Fent van a 23. fejezet második része! :)

2009. október 30., péntek

ÉÉÉÉsss Megérkezett!!!

Az idősebbik Edward szemszögéből a történetem szombaton startol, de már a blog készen is van! Gyertek, olvassátok! A címe: Égboltom csillagai, és itt meg is nézheted a blogot! Remélem tetszik majd!

Nikki

2009. október 29., csütörtök

13. fejezet: A csel (2. rész)

- Apa, nyugalom. - mondtam neki figyelmeztetően, mert a kezei már remegtek a dühtől.
- Rosalie és Emmett most jönnek haza a nászútjukról. Őket várjuk. És ti? Mit csináltok itt? - kérdezte az idősebbik Edward meglepetten. Magamban csillagos ötösre értékeltem az előadásukat, de választ már nem kaphattam rá, mert apa rögtön kiszúrta volna.
- Semmi közö... - kezdett bele Jake, de megelőztem.
- Los Angelesbe megyek a nagymamámhoz.
- Lily, légyszíves hozz egy kólát a büféből. - nyomott pénzt a kezembe.
- Eszem ágában sincs. A végén még valami meggondolatlanságot csinálsz. Nem akarlak itt hagyni. - néztem komolyan a szemébe.
- Csak nyugalom, nem akarunk balhét. - szállt be Jasper is a beszélgetésbe. Nem volt ott az egész család, csak Alice, Bella, Edward és Jasper.
- Ne merészelj manipulálni vérszívó... - mozdult felé apám, de gyorsan elé ugrottam.
- Elég legyen. Szeretnék felszállni arra a gépre, szóval ne rendezz jelenetet. Kérlek...
Talán a "kérlek" segített a végén, mert Jacob mérgesen fújtatott egyet, de nem vitatkozott, és a remegése is enyhébb lett.
- A többiek hol vannak? - kérdezte összeszorított fogakkal.
- Edward Carlisle-lal és Esmevel van vadászni. Mi újság La Pushban? Quil és Embry hogy vannak? - kérdezte Bella kíváncsian. Úgy láttam, tényleg érdekli.
- Megvannak. Elnézést... - suttogta megsemmisülten, és elrohant a büfé irányába. Nagyapával összenéztünk, és egyszerre indultunk el utána.
- Apa, várj. - fogtam meg a karját, és a saját lendületemet kihasználva magához húzott, és szorosan megölelt. Pár percet így álltunk, és éreztem, hogy a remegése teljesen elmúlik.
- Köszönöm. - mondta rekedt hangon.
- Mit?
- Ha a közelemben vagy, mindig megnyugszom. Segítesz nekem, hogy ne veszítsem el a fejem.
- Oh, hát... nincs mit. Ne akadj ki Cullenék miatt. Nem ér annyit az egész. Tudom, ez nálatok természetes, hogy így reagáltok egymásra, de... - hadartam, de félbeszakított.
- Maradj itthon. - nézett könyörgően a szemembe. Teljesen lefagytam. Nem ezt akartam elérni az egésszel. Teljesen pánikba estem. Hogy fogok most ebből kimászni?! Nem hagyhatom, hogy Edward nélkülem menjen LA-be. Gyorsan megoldást kellett volna találnom, de az agyam leblokkolt, és csak arra tudtam gondolni, hogy kész, itt a vége, nem mehetek sehova.
- De...
- Szeretném. Nem akarom, hogy a nagyanyád telebeszélje a fejedet. Tegnap este nem bírtam aludni, mert rémálmok gyötörtek. Lezuhan a gép, ott akarsz majd maradni Los Angelesben... én nem szeretném, ha mennél.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Miért akarnék ott maradni? Nincs az a dolog, ami miatt nem jönnék vissza. Szeretem Forksot, és itt szeretnék élni. A családom is itt van. Téged sose hagynálak el.
- Már megtetted...
- Ne kezdd megint. Szeretnék elmenni Helen nagyihoz. - végső kétségbeesésemben már a nyafogó stílust is bevetettem könyörgő módban. - Apaaa, kérlek. Légyszíí.
- Jól van. Kénytelen leszek kibírni nélküled három napot. De a telefonodat tartsd magadnál, mert hívni foglak minden nap.
- Köszönöm. - borultam a nyakába. - Oké, nálam lesz.
Megkönnyebbülten sétáltam vissza a váróba, és magamban megköszöntem Mr. Cullennek, hogy segítettek. Már nem sokat kellett várni, hogy elkezdődjön a beszállás. Most jött a rázós rész. Valahogy el kell terelnem a figyelmét, hogy Edward gyorsan felszállhasson a gépre. A "vámpír szagot" már megoldottam, azzal már nem lesz semmi baj. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Nem fognak akadékoskodni az ott dolgozók Edward jegyével. Végre eljött a pillanat, mert megkaptam a jelzést. Mr. Cullen beletúrt a hajába, és nekem gyorsan ki kellett találnom valamit.
Felálltam, és eljátszottam, hogy összeesem. Jake ijedten kapott el az utolsó percben, és finomat visszarakott a székre. Jobb ötletem nem volt, így azt találtam ki, hogy hirtelen rosszul lettem.
- Jól vagy, drágám? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Igen, csak ma még nem ettem, és beszédültem. - mondtam elhaló hangon.
- Gyere, együnk valamit a büfében. - húzott talpra.
- Nem hiszem, hogy van elég erőm elgyalogolni odáig. - színészkedtem tovább.
- Akarod, hogy a karjaimban vigyelek oda? - kérdezte vigyorogva, mert tudta, hogy azt sose engedném.
- Nem! Sétálj csak mellettem. És ne hagyd, hogy az arcom közelebbről is megismerje a földet. - küldtem felé egy halvány mosolyt.
- Te is jössz, George? - kérdezte nagyapától, aki aggodalmas szemekkel méregetett engem.
- Ha ketten kísérjük, az nem annyira feltűnő, mintha az öledbe kapnád szegényt. - mosolygott apámra, és szép lassan elindultunk. Reméltem, hogy ez eltereli a figyelmét. Leültettek egy asztalhoz, és apa elment venni nekem valami ennivalót. Nagyapa újságot olvasott, én pedig gondolatban Mr. Cullennek beszéltem.
"Mr. Cullen, ha sikerült Edwardnak felszállnia a gépre, akkor jelezzen nekem úgy, hogy leül. Kérem..." - gondoltam magamban. Pár másodperc múlva kézen fogta a feleségét, és leültek a székekre. Alig bírtam elfojtani a mosolyomat, és megkönnyebbülten dőltem hátra a székemen. Elégedett voltam... nagyon is. Már be lehetett szállni a gépre, de még volt negyed óra a zárásig, és úgy gondoltam, hogy maradok apámékkal, ameddig csak lehet. Megettem a szendvicsemet, és mosolyogva bámultam apámat, amint összekente az arcát a szósszal. Végül elérkezett a beszállás ideje. Némán mentünk egymás mellett, és amikor már az ajtóban voltunk, megláttam, hogy Rosalie és Emmett megérkezett. Jake újra reszketni kezdett, így igyekeztem minél előbb elküldeni őt innen.
- Apa, nyugi. - öleltem át. - Ha átmentem ezen az ajtón, akkor fuss el a reptérről, minél messzebb a vámpíroktól, rendben?
- Rendben. Szeretlek kincsem. - mondta könnyes szemekkel, és odaengedte nagyapát hozzám, hogy ő is el tudjon búcsúzni.
- Vigyázz magadra, és ha nagyanyád bármi hülyeséget mond, akkor ne figyelj rá. - adott ő is búcsú puszit, és utamra engedtek. Már félúton jártam köztük és a kapu között, amikor apám karjai ismét körbezártak.
- Apa... csak pár nap. Rendben lesz. - mondtam mosolyogva. Egyszer el kell engednie. - Menj.
- Ahogy leszállt a gép, hívj. - nyomott egy utolsó puszit a homlokomra, és elengedett. Megráztam a fejem, és elindultam ismét a kapu felé. A jegyszedő kedvesen mosolygott, és elmagyarázta, hogy merre kell mennem. A szívem a torkomban dobogott, és már alig vártam, hogy meglássam Edwardot.
Hosszú folyosón mentem végig, aminek a végében egy stewardess állt.
- Szerencséje van kisasszony, már éppen zárni készültem az ajtókat. Na menjen... - mondta bosszúsan, én pedig besurrantam az ajtón. Tétován indultam el a helyemre. Mindenütt emberek voltak, alig láttam valamit. Nagy volt a lökdösődés, de végül elértem a 96-os sort, és megláttam Őt. Imádni való volt. Ahogy meglátott, felém villantotta legszebb mosolyát, és onnantól számomra nem létezett más. Átvágtam a tömegen, és mosolyogva huppantam le a mellette lévő ülésre.
- Gratulálok, szépen megoldotta az ügyet Miss Black. - mondta vigyorogva.
- Ön is elég ügyesen tud észrevétlenül surranni Mr. Cullen. - feleltem boldogan.
A gép megindult a kifutón, és szép lassan elhagyta a talajt. Mérhetetlenül boldog voltam, mert tudtam, hogy most végre nyugalom vár ránk. Csak mi ketten... meg persze a nagyi, de ő nem mindig lesz velünk. Bevackoltam magam a karjai közé, és ahogy néztem a felhőket, arra gondoltam, hogy most valami új jön. Se Jake, se nagyapa, se ellenségeskedés a két család között, semmi titkolózás. Los Angeles teljesen mást ígért, és ez a mi közös titkunk marad örökké.

2009. október 27., kedd

13. fejezet: A csel (1. rész)

Csütörtök. Az utolsó nap. A gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodott, ahogy eszembe jutott, hogy holnap mi vár rám. Egyrészt ideges voltam, és reménykedtem benne, hogy sikerül Edwardnak felszállnia a gépre anélkül, hogy apám észrevenné, másrészt pedig izgatott voltam, mert a hétvége nagy részét egyedül töltjük majd. Ijedten villantak szemeim a kikészített fehérneműimre, miközben a hajamat törölgettem a fürdőszobában. Hirtelen szédülni kezdtem, és meg kellett kapaszkodnom a mosdókagyló szélében. Az előbbi eseményeket kiváltó ok pedig nem volt más, mint az a bizonyos dolog. Mi van, ha Edward már szeretné? Butaság, hiszen alig pár napja kezdtünk el "járni". Már ha nevezhető ez annak. Szerintem sokkal több volt ez szimpla járásnál, de akkor is. Mi van, ha Ő arra gondol, hogy ezen a hétvégén... Te jó ég! Én... én még nem készültem fel. Ez túl gyors lenne. Vissza kell mondanom az egészet. Nem mehetek el így LA-be. Tisztában voltam vele, hogy Edward úriember, és soha nem erőszakoskodna, de mégis kényelmetlenül éreztem magam most. Hogy fogok ezek után természetesen viselkedni, és hogy leplezem majd zavaromat? Ez kitűnő kérdés volt. Minden esetre ma sok mindent el kell intéznem. Legfőképpen vele kell majd beszélnem. Nem akartam már menni. Féltem. Féltem attól, hogy csalódást okozok neki, ha elutasítom, és attól is, hogy ha most lemondom, akkor többé már nem akar velem lenni.
Olyan sokáig tűnődtem a dolgon, hogy már csak negyed órám maradt arra, hogy egyek valamit, összeszedjem a cuccomat, és beérjek az iskolába. Kapkodva pakoltam össze a tankönyveimet, és gyorsan bekanalaztam a müzlimet, ami nagyon rossz ötlet volt, mert hányingerem lett tőle. Végre-valahára indulásra készen álltam. Miközben beszálltam a kocsimba, és ráadtam a gyújtást, fohászkodtam, hogy Charlie rendőrfőnök ne járőrözzön azon az útvonalon, ami az iskolába vezet. Rekordidőt produkáltam, csupán öt perc kellett, hogy beérjek az iskolába. Befaroltam a parkolóba, és beálltam a szokásos helyre. Kipattantam az autóból, és csak akkor vettem észre, hogy mindenki engem bámul. Zavartan mosolyogtam rájuk, és a bejárat felé rohantam. Útközben gyorsan körbepillantottam, és megláttam Edwardot, amint tátott szájjal és rémült szemekkel bámul engem. Nem volt időm most foglalkozni vele, csak intettem neki, és már ott sem voltam. Az utolsó pillanatban estem be az ajtón... Megint. A lényeg, hogy beértem.
A reggeli gondolataim miatt teljesen össze voltam zavarodva, így nem is nagyon érdekelt, hogy miről beszél a tanár. Különben is társadalomismeret volt, ami a kutyát se érdekel, de azért szerencsés időben beérni, mert a tanár megjegyzi azt, hogy ki van ott, és azt is, aki késik. Az ott lévőkkel valahogy mindig kedvesebb, és ha kétesre állnak, akkor a jobb jegyet adja meg nekik. Akik meg késnek, rosszalkodnak órán, vagy ne adj isten be se mennek órára, azoknak nincs kegyelem.
Észre se vettem, és már véget is ért az óra. Az egész osztály ráérősen ballagott ki a teremből. Követtem a példájukat, és én is ráérősen sétáltam a következő órámra.
- Lily! Hé, kislány! - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögött.
- Szia David. Mi újság? - mosolyogtam rá. Már olyan régen nem beszéltünk, pedig nagyon bírtam őt.
- Semmi különös. Figyelj, a hétvégén a szüleim elutaznak. Ara gondoltam, hogy lenne-e kedved átjönni hozzánk? - kérdezte szemlesütve, és rögtön el is vörösödött. - Jaj, nem úgy gondoltam. A többieket is meghívtam. Emmát, meg Nataliet, meg Jasont... - mondta elhaló hangon.
- Köszi David, szívesen mennék, de holnap elutazom. - mondtam szomorkodva, mert tényleg jó lett volna a barátaimmal lenni.
- Oh, értem. Ha szabad kérdeznem, hová mész? - kérdezte szégyenlősen.
- Los Angelesbe. A nagymamámhoz megyek, és egész hétvégén ott leszek.
- Ja, oké. Akkor majd legközelebb.
- Sziasztok. - köszönt Emma, aki a többiekkel együtt közeledett felénk. - Lily, kell a segítséged. Grillezni fogunk a hétvégén, és szeretném, ha elvinnél a boltba, és vásárolnánk mindenfélét a partyra.
- Lily elutazik holnap. - mondta David szomorúan.
- Tessék? És ezt ma kell megtudnunk?! - fordult hozzám csípőre tett kézzel.
- Nem nagyon tudtunk beszélgetni, mert általában Chris-szel és Tyler-rel vagytok. - néztem rájuk szúrósan. Ekkor csilingelő nevetést hallottam, és meglepve pillantottam Alice-Edward párosra, akik felénk közeledtek.
- Sziasztok. Mi a téma? - kérdezték mosolyogva.
A szemeimet Edwardon felejtettem, és úgy bámultam, mint egy idióta. Abban a pillanatban elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány, és azt se tudtam, hogy hogyan hívnak. Csak a tökéletes arca létezett, mély, örvénylő csokoládébarna szemei, és a bronzvörös haja. Egyből elfelejtettem azt is, hogy beszélnem kéne vele arról a bizonyos dologról. Nem tudtam semmire gondolni, csak magamba fogadtam a látványt.
Hirtelen magamhoz tértem, amikor erős fájdalmat éreztem a bordáim között. Emma volt olyan kedves, és oldalba bökött. Körbenéztem, hogy észrevette-e valaki, hogy őt bámulom, de a többiek egymással beszélgettek. Zavartan pislogtam Emre, és hálám jeléül megszorongattam a kezét.
- ... a hétvégét az unokatestvéreinkkel töltjük. Bocs srácok, de New Yorkból jönnek, és már nagyon régóta nem láttuk őket. - kaptam el Alice mondatának a végét.
- Semmi baj. Lily se lesz ott. - mondta Nat.
- Hogyhogy? - fordult felém Edward meglepődve. Elbűvölő volt, és nem utolsó sorban kiváló színész. Már majdnem én is elhittem, hogy nem tudja, hogy hova megyek.
- Hát.. én Los Angelesbe megyek a nagymamámhoz. - mondtam elpirulva.
- Kellemes hétvégét neked. Mi most megyünk. - mosolygott angyalian, és elindultak az óráikra. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, miközben barátnőim hatalmas vigyorával találtam szembe magam.
- Mivan?! - kérdeztem döbbenten.
- Totálisan belé vagy esve. Ezt a vak is láthatja. - mondta Em hahotázva.
- Nem vagyok belé esve, csak... - feleltem, és megvontam a vállam.
- Ez nagyon nem lesz jó... - csóválta a fejét Nat.
- Mi? - kérdeztem, de tudtam a válaszát.
- Nem eshetsz bele Edward Cullenbe. Apád kinyírja. - húzta el a száját Emma.
- Tudom, nem kell az orrom alá dörgölni. Teljesen tisztában vagyok vele. És ő is tudja, hogy mi a helyzet. Csak ő jobban tartja magát... vagy nem is tetszem neki. Mindegy, menjünk.
- És mit tervezel a hétvégére LA-ben? - kérdezgettek, miközben sétáltunk a folyosón.
- Többnyire nagyival töltöm a napot. Meg persze kint, a tengerparton. Egész nap süttetem a hasamat majd.
- Irigyellek. Kiszabadulsz végre az állandó felhőtakaró alól.
- De nektek ott van La Push. Tényleg, hogy érzitek magatokat ott? - kérdeztem kíváncsian, hiszen még semmit se tudtam az "új életükről".
- Nagyon kellemes. Tyler figyelmes, és imád. A többiek barátságosak, és Colin nagyon humoros. - lelkendezett Em.
- Igen, és Chris holnap mutat be a szüleinek. Kicsit félek, de ők tudják, hogy mi történt, - nézett rám Nat jelentőségteljesen. - és nagyon kíváncsiak már rám.
- Ez remek lányok! Annyira örülök nektek.
- Mi annak örülnénk, ha te is boldog lennél végre. Olyasvalakivel, aki illik hozzád minden szempontból... - motyogta Emma, de nem válaszoltam. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy igenis boldog vagyok, méghozzá Edwarddal... Egy másodpercig elfogott a vágy, hogy meg is tegyem, de még időben észbe kaptam, és nem nyitottam ki a számat.
A nap unalmasan telt, és végre elérkezett az utolsó óra vége. Sietve indultam el a parkolóba, miután elköszöntem mindenkitől, és odaadtam a tanárnak az igazolást. Senki se állított meg, így megmaradt a nagy lendület, és hazáig meg se álltam.
Idegesen pakoltam be a ruháimat a bőröndömbe. Hirtelen nem tudtam, hogy mit vigyek. Kell a kék pulcsim? Pulcsi?! Hiszen ott legalább negyven fok van minden nap... A végén már teljesen szétszórt lettem, és inkább felhagytam a pakolással. Lementem enni valamit, de csak egy almát kaptam fel, és mentem tovább. Túl izgatott voltam, nem bírtam egy helyben lenni. A konyhából zajt hallottam, ezért visszarohantam, hátha egy edény esett le a szárítóról. Körbenéztem, de nem történt semmi. Nem nagyon törődtem vele, csak vállat vontam, és elindultam vissza az emeletre, amikor megcsúsztam, és majdnem megfejeltem a földet, de két erős kar elkapott.
- Szerbusz te kis ügyetlen. - hallottam meg azt a bizonyos hangot.
- Jesszus, Edward. A szívbajt hoztad rám. - toltam el magamtól, de a következő pillanatban már meg is bántam.
- Ahogy te is az előbbi kis mutatványoddal. - mosolygott kedvesen. - Felkészültél a holnapra? Apa elmondta, hogy mi a terved a reptéren, és úgy döntöttünk, hogy megvalósítjuk.
- Tényleg? - néztem rá meghökkenve.
- Igen. Már csak az utolsó simítások vannak hátra. Te is izgulsz?
- Hát... igen. Nem sűrűn csinálok ilyet. - motyogtam szemlesütve.
- Én se, elhiheted. Minden esetre szeretném, ha tudnád, hogy semmi tisztességtelen nem jár a fejemben a hétvégével kapcsolatban. - nézett rám komolyan.
- Oh... oké. - pislogtam.
- Régimódi vagyok, persze annyira nem, mint az apám. De sose kényszerítenélek semmire. Persze, ha akarod, az már rögtön más... - sóhajtott, és végighúzta az ujját a karomon, mibe beleborzongtam.
- Izé... én... ööö... - csak habogtam, nem tudtam kinyögni egy szót sem. Fülig elpirultam, és nem tudtam, hogy most mit mondjak neki.
- A francba... - húzódott el tőlem.
- Ne haragudj. Én... sajnálom, de még nem vagyok erre készen.
- Nem, nem erről van szó. George... holnap találkozunk szépségem. Szép álmokat.
- Lily... Merre vagy? - hallottam meg nagyapa hangját.
- Itt vagyok. - futottam elé, hogy üdvözöljem.
- Nahát, azt hittem, hogy pakolsz.
- Igen, azt csináltam, csak lejöttem enni valamit. - mutattam fel az almát, ami még mindig a kezemben volt. - De már megyek is vissza pakolni.
- Rendben. Drágám, holnap korán kelünk, szóval ne húzd sokáig a csomagolást.
- Jó éjt nagyapa. - nyomtam egy puszit az arcára, és felmentem, hogy befejezzem a dolgomat. Viszonylag gyorsan végeztem, és lefeküdtem aludni, hogy ne legyek holnap annyira fáradt.
Sokáig forgolódtam, mert az idegességtől nem bírtam lehunyni a szemem. Egész végig a tervemet csiszolgattam, hogy holnap tökéletes legyen minden.Végül csak elnyomott az álom.
Másnap reggel a vekker hangos csörgésére ébredtem, és úgy éreztem, hogy egy-két órát aludtam csupán. A gyomrom megint görcsölt, és szörnyen ideges voltam. Gyorsan lezuhanyoztam, és már kilenckor ott voltam az ajtóban indulásra készen. Izgatott lennék? Á, dehogy...
- Szia Lily! - köszönt Jake, amikor kiszállt az autójából.
- Szia Apa! - mosolyogtam rá, de már túl türelmetlen voltam megvárni, amíg idesétál hozzám, és elveszi a bőröndömet, hogy berakja a csomagtartóba, ezért én vittem oda.
- Csigavér, kisasszony. A végén még sérvet kapsz. - vette ki a kezemből a csomagomat.
- Ezzel arra akarsz célozni, hogy gyenge vagyok? Bármikor lenyomlak... - vigyorogtam rá.
- Azt szeretném én látni... Na, szálljatok be. - mondta, amikor végre nagyapa is odaért a kocsihoz.
Egész úton csöndben voltunk, ami engem egy cseppet sem zavart. Végre megérkeztünk, és én már vagy három szórólapot összegyűrtem, mire beadhattuk a csomagomat.
Amikor visszamentünk a váróba, elégedetten dőltem hátra, és már csak meg kellett várnom, amíg a többiek meglépik a tervem következő lépését.
- Nem kérsz valamit inni? - kérdezte Jacob, idegesen pislogva rám.
- Nem, köszi. Jaj, apa. Ülj már le. - rántottam egyet a kabátujján.
Nem kellett sokat várnom, végre elérkezett a nagy pillanat. Ismerős hangokat hallottam, és éreztem, ahogy apa mellettem ültében megfeszül.
- Mi a...? - pattant fel, miközben engem szorosan átölelt.
- Szia Jake. - köszönt neki Bella kedvesen.
- Ti mi a frászt kerestek itt?

2009. október 24., szombat

12. fejezet: Hazugságok hálójában (2. rész)

Ahogy beléptünk az ajtón ismét otthon éreztem magam a hatalmas, de barátságos Cullen házban. Esme mosolyogva ölelt át, és Carlisle is fülig érő szájjal üdvözölt. Alice a szoba másik végében sutyorgott valamit Jasperrel. Amikor megláttak, mosolyogva intettek, aztán folytatták a sugdolózást. Az idősebbik Edward Bellával ült a zongoránál, és éppen egy egyszerű dallamot tanított neki.
- Hol van Rose és Emmett? – érdeklődtem, hiszen ők is mindig lejönnek köszönni nekem.
- Skóciában vannak nászúton… - válaszolta mosolyogva Alice.
Erre csak mosolyogni tudtam. Annyira irigyeltem őket, hogy még mindig ugyanúgy szeretik egymást, mint amikor először találkoztak. Hogy honnan sejtettem ezt? Elég volt rájuk néznem, és láttam, hogy tényleg leírhatatlanul szerelmesek még mindig egymásba. Villámként hasított agyamba a gondolat… Én soha nem fogom kilencven évig szeretni Edwardot, mert én csak egyszerű halandó vagyok. Az örömmámorból hirtelen a kétségbeesés és szomorúság viharába csöppentem. Vajon fog helyettem mást ölelni, miután rövid életem megszűnik? Belegondolni is borzalmas volt, hogy nem én leszek az egyetlen, nem én leszek az, aki a felesége lesz, és nem én leszek a gyermekei anyja. Vagy ha esetleg ezek valóra is válnak, akkor se fog örökké tartani. Egyszer majd más veszi át a helyemet, és őt is szeretni fogja. Ebben a percben bármit megadtam volna a halhatatlanságért. Eddig is kínzott ez a dolog (bár korántsem ilyen intenzíven), mert valahol mélyen tudtam, hogy ez az igazság, de nem foglalkoztam vele.
Gondolataimból az hozott vissza a valóságba, hogy megláttam Jaspert közvetlenül előttem.
- Hé, jól vagy? – kérdezte rémülten.
- Igen, csak elgondolkoztam. – mondtam pókerarccal, aztán odasandítottam az idősebbik Edwardra, aki tágra nyílt szemekkel bámult rám. Tudtam, hogy ő hallotta minden gondolatomat, de nem mondott egy árva szót sem. Csak nézett…
„Bocsánat, nem akartam, hogy…” – kezdtem, de enyhén megrázta a fejét, jelezve, hogy ne most beszéljük ezt meg.
- Szóval, akkor hogy lesz a pénteki reptéri felvonás? – pillantottam körbe, hátha sikerül elterelnem a figyelmét Jaspernek és Edward apjának.
- Biztos, hogy ott lesz? Nem tudod megoldani, hogy ne menjen ki a reptérre veled? - kérdezte Carlisle reménykedve.
- Attól tartok, hogy nem. Nagyon ragaszkodik hozzá. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, mert a végén még nem enged el.
- Nos, még valamit el kell intézned, mielőtt a részleteket megbeszéljük.
- Mit? - pillantottam rá meglepődve.
- Nagymamád még nem is tudja, hogy mész. Főleg azt nem, hogy Edwarddal... - mosolygott Carlisle kedvesen.
- Ja, tényleg. - pirultam el, és előhalásztam a telefonomat, hogy felhívjam a nagyit. Amíg kicsengett a telefon, próbáltam összeszedni a gondolataimat és nem a kíváncsi vámpírokra figyelni.
- Igen? - szólt bele Helen nagyi ismerős hangja a telefonba.
- Szia nagyi, Lily vagyok. - szedtem végre össze magam.
- Jaj, Lily. Tegnap fel akartalak hívni, de nem volt már rá időm, mert estig dolgoztunk. Isten éltessen sokáig drága unokám.
- Semmi baj, köszönöm nagyi. Szeretnék kérdezni tőled valamit. - mondtam határozottan.
- Tessék, kérdezz. - mondta, és hallottam a kíváncsiságot a hangjában.
- Hát... - mondtam, de hirtelen elbizonytalanodtam. Biztos, hogy jó ötlet ez? Vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy a barátommal mennék el hozzá? Kiakadna? Vagy örülne? Igyekeztem nem ezekre gondolni, és végül sikerült valahogy kinyögni a kérdésemet. - Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén elmennénk hozzád? - kérdeztem, direkt kihagyva, hogy kivel mennék. Én naiv azt hittem, hogy megúszom ennyivel.
- Kivel? Ha nagyapáddal vagy netán apáddal, akkor felejtsd el, Lily. Téged bármikor szívesen látlak, de rájuk nem vagyok kíváncsi. - felelte idegesen, én pedig elvörösödve motyogtam bele halkan a választ a telefonba.
- A barátommal... - persze teljesen tisztában voltam vele, hogy a házban mindenki hallotta a válaszomat, de így is alig tudtam kinyögni. Zavaromon az sem javított, hogy Edward karjait éreztem a derekamon, és a következő pillanatban éreztem forró ajkait az arcomon. Zavartan húzódtam el tőle, mert az nem lennevalami jó, ha elvonná most a figyelmem.
- A baa...barátoddal? - hallottam a nagyi meglepődött hangját a vonal másik végén.
- Igen... - feleltem röviden. Reméltem, hogy minél hamarabb véget ér majd ez a kínos beszélgetés.
- Hogy hívják? Okos? Gazdag? Hány éves? - kérdezte izgatottan, de nem engedtem, hogy belemelegedjen a kérdezgetésekbe.
- Ezt ne most, és ne telefonon beszéljük meg. Meglátogathatunk hétvégén? - kérdeztem tőle határozottan. A bátorságom ismét visszatért.
- Hát persze, drágám. Pontosan mikor jönnétek?
- Pénteken délután...őőő... - fogalmam se volt róla, hogy mikor indul a gép, így segélykérően néztem Edwardra, de az édesapja megelőzte őt, és a kezembe nyomott egy papírt, amin az utazással kapcsolatos információk voltak. - Délután egykor indul a gép.
- Sajnálom szívem, de nem tudok kimenni értetek a reptérre, mert akkor még dolgozom. Viszont ha jól sejtem, akkor egy óra az út a reptérig, és a repülőút is annyi. Háromkor végzek, szóval itthon várlak akkor titeket. Az jó?
- Persze, nagyi. Ja, és ha esetleg leellenőriznek, akkor ne mondd, hogy a barátommal megyek.
- Micsoda kis titkaid vannak. Minden esetre én örülök, hogy velem megosztod. Természetesen nem mondom el nekik, hogy a barátoddal jössz, akinek a neve... - mondta nevetve, és csak azért is sikerült kihúznia belőlem egy nevet.
- Edward. Edward a neve. - mondtam szemlesütve, és azt kívántam, bárcsak elsüllyedhetnék itt helyben. Az arcom lángolt, és már nem volt türelmem megvárni, hogy nagyi mit talál ki, hogy még több információt megtudjon a barátomról. A barátom... de furcsán hangzott. Sose volt még egy fiúm se, és még most is alig tudtam elhinni, hogy a suli, sőt, Forks leghelyesebb sráca talált rám. -Most mennem kell, de akkor majd várj minket pénteken.
- Rendben van. Pénteken találkozunk. Üdvözlöm Edwardot.
- Oké. Szia nagyi. - mondtam ki a végszót, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Edward vigyorogva lépett elém, én pedig a papírokat kezdtem el nézegetni.
- A... - kezdte, de nem engedtem, hogy egy szót is mondjon.
- Meg ne szólalj. - intettem le mosolyogva, és Carlislehoz sétáltam. - Nos, hogy lesz akkor a pénteki napunk?
- Úgy gondoltam, hogy minél hamarabb fel kell szállnod a gépre. Csak abban tudunk reménykedni, hogy nem várják meg, amíg felszáll a gép, és akkor gond nélkül megoldható az egész. Viszont ha édesapád ott marad, és megvárja, amíg te elrepülsz, akkor sajnos külön kell mennetek. - mondta szomorúan. Aprót bólintottam, és feltettem a következő kérdésemet.
- Alice, nem látsz semmit? - néztem rá könyörgő tekintettel, hátha sikerült valamit elkapnia.
- Sajnálom, de semmit nem látok. Három napja ezen dolgozom, de semmi eredmény. Nem tudom, hogy hogyan fog Jacob Black dönteni.
- Rendben. Azért köszönöm. - mondtam halvány mosollyal az arcomon. Kedves volt tőle, hogy ilyen sokáig ezzel foglalkozott. - Akkor ezek szerint ismét dolgom lesz...
- Milyen dolgod? - kérdezte Edward felvont szemöldökkel.
- Meg kell győznöm apámat, hogy menjen el, amikor felmegyek a gépre, és ne várja meg, hogy fel is szálljak. - feleltem elgondolkodva. Ha sikerülne meggyőznöm őt, hogy semmi értelme megvárnia, hogy a gép elhagyja a földet, és rá tudnám venni, hogy menjen akkor haza, akkor Edward pont el tudná érni a gépet. Kész is volt a tervem, már csak az utolsó részleteket kellett kigondolnom.
- Sajnálom fiam, de ezt Lilynek kell majd elmondania. - hallottam meg az idősebbik Edwardot a nagy csendben.
- Micsodát? - kaptam fel a fejem. Láttam, hogy a barátom keze az édesapja vállán nyugszik. - Ti mit csináltok? - kérdeztem meglepetten.
- Nem mondta el neked, hogy... - kérdezte Jasper, de Edward félbeszakította.
- Elég, Jasper. - mondta fenyegetően. Nem értettem, hogy most mi a helyzet. Mit nem mondott el nekem?
- Mit kellene tudnom? - néztem rá érdeklődve.
- Hétvégén elmondom. De most gyere, mert George aggódni fog érted, ha nem érsz haza időben.
-.Rendben. De hétvégén úgyse szabadulsz, amíg el nem mondod. - feleltem gonosz mosollyal az arcomon, és elköszöntem mindenkitől. Kint a kocsimnál még érzékeny búcsút vettünk egymástól, és elindultam hazafelé. Egész végig az járt a fejemben, hogy vajon mit nem mondott el nekem Edward, és hogy milyen lesz ez a hétvége. Vidáman löktem be a bejárati ajtót, és mélyet szippantottam a levegőbe. Nagyapa vacsorát készített éppen, és a finom melegszendvics illat belengte az egész konyhát.
- Hogy telt a napod? - kérdezte, miközben két tányért szedett elő a szekrényből, és az asztalra rakta őket.
- Jó volt. Kissé izgulok már a péntek miatt. Amúgy ma beszéltem Helen nagyival. Délután egykor indul a gépem.
- Rendben. Akkor ma írok neked igazolást, és holnap beviheted a suliba.
- Köszönöm nagyapa. Tudom, hogy nem nagyon örültök neki, de a nagyit is szeretem, és olyan régen nem láttam már. - mondtam szomorkás arckifejezéssel. Hatalmas piros pont nekem. A végén még a színésznői pályán kötök ki.
- Tudom, drágám. Csak hiányozni fogsz.
- De hát csak három nap az egész. Minden rendben lesz. - mosolyogtam rajta. Annyira aranyos volt, és jól esett hallani, hogy mennyire hiányozni fogok nekik. Persze a bűntudat is a felszínre tört bennem, de gyorsan visszatuszkoltam a helyére.
Megettem a vacsorámat, és felmentem a szobámba. Lefekvésig e-maileket olvastam és zenét hallgattam. Holnapra nem kellett semmilyen házit csinálni, így volt időm kigondolni a pénteki cselt. Már csak a Cullen családdal kellett holnap egyeztetnem, és biztos voltam benne, hogyha segítenek, akkor beválik majd a tervem.
Már ágyban voltam, amikor éreztem, hogy rezeg a telefonom. Korom sötét volt a szobában, így alig találtam meg, de nagy nehezen felvettem.
- Igen? - szóltam bele álmos hangon.
- Szia Lily. Edward vagyok... az idősebbik. Szeretnék szó szerint felugrani hozzád egy percre, ha nem haragszol.
- Öh, persze. Csak egy pillanat. - mondtam megilletődve, és gyorsan magamra kaptam a köntösömet és kinyitottam az ablakomat.
Nem láttam semmit, csak arra eszméltem fel hirtelen, hogy már ott is van velem szemben.
- Jó estét Mr. Cullen. Minek köszönhetem a késő esti látogatását? - kérdeztem udvariasan.
- Mondanám, hogy hívj csak Edwardnak, de úgy gondolom, hogy zavarban lennél ettől. Amúgy meg szeretnék veled megbeszélni egy-két dolgot. - sóhajtott egy nagyot, és ebből már rögtön tudtam, hogy mi következik.
- Én.... sajnálom. De a reakcióm természetes volt, hiszen ismerjük be: én nem fogok örökké élni, mint a fia. Ilyenkor nagyon frusztráló, hogy olvas a gondolataimban. - fontam keresztbe a karjaimat.
- Kérlek, tegezz nyugodtan. Lily, én tudom, hogy mit érzel. Mármint figyelj. - mondta, és intett, hogy üljünk le. - Bizonyos vámpíroknak, mint Alice vagy Jasper vagy én... vannak képességeik.
- Igen, tudom. Apa mesélt már erről.
- Sejtettem. De Bella... neki egészen kivételes képessége van. Tudod, igazából az ejtett rabul benne, hogy ő volt az egyedüli ember, akinek nem tudtam olvasni a gondolataiban. Bella elméje mindig is csukott könyv volt előttem. Aztán amikor átváltozott. Utána volt az a dolog a Volturival... - rám nézett, hogy tudok-e valamit erről, mire én gondolatban végigfutottam azon a részen apám monológjában. Bólintott, és folytatta. - Nos, Bella akkor a képességével védett meg minket. Rájöttünk, hogy a képessége tulajdonképpen úgy működik, mint egy pajzs az elméje körül. Megtanulta irányítani, és akár több embert is meg tudott ezzel védeni az ellenségtől. Aztán jött a csavar. Amikor vége lett ennek a Volturi támadásnak, akkor megtapasztalhattam, hogy milyen belelátni az elméjébe.
- El tudta tolni a pajzsát? - kérdeztem meghökkenve.
- Igen. Sohasem hittem volna, hogy valójában mit is érzett, amikor halandó volt még. - hajtotta le a fejét, és elnémult egy percre. - Bizonyára nem érted, hogy miért mondom ezeket el neked.
- Bella is úgy érzett, ahogy most én. De én nem lehetek vámpír. Nem azért, szívesen megtenném, de apának szüksége van rám.
- Tudom, de lehet, hogy van másik lehetőség. Légy türelemmel, és meglátod, hogy itt nem ér véget az út.
- Miről beszélsz? - kérdeztem döbbenten.
- Csakis te dönthetsz a sorsod felől. Nem mondhatok semmit, csak akkor, ha majd itt lesz az ideje. - felállt, és az ablakhoz sétált. - Amúgy a terved kivitelezhető. Holnap megbeszéljük a részleteket, mert csak a gondolataid felét hallottam a témával kapcsolatban. - mosolygott rám.
- Oké. Jó éjszakát Mr. Cullen. - motyogtam.
- Vigyázz magadra. - köszönt el, és már ott sem volt.
Milliónyi kérdés kavargott bennem, de nem volt erőm gondolkozni. Fogalmam se volt róla, hogy mit akart az imént Mr. Cullen azzal mondani, hogy van másik út is, és akárhogy törtem a fejem, nem jöttem rá...

2009. október 17., szombat

12. fejezet: Hazugságok hálójában (1. rész)

Hétfő reggel majdnem elaludtam. Nagyon nehéz volt felkelni, mert álmomban újra kettesben voltam Edwarddal. Bosszúsan rúgtam le magamról a takarót, amikor az órám felkeltett, és nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Amire általában van fél órám, arra most csupán tíz percem volt. A fürdőszobában szemügyre vettem a tükörképemet, és ma reggel cseppet sem voltam elégedett magammal. A hajam nem úgy állt, ahogy én akartam, és a szemeim is tükrözték fáradtságomat, pedig sokat aludtam. Lehet, hogy a titkolózás miatt van? Ki tudja... Próbáltam valahogy eltüntetni a karikákat a szemem alól, de nem jártam sikerrel. Már tényleg rohannom kellett, ezért a reggelit kihagyva behuppantam a kocsimba, és már száguldottam is az iskola felé. Útközben jutott eszembe, hogy mi is vár ott rám. Kezdett az egész kicsit sok lenni. A végén már azt se fogom tudni, hogy kinek mit mondtam. Igyekeztem mindenkinek ugyanazt a verziót előadni a Port angelesi napomról, a karkötőről, meg a többiről. Borzalmas volt, hogy senkinek se mesélhettem el az igazságot, pedig legszívesebben világgá kiabáltam volna. Elvégre én voltam a világon a legboldogabb ember...
Az iskola parkolója tele volt, csak a legmesszebb lévő helyre tudtam gyorsan beparkolni. Nem volt időm nézelődni, berohantam az épületbe, és még a tanár előtt becsusszantam az ajtón. Lehuppantam Emma mellé, és végre kifújhattam magam. Az óra elkezdődött, de olyan unalmas volt, hogy majdnem elaludtam rajta. Em csengesen üldögélt, de nem jegyzetelt. Lopva rápillantottam, de nem vett észre, mert ködös tekintettel meredt ki az ablakon, pontosan azzal a bizonyos szerelmes kifejezéssel az arcán. Ezen már csak mosolyogni tudtam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Tyleren járt az esze. Nem akartam megzavarni, így inkább én is álmodoztam Edwardról, miközben a füzetembe firkálgattam. Izgatottan vártam a percet, amikor végre újra láthatom. Nem is kellett sokáig várnom, hiszen a következő óra történelem volt.
A matek véget ért, én pedig egyre feszültebb lettem. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Hogy fogok kibírni mellette egy órát úgy, hogy meg sem érinthetem? Mi van, ha nem bírjuk ki? Mi lesz, ha lebukunk?
Minden megtett lépésnél egyre biztosabb voltam abban, hogy ez nem fog így menni. Végül elérkeztem a teremhez, és a szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam. Ugyanolyan szívdöglesztő volt, mint bármikor máskor. Sőt, még jobban vonzott magához. Bronz barna haja szanaszét állt, de az arcát nem láttam, mert az ablak felé nézett, pont abban a pózban, mint matekon Emma. Az asztalon könyökölt, és a kezével támasztotta meg az arcát. Ahogy meghallotta szívem vad ritmusát felém fordította a fejét, és megláttam szépséges arcát. Csokoládébarna szemei csillogtak a boldogságtól, arca ellágyult, amikor rám nézett. Ez csupán egy pillanatig tartott, mert ahogy meglátta a pánikot az arcomon, rögtön aggódó tekintettel kezdett el vizsgálgatni. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam odasétálni. Nem volt nagy táv, de egész végig azért fohászkodtam, hogy ne rogyjanak össze a lábaim. Hihetetlen, hogy mekkora hatást gyakorolt rám. Végül sikeresen elértem a padhoz, és remegő kézzel támaszkodtam az asztalra. Csigalassúsággal ültem le a helyemre, és meg se mertem moccanni. Kihúzott háttal ültem, annyira messze tőle, amennyire csak tudtam. Nem néztem rá még véletlenül sem, mert fenn állt a veszélye, hogy a karjaiba vetem magam. Hallottam a füzetlap szakadását, és a következő pillanatban hirtelen egy kis cetli jelent meg a füzetemen. Nagyot sóhajtottam, és elolvastam, amit írt.
"Halálra rémisztesz kedvesem. Mi a baj? Mi történt, hogy nem vagy hajlandó még rám nézni se?" - olvastam végig gyöngybetűit. Egy percre muszáj volt becsuknom a szemem, mert elfogott a késztetés, hogy ránézzek. Ennek sejtettem a következményeit, ezért inkább előhalásztam egy tollat a tolltartómból és visszaírtam neki.
"Jól vagyok. Csak... elveszed az eszem. Félek, ha rád nézek, annak az lesz a következménye, hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak, és akkor leleplezem magunkat." - ahogy leírtam a pontot, a papír már ott sem volt. Na igen, a vámpír gyorsaság...
Közben az óra elkezdődött, és rém unalmasnak ígérkezett. Kénytelen voltam megtámasztani a fejem a kezemmel, mert különben tuti elalszom. Ez pont jól jött, mert így még véletlenül sem láttam a balomon ülő padtársamat. Ez így ment egész órán keresztül, végül kicsöngetés előtt pár másodperccel rezgett a telefonom.
"Gyere a suli mögé. Nincs kifogás, ebédszünet lesz. Ott várlak. Edward" - olvastam végig magamban az sms-t, és aprót bólintottam. Reméltem, hogy látta, mert még mindig nem mertem ránézni. Hangosan szólalt meg a csengő, és ő már a terem végében járt, mire összeszedtem a cuccomat. Az oda vezető úton végig azon gondolkodtam, hogy vajon mit akar megbeszélni. Lehet, hogy belátta ő is azt, hogy ez így nem jó. Szakítani akar? A félelem kegyetlenül mart bele a szívembe erre a gondolatra. Ne, csak azt ne. Ha kell, én megyek el az iskolából, csak ne hagyjon el. Tűnődésemet az szakította félbe, hogy megláttam Alicet.
- Szia Alice.
- Szia Lily. Edward már vár. - mondta mosolyogva, amitől megkönnyebbültem, mert ő csak tudja, hogy mit akar tőlem a keresztfia, és ha mosolyog, akkor semmi vész.
- Köszi. De most rohanok is. - mondtam, és elindultam olyan gyors tempóban, amilyenben csak tudtam. Hátra-hátra pillantottam útközben, ellenőrizve, hogy követ-e valaki. Befordultam a sarkon, és éppen hátrapillantottam, amikor nekimentem valakinek.
- Te sose nézem a lábad elé? - hallottam rosszalló kérdését, amikor majdnem hátraestem. Persze erre semmi esélyem se volt, mert villámgyorsan elkapta a derekamat, és visszahúzott, aminek az volt az eredménye, hogy a testünk teljesen összesimult. Ijedtségtől tágra nyílt szemeim megtalálták a csokoládébarna mélységet, és hagytam, hogy elvesszek az örvénylő mélységben.
- Hát ez így tényleg nagyon nehéz. De van egy ötletem. - lehelte halkan.
- És mi lenne az? - kérdeztem suttogva.
- Többet együtt lenni. Mostantól minden este meglátogatlak. Meg iskola előtt is. Sőt, ebédszünetben meglógunk. Előbb-utóbb csak összeszeded magad...
- Edward Cullen... - szóltam rá fenyegetően, és kibújtam az öleléséből. - Kikérem magamnak, ellen tudok állni neked. Nem tudom, hogy mit vagy úgy oda. Ez még csak az első nap, és nem tudod, hogy milyen nehéz eltitkolni a boldogságodat mindenki elől! - böktem meg a mutatóujjammal a mellkasát. - És nehogy azt hidd, hogy nincs annyi erőm, hogy most ne sétáljak el.
- Ugyan, kérlek. - nevetett a hirtelen előtörő haragomon. - Rendben. Akkor legyen az, hogy megpróbálok nem elbűvölő lenni, te meg tartod magad, és nem borulsz a karjaimba... Bár kedvemre való lenne. - vigyorgott, nekem pedig dühösnek kellett volna lennem rá, de nem ment. Persze ezt a világért se árulnám el neki.
- Rendben. - nyújtottam a jobbomat. - Megegyeztünk.
- Ahogy óhajtja hölgyem. - mondta mosolyogva, és ahelyett, hogy kezet ráztunk volna, csókot nyomott rá, és közben mélyen a szemembe nézett.
Sarkon fordultam, és már épp indultam volna, amikor hirtelen előttem termett, és tett felém egy lépést. Rögtön hátrálni kezdtem, és pár lépés után a falnak ütköztem. Kezeit a falnak támasztotta, hogy még véletlenül se tudjak elszökni. Sarokba szorított.
- Azt hitted, hogy ennyivel megúszod?
- Reménykedtem... - suttogtam.
- Ez nem jött be... - kuncogott, és ajkai rátaláltak az enyémre. Mohón, szenvedélyesen csókolt meg, de egy pár pillanat múlva elhúzódott. Nem értettem, hogy mi a baj, kezeim közé fogtam az arcát, de elhúzódott, és lefogta a a karjaimat.
- Mennem kell. Jönnek a barátaid. Vigyázz magadra. - nyomott a számra egy utolsó rövid csókot, és már ott sem volt.
- Lily! Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte Emma meglepődve.
- Csak egy kis egyedüllétre vágytam. - húztam el a számat rosszkedvűen.
- Jaj, barátném. Gyere, a legjobb gyógyszer a bánatra a dobos torta. Az most a desszert.
- Nem szeretem.
- Akkor a marcipános torta.
- Azt se szeretem...
- Nehéz eset vagy, ugye tudod? - vigyorgott Nat.
- De nem baj, mi így szeretünk. Na, gyere. - húzott maga után Emma, és én közben elhatároztam, hogy ki fogom bírni ezt az egészet.
A kedd ugyanúgy telt, mint a hétfő, azzal a kivétellel, hogy most megkértem a barátnőimet, hogy ebédidőben hagyjanak egy kicsit egyedül. Edwarddal bementünk az erdőbe, így senki se láthatott meg minket. Úgy éreztem, hogy az öröklét is kevés lenne nekem, ha vele tölthetném. Abba meg egyenesen borzalmas volt belegondolni, hogy öregszem. Mesélte apa egyszer, hogy Bella is ebben a cipőben járt, de belőle vámpír lett. Belőlem viszont csak azzal a feltétellel lehetne vámpír, hogy többé nem láthatom apámat. De nem tehetem ezt vele, mert akkor teljesen összetörném a szívét. Mivel nem láttam megoldást erre a problémára, így inkább nem is foglalkoztam vele. Tudtam, hogy valamikor majd ismét elő jön ez az egész, és egyszer majd választanom kell.
A szerda rosszul kezdődött, mert Edward nem jött iskolába. Hét ágra sütött a nap, de neki az nem ártott, így nem értettem, hogy miért hiányzik a suliból. Szomorúan ültem végig az órákat, és az ebédszünetet is. Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva. Morcosan szálltam be a kocsimba, és a szokásos útvonalon száguldottam haza. Az egyik lámpa pirosra váltott, és meg kellett állnom. Magamban bosszankodtam, hogy ennyit kell várni, amíg átvált, amikor a visszapillantó tükörben megláttam az ezüst Mazdát. Fényszórói megvillantak, és amint zöldre váltott a lámpa, megelőzött. Követtem a Cullen házig, és durcásan szálltam ki a kocsimból.
- Szia kedvesem. - jött felém mosolyogva.
- Szia Edward. Mit akarsz? - dőltem neki az autómnak.
- Sajnálom, hogy ma nem mentem be, de lassan itt a péntek, és el kell rendeznünk mindent.
- Oh... És mit találtatok ki? - enyhültem meg, és türelmetlenül faggattam a tervekről.
- Beszéljük ezt meg bent, rendben? - karolt át, és már sétáltunk is a ház felé.
- Bocsáss meg, hogy elrontottam a napodat. - állított meg az ajtó előtt.
- Semmi baj. - mondtam mosolyogva. Könnyed csókot lehelt ajkaimra, és én örültem, hogy végre mosolyogni látom.
- Köszönöm. - suttogta, és megfogta a kezemet, hogy bevezessen az otthonukba, ahol a többiek már vártak minket.

2009. október 11., vasárnap

11. fejezet: Nyugtalanság és titokolózás (2. rész)

Másnap reggel már kilenc előtt felkeltem. Ahogy kinyitottam a szemem egyből Edward jutott az eszembe, és úgy éreztem, hogy már egy mosolyáért is megérte megszegni az ígéretemet. Eszembe jutott, hogy hogyan nézett ki, amikor hosszú idő után újra megláttam. Soha többé nem akarom, hogy ilyen szomorú legyen. Bármit megteszek, hogy boldognak lássam, és ha velem a legboldogabb, akkor örökké itt leszek neki. Miután ezt megígértem magamnak, tovább gondolkodtam a tegnap történteken. A nagy meglepetés, amikor beléptünk Rosalieval az ajtón, az elfelejtett szülinapom, és a rögtönzött parti... El sem tudom képzelni, hogy miként tudott Alice és Bella elintézni mindent. Miközben a tegnapi napom boldog pillanatain merengtem, leültem a fésülködő asztalomhoz. Felemeltem a kezem, és félve megérintettem a méregdrága karkötőt, amit Edwardtól kaptam. Ahogy rásütött a nap, a fény csillogva verődött vissza róla. Majd' kiugrottam a bőrömből, amikor rá gondoltam, és már alig tudtam kivárni a holnapot. Volt egy olyan érzésem, hogy a mai nap lassan fog eltelni...
Gyorsan felöltöztem, és dudorászva indultam le nagyapához. Széles mosollyal üdvözölt, miközben a reggelit készítette, én pedig mint egy balerina, odatáncoltam hozzá, és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára. Nem kérdezte, hogy miért vagyok ilyen boldog, valószínűleg azt hitte, hogy az ajándékaim miatt van az egész. Pedig ha tudta volna az igazat...
Lehuppantam a székre, és szedtem egy nagy kanállal a tojásrántottából. Nagyapa is leült a székére és követte a példámat. Mosolyogva figyelte minden mozdulatomat, de tudtam, hogy egy szép csendes reggelivel nem úszom meg a dolgot. Nagyot sóhajtott, és a gyanúm beigazolódott, amikor meghallottam az első mondatát.
- Örülök, hogy a tegnapi nap felvidított, és nem vagy már annyira szomorú amiatt a fiú miatt - nézett rám óvatosan, mint aki attól fél, hogy emiatt rossz kedvem lesz.
- Igyekszem. De ha eszembe juttatod mindig, akkor nem tudok szabadulni a gondolattól... - mondtam bánatosan. Így mindenkinek egyszerűbb volt: nekem nem kellett róla hazudnom annyit, neki meg nem kellett néznie a megjátszott szomorúságomat. Áldottam az eget, hogy ilyen jó színész vagyok.
- Persze, rendben. Szóval... nagyanyád meghívott magához? - próbálta terelni a témát, de nekem ettől nem lett jobb, mert ismét jöttek a hazugságok.
- Igen. Nagyon szeretném már látni őt. Régen találkoztunk. Meg néha jó kiszabadulni az állandó felhőréteg alól. - vontam meg a vállam.
- Igen, igazad van. Pénteken elkérjelek az iskolából? Szívesen kikísérlek a reptérre. Gondolom apád is ott akar majd lenni. Tudod mennyire nem szereti, ha távol vagy tőle. Te vagy a mindene.
Te jó ég! A reptéren bajok lesznek, ha apa is ott lesz. A végén még kiszimatolja, hogy nem egyedül megyek. Sürgősen beszélnem kell majd Edwarddal, hogy mi legyen a pénteki repüléssel. Nem találkozhatnak..
- Majd még megbeszéljük. Fel kell még hívnom a nagyit és meg kell néznem, hogy mikor indul a gép. - mondtam neki, de az eszem már teljesen máshol járt. Elképzeltem, ahogy a reptéren sikerül meglógni apáméktól, és LA-ben sétálunk Edwarddal a tengerparton a naplementét nézve...
- ... Nem örülök neki, hogy mész. Majd hívd fel nagyanyádat, és megbeszéljük a részleteket. - rántott vissza nagyapa monológjának a vége a képzeletemből. Bocsánatkérően mosolyogtam rá, amikor megszólalt a telefonom fent az emeleten. Még jó, hogy ilyen hangosan csörög, legalább a ház másik feléből is hallom, ha hívnak. Felrohantam a lépcsőn, és rávetődtem az ágyra, hogy megkeressem a telefonom, de csak pár perc után sikerült megtalálnom. Zihálva vettem fel, meg se néztem, hogy ki hív.
- Hallo?
- Lily... - hallottam meg a legszebb sóhajt a világon.
- Edward. Tegnap próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Jaj, annyi mondanivalóm van... - hadartam.
- Nyugi... Ne idegeskedj. Minden rendben lesz. - mondta bársonyos hangon, amitől rögtön nyugodtabb lettem.
- Sajnálom, hogy nem találkozhatunk ma. De az apám feltétele, hogy ha vele töltöm a mai napot, akkor jövő hét hétvégén elmehetek a nagyihoz.
- Semmi baj. Csak... hiányzol. - mondta szomorúan, nekem meg majd' megszakadt a szívem. Már majdnem megígértem neki, hogy nem megyek La Pushba, hanem vele töltöm a mai napot, amikor meghallottam apám kocsiját lefékezni a házunk előtt.
- Jöttek érted.
- Igen. De majd holnap találkozunk. Bár egy kicsit furcsa lesz, mert úgy kell majd tennünk, mintha nem is...
- Tudom. De lehet, hogy addig nem bírom ki. A holnap nehéz lesz, de majd megoldjuk. Vigyázz magadra, drága Lily.
- Te is. - mondtam, és abban a pillanatban halkan kopogtak az ajtómon, és bejött apám. - Mennem kell, itt van apa. Szia. - hadartam gyorsan, és letettem, mielőtt válaszolhatott volna.
- Szia kincsem! - ölelt meg Jake. - Kivel beszéltél?
- Az egyik osztálytársammal. - mondtam, és gondolatban megdicsértem magam, hiszen most nem is hazudtam neki.
- Mehetünk? - kérdezte izgatottan.
- Ejha. Miben mesterkedsz? Nem ugrok veled fejest a szikláról... - mondtam gyanakodva.
- Nem is fogsz. - mondta felháborodva. - De azért még motorozni lehet... - húzta vigyorra a száját.
Erre csak mosolyogni tudtam, és megkértem, hogy menjen ki a szobából, mert a motorozáshoz nekem bizony farmer kell. Ráérősen öltöztem át, és felvettem egy meleg pulcsit is. Nem kéne pont most megfáznom...
Vigyorogva bukdácsoltam le a lépcsőn, és lássatok csodát, nem estem el. Kezdett egyre jobb lenni az egyensúlyom. Gyorsan elköszöntünk nagyapától, és már száguldottunk is apám háza felé.
Egész nap motoroztunk, bejártuk Forks környékét, és elmentünk Port Angelesbe is. Ott ebédeltünk és elmentünk a céllövöldébe, ahol apa győzött, de csak azért, mert jobb a látása. Megjátszott sértődöttséggel huppantam le egy padra, de ő megragadta a karomat, és feldobott a hátára.
- Nem gondolod, hogy ehhez már túl öreg vagyok? - kérdeztem nevetve. - Na, tegyél le...
- Nekem mindig az a szép kis ötéves maradsz, aki ha fagyit evett, akkor az egész arca olyan lett. Nocsak, egy fagyizó. Nézzük, vajon még mindig meglátszik rajtad, ha fagyit eszel? - kérdezte hahotázva. Megvette a fagyit nekem, és én egyetlen szó nélkül az orrába nyomtam.
- Na, ki nem tud normálisan enni? - vágtam vissza, és bele bokszoltam a bicepszébe. Természetesen az én emberi erőm meg se kottyant neki. Ő nem ütött vissza, csak bosszúsan nézett rám.
- Van egy zsebkendőd? - kérdezte összeszorított fogakkal. Nagyon vicces volt fagyis orral, viszont a nagyon égő az volt, hogy egy csomó szép anyuka állt még a sorban, és mind őt bámulta.
- Természetesen. - nyújtottam felé a zsebkendőt, ami a zsebemben volt. Megkönyörültem rajta, látva a sok nő vágyakozó pillantását. Kicsit zavart, hogy így néznek rá, de hát akinek az apja ilyen helyes és fiatalos, mint az enyém...
A nap további részében elmentünk La Pushba, ahol beszélgettem a falka többi tagjával, és a délután lassan véget ért. Megjátszott ásításomat látva apa felajánlotta, hogy hazavisz, de nem volt valami könnyű ezt kimondania, mert ha rajta múlott volna, akkor még nála laknék. Eszem ágában sem volt újra nála élni, hiszen akkor hogy találkozom Edwarddal?!
Rábólintottam az ajánlatára, és elköszöntem a többiektől. Már sötét volt, amikor leparkolt a házunk előtt.
- Köszönöm a mai napot. Jó volt végre kimozdulni otthonról.
- Én is köszönöm. Már rég motoroztam. - mosolyogtam.
- Jövő héten akkor LA?
- Igen, de még beszélnem kell nagyival. Lehet, hogy ki se kell kísérnetek a reptérre... - próbálkoztam, de hiába.
- Szó se lehet róla. Legalább odáig hadd kísérjelek el. Így is majd szétvet az ideg, hogy egyedül fogsz repülni. Ahogy odaérsz azonnal hívj fel! Ígérd meg, Lily.
- Oké, rendben. Megígérem. - mondtam, és kinyitottam a kocsiajtót. - Jó éjt apa!
- Jó éjt kincsem. - nyomott a homlokomra egy puszit, és kiszálltam az autóból.
Ahogy beértem a házba, a kocsi már ott sem volt. Gyorsan üdvözöltem nagyapát, és már szaladtam is fürdeni, hogy minél hamarabb ágyba bújhassak. Miután végeztem a tisztálkodással, bementem a szobámba, de a villany nem volt felkapcsolva. Tapogatózva kerestem a kapcsolót a sötétben, amikor valami hozzáért a karomhoz. Ijedtemben felsikkantottam, és abban a percben megláttam, hogy aki hozzám ért, az nem más, mint Edward.
- Lily... - kiáltott lentről nagyapa, és már trappolt is fel a lépcsőn.
- A fenébe... - mondta Edward halkan, és eltűnt a szemem elől.
Nagyapa pár másodperc múlva berontott a szobámba, és felkapcsolta a villanyt.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Semmi... csak egy.. egy pók. - rögtönöztem valamit.
- Ja, hát akkor oké... - fújta ki a levegőt. - De ne félj tőle, ő jobban fél tőled, hidd el.
- Könnyű azt mondani. Jó éjt, nagyapa.
- Jó éjt.
Lehuppantam az ágyra, és megvártam, amíg becsukódik az ajtó. Igyekeztem megnyugodni, de nem tudtam, hogy most Edward valóban itt volt, vagy csak a képzeletem játszott velem. Reménykedtem benne, hogy az első az igaz...
- Edward Cullen... - szóltam dühösen. - ilyet soha többé ne csinálj. - fejeztem be a mondatot, de nem jött válasz. Kezdtem kételkedni saját épelméjűségemben, amikor megláttam az ablakom előtt.
- Hé, jól vagy? - mentem hozzá közelebb, és a vállára tettem a kezem.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Én csak... nem bírtam tovább. Látnom kellett téged. - fordult szembe velem, és átölelt.
- Semmi baj. Csak nem sűrűn lopóznak be férfiak a szobámba... - kuncogtam.
- Reméltem is. Milyen volt a mai napod? - kérdezte halvány mosollyal az arcán.
- Tulajdonképpen jól szórakoztam apámon. Meg végre motorozhattam. - mosolyogtam, mire az utolsó mondatra morgott egyet.
- Tudom, hogy nem szólhatok bele, de jobban örülnék, ha nem motoroznál. - mondta összeszorított fogakkal.
- Ugyan már Edward. Nem vagyok törékeny porcelán baba. - löktem el magamtól.
- Tudhatnád, hogy számomra az vagy. - mondta, és felkapott az ölébe. Odasétált az ágyamhoz, leült és elkezdett ringatni.
- Nem kell még a széltől is óvni. Nagylány vagyok már, aki tud vigyázni magára. - mondtam lágyan. Imádtam motorozni, és örültem volna, ha megérti és elfogadja.
- Igen? Ha nincsenek hihetetlen gyors reflexeim és nem fékezek le, akkor szerintem nem élted volna túl azt a karambolt. - vont magához, és szorosan átölelt.
- És ha most nem engedsz a szorításodon, akkor ezt se élem túl. - vigyorogtam rá.
- Oh, elnézést.
- Szóval... hogy hogy itt vagy? A szüleid... - kérdeztem, de nem tudtam befejezni, mert a következő pillanatban ajkai megtalálták az enyéimet. Puhán csókolt meg, mintha ez lett volna az első csókunk. Karjaimat a nyaka köré fontam, és egyre vadabban, követelőzőbben csókolt. Kezeimmel a hajába túrtam, de pár másodperc múlva kénytelen voltam elszakítani ajkaimat az övéitől, hogy levegőhöz jussak. Mohón kapott utánam, és a kezei a hátamról a derekamra csúsztak közben. Fogalmam se volt, hogy hogyan tudnánk megállni, de amikor óvatosan az ágyra rakott már nem is akartam abbahagyni. Testünk egymáshoz simult, és már kezdtem elveszíteni a fejemet, amikor végre választ kaptam a kérdésemre.
- A szüleim bármelyik percben észrevehetik, hogy meglógtam. - mondta lihegve.
- Te... - kezdtem, de nem ment még a beszéd. A szívem olyan tempóban verdesett a mellkasomban, mint egy fogságba esett pillangó. Edward ráhajtotta a fejét, és hallgatta egyedi dallamát. - Szóval... Neked sikerült meglógnod egy olyan házból, ahol olyan emberek élnek, akik a legkisebb zajra is felfigyelnek?
- Rose segített... - mondta vigyorogva, és apró csókokkal araszolt végig a nyakamon felfelé a számhoz.
- Úgy már könnyű... - nevettem.
Lassan hajolt felém, de a mozdulat félbemaradt, mert megcsörrent halkan a telefonja. Lemondóan sóhajtott, és fejcsóválva nézte meg, hogy ki hívja.
- Igen? - motyogta a telefonba, és a következő pillanatban már le is rakta.
- Mennem kell. - húzott fel az ágyról, és az ablakhoz sétáltunk. - Holnap remélem majd tudunk egyedül lenni pár percet. - mondta csillogó szemekkel.
- Én is. Vigyázz magadra. - búcsúztam el tőle, ő pedig megfogta a kezeimet, óvatosan felemelte mindkettőt, és rájuk lehelt egy-egy csókot.
- Szép álmokat szerelmem. - kaptam egy utolsó csókot az ajkaimra, és már ott sem volt.
- Neked is... - motyogtam, miközben az ágyamhoz sétáltam, és ahogy ledőltem rá, szinte azonnal el is aludtam.

2009. október 4., vasárnap

11. fejezet: Nyugtalanság és titkolózás (1. rész)

Máskor biztosan tövig nyomtam volna a pedált, de most csigalassúsággal haladtam apám házához. Végig attól rettegtem, hogy a farkasok fejlett szaglásukkal rájönnek, hogy hol is jártam ma délután. Az idősebb Edward szerint nem fogják megérezni az illatukat. Nem értettem, hogy miért gondolja így, de bíztam benne, és nagyon reméltem, hogy igaza lesz.
Az utolsó pár méteren már gyorsítottam, hiszen rögtön feltűnt volna apámnak, ha nem a szokásos tempómban haladok. A karkötőmet eltakartam a pulcsimmal, legalább ezzel ne kelljen majd trükköznöm, bár már meg volt a B tervem arra az esetre, ha esetleg valaki meglátná.
Nem kellett arra ügyelnem, hogy elrejtsem a boldogságomat, mert jelen pillanatban inkább az idegesség uralkodott rajtam. Viszont ez se volt valami jó, mert egy békés Port angelesi nap után inkább nyugodtnak kellene lennem. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de ezúttal sokkal nehezebb dolgom volt, mint bármikor máskor.
Odasétáltam a házhoz, de nem nyitott senki ajtót. Furcsálltam a dolgot, hiszen apa mindig meghallja, ha jövök, és már akkor kirohan a házból, amikor én még csak a kocsimból szállok ki. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a házba. Végigjártam a konyhát, a nappalit, az egész felső emeletet, de nem találtam sehol senkit. Bosszúsan vettem elő a mobilomat, és tárcsáztam Jake számát.
- Halló? - szólt bele a telefonba nevetve.
- Merre vagy? Már jó tíz perce itt vagyok nálad... - vágtam rögtön a közepébe szemrehányóan.
- Gyere a partra. - hallottam a rövid választ, és mielőtt válaszolhattam volna, a vonal megszakadt.
Mérgelődve szálltam be a kocsimba, de igazából örültem, hogy kapok még egy kis időt arra, hogy összeszedjem magam.
Mire a partra értem, már besötétedett. Nem volt még annyira hideg, mégis fázósan húztam össze a mellkasomon a pulóveremet. Ráérősen sétáltam a part azon része felé, ahol tábortüzet láttam. Senkit se találtam ott, gondoltam leülök, és várok, amíg idejönnek. A tűz melegénél rögtön feloldódtam, már hideg fejjel tudtam gondolkodni. Pár perc elteltével az erdő fái közül mozgó alakokat láttam közeledni. Beindult bennem a védekező ösztön, és felpattantam a helyemről. A következő pillanatban már mosoly terült szét az arcomon, mert felismertem a felém tartó embereket. Kórusban énekeltek, mint Cullenék, mégis annyira más volt az egész.
- Boldog születésnapot drágám! - ölelt át apám. Visszatartottam a levegőt félelmemben. Csak észre ne vegye. Legyen Mr. Cullennek igaza. Bármit megadok, csak ne bukjak le. - fohászkodtam gondolatban. Mikor elengedett, és széles mosolyt kaptam üdvözlésül, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Ezután már lehetőségem volt megpillantani a többieket is. Eszméletlen, de mindenki ott volt. Az összes farkas, a barátnőim, és nagyapa is. Mindenkit kellőképpen üdvözöltem, és láttam, ahogy Emily és Sam egy hatalmas tortát egyensúlyozva közelednek felém.
- Te jó ég! Ez egy egész falunak elég lenne... - nyílt tágra a szemem.
- Szerintem el fog fogyni... vigyorgott apám, a falkára sandítva. Mindenki nevetett, és végül jött a hagyományos ceremónia: kívánnom kellett, aztán elfújni a gyertyát. A fényképezőgépek folyamatosan kattogtak, és a tortát is sikerült kiosztani. Apámnak igaza volt, a torta pillanatok alatt elfogyott. A tábortűz körül ültünk, és mindenki beszélgetett a szomszédjával. A lányok  boldognak tűntek, és úgy láttam, hogy ez a bevésődés dolog jobban összehozta őket. Elgondolkodva bámultam a tüzet, amikor nagyapa mellém ült.
- Jó estét kisasszony. Szabad ez a hely? - kérdezte, mire csak mosolyogni tudtam. - Sajnálom, de az ajándékodat nem tudtam elhozni, mert túl nagy...
-  Jaj, nagyapa. Nem kellett volna... - kezdtem bele, de Emma félbeszakított.
- Lily, ne csináld... Boldog szülinapot! - nyújtott felém egy téglalap alakú becsomagolt tárgyat.
- Em...
- Csak nyisd ki...
Engedelmeskedtem neki, és egy gyors mozdulattal letéptem a csomagolópapírt az ajándékról. Mikor észrevettem, hogy mit is tartok a kezemben, az állam a földig zuhant. A Büszkeség és balítélet egyik viharvert régi példánya volt az. Hitetlenkedve pillantottam Emmára.
- Ez...
- Úgy bizony. Tudom, hogy már régóta keresed.
- Annyira... köszönöm! - borultam a karjaiba.
Legjobb barátnőm ajándéka után következett a többi. Nathalietól néhány CD-t kaptam, és a farkasoktól egy szélcsengőt, amin minden egyes figurát a falka egy-egy tagja faragott ki. Volt rajta hold, farkas, virág, szívecske, hal, csillag, és még megannyi ábra. Már csak Jacob ajándéka volt hátra, és én sejtettem, hogy direkt őt hagyták utoljára.
- Isten éltessen sokáig... - nyújtott felém egy hosszúkás ékszerdobozt. A szívem egyre gyorsabban vert, mert már tudtam, hogy mit fogok látni, ha kinyitom. Felpattintottam a dobozka tetejét, de amit elképzeltem az imént, meg se közelítette azt a nyakláncot, ami a dobozban lapult. Színtiszta arany volt az egész, és a vékony láncon lógott egy medál. Kivettem, hogy alaposabban is megnézhessem, és rögtön fel is ismertem a falka jelét. Aprólékosan ki volt dolgozva, egy profi munkája volt. Apa kivette a kezemből, és tágra nyílt szememmel mit sem törődve, mögém sétált és rám adta. Segítettem neki azzal, hogy felemeltem a hajamat, de ez rossz ötlet volt, mert a pulcsin ujja felcsúszott, és a karkötőmet egyből kiszúrta.
- Hát ez meg honnan van? - kérdezte meglepődve.
- A nagyitól érkezett ma egy csomagom, és ez volt benne, meg ruhák, és... - hazudtam, de az utolsó dolgot már nem tudtam kinyögni.
- És? - lépett elém nagyapával együtt. Mély levegőt vettem, mert tudtam, hogy muszáj lesz erről is hazudnom.
- Kaptam még egy repülőjegyet Los Angelesbe. Szeretné, ha meglátogatnám... - mondtam lesütött szemekkel, aztán felnéztem. Nem pont ezt a reakciót vártam...
- Hát.. rendben. Ha el szeretnél menni hozzá, akkor szívesen kikísérünk a reptérre. De csak akkor, ha a holnapi napot velem töltöd, és oda csak majd jövőhét hétvégére mész. - vigyorgott Jake.
- Hát persze. - öleltem magamhoz. - köszönök mindent.
- Jacob, azért ma este otthon aludhat? Szeretném neki odaadni az ajándékomat én is... - húzta el a száját nagyapa.
- Természetesen. Holnap reggel várlak. - adott két puszit, és a többiek felé tolt, hogy menjek elköszönni tőlük is. Mire az egész bandát végigjártam, már csípős hideg volt, így nagyapával gyorsan beszálltunk az autómba, és hazamentünk. Otthon felkísért a lépcsőn, és amikor megálltam a szobám ajtaja előtt, még mindig ott volt mellettem.
- Látni szeretném, hogy örülsz-e az ajándékodnak... - magyarázta kérdő pillantásomat láva. Beléptem a helységbe, és rögtön megláttam a vadi új tárgyat.
- Ez egy...
- Igen, egy fésülködő asztal... - mosolygott a nagy örömöt látva az arcomon.
- Ez annyira gyönyörű... - odamentem a bútorhoz, és végigsimítottam rajta.
- Egyedi. Saját kezűleg készítettem. - mondta büszkén. Meghatódottságomban meg se bírtam szólalni, csak megöleltem, egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Magadra is hagylak a tükröddel. Jó éjszakát bogaram.
- Jó  éjt nagyapa! - köszöntem el, még mindig az ajándékot bámulva. Már nagyon álmos voltam, így gyorsan elmentem fürdeni, aztán bebújtam az ágyamba. Végiggondoltam a mai napomat, és akkor jöttem rá, hogy Edwardot fel kéne hívnom a holnapi nap miatt. Pár perc elteltével már ki is csörgött a telefon, de nem vette fel. Bánatosan kezdtem el neki írni egy sms-t. mikor végeztem, jó szorosan magam köré tekertem a takarót, hogy még véletlenül se érjen hideg, és boldogságban úszva merültem álomba.