felejtsd el az egészet. - válaszoltam meg a saját kérdésemet, aztán felcsörtettem az emeletre. Egy vagy két órát dühöngtem, de közben próbáltam rájönni, hogy miért akadtam ki ennyire. Valószínűleg a házasság szó miatt, meg nagyanyám kényszeres cselekvési vágya miatt. Nem kellett volna beavatni....
- Alice azt mondta, hogy a nagymamád nem fog tenni semmit. - szólalt meg halkan, és pedig ijedtemben ugrottam egyet. - Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj. Szóval akkor tényleg békén fog hagyni? - kérdeztem reménykedve.
- Igen, de nem értem, hogy miért borultál ki ennyire... - leült az ágyam szélére, és kíváncsian vizsgálta az arcomat. Én csak a körvonalát láttam a korom sötétben.
- El akarta mondani apámnak. Meg akarta győzni őt... És egyből azzal jött, hogy menjek hozzád, amint lehetőségem lesz rá. - fújtam ki dühösen a levegőt.
- Oh. Szóval ezért... így már világos. - bólintott elgondolkozva.
- Miről beszélsz?
- Reggel mint már mondtam beszélt velem. Arra volt kíváncsi, hogy gazdag vagyok-e és hogy mik a terveim a jövőnkkel kapcsolatban. - vonta meg a vállát.
- Umph... - dőltem hanyatt az ágyon.
- Nyugi, nem kérem meg a kezed... egyelőre. - hallottam a hangját, de mire felemeltem a fejem, hogy kérdő pillantást vessek rá, már mellettem termett.
- Szeretnél még emlékeket? - kérdezte vigyorogva.
- Természetesen.
- Akkor előhalászom a legkellemesebbeket. Te meg próbálj meg aludni.- nyomott egy csókot a fejem búbjára, én pedig befészkeltem magam az ölelésébe.
A következő pillanatban már ismét kaptam a képeket. Többnyire magamat láttam, csak a környezet módosult mindig. Az iskolában az évnyitón, aztán az órákon, a Cullen házban, a múzeumban, és végül a szobájában. Jött hozzá a hang is, és hallgattam az andalító dallamot. Már majdnem elnyomott az álom, de amikor még utoljára kinyitottam a szemem Edward arca már csak centikre volt az én arcomról. Megcsókolt szenvedélyesen, de ezúttal tovább ment. Gyöngéden felemelt, és ráfektetett a párnára, és felém gördült. Testünk összesimult, és a kezem az ingén keresztül megtalálta a mellkasát. Hirtelen lefagytam. Ez hogy...?
- Bocsáss meg. Elvesztettem a fejem. - gördült le rólam, és a falig hátrált. Félreértette, nem azért fagytam le, mert nem akartam...
Követtem.
- Várj. - mondtam, és abban a percben megállt. Mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy közelítek felé.
Kezemet kinyújtottam felé, és összerezzent, amikor hozzáértem. Remegő kezekkel kezdtem el kigombolni az ingét, de nem ellenkezett. A ruhadarab halk suhogással a földön kötött ki, én pedig csak bámultam a tökéletesen sima mellkast. Végül rászántam magam, és az ujjammal megérintettem. A lélegzetem megakadt, nem tudtam, hogy ez hogyan lehetséges. Nem láttam az arckifejezését, csak a hangját hallottam.
- Mondd el, hogy mire gondolsz. - kérlelt szomorúan.
- Ez... ez hihetetlen. Le vagyok döbbenve. - igazából fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.
- Taszít? - kérdezte lehajtott fejjel. Végre visszatért belém az értelem, és sikerült máshova fókuszálnom. A szám kiszáradt, nyelni alig bírtam. Hogy lehet ennyire gyönyörű? Kezemmel felemeltem az állát, és egyenesen a szemébe néztem.
- Gyönyörű vagy. - mondtam elpirulva, de aztán csak megkérdeztem, amit akartam, mert a kíváncsiság mindennél jobban gyötört. - Ez hogy lehetséges?
- Fogalmam sincs. - húzta el a száját.
Bella verejtékező arca, ami merően más volt, mint most. Nem volt falfehér az arca, mézszínű szemei pontosan olyanok voltak, mint a fiának. Szeretetteljesen gyönyörködött bennem (legalábbis én úgy láttam, de egyértelműen Edward szemszöge volt). Mosolyra húzódtak ajkai, és remegő hangon ezt suttogta: "Edward... olyan gyönyörű". Váltott a kép, az idősebbik Edward jelent meg, aztán ő is eltűnt. A következő pillanatban megint máshol voltam. Rosalie gügyögött nekem, és Emmett mosolyogva figyelt minket, és feltűnt Alice és Jasper is. Mindannyian annyira boldogok voltak. Nem volt sok beszéd az emlékekben, inkább csak egy-egy pillanat. Végül egy emléken elidőzött. Bella vérvörös szemekkel áll előttem, az arcán rengeteg érzés suhan át. Boldogság, csodálat, kíváncsiság, ámulat. Az egész család előttem állt, de Bella velük mit sem törődött. Mindenki nagyon óvatosan mozgott, én pedig egyre közelebb kerültem hozzá. Szorosan átölelt, és éreztem csodás illatát. Hirtelen bevillant az egyik saját emlékem, amit idáig nem sikerült felszínre hoznom magamban. A felismerés. Bella illata nagyon hasonlított az édesanyáméra. Soha életemben nem láttam őt, csak képről, most mégis bevillant ez az emlék, olyan tisztán, mintha tíz perce váltam volna el Lily Blacktől.
- Hé, minden rendben? - kérdezte Edward aggódva, és letörölte a könnycseppet az arcomról.
- Lily, vegyél levegőt. - figyelmeztetett, és csak akkor vettem észre, hogy visszafolytott lélegzettel meredek a semmibe. Teljesítettem a kérését, de rossz ötlet volt, mert ahogy a levegő eljutott a tüdőmbe, elkezdtem szipogni, és a szipogás zokogásba torkollott. Nem tehettem róla, kibukott belőlem a sírás. Edward leült, és az ölébe vont. Nem szólt egy szót sem, csak simogatta a hajamat, és ringatott. Arcomat a mellkasába fúrtam, és engedtem, hogy átjárjon a fájdalom. Éreztem, ahogy valahol mélyen ismét megnyílik és tátong az a hatalmas űr, ami az anyukám halála égetett belém.
Nem sírtam sokáig. Igyekeztem minél előbb összeszedni magam, hiszen Edward is itt volt. Nem akartam, hogy így lásson. Összetörve, megsebezve, gyengén. Megráztam a fejem, és dühösen kitöröltem a könnyeket a szemeimből.
- Bocsánat. Csak elragadtak az emlékek. - mondtam remegő hangon.
- Minden rendben? Biztos? - kérdezte óvatosan.
- Igen, csak tudod... az édesanyád illata nagyon hasonlít az én édesanyáméra, és hirtelen jött a felismerés. Semmi emlékem nem volt róla, és...
- Sajnálom szerelmem. - magához húzott újra, és simogatta a hajamat. - Azt hittem, hogy valami rosszat mutattam. - mondta bűnbánó képpel.
- Dehogyis. Nagyon... érdekes volt amúgy. Úgy éreztem, hogy velem történik meg az egész. Nem is sejtettem, hogy ilyet is tudsz... - mondtam incselkedve.
- Ügyes titkolózó vagyok. Tudod, a családom miatt sokat gyakoroltam. Utálom, hogy Jasper felismeri az érzéseimet, apám számára pedig nyitott könyv a lelkem.
- Megértelek, én is utálnám, ha tudnának minden gondolatomról. - mondtam együttérzően, és a hideg futkosott a gondolattól a hátamon. Elképzeltem, hogy Jacob gondolatolvasó, és rájön, hogy mit művelek a háta mögött. Borzalmas lenne...
- Szeretnél látni még pár emléket? - kérdezte mosolyogva.
- Persze. Mondtam, hogy mindent tudni szeretnék rólad. Így talán gyorsabban csillapíthatom a tudásszomjam.
- De aztán te jössz. Én megmutatok mindent, de neked viszont el kell mondanod mindent, mert én is kíváncsi vagyok.
- Benne vagyok. Na, hadd lássam azokat az emlékeket.
Kérésemnek eleget téve a karomra tette a kezét, és máris száguldottak felém az emlékei. Ismét pörögtek a képek, láttam, ahogy a Cullen család boldogan nevetgél, aztán felváltva villantak fel a farkasok emberi képei. A következő pillanatban már hangot is kaptam az emlékhez.
"Értünk jönnek. Mindannyian." - mondta Alice rémült arccal, és csak bámult a semmibe. A szobában mindenki lefagyott, és egy pisszenést se lehetett hallani. Aztán folytatta. "A Volturi.” - motyogta Alice. "Mindannyian." - morogta Edward ugyanakkor. "Miért?" - suttogta magának Alice. - "Hogyan?" "Mikor?"- suttogta Edward. "Miért?" - visszahangozta Esme. "Mikor?" - smételte Jasper jégtörő hangon. Aztán az emlék egyszercsak eltűnt, és én visszatértem a jelenbe. Semmit sem értettem, de nagyon félelmetes valami lehetett az a Volturi, ha ennyire megrémültek tőle még a vámpírok is. Felvillant két emlék, amiben szerepelt ez a szó, és már tudtam is, hogy mi fog következi.
- Tudod, hogy mi az a Volturi? - kérdezte Edward halkan.
- Egy klán. Csak azt tudom, hogy eljöttek rengetegen értetek, és a farkasok segítettek harcolni ellenük. Apa mondta nekem még régebben. - mondtam, de direkt kihagytam az apjával való beszélgetésemet.
- Ez igaz. A Volturi a vámpírok királyai. És tulajdonképpen értem jöttek.
- Érted? - nyíltak tágra a szemeim.
- Igen. Egy Irina nevű vámpír meglátott engem és anyámat az erdőben, és azt hitte, hogy halhatatlan gyerek vagyok. A halhatatlan gyerekek gonoszak, és tilos egy gyereket vámpírrá tenni. Ez az egyik fontos szabály. Pedig én így születtem. Csak azt, hogy ilyen lehetséges, még nem tudta senki a családomon kívül. Nagyon gyorsan nőttem, és Emmett kitalált egy tervet. Ha lennének szemtanúk arra, hogy milyen gyorsan fejlődöm, akkor az nagyon jó indok lenne arra, hogy életben hagyjanak. Eljött a Denali klán, az amazonok, és Carlisle írországi illetve egyiptomi barátai. Rengetegen eljöttek, és szinte mindenki úgy döntött, hogy megvéd. Végül eljött a nap.Magam sem hittem, de sikerült a dolog. Aronak megmutattam mindent, a többiek tanúskodtak, és a farkasok is segítettek. Az utolsó pillanatban Alice megjelent egy Nahuel nevű vámpírral. Pontosabban egy magamfajtával. Ő is félig ember, félig vámpír. Hatalmas kő esett le akkor a szívemről. Meg szerintem mindenki másnak. Egy hajszálon múlott, de megmenekültünk. Aztán Jacob elment. Mi pedig elutaztunk Dél-Amerikába. Legendák után kutattunk. Közben én teljesen felnőttem, és egyelőre megállt a növekedés. Az a Nahuel azt mondta, hogy ő is gyorsan nőtt, és már százötven éves volt akkor, de húsznak se nézett ki. A szüleim megnyugodtak, tudván, hogy mégis lehet hosszú életem. Elrepült ez a húsz év, nagyon. - mondta lesütött szemekkel.
- És milyen volt délen? - kérdeztem, de szavak helyett ismét megérintette a karomat.
A képek gyorsan száguldottak át az agyamon. Repülőn... dzsungelben... vízesésnél... városban... hegytetőn... barlangban... aztán lassulni kezdett az egész. Újra a Cullen háznál voltam, aztán egy autóban ültem, és éppen egy másik autó állt előttem keresztben. Egy fekete Honda...
Aztán már ott is temettem a kocsi mellett, és megláttam saját magamat. De nem úgy néztem ki, ahogy a tükörképemre emlékeztem. A hajam sokkal többféle színben játszott, szemem épp olyan zöld volt, mint az édesanyámé, arcom sápadt volt.
- Ez volt az első... Sose láttam még ilyen szépet. - mondta lágyan. Belepirultam a bókba.
- Miért pont én? - kérdeztem hirtelen. Nem válaszolt, csak megcsókolt. Belenéztem az örvénylő csokoládébarna szemekbe, és arra gondoltam, hogy a mi szerelmünk is van olyan erős, mint egy bevésődés.
- Te vagy az én napom. Sose hittem, hogy valaha így fogok érezni. Láttam a szüleimen, hogy mennyire szeretik egymást, de hogy én is képes leszek ilyesmire... - hadarta, aztán megcsóválta a fejét. Abban a pillanatban korgott egyet a hasam, és majdnem eldőltem a nagy nevetésben. Hazamentünk, de egy percre sem engedett el. Nagyi már a nappaliban várt minket.
- Sziasztok. Remélem jól mulattatok. - kacsintott rám Helen.
- Megnéztük a partot. Nagyon szép volt. - motyogtam. Természetesen semmire se emlékeztem Edwardon kívül. Akár egy kráterben is üldögélhettünk volna...
- Edward, neked is tetszik itt? - kérdezte kíváncsian.
- Igen Miss Clifford. Csodálatos környék. - hízelgett az én Edwardom, de közben megcsörrent a telefonja. - Elnézést, de ezt fel kell vennem. A szüleim... - motyogta, és arrébb ment, hogy nyugodtan tudjon telefonálni.
- Üdvözlöm őket. És... mondd meg nekik, hogy köszönöm. - léptem egyet felé, de aztán visszatértem az eredeti helyemre.
- Nahát, Lily. Ez... tyű. - mondta vigyorogva Helen.
- Ez most mi volt?
- Hát... Edward. Tökéletes választás. Mikor lesz az esküvő? - kezdett belejönni. Egyre jobban izgatott lett.
- Miről beszélsz? Szó se lehet róla. Nincs semmilyen esküvő. - tiltakoztam kézzel-lábbal.
- Miért? - tette csípőre a kezét mérgesen.
- Hogy-hogy miért? Az ég szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok. És ő is csak annyi. Plusz alig egy hete járunk, apám és nagyapa se tud róla. Kitekerik a nyakamat, ha kiderül. - mondtam megrémülve.
- Amint lehetőség adódik, mondj igent. Apádékkal meg majd beszélek én. - mondta elégedetten. Erősen kételkedtem benne, hogy meg tudná győzni Jacobot...
- Nem. Senki se beszél velük. Titok marad, és nem azért mondtam el neked, hogy elkezdj rendezkedni. Ha nem lenne pénze, és nem így nézne ki, akkor is ezt mondanád? - mutattam rá vádlón, mire csak állt, és nézett. - Persze, hogy nem. Szóval felejtsd el az egészet. - válaszoltam meg a saját kérdésemet, aztán felcsörtettem az emeletre. Egy vagy két órát dühöngtem, de közben próbáltam rájönni, hogy miért akadtam ki ennyire. Valószínűleg a házasság szó miatt, meg nagyanyám kényszeres cselekvési vágya miatt. Nem kellett volna beavatni....
- Alice azt mondta, hogy a nagymamád nem fog tenni semmit. - szólalt meg halkan, és pedig ijedtemben ugrottam egyet. - Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj. Szóval akkor tényleg békén fog hagyni? - kérdeztem reménykedve.
- Igen, de nem értem, hogy miért borultál ki ennyire... - leült az ágyam szélére, és kíváncsian vizsgálta az arcomat. Én csak a körvonalát láttam a korom sötétben.
- El akarta mondani apámnak. Meg akarta győzni őt... És egyből azzal jött, hogy menjek hozzád, amint lehetőségem lesz rá. - fújtam ki dühösen a levegőt.
- Oh. Szóval ezért... így már világos. - bólintott elgondolkozva.
- Miről beszélsz?
- Reggel mint már mondtam beszélt velem. Arra volt kíváncsi, hogy gazdag vagyok-e és hogy mik a terveim a jövőnkkel kapcsolatban. - vonta meg a vállát.
- Umph... - dőltem hanyatt az ágyon.
- Nyugi, nem kérem meg a kezed... egyelőre. - hallottam a hangját, de mire felemeltem a fejem, hogy kérdő pillantást vessek rá, már mellettem termett.
- Szeretnél még emlékeket? - kérdezte vigyorogva.
- Természetesen.
- Akkor előhalászom a legkellemesebbeket. Te meg próbálj meg aludni.- nyomott egy csókot a fejem búbjára, én pedig befészkeltem magam az ölelésébe.
A következő pillanatban már ismét kaptam a képeket. Többnyire magamat láttam, csak a környezet módosult mindig. Az iskolában az évnyitón, aztán az órákon, a Cullen házban, a múzeumban, és végül a szobájában. Jött hozzá a hang is, és hallgattam az andalító dallamot. Már majdnem elnyomott az álom, de amikor még utoljára kinyitottam a szemem Edward arca már csak centikre volt az én arcomról. Megcsókolt szenvedélyesen, de ezúttal tovább ment. Gyöngéden felemelt, és ráfektetett a párnára, és felém gördült. Testünk összesimult, és a kezem az ingén keresztül megtalálta a mellkasát. Hirtelen lefagytam. Ez hogy...?
- Bocsáss meg. Elvesztettem a fejem. - gördült le rólam, és a falig hátrált. Félreértette, nem azért fagytam le, mert nem akartam...
Követtem.
- Várj. - mondtam, és abban a percben megállt. Mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy közelítek felé.
Kezemet kinyújtottam felé, és összerezzent, amikor hozzáértem. Remegő kezekkel kezdtem el kigombolni az ingét, de nem ellenkezett. A ruhadarab halk suhogással a földön kötött ki, én pedig csak bámultam a tökéletesen sima mellkast. Végül rászántam magam, és az ujjammal megérintettem. A lélegzetem megakadt, nem tudtam, hogy ez hogyan lehetséges. Nem láttam az arckifejezését, csak a hangját hallottam.
- Mondd el, hogy mire gondolsz. - kérlelt szomorúan.
- Ez... ez hihetetlen. Le vagyok döbbenve. - igazából fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.
- Taszít? - kérdezte lehajtott fejjel. Végre visszatért belém az értelem, és sikerült máshova fókuszálnom. A szám kiszáradt, nyelni alig bírtam. Hogy lehet ennyire gyönyörű? Kezemmel felemeltem az állát, és egyenesen a szemébe néztem.
- Gyönyörű vagy. - mondtam elpirulva, de aztán csak megkérdeztem, amit akartam, mert a kíváncsiság mindennél jobban gyötört. - Ez hogy lehetséges?
- Fogalmam sincs. - húzta el a száját.
2009. november 8., vasárnap
14. fejezet: A képesség (1. rész)
A bérelt kocsi kényelmes volt. A fekete bőrülés tapadt a bőrömhöz a meleg miatt, és szakadt rólam a víz. Mosolyogva bámultam a tájat. Az utcákon nagy volt a nyüzsgés, mivel péntek délután volt. Az összes tinédzser a partra igyekezett, és engem különösen bosszantott az a tény, hogy a lányokon csak egy falatka nadrág és fürdőruha felső volt, de Edward jelét se adta, hogy ez érdekelné őt. Egyenesen az útra szegezte a tekintetét, és fogta a kezemet. Olykor-olykor rám nézett, és hatalmas mosoly terült szét az arcán. Visszamosolyogtam rá, és olyan boldog voltam, mint még soha, mert végre nem kellett megjátszanom magam.
A repülőúton elaludtam, így nem tudtam megcsodálni a különböző városokat. Edward csak akkor keltett fel, amikor már landolni készültünk. Nem volt valami hosszú repülés, csupán két órás út volt. Sajnáltam, hogy elnyomott az álom, de van egy olyan érzésem, hogy egész hétvégén utálni fogom, hogy alvásra kell pocsékolnom az éjszakákat. Mindent tudni akartam róla. Hol járt, kikkel találkozott, mit szeret, miért... sokat szerettem volna belesűríteni ebbe a három napba, pedig tudtam, hogy lehetetlen mindent megtudnunk egymásról ennyi idő alatt. Szomorúan sóhajtottam egyet, mire rögtön felvonta a szemöldökét.
- Mi a baj, Lily? - kérdezte aggódva.
- Semmi, csak szeretném megállítani az időt. Úgy érzem, hogy mindent tudni szeretnék rólad, de ez a három nap nem lesz elég. Elszomorít, hogy így kell bujdosnunk. Bárcsak apa megenyhülne. - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Hát, tényleg sokkal könnyebb lenne, de a múlt miatt ez egyelőre nem lehetséges. Ne csüggedj, lehet, hogy idővel fény derül mindenre, és apád beletörődik abba, hogy szeretjük egymást. - mondta mosolyogva.
- Csak reménykedni tudok... Ó, itt jobbra. - mutattam hirtelen, mert a lámpánál voltunk már.
Edward jobbra rántotta a kormányt, még jó, hogy ilyen gyorsak a reflexei, mert én tuti belementem volna az egyik autóba. Ügyesen manőverezett, és már ott is voltunk a nagyi házánál.
- Szép ház. Jó nagy. - mondta elismerően.
- Nagyi ilyen. Szereti a rendet, a szép és felesleges cuccokat. Azt hiszem az anyagias szó illik rá a legjobban. Ezért is utálja apámat. Mérges, amiért az ő lánya nem ahhoz a gazdag férfihez ment hozzá, akit ő kiszemelt neki, hanem a szegény La pushi indiánhoz. Jacobot ne nagyon emlegesd előtte, kérlek. - Edward némán bólintott, és megnyomtam a csengőt.
- Hallo? - szólt a hangszórón keresztül Helen hangja.
- Szia nagyi! Megjöttünk. Nyisd ki légy szíves az ajtót.
- Sziasztok édeskéim! Már nyitom is.
Abban a pillanatban a fekete vaskapu megindult, és mi visszaszálltunk a kocsiba, hogy behajthassunk a Clifford birtokra. A hatalmas föld nagyi családjáé volt, már évszázadok óta. Hirtelen eszembe jutott, amit Edward kérdezett tőlem a repülőn.
- Mondj el nekem minden fontos információt a nagymamádról. Csak hogy tudjam, mit szabad mondani és mit nem. - mondta kíváncsian.
Mély levegőt vettem, és belefogtam a csöppet se boldog történetbe.
-A Clifford család dúsgazdag volt, rengeteg birtokuk, és ingatlanjuk volt szerte a világon. Egyszer megkérdeztem Helent, hogy nagyapával hogyan találtak egymásra. A válasza meghökkentő volt, ugyanis elrendezett házasság volt az övéké. Előre megegyeztek a szülők, hiszen a Brooks család is hasonló anyagi helyzetben volt, mint ők. Már ha lehet így fogalmazni. Sőt, a Brooks famíliának még több pénze volt. Így hát nagyi nagyon megörült annak, hogy nagyapa lesz a férje. George Brooks fiatal korában szívdöglesztő volt. Viszont a csavar csak az esküvő után jött, amikor kiderült, hogy George köszöni szépen, de nem kér a családi vagyonból. Helen dúlt-fúlt, mindent földhöz vágott, ami a kezébe akadt, de elviselte a helyzetet. Türelmesen várta, hogy férje jelentős vagyonra tegyen szert a munkája által. Nagyapa ügyvéd volt, és hamar milliomos lett belőle. Helen végre boldogan élt, és költötte George pénzét. - elhallgattam egy pillanatra, és szomorú tekintetemet Edward szemébe fúrtam. - Nem valami szimpatikus ember a nagyanyám, tudom. De én igyekszem szeretni őt, mert ő az egyetlen nagymamám.
Ahogy a ház felé mentünk, az arcomra biztosan minden érzésem kivetült, mert Edward megszorította a kezemet.
- Nyugi, jó leszek. Bárcsak apám kölcsönadhatná a képességét, akkor legalább tudnám, hogy mit gondolna Helen Így kicsit nehezebb a dolgom. – mondta vigyorogva. Erről eszembe jutott, amint Edward az apja vállára tette a kezét, és az is, amit amit Jasper mondott. „ Nem mondta el neked…?”. Vajon mit nem mondott el?
- Jó, hogy megemlíted. Mikor tudom meg, hogy mit titkolsz előlem? – kérdeztem kíváncsian.
- Még nem mondom el. Légy türelemmel szerelmem, hamarosan megtudod. - mondta könyörgően. Majd' meghaltam a kíváncsiságtól, de erőt vettem magamon, és inkább meg se szólaltam.
- És hogy folytatódik a történet? Mi történt azután, hogy Helen George pénzét szórta? - kérdezte figyelemelterelésképpen.
- Hát... Helen néha túlzásokba esett, de George szerette, így vele maradt. Aztán jött Lily, az édesanyám. Kiváló volt mindenben. Tehetséges és okos lány volt. New Yorkban járt egyetemre, és ott is találkozott apámmal. A Central Parkban ebédelt, és már éppen indult volna vissza az egyetemre, amikor a sálját elfújta a szél. Apa elkapta, és onnantól kezdve, hogy meglátták egymást, tudták, hogy életük végéig szeretni fogják a másikat. Aztán... anya elment. - az utolsó szavakat alig bírtam kinyögni, és a hangom is elcsuklott.
- Jaj, Lily. Sajnálom.
Közben odaértünk a házhoz. Nem szerettem ezt a hatalmas épületet. Egyáltalán nem volt otthonos, és el sem tudtam képzelni, hogy Helen hogyan képes itt élni egyedül. A fehér falak valósággal felénk tornyosultak, és a hatalmas ajtó se a meleg otthon ígéretével kecsegtetett, hanem inkább a rideg nemesség és az elegancia sugárzott belőle. A következő pillanatban nagyi kirontott a házból, és láttam, ahogy felcsillan a szeme, amint meglátja a BMW-t. Mérgesen fújtattam egyet, és már a kilincs után nyúltam, hogy kinyissam az ajtót, de Edward megfogta a kezem.
- Kérlek... - nézett rám könyörgően, mire odanéztem, már kiszállt a kocsiból, és már nyílt is az ajtóm. Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, én pedig meglepődtem, de elfogadtam a segítséget.
- Végre itt vagytok! Már nagyon vártalak! Jaj, Lily. Gyere ide... - ölelt meg Helen, és megszorongatott. Láttam Edward arcán, hogy nem nagyon örül ennek, és alig bírja visszafogni magát, nehogy kitépjen nagyanyám karjai közül. Ez a gondolat megmosolyogtatott.
- És hát te vagy a híres Edward... - nyújtott Helen kezet neki.
- Cullen. A nevem Edward Cullen. - fogta meg gyöngéden a barátom a nagyanyám kezét, és kézcsókot nyomott rá. Helen fülig pirult, és én csak vigyorogtam a háttérben, mert tudtam, hogy a barátom már most belopta magát a nagyi szívébe.
- Khm... Nagyi, bemehetnénk? Hosszú volt az út, és még ma szeretnék lenézni a partra is. - törtem meg a csendet.
- Ma inkább beszélgessünk. Majd holnap menjetek a partra. Nem szalad el... - mondta sokatmondó pillantással. Erre már csak bólintani tudtam, mert tudtam, hogy ma éjszaka be fog hozzám jönni, hogy elbeszélgessen velem a barátomról. De addig is biztos vagyok benne, hogy igyekszik majd mindent megtudni róla, rólam, és rólunk. Jaj, Istenem... segíts!
Bementünk a házba, aztán nagyi felkísért minket az emeletre. Természetesen Edward szobája a folyosó túlvégén volt, a lehető legmesszebb az enyémtől. Váltottunk egy pillantást a barátommal, és elmosolyodtam, mert -nagyival ellentétben - tisztában voltam vele, hogy Edward bármikor észrevétlenül belopózhat a szobámba.
- Hétkor vacsora. Addig pihend ki magad, kedveském. - nyomott egy csókot a homlokomra Helen, és lement a földszintre.
Beléptem az ajtón, az ágyhoz mentem, és elterültem rajta. Csak akkor vettem észre, hogy hatalmas franciaágyon arany színű ágytakaró van, amikor hasra fordultam, és majdnem leestem róla. Forró kezek kaptak el, mielőtt földet értem volna.
- Ahhoz, hogy egy ekkora ágyról leessél, komoly tudás kell ám. - emelt vissza az ágyra óvatosan Edward.
- Úgy néz ki, hogy amíg itt vagy, nem tudom tökéletesíteni a tudásomat. - mondtam neki vigyorogva, mire fejcsóválva elmosolyodott.
- Sajnálom, de nem engedhetem, hogy összetörd magad. Túlságosan is törékeny vagy. Akkor is majd' megőrülök, amikor motorozol. A frászt hozod rám... - mondta halkan.
- Nyugi, amíg apámmal motorozom, nem esik semmi bajom.
- Amikor suliba jöttél, Jacob nem kísért el. Egyedül motoroztál, Lily. Az infarktus kerülgetett. - mondta szemrehányóan.
- Jó, rendben. Bocsánat, megígérem, hogy egyedül nem fogok motorozni. - emeltem esküre a kezemet.
- Köszönöm. Na, mit szeretnél csinálni ma? - kérdezte jókedvűen.
- Hát... van egy olyan érzésem, hogy Helen fejmosást fog tartani. Vagy valami ilyesmi... - mondtam szemlesütve.
- Fejmosást? - vonta fel a szemöldökét.
- Tudod... rólad, meg rólam... izé - fülig elpirultam, és igyekeztem kivenni az aranyszínű ágyterítő mintáit.
- Ja, vagy úgy. Nyugi, az én szüleimnél nem lesz vészesebb. - mondta biztatóan. - Jaj, ne. Jön Helen. Majd később még átnézek. - nyomott egy rövid csókot a számra, és már ott sem volt. A következő pillanatban kopogtattak az ajtómon.
- Gyere be. - mondtam hangosan, és igyekeztem nyugodt arcot vágni.
- Bocsánat, hogy zavarok. Beszélhetnénk egy percet? - kérdezte nagyi, de nem várta meg a választ, rögtön leült mellém.
- Szóval... ki Ő? - bökött a fejével az ajtóm felé.
- Ki lenne? Edward Cullen. - vontam meg a vállamat.
- Jó, de mégis. Milyen családból való például? És válaszolnod kell, különben tőle kérdezem meg. - mondta figyelmeztetően.
- Rendben. Nyilvánvalóan úriember. Csak hát... apám nem nagyon szereti a családját. - mondtam óvatosan, mert nem akartam mindent elárulni neki. Ha kérdezi, akkor maximum elmondom neki a szerelmi szálat, és kész. - De amúgy jó családból való. A szülei is nagyon kedvesek, és a nagyszülei is.
- Hogy érted, hogy apád nem szereti azt a családot? - kérdezte kíváncsian. Én bolond! Tudhattam volna, hogy erre rá fog harapni.
- Edward édesanyja volt a legjobb barátja, és Edward apja "ellopta" tőle...
- Vagy úgy. Hiába... apád mindig is sunyi volt! - mondta elégedetten. Évezte, ha szidhatta apát.
- Nagyi, hagyjuk ezt. Tudod, hogy ebből úgyis csak veszekedés lenne, szóval ne beszéljünk róla.
- Rendben. Úgyse ezt akartam mondani neked. - mondta, és idegességében fel-alá kezdett járkálni előttem, és én nyögve dőltem hanyatt az ágyon.
- Hanem mit? - kérdeztem összeszorított fogakkal, bár tudtam, hogy mi következik.
- Remélem még nem... szóval remélem, hogy tisztességesek a szándékai. Hiába... lehet, hogy úriember, de egy ilyen is lehet... - mondta egyre dühösebben, de félbeszakítottam.
- Edward nem olyan. Ő is tizenhét, mint én. Az osztálytársam. És olyan régimódi az apja, hogy te olyat még nem láttál. Nyugalom, pontosan olyan udvarias és kedves mindig, mint ahogy az előbb láthattad. Nem holmi suhanc, aki csak azt szeretné... - mondtam már én is dühösen.
- Jól van. Csak ezt szerettem volna tudni. Nagyapád se tudja? - kérdezte elbambulva.
- Nem, és szeretném, ha neki se mondanád el. Egyáltalán senkinek se. Megbízom benned. És ha apa fülébe jut ez a dolog, akkor kinyír mindkettőnket.
- Ugyan kérlek. Tudod, hogy tartani fogom a számat. - mondta mosolyogva, és megpaskolta a kezemet. - nem akartok sétálni egyet a kertben? Teljesen átalakítottam.
- De igen. Szólok neki. - felpattantam, és szaladtam Edward szobájához, de mire odaértem, ő már az ajtóban állt.
- Mehetünk? - kérdeztem egyből, mert tudtam, hogy úgyis hallott mindent.
- Természetesen. - mondta kedvesen, és átkarolta a derekamat, hogy még véletlenül se essek el. Bár lehet, hogy csak az udvariasság miatt tette... Én már semmiben sem voltam biztos.
A kert fantasztikusan nézett ki. Mindenhol virágok voltak, szépen elrendezve. Egy keskeny ösvényen haladtunk végig, és egyikünk se szólt semmit, csak gyönyörködtünk a tájban. Végül Edward törte meg a csendet.
- A nagymamád figyel minket. - suttogta, és elég buta arcot vághattam, mert hirtelen kitört belőle a nevetés. - Ha látnád az arcod. A meglepettség és a harag tökéletes keveréke. Akkor is szép vagy, amikor dühös vagy.
- Örüljek tán?
- Igen. Hisz itt vagyunk egymásnak. A többit meg csak kibírjuk valahogy. - mondta, és elővette a legangyalibb mosolyát, amivel tudja, hogy levesz a lábamról.
- Mikor lehetünk kettesben már végre?
- Talán holnap. Elmegyünk a partra. Oda nem fog követni minket.- mondta, és én nem bírtam tovább. Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam.
- Lily! Edward! - hallottam meg nem is olyan messziről a hangját Helennek. Csalódottan sóhajtottam, és lehunytam a szemem idegességemben. Nem igaz, hogy nincs nyugtunk. Azt hittem, hogy itt legalább békén hagynak majd.
- Itt vagyunk. - mondtam jó hangosan és ingerülten.
- Nyugalom. Holnap... - suttogta a fülembe, és rögtön távolabb is ment tőlem, nehogy nagyi valami rosszra gondoljon.
- Elkészült a vacsora. Gyertek kedveskéim. - harsogta vidáman a nagyi.
Felballagtunk a házhoz, és beültünk az ebédlőbe. Többfogásos menü volt, olyan ételekkel, amiknek a nevét ki se bírtam mondani. Nem csak Edward, de még én is fintorogva néztünk az ételre. Nem ettem sokat. Gyorsan megköszöntem a vacsorát, és felmentem a szobámba. Nem tudom, hogy mit beszélgettek még utána, mert valahogy sikerült elaludnom. Ismerős érzésre keltem fel. Forró kéz simított végig az arcomon, de ezúttal nem apám, hanem Edward volt az, aki felkeltett.
- Szia álomszuszék. Nem volt elég az alvás a repülőn? - suttogta vidáman.
- Úgy néz ki, hogy nem. Hány óra van? - kérdeztem nyűgösen, mert észrevettem, hogy korom sötét van.
- Hajnali egy. Sajnálom, hogy felkeltettelek, de el kell mennem.
- Mi? Hová? Miért? - kipattantak a szemeim-
- Nyugalom, csak vadásznom kell. Nem hittem volna, hogy ilyen pocsék lesz az étel. Bár eddig se nagyon fűlött a fogam az emberi ételhez, de ez egyszerűen borzalmas.
- Tudom. Az én tetszésemet se nyerte el. Hozz nekem is valami finomat. Mondjuk AB pozitív megfelelne. - vicceltem el a dolgot, de az igaz volt, hogy én is éhes vagyok.
- Na persze. Csak szólni akartam, nehogy pánikba ess. Most pedig aludj. Szeretlek. - mondta és aztán megkaptam a jól megérdemelt csókomat. Nem tudtam azt se, hogy mikor lett vége, mert az álom hullámai elsodortak a valóságból, és csak másnap tértem vissza.
Kora reggel ébredtem, és izgatottan rúgtam le magamról a takarót. A mai nap az enyém. Kettesben leszek Edwarddal. ha törik, ha szakad. És bizony addig nyaggatom, amíg el nem mondja, hogy mit titkol előlem. Megcsörrent a telefonom, én pedig majdnem keresztül estem az ágyon, de sikerült felvenni.
- Szia!
- Lily Black! Van fogalmad róla, hogy mióta várom a hívásod? - szólt bele Jacob dühös hangja a telefonba. Ajaj, elfelejtettem felhívni apát...
- Bocsáss meg. Annyira elszaladt az idő. Este meg már nem akartalak zavarni! Sajnálom, Apa. - mondta szomorkás hangon.
- Jól vagy legalább? Nagyanyád nem kergetett még az őrületbe? - kérdezte megkönnyebbülve.
- Igen, minden rendben. Ma nem nagyon lesz nálam a telefonom, mert lemegyünk a partra, és nem szeretném, ha ellopnák. Jó?
- Persze, persze. Örülök, hogy jól érzed magad. Vigyázz magadra.
- Mint mindig. Szeretlek! Szia.
- Szia kicsikém.
Miután letettem, éreztem, ahogy a bűntudat elkezd mardosni belül. Nem volt szép tőlem, hogy ezt teszem vele. El kéne mondanom neki mindent. De akkor meg összetörném a szívét. Ő pedig Edwardot...
Lementem az ebédlőbe, nagyi pedig fülig érő szájjal fogadott.
- Szép jó reggelt kisasszony! Van számodra valamim.
- Micsoda, Nagyi? - kérdeztem meglepődve. A fény még bántotta a szememet, így inkább az ablak helyett a nappali felé néztem, és akkor megláttam Edwardot, amint az ajtófélfának támaszkodik. Lehengerlő látvány volt. Tényleg úgy éreztem, mintha egy görög isten állna az étkezőben. Megigézett, tátott szájjal álltam, és néztem.
- Ez a tiéd. - hallottam valahol a távolban Helen hangját. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a kép, és ne csak Edwardot lássam, és akkor láttam, hogy egy boríték van előttem a pulton.
- Ez mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Ezt tőlem kapod születésnapodra. Tudom, nem sok. De azt veszel belőle, amit akarsz.
Kinyitottam a borítékot, és egy halom pénzt találtam benne. Nehezen vettem a levegőt, és ledöbbenve néztem a nagyanyámra.
- Ez... rengeteg pénz. - nyögtem ki végül.
- Nem olyan sok az. - mondta mosolyogva. - Boldog születésnapot. - ölelt meg, és elindult az ejtó felé. Nekem most mennem kell, mert behívtak ellenőrizni pár dolgot. A kulcsot az akasztón találjátok az ajtó mellett. Jók legyetek.
Meg se bírtam moccanni, csak Edward hangja zökkentett ki a döbbenetből.
- Nem semmi a nagymamád. Ma reggel volt alkalmam elbeszélgetni vele. Furcsa egy nő.
- Te beszélgettél vele?
- Ó, igen.
- És miről? - tettem csípőre a kezem.
- Tudni szeretnéd? - kérdezte vigyorogva.
- Igen.
- Akkor gyere. Elmondom többek között ezt is. - ragadta meg a kezemet, és az ajtó felé húzott. Nem értettem, hogy miért kell elmenni innen, de ha ez az ára, hát legyen. Tudni akartam végre mindent.
Egyenesen a partra vezetett, és úgy láttam, hogy egyre jobb kedve lett. A partnak egy elhagyatottabb szakaszára mentünk, és amikor odaértünk, szembefordult velem, de nem érintett meg.
- Tudni szeretnél hát mindent, igaz? - kérdezte, de már nem tűnt olyan jókedvűnek.
- Igen. Edward mi ez az egész? - kérdeztem aggódva.
- Ne ijedj meg. Nem foglak bántani. - mondta, bár egyáltalán nem értettem, hogy miről beszél. Aztán megérintette az arcomat...
A repülőúton elaludtam, így nem tudtam megcsodálni a különböző városokat. Edward csak akkor keltett fel, amikor már landolni készültünk. Nem volt valami hosszú repülés, csupán két órás út volt. Sajnáltam, hogy elnyomott az álom, de van egy olyan érzésem, hogy egész hétvégén utálni fogom, hogy alvásra kell pocsékolnom az éjszakákat. Mindent tudni akartam róla. Hol járt, kikkel találkozott, mit szeret, miért... sokat szerettem volna belesűríteni ebbe a három napba, pedig tudtam, hogy lehetetlen mindent megtudnunk egymásról ennyi idő alatt. Szomorúan sóhajtottam egyet, mire rögtön felvonta a szemöldökét.
- Mi a baj, Lily? - kérdezte aggódva.
- Semmi, csak szeretném megállítani az időt. Úgy érzem, hogy mindent tudni szeretnék rólad, de ez a három nap nem lesz elég. Elszomorít, hogy így kell bujdosnunk. Bárcsak apa megenyhülne. - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Hát, tényleg sokkal könnyebb lenne, de a múlt miatt ez egyelőre nem lehetséges. Ne csüggedj, lehet, hogy idővel fény derül mindenre, és apád beletörődik abba, hogy szeretjük egymást. - mondta mosolyogva.
- Csak reménykedni tudok... Ó, itt jobbra. - mutattam hirtelen, mert a lámpánál voltunk már.
Edward jobbra rántotta a kormányt, még jó, hogy ilyen gyorsak a reflexei, mert én tuti belementem volna az egyik autóba. Ügyesen manőverezett, és már ott is voltunk a nagyi házánál.
- Szép ház. Jó nagy. - mondta elismerően.
- Nagyi ilyen. Szereti a rendet, a szép és felesleges cuccokat. Azt hiszem az anyagias szó illik rá a legjobban. Ezért is utálja apámat. Mérges, amiért az ő lánya nem ahhoz a gazdag férfihez ment hozzá, akit ő kiszemelt neki, hanem a szegény La pushi indiánhoz. Jacobot ne nagyon emlegesd előtte, kérlek. - Edward némán bólintott, és megnyomtam a csengőt.
- Hallo? - szólt a hangszórón keresztül Helen hangja.
- Szia nagyi! Megjöttünk. Nyisd ki légy szíves az ajtót.
- Sziasztok édeskéim! Már nyitom is.
Abban a pillanatban a fekete vaskapu megindult, és mi visszaszálltunk a kocsiba, hogy behajthassunk a Clifford birtokra. A hatalmas föld nagyi családjáé volt, már évszázadok óta. Hirtelen eszembe jutott, amit Edward kérdezett tőlem a repülőn.
- Mondj el nekem minden fontos információt a nagymamádról. Csak hogy tudjam, mit szabad mondani és mit nem. - mondta kíváncsian.
Mély levegőt vettem, és belefogtam a csöppet se boldog történetbe.
-A Clifford család dúsgazdag volt, rengeteg birtokuk, és ingatlanjuk volt szerte a világon. Egyszer megkérdeztem Helent, hogy nagyapával hogyan találtak egymásra. A válasza meghökkentő volt, ugyanis elrendezett házasság volt az övéké. Előre megegyeztek a szülők, hiszen a Brooks család is hasonló anyagi helyzetben volt, mint ők. Már ha lehet így fogalmazni. Sőt, a Brooks famíliának még több pénze volt. Így hát nagyi nagyon megörült annak, hogy nagyapa lesz a férje. George Brooks fiatal korában szívdöglesztő volt. Viszont a csavar csak az esküvő után jött, amikor kiderült, hogy George köszöni szépen, de nem kér a családi vagyonból. Helen dúlt-fúlt, mindent földhöz vágott, ami a kezébe akadt, de elviselte a helyzetet. Türelmesen várta, hogy férje jelentős vagyonra tegyen szert a munkája által. Nagyapa ügyvéd volt, és hamar milliomos lett belőle. Helen végre boldogan élt, és költötte George pénzét. - elhallgattam egy pillanatra, és szomorú tekintetemet Edward szemébe fúrtam. - Nem valami szimpatikus ember a nagyanyám, tudom. De én igyekszem szeretni őt, mert ő az egyetlen nagymamám.
Ahogy a ház felé mentünk, az arcomra biztosan minden érzésem kivetült, mert Edward megszorította a kezemet.
- Nyugi, jó leszek. Bárcsak apám kölcsönadhatná a képességét, akkor legalább tudnám, hogy mit gondolna Helen Így kicsit nehezebb a dolgom. – mondta vigyorogva. Erről eszembe jutott, amint Edward az apja vállára tette a kezét, és az is, amit amit Jasper mondott. „ Nem mondta el neked…?”. Vajon mit nem mondott el?
- Jó, hogy megemlíted. Mikor tudom meg, hogy mit titkolsz előlem? – kérdeztem kíváncsian.
- Még nem mondom el. Légy türelemmel szerelmem, hamarosan megtudod. - mondta könyörgően. Majd' meghaltam a kíváncsiságtól, de erőt vettem magamon, és inkább meg se szólaltam.
- És hogy folytatódik a történet? Mi történt azután, hogy Helen George pénzét szórta? - kérdezte figyelemelterelésképpen.
- Hát... Helen néha túlzásokba esett, de George szerette, így vele maradt. Aztán jött Lily, az édesanyám. Kiváló volt mindenben. Tehetséges és okos lány volt. New Yorkban járt egyetemre, és ott is találkozott apámmal. A Central Parkban ebédelt, és már éppen indult volna vissza az egyetemre, amikor a sálját elfújta a szél. Apa elkapta, és onnantól kezdve, hogy meglátták egymást, tudták, hogy életük végéig szeretni fogják a másikat. Aztán... anya elment. - az utolsó szavakat alig bírtam kinyögni, és a hangom is elcsuklott.
- Jaj, Lily. Sajnálom.
Közben odaértünk a házhoz. Nem szerettem ezt a hatalmas épületet. Egyáltalán nem volt otthonos, és el sem tudtam képzelni, hogy Helen hogyan képes itt élni egyedül. A fehér falak valósággal felénk tornyosultak, és a hatalmas ajtó se a meleg otthon ígéretével kecsegtetett, hanem inkább a rideg nemesség és az elegancia sugárzott belőle. A következő pillanatban nagyi kirontott a házból, és láttam, ahogy felcsillan a szeme, amint meglátja a BMW-t. Mérgesen fújtattam egyet, és már a kilincs után nyúltam, hogy kinyissam az ajtót, de Edward megfogta a kezem.
- Kérlek... - nézett rám könyörgően, mire odanéztem, már kiszállt a kocsiból, és már nyílt is az ajtóm. Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, én pedig meglepődtem, de elfogadtam a segítséget.
- Végre itt vagytok! Már nagyon vártalak! Jaj, Lily. Gyere ide... - ölelt meg Helen, és megszorongatott. Láttam Edward arcán, hogy nem nagyon örül ennek, és alig bírja visszafogni magát, nehogy kitépjen nagyanyám karjai közül. Ez a gondolat megmosolyogtatott.
- És hát te vagy a híres Edward... - nyújtott Helen kezet neki.
- Cullen. A nevem Edward Cullen. - fogta meg gyöngéden a barátom a nagyanyám kezét, és kézcsókot nyomott rá. Helen fülig pirult, és én csak vigyorogtam a háttérben, mert tudtam, hogy a barátom már most belopta magát a nagyi szívébe.
- Khm... Nagyi, bemehetnénk? Hosszú volt az út, és még ma szeretnék lenézni a partra is. - törtem meg a csendet.
- Ma inkább beszélgessünk. Majd holnap menjetek a partra. Nem szalad el... - mondta sokatmondó pillantással. Erre már csak bólintani tudtam, mert tudtam, hogy ma éjszaka be fog hozzám jönni, hogy elbeszélgessen velem a barátomról. De addig is biztos vagyok benne, hogy igyekszik majd mindent megtudni róla, rólam, és rólunk. Jaj, Istenem... segíts!
Bementünk a házba, aztán nagyi felkísért minket az emeletre. Természetesen Edward szobája a folyosó túlvégén volt, a lehető legmesszebb az enyémtől. Váltottunk egy pillantást a barátommal, és elmosolyodtam, mert -nagyival ellentétben - tisztában voltam vele, hogy Edward bármikor észrevétlenül belopózhat a szobámba.
- Hétkor vacsora. Addig pihend ki magad, kedveském. - nyomott egy csókot a homlokomra Helen, és lement a földszintre.
Beléptem az ajtón, az ágyhoz mentem, és elterültem rajta. Csak akkor vettem észre, hogy hatalmas franciaágyon arany színű ágytakaró van, amikor hasra fordultam, és majdnem leestem róla. Forró kezek kaptak el, mielőtt földet értem volna.
- Ahhoz, hogy egy ekkora ágyról leessél, komoly tudás kell ám. - emelt vissza az ágyra óvatosan Edward.
- Úgy néz ki, hogy amíg itt vagy, nem tudom tökéletesíteni a tudásomat. - mondtam neki vigyorogva, mire fejcsóválva elmosolyodott.
- Sajnálom, de nem engedhetem, hogy összetörd magad. Túlságosan is törékeny vagy. Akkor is majd' megőrülök, amikor motorozol. A frászt hozod rám... - mondta halkan.
- Nyugi, amíg apámmal motorozom, nem esik semmi bajom.
- Amikor suliba jöttél, Jacob nem kísért el. Egyedül motoroztál, Lily. Az infarktus kerülgetett. - mondta szemrehányóan.
- Jó, rendben. Bocsánat, megígérem, hogy egyedül nem fogok motorozni. - emeltem esküre a kezemet.
- Köszönöm. Na, mit szeretnél csinálni ma? - kérdezte jókedvűen.
- Hát... van egy olyan érzésem, hogy Helen fejmosást fog tartani. Vagy valami ilyesmi... - mondtam szemlesütve.
- Fejmosást? - vonta fel a szemöldökét.
- Tudod... rólad, meg rólam... izé - fülig elpirultam, és igyekeztem kivenni az aranyszínű ágyterítő mintáit.
- Ja, vagy úgy. Nyugi, az én szüleimnél nem lesz vészesebb. - mondta biztatóan. - Jaj, ne. Jön Helen. Majd később még átnézek. - nyomott egy rövid csókot a számra, és már ott sem volt. A következő pillanatban kopogtattak az ajtómon.
- Gyere be. - mondtam hangosan, és igyekeztem nyugodt arcot vágni.
- Bocsánat, hogy zavarok. Beszélhetnénk egy percet? - kérdezte nagyi, de nem várta meg a választ, rögtön leült mellém.
- Szóval... ki Ő? - bökött a fejével az ajtóm felé.
- Ki lenne? Edward Cullen. - vontam meg a vállamat.
- Jó, de mégis. Milyen családból való például? És válaszolnod kell, különben tőle kérdezem meg. - mondta figyelmeztetően.
- Rendben. Nyilvánvalóan úriember. Csak hát... apám nem nagyon szereti a családját. - mondtam óvatosan, mert nem akartam mindent elárulni neki. Ha kérdezi, akkor maximum elmondom neki a szerelmi szálat, és kész. - De amúgy jó családból való. A szülei is nagyon kedvesek, és a nagyszülei is.
- Hogy érted, hogy apád nem szereti azt a családot? - kérdezte kíváncsian. Én bolond! Tudhattam volna, hogy erre rá fog harapni.
- Edward édesanyja volt a legjobb barátja, és Edward apja "ellopta" tőle...
- Vagy úgy. Hiába... apád mindig is sunyi volt! - mondta elégedetten. Évezte, ha szidhatta apát.
- Nagyi, hagyjuk ezt. Tudod, hogy ebből úgyis csak veszekedés lenne, szóval ne beszéljünk róla.
- Rendben. Úgyse ezt akartam mondani neked. - mondta, és idegességében fel-alá kezdett járkálni előttem, és én nyögve dőltem hanyatt az ágyon.
- Hanem mit? - kérdeztem összeszorított fogakkal, bár tudtam, hogy mi következik.
- Remélem még nem... szóval remélem, hogy tisztességesek a szándékai. Hiába... lehet, hogy úriember, de egy ilyen is lehet... - mondta egyre dühösebben, de félbeszakítottam.
- Edward nem olyan. Ő is tizenhét, mint én. Az osztálytársam. És olyan régimódi az apja, hogy te olyat még nem láttál. Nyugalom, pontosan olyan udvarias és kedves mindig, mint ahogy az előbb láthattad. Nem holmi suhanc, aki csak azt szeretné... - mondtam már én is dühösen.
- Jól van. Csak ezt szerettem volna tudni. Nagyapád se tudja? - kérdezte elbambulva.
- Nem, és szeretném, ha neki se mondanád el. Egyáltalán senkinek se. Megbízom benned. És ha apa fülébe jut ez a dolog, akkor kinyír mindkettőnket.
- Ugyan kérlek. Tudod, hogy tartani fogom a számat. - mondta mosolyogva, és megpaskolta a kezemet. - nem akartok sétálni egyet a kertben? Teljesen átalakítottam.
- De igen. Szólok neki. - felpattantam, és szaladtam Edward szobájához, de mire odaértem, ő már az ajtóban állt.
- Mehetünk? - kérdeztem egyből, mert tudtam, hogy úgyis hallott mindent.
- Természetesen. - mondta kedvesen, és átkarolta a derekamat, hogy még véletlenül se essek el. Bár lehet, hogy csak az udvariasság miatt tette... Én már semmiben sem voltam biztos.
A kert fantasztikusan nézett ki. Mindenhol virágok voltak, szépen elrendezve. Egy keskeny ösvényen haladtunk végig, és egyikünk se szólt semmit, csak gyönyörködtünk a tájban. Végül Edward törte meg a csendet.
- A nagymamád figyel minket. - suttogta, és elég buta arcot vághattam, mert hirtelen kitört belőle a nevetés. - Ha látnád az arcod. A meglepettség és a harag tökéletes keveréke. Akkor is szép vagy, amikor dühös vagy.
- Örüljek tán?
- Igen. Hisz itt vagyunk egymásnak. A többit meg csak kibírjuk valahogy. - mondta, és elővette a legangyalibb mosolyát, amivel tudja, hogy levesz a lábamról.
- Mikor lehetünk kettesben már végre?
- Talán holnap. Elmegyünk a partra. Oda nem fog követni minket.- mondta, és én nem bírtam tovább. Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam.
- Lily! Edward! - hallottam meg nem is olyan messziről a hangját Helennek. Csalódottan sóhajtottam, és lehunytam a szemem idegességemben. Nem igaz, hogy nincs nyugtunk. Azt hittem, hogy itt legalább békén hagynak majd.
- Itt vagyunk. - mondtam jó hangosan és ingerülten.
- Nyugalom. Holnap... - suttogta a fülembe, és rögtön távolabb is ment tőlem, nehogy nagyi valami rosszra gondoljon.
- Elkészült a vacsora. Gyertek kedveskéim. - harsogta vidáman a nagyi.
Felballagtunk a házhoz, és beültünk az ebédlőbe. Többfogásos menü volt, olyan ételekkel, amiknek a nevét ki se bírtam mondani. Nem csak Edward, de még én is fintorogva néztünk az ételre. Nem ettem sokat. Gyorsan megköszöntem a vacsorát, és felmentem a szobámba. Nem tudom, hogy mit beszélgettek még utána, mert valahogy sikerült elaludnom. Ismerős érzésre keltem fel. Forró kéz simított végig az arcomon, de ezúttal nem apám, hanem Edward volt az, aki felkeltett.
- Szia álomszuszék. Nem volt elég az alvás a repülőn? - suttogta vidáman.
- Úgy néz ki, hogy nem. Hány óra van? - kérdeztem nyűgösen, mert észrevettem, hogy korom sötét van.
- Hajnali egy. Sajnálom, hogy felkeltettelek, de el kell mennem.
- Mi? Hová? Miért? - kipattantak a szemeim-
- Nyugalom, csak vadásznom kell. Nem hittem volna, hogy ilyen pocsék lesz az étel. Bár eddig se nagyon fűlött a fogam az emberi ételhez, de ez egyszerűen borzalmas.
- Tudom. Az én tetszésemet se nyerte el. Hozz nekem is valami finomat. Mondjuk AB pozitív megfelelne. - vicceltem el a dolgot, de az igaz volt, hogy én is éhes vagyok.
- Na persze. Csak szólni akartam, nehogy pánikba ess. Most pedig aludj. Szeretlek. - mondta és aztán megkaptam a jól megérdemelt csókomat. Nem tudtam azt se, hogy mikor lett vége, mert az álom hullámai elsodortak a valóságból, és csak másnap tértem vissza.
Kora reggel ébredtem, és izgatottan rúgtam le magamról a takarót. A mai nap az enyém. Kettesben leszek Edwarddal. ha törik, ha szakad. És bizony addig nyaggatom, amíg el nem mondja, hogy mit titkol előlem. Megcsörrent a telefonom, én pedig majdnem keresztül estem az ágyon, de sikerült felvenni.
- Szia!
- Lily Black! Van fogalmad róla, hogy mióta várom a hívásod? - szólt bele Jacob dühös hangja a telefonba. Ajaj, elfelejtettem felhívni apát...
- Bocsáss meg. Annyira elszaladt az idő. Este meg már nem akartalak zavarni! Sajnálom, Apa. - mondta szomorkás hangon.
- Jól vagy legalább? Nagyanyád nem kergetett még az őrületbe? - kérdezte megkönnyebbülve.
- Igen, minden rendben. Ma nem nagyon lesz nálam a telefonom, mert lemegyünk a partra, és nem szeretném, ha ellopnák. Jó?
- Persze, persze. Örülök, hogy jól érzed magad. Vigyázz magadra.
- Mint mindig. Szeretlek! Szia.
- Szia kicsikém.
Miután letettem, éreztem, ahogy a bűntudat elkezd mardosni belül. Nem volt szép tőlem, hogy ezt teszem vele. El kéne mondanom neki mindent. De akkor meg összetörném a szívét. Ő pedig Edwardot...
Lementem az ebédlőbe, nagyi pedig fülig érő szájjal fogadott.
- Szép jó reggelt kisasszony! Van számodra valamim.
- Micsoda, Nagyi? - kérdeztem meglepődve. A fény még bántotta a szememet, így inkább az ablak helyett a nappali felé néztem, és akkor megláttam Edwardot, amint az ajtófélfának támaszkodik. Lehengerlő látvány volt. Tényleg úgy éreztem, mintha egy görög isten állna az étkezőben. Megigézett, tátott szájjal álltam, és néztem.
- Ez a tiéd. - hallottam valahol a távolban Helen hangját. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a kép, és ne csak Edwardot lássam, és akkor láttam, hogy egy boríték van előttem a pulton.
- Ez mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Ezt tőlem kapod születésnapodra. Tudom, nem sok. De azt veszel belőle, amit akarsz.
Kinyitottam a borítékot, és egy halom pénzt találtam benne. Nehezen vettem a levegőt, és ledöbbenve néztem a nagyanyámra.
- Ez... rengeteg pénz. - nyögtem ki végül.
- Nem olyan sok az. - mondta mosolyogva. - Boldog születésnapot. - ölelt meg, és elindult az ejtó felé. Nekem most mennem kell, mert behívtak ellenőrizni pár dolgot. A kulcsot az akasztón találjátok az ajtó mellett. Jók legyetek.
Meg se bírtam moccanni, csak Edward hangja zökkentett ki a döbbenetből.
- Nem semmi a nagymamád. Ma reggel volt alkalmam elbeszélgetni vele. Furcsa egy nő.
- Te beszélgettél vele?
- Ó, igen.
- És miről? - tettem csípőre a kezem.
- Tudni szeretnéd? - kérdezte vigyorogva.
- Igen.
- Akkor gyere. Elmondom többek között ezt is. - ragadta meg a kezemet, és az ajtó felé húzott. Nem értettem, hogy miért kell elmenni innen, de ha ez az ára, hát legyen. Tudni akartam végre mindent.
Egyenesen a partra vezetett, és úgy láttam, hogy egyre jobb kedve lett. A partnak egy elhagyatottabb szakaszára mentünk, és amikor odaértünk, szembefordult velem, de nem érintett meg.
- Tudni szeretnél hát mindent, igaz? - kérdezte, de már nem tűnt olyan jókedvűnek.
- Igen. Edward mi ez az egész? - kérdeztem aggódva.
- Ne ijedj meg. Nem foglak bántani. - mondta, bár egyáltalán nem értettem, hogy miről beszél. Aztán megérintette az arcomat...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
