10. fejezet: Boldogság és félelem (2. rész) Id. Edward Cullen szemszögéből:

Hallottam, ahogy becsukódik a szobaajtó, és érdeklődve fordítottam felfelé a szemeimet, miközben füleltem.
- Nem mondták még neked egyszer sem hosszú életed során, hogy illetlen dolog hallgatózni? - mondta szemrehányóan az én szépséges feleségem, és csúnyán nézett rám. Gyönyörű volt,  még így, mérgesen is. Hallottam Lily gondolatait, és úgy véltem, hogy érdekes rész fog következni.
- Csss... hallgasd... - tettem a szájára a mutatóujjamat. Most már ő is fülelt, annak ellenére, hogy nem helyeselte, amit teszünk. Hallottuk, ahogy a lány szíve nekilódul, és oly őrült iramot kezd el diktálni, mint Edwardnak.
- Hé, ez nem ér! Nem varázsolhatsz el mindig. Nem játszol tisztességesen Edward Cullen... - vigyorogva néztem életem értelmére, hiszen nekünk is hasonló szituációink voltak, amikor még ember volt. Mennyi hasonlóság, és mégis mennyire mások...
Az egész család jóízűen kuncogott a hallottakon.
- Hát igen Bella, te is sokszor voltál már ilyen helyzetben. Te tudod csak igazán, hogy milyen is "elbűvölve" lenni. - hahotázott Emmett, és én se bírtam már visszatartani a nevetésemet. Milyen büszke voltam magamra, hogy ezeket a reakciókat csak én tudtam kicsalni belőle. Még az az átkozott kutya se tudott utolérni, amikor nem voltam itt... Hirtelen ismét felszínre törtek a régi emlékek, és lehervadt a mosoly a képemről. Legszívesebben a fejem vertem volna a falba (ha nem tudom azt, hogy a falnak nagyobb baja esne ettől), hogy elhagytam. Voltam olyan gyáva és felelőtlen, hogy még nagyobb veszélybe sodortam. Sose fogom megbocsájtani magamnak...
Bella rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel, és már kezdtem azon gondolkodni, hogy átvette a képességemet, mert a kezei közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Ami volt, elmúlt. Ne rágódj ezen többé. Örökké együtt. Rendben? - suttogta, és én csak bólintani tudtam. - Figyelj... - nézett felfelé ő is most már, és még időben elkaptam a legfontosabb részét a beszélgetésüknek.
- Ez nem vicces! Mindig ezt csinálod... - hallottam Lily bosszankodását.
- Ugyan. Te minden egyes másodpercben százszor jobban elvarázsolsz engem. - mondta nevetve gyermekem, aztán komoly hangnemre váltott. - Figyelj... - hallottuk, ahogy odamennek a zongorához, és leültek. - Úgy éreztem egész eddigi... létezésem során, hogy különleges, és főleg kívülálló vagyok. Persze nagyon boldog voltam, hiszen a családomtól mindent megkaptam, amire csak szükségem volt, de éreztem, hogy hiányzik valami, amit sose tudnak megadni. Amikor legelőször megláttalak, nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem is tudom, hogy miként magyarázhatnám el neked. Sose éreztem így senki iránt ezelőtt. Értetlenül vizsgálgattam az iskolában a belsőmet. Valójában úgy éreztem magam, mintha a testemen kívül lebegnék. Aztán hazajöttem, és Jasper és apám rögtön tudták, hogy mi a helyzet, és elmagyarázták a dolgokat. Amióta megértettem, hogy mik ezek a különös hatások és érzelmek, azóta nem érzem magam kívülállónak. Boldogabb vagyok, mint valaha, és nem érzem, hogy bármi is hiányozna az életemből. Átlagos, boldog és szerencsés... lénynek érzem magam. Nem zavar, hogy nem szeretem annyira az emberi ételeket, mint az állati vért. Nem zavar az sem már, hogy 5-6 év alatt teljesen felnőttem, és annyi idősnek nézek ki, mint a szüleim, sőt, az összes többi családtagom. Az összes eddigi aggodalmam elszállt, és addig nem is fognak visszajönni, amíg te itt vagy velem. Létezésem végre értelmet nyert általad. Te vagy az, aki teljessé teszi az életemet, akitől színes a világ, aki miatt minden reggel felkel a nap. Rengeteg megmagyarázhatatlan és bonyolult érzés kavarog bennem, de van egy, ami kiemelkedik a masszából, és uralkodik a többi jelentéktelen felett. A világom középpontjába kerültél. - mondta csendesen.
A nappaliban mindenki lefagyott. Elképedve néztünk egymásra a feleségemmel. Ezeket nekünk sose mondta el a fiúnk. Sokkal fejlettebb érzelmekkel rendelkezett mindig is? Hiányzott neki a szerelem? Mióta? Hogyan? Úgy érzi, hogy kívülálló? Beleláttam a fejébe, de ezeket a gondolatokat még sose hallottam....
- Úgy néz ki, hogy valakinek van egy másik képessége... - mondta Jasper, látva megrökönyödött arcomat.
- Tessék? - kaptam felé a fejemet.
- Edward... a fiad elrejtette ezeket a gondolatokat előled, és mellesleg előlem is elrejtette az érzelmeit. - mondta halvány mosollyal az arcán.
Nem tudtam neki válaszolni, mert hallottam, ahogy Lily szíve minden eddiginél gyorsabban vert.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Edward aggódva szerelmétől.
- Semmi baj, csak ezt nem vártam. Meglepődtem.
- Oh, vagy úgy. Nos, akkor most remélem ez is ilyen reakciót vált majd ki belőled, mint a monológom... - szólt a válasz, és hallottam, ahogy feláll, és előhúz valamit a zsebéből. Nem volt nehéz kiolvasni a gondolataiból, hogy mi van a kezében. Egy fekete dobozt szorongatott, amiben egy gyémánt karkötő volt, smaragdkövekkel. Büszkén vigyorogtam, hiszen ebben is rám hasonlított. Ő is mindent meg akart adni annak, akit szeret. Remélem Lily nem utasítja majd vissza. Az én Bellám megtiltotta nekem anno, hogy bármiféle ajándékot vegyek neki. Meg is kérdeztem, hogy ugyan miért, de csak azt a választ kaptam, hogy ő nem tud nekem semmit adni, és én már azzal többet adok neki, hogy szeretem. Nem értettem, hogy tulajdonképpen mit is képzelt. Nem én voltam a főnyeremény, hanem Ő. Bár neki pont az ellenkezője volt a véleménye.
Megint egyre gyorsabban vert a lány szíve, én meg már kezdtem aggódni, hogy a végén még megáll.
- Az isten szerelmére Edward, szívrohamot fog kapni... - mondtam szemrehányóan fiacskámnak, mert tisztában voltam vele, hogy hallja.
Tudom apám, de gondold végig... Emmett bácsitól hallottam, hogy anno miket műveltél anyám szívével... - hallottam Edward gondolatait. Hirtelen elfogott a harag, és legszívesebben kivágtam volna drága fivéremet a nappali egyik falán. Igyekeztem uralkodni magamon, hiszen azzal hatalmas zajt csapnánk, és azt biztos nem köszöntem volna meg fiacskámnak, amit akkor kapok, ha elrontom az ő tökéletes pillanatát.
- Emmett... ha megkérhetlek, többé ne ecseteld a fiamnak, hogy milyen hatással voltam az édesanyjára, mikor még ember volt. - sziszegtem, miközben remegtem az indulattól.
- Ó... bocsánat. - mondta megjátszott szomorúsággal, de a gondolataiból rögtön tudtam, hogy egyáltalán nem sajnálja.
Nem tudtam neki válaszolni, mert Lily meg-megálló szíve a frászt hozta rám.
- Nem tetszik? Másik jobb lenne? Csak egy szavadba kerül, és... - hadarta Edward, de a lány felállt, és megcsókolta. Úgy véltem, hogy ennyi éppen elég volt, sőt még sok is. Nem akartam mindent tudni.
Kivezettem szépséges feleségemet a házból, és átmentünk a saját kis kuckónkba. Az ajtónál járt már, amikor hirtelen felkaptam, és beléptem a mi kis birodalmunkba.
- A küszöbnél még mindig vannak kötelességeim... - villantottam rá a legszebb mosolyomat. Nem szólt semmit, csak bólintott, halvány mosollyal az arcán. Mélyen beszívtam a levegőt, és nem bírtam tovább, meg kellett kérdeznem...
- Észrevetted a hasonlóságokat? - tettem le a földre.
- Mármint köztünk és köztük? - kérdezte meglepődve.
- Igen...
- És mi a baj ezzel?
- Semmi, csak...
- Csak nem félsz Jacob Blacktől? - nevetett vidáman.
- Dehogyis félek, Bella. Inkább attól félek, hogy bántani fogja mindkettőjüket.Úgy értem, érzelmileg.
- Nem engedem, hogy Edwardnak baja essen. Ha kell, elbeszélgetek Jakekel. - igyekezett megnyugtatni, de ez nekem nem volt elég.
- Rendben. Csak nem akarom megint úgy látni, mint az elmúlt egy hónapban... - hajtottam le a fejem, és megannyi emlék árasztotta el elmémet. Edward az ablakban ül, és csak bámul maga elé, nem hajlandó vadászni, tör-zúz mindent, ami a kezébe akad, és utálja magát azért, ami.
- Ne gondolj a múltra. Most már mindenki boldog. Lily végre rájött, hogy nem tud nélküle élni. Ahogy én is beláttam, hogy az életem mit sem ér nélküled.
- És értem jöttél, az életedet kockáztatva Olaszországba... én kis buta bárányom...
- Ha te nem létezel, én se.
- Ez fordítva is igaz. Ezért mentem el a Volturihoz.
- És én ezért mentem utánad. - hajtotta a mellkasomra a fejét. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit akartam kérdezni tőle már napok óra, csak sose volt még rá alkalmam.
- Szeretném, ha őszintén elárulnál nekem valamit. Számodra milyen Lily illata? - hadartam, és mohón vártam a választ. Reméltem, hogy a sejtésem beigazolódik.
- Hát... nekem... - sütötte le a szemeit, és tudtam, hogy ha még ember lenne, akkor most biztosan elpirulna.
- Szóval? - sürgettem.
- Olyasmi mint a tiéd. Mármint most sokkal jobban érzem az illatodat, de sokkal másabb, mint amit akkor éreztem, amikor ember voltam.
- Értem... - mondtam elgondolkodva.
- Miért kérdezted? - kíváncsiskodott.
- Csak mert érdekes jelenség a kis hölgy. Elvileg farkas illata kéne, hogy legyen, de mindenki számára más. Hogy is mondjam el... Mindenki a legcsábítóbb, legfinomabb illatot érzi, ha a közelében van. Én például a véred csodás aromáját érzem rajta, amikor tudom, hogy az már nem énekelhet nekem. Te pedig az én illatomat érzed ugyanúgy, mint amikor ember voltál. Jasper Alice aromáját érzi, mint amikor először találkoztak. Pontosan ugyan úgy. Nem tudom, hogy ez miként lehetséges, de nekünk ez nagyon jól jön.
- Ezt hogy érted? - kérdezte meghökkenve.
- Éreztél rajta valaha is farkas szagot? Amikor Jacob nem bírta tovább itt, és Lily egyedül maradt? - világítottam rá a lényegre.
- Nem...
- Pontosan. Mert Lily semlegesít minden illatot. Edward illatát se fogja megérezni a kutya.
- Hmm... Alice! - forgatta meg a szemeit, mikor hugicám mellé szökkent.
- Lily telefonja csörög... - mondta, és abban a pillanatban el is hallgatott a telefon. Az utolsó pillanatban még épp el tudtam olvasni, hogy az apja hívja. Ennyi elég is volt, nem akartam, hogy bajba kerüljön, így bármennyire is mérgesek lesznek ránk, muszáj lesz megzavarnunk őket.
Egy szempillantás alatt visszafutottunk a házhoz, és már a szoba ajtaja előtt voltunk, amikor ismét megcsörrent a telefon. Alice bekopogott, hogy ne legyen illetlen, de a fejében láttam, hogy legszívesebben berontana hozzájuk.
- Menj el Alice. - morogta Edward, és továbbra is kitartóan közelített ajkaival a lányéhoz.
- Lilynek telefonja van. Jakob Black az... - próbálkozott Alice, és ezúttal sikerrel járt.
Edward gyorsan az ajtónál termett, és a következő pillanatban már Lily előtt volt a csörgő telefon.
- Nyugi. Vedd fel. Addig csöndben leszünk. - nyomta a lány kezébe a mobilt.
- Hello? - szólt bele rekedt hangon.
- Szia drágám! Merre jársz? Nincs kedved átugrani édesapádhoz? - kérdezte Jake.
- Szia apa! Hát, még Port Angelesben vagyok, de ha gondolod, akkor beugrok, mielőtt hazamegyek.
- Rendben, akkor várlak téged. Vigyázz magadra. - mondta a kutya, és letette, mielőtt lánya válaszolhatott volna neki. Aztán Lilynek váratlanul eszébe jutott, amiről az imént beszéltünk Bellával.
- Te jó ég! - döbbenten fordult felénk.
- Mi a baj? - kérdezték kórusban tőle.
- Ha én most átmegyek La Pushba, akkor meg fogják érezni rajtam az illatotokat a farkasok... - mondta rémülten.
- Ha az elméletem helyes, akkor nem fogják. De ehhez oda kell menned, szóval javaslom, hogy indulj el, mert gyanús lesz, hogy ennyi idő alatt nem érsz oda. - mondtam mosolyogva.
Bocsánatkérően nézett a fiamra, aztán gyorsan felhúzta a cipőjét, és az ajtóhoz sétált.
- Köszönöm szépen az egész napot. Nagyon kedves tőletek, hogy megünnepeltétek ti is a szülinapomat. Meg az ajándékok.... Csodásak! - mondta hálásan az egész családnak.
- Igazán nincs mit, ez a legkevesebb. - mondta Esme.
Edward kikísérte az autójához, mi pedig a bejárati ajtóból integettünk, aztán magunkra hagytuk őket.

10. fejezet: Boldogság és félelem (1. rész) Id. Edward Cullen szemszögéből:

Az elmúlt egy órát ügyintézéssel töltöttem. Miután láttam, hogy a fiam mennyire boldog, és hogy ez az én Bellámat is mennyire boldoggá teszi, egy perc alatt eldöntöttem, hogy Alice homályos látomás-foszlányaira alapozok. Bella szomorúan nézett rám, amikor közöltem vele, hogy el kell mennem egy kis időre, de tudta, hogy a fiunkért teszem. Sietve pattantam be a Lexusomba, és elmentem a Port angelesi utazási irodába. A húgom látomásán keresztül láttam, hogy az ifjú szerelmes pár egy tengerparton sétál, aztán bevillant egy másik kép, amin a Sunset Boulvardon nézegetik a híres emberek csillagait. Rögtön tudtam, hogy csakis Los Angelesbe mehettek, így gyorsan megvettem a jegyeket, és már hajtottam is vissza Forksba.
Kedvesem már az ajtóban várt. Mire kiszálltam az autóból, már a motorháztetőre támaszkodott. Érdeklődve figyelte minden egyes mozdulatomat.
- Merre jártál? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Erre-arra... - feleltem vigyorogva. Imádtam, amikor féltékeny volt.
Nem szólt erre semmit, csak felpattant, és megszagolta a ruhámat.
- Egy nő? - hőkölt hátra, és én teljes szívemből nevetni kezdtem. Ez rá vall. Soha nem fogja elhinni nekem, hogy számomra Ő, és a fiunk jelenti a világmindenséget. Még mindig nevettem, amikor előhúztam a zakóm zsebéből a két repülőjegyet.
- Elutazunk? - mosolygott rám. Még mindig fusztráló volt, hogy nem látok bele a fejébe. Mennyi év szállt már el így. Nem telt el úgy nap, hogy végig ne gondoltam volna a történetünket. Az első nap, amikor azt hittem, hogy Ő egy démon, és azért jött, hogy tönkretegye mindazt, amit a családommal felépítettünk magunknak. Jót nevettem magamban ezen az ostoba feltételezésen. Hogy is lehetne Ő démon, amikor még az angyal szó se fejezi ki, hogy milyen csodálatos teremtmény. Egyedül azt sajnáltam, hogy elvettem a lelkét. Azóta, hogy ez megtörtént, igyekszem minden egyes nap jóvátenni ezt a hibát. Akármennyire is sajnálom és ostorozom magam, örülök neki, hogy világra hozta a gyermekünket. Szégyenlem magam amiatt, hogy nem akartam a saját gyerekemet, de túlságosan is féltettem Bellát. Végül a makacssága győzött, és azóta hálát adok az égnek minden egyes nap, hogy mind a ketten velem lehetnek egy életen át.
- Nem mi... ők. - mutattam a fiunk ablaka felé. Kérdően felvonta a szemöldökét, mire még jobban felnevettem. Hallottam közben, hogy lágy zongoraszó szűrődik ki a házból. Szerelmünk gyümölcse éppen azt a dallamot játszotta szíve választottjának, amit én tanítottam neki, amikor még egy éves sem volt. Megmosolyogtatott ez a tény. Az én kis családom különleges és tökéletes. Nem volt nálam boldogabb ember ezen a világon. - Alicenek voltak látomásai. Persze nem olyan tiszták, mint a mi esetünkben, hiszen ők mind a ketten félvérek, de azért látott egy-két dolgot. Például azt, hogy Los Angelesbe utaznak. Tőled pedig megtanultam, hogy nem kételkedünk Aliceben.
- Már épp itt volt az ideje. - vigyorgott rám, aztán hirtelen magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Régen leállítottam volna, nehogy kárt tegyek benne, de most már fordult a kocka, és jelen pillanatban még mindig erősebb volt nálam. Rutinosan emeltem fel a kezeimet, hogy lefogjam, de megelőzött, és a hátam mögé tekerte őket.
- A szokás hatalma édesem... - mosolyogtam erőszakosságán. Hiába lett erősebb, mint én, számomra még mindig az a törékeny lány marad, akit óvtam még a széltől is sok-sok évvel ezelőtt.
- Alice ide tart. - morogta durcásan. A következő pillanatban már hallottam is a fejemben drága húgocskám dudorászását, és azt is, ahogy végignéz a nappalin. Rutinos mozdulatokkal díszítette fel, és gondosan összeválogatott pár zacskónyi ruhát, amit Lilynek szánt. Most, hogy kicsit odafigyeltem a házra, hallottam, hogy mindenki tesz-vesz, és meglepődtem az egész család buzgóságán.
- Áh, megvannak a jegyek, ez az. Szerintem be is mehetünk, mert már idő van. - szökkent elém Alice, aztán választ sem várva karon ragadott miket, és bevonszolt  a házba. - Bújjatok el a nappaliban. Megyek is értük.
Hallottam, hogy az emeleten még mindig szól a zongora, és egy buzgón dobogó, meg egy lassú szív üti saját, de mégis összehangolt ritmusát.
- Alice... - kezdtem, de már ott sem volt. Úgyis már előre tudta, hogy mit akarok neki mondani. Kézen fogtam életem értelmét, és bevonultunk a nappaliba, ahol már az egész család várakozott. Útközben arra lettem figyelmes, hogy a lassabb szívdobogás felgyorsul, és Lily a nevemet suttogja... vagyis az utódom nevét. (Ilyenkor volt rossz, hogy ugyan az a nevünk.) Olyan gyöngédséggel ejtette ki ezt az egy szót, mint Bella, amikor először álmodott rólam. A következő pillanatban viszont már azt hallottam, hogy Alice bepofátlankodik, és már el is indultak lefelé. Láttam mit tervezett a húgocskám, és a lépcső aljánál végre is hajtotta a tervét. Hangosan kuncogtunk, amikor szegény lány magára maradt, és elindult megkeresni őket. Végül beért a nappaliba, és tátott szájjal nézett körbe. Ha nem látok bele a fejébe, akkor is tudtam volna, hogy mit gondol. Edward belekezdett egy ismerős dallamba a zongorámon, mindenki bekapcsolódott az éneklésbe, és együtt köszöntöttünk a legújabb családtagot szülinapja alkalmából.
Alice szokásához hűen nem bírt magával, és elindult Lily felé azzal a tortával, amit a távollétem alatt készítettek el. Felöltöttem a legkedvesebb mosolyomat, és a feleségemet átkarolva elindultam a szülinapos felé.
A zongora elhallgatott, és Edward már mellette is termett. Érdekes hasonlóságokat véltem felfedezni a fiatalok kapcsolata és a Bellával való kapcsolatunk között. Az én kisfiam pontosan ugyan azokat a mozdulatokat használta, amiket anno én, amikor Bella még ember volt.
- Jaj, igazán nem kellett volna... De tényleg. - hebegte Lily zavartan.
- Nem tetszik? - görbült le Alice szája.
- De igen, ez.. gyönyörű. Csak... - szegény nem tudta befejezni, gondoltam besegítek neki.
- Csak nem hitte, hogy ilyen kedvesek leszünk. - mondtam helyette, aztán válaszoltam az előbbi gondolatára. - De hidd el, Lily. Nekünk Edward a legfontosabb a világon, neki pedig te.
- Na, elég a fecsegésből. Kívánj valamit, és fújd el a gyertyát! - sürgette Alice.
A szülinapos következő gondolata az volt, hogy úgyse fog teljesülni, amit kíván, hiszen ezt én hallom. Mosolyogva szorítottam füleimre a kezeimet, és addig buzgó húgocskám gondolataira koncentráltam, amik izgatottan száguldoztak a kis fejében: "Vajon tetszeni fognak neki a ruhák? Remélem nem olyan zárkózott divat téren, mint Bella. Kell végre egy lány, akit öltöztethetek..."
Hatalmas mosoly terült el az arcomon Alice önző gondolatai hallatán, aztán arra ocsúdtam fel, hogy Lily elfújta a gyertyákat, és mindenki tapsol. Bekapcsolódtam én is, aztán Bella egyszer csak eltűnt mellőlem. Ijedten kaptam utána a fejemet, de csak a tortáig ment el, hogy felvágja, és adjon a fiataloknak egy-egy szeletet.
- Tessék drágáim. - nyújtotta feléjük a tányérokat, és visszajött mellém, amitől máris sokkal nyugodtabb lettem.
- Megkóstolod? - szúrt a villájára egy tortadarabot Edward.
- De hát ugyanaz mind a kettő... - kacagta a lány önfeledten.
- Honnan tudod te azt? Lehet, hogy nem... - mosolygott, és kitartóan tolta Lily szája felé a villát. Jóízűen rágta meg a tortadarabot, és megköszönte feleségemnek, aztán ő is tortával kínálta a fiamat, aki vonakodva fogadta el, de Lily nem értette, hogy miért fintorog.
- Csak a te kedvedért... a húson kívül nem nagyon eszek emberi ételt. - felelte Edward.
- Sajnálom... - hangzott a válasz, mire kikapta a lány kezéből a tányért, és ismét tortával kínálta.
- Most kóstold meg ezt... - nyújtotta ismét a villát felé. Lily a döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett rá.
-  Ez... ez epres.
- Mondtam, hogy nem egyforma mindegyik. - nevetett hangosan, aztán hirtelen elkomolyodott, mert rájött, hogy nem vett még semmit a szerelmének, és sürgősen pótolni akarta ezt a hiányosságot. - Itt kell hagynom téged egy órára. Ígérem, sietek vissza. Addig is vigyázz magadra, és... - közelebb hajolt a lányhoz, és a fülébe suttogta a többit. - ne akadj ki nagyon. Alice néha túlzásokba esik.
Könnyed csókot nyomott a szájára, és már ott sem volt.
Pár perc múlva hugicám ismét akcióba lendült.
- Gyere Lily. Bontsd ki az ajándékokat! - mutatott a kanapén lévő dobozhalomra.
- Ajándékok? - ismételte el, csak a hangnem volt más. Pánikjában két oktávval magasabb lett a hangja, de Alicet ez abszolút nem érdekelte.
- Hát persze! Milyen szülinap az, ahol nincsenek ajándékok? - méltatlankodott rémült arccal.
- Alice, talán majd én. - kérlelte Bella, és neki engedett nagy nehezen. - Kérlek Lily. Ne akard tudni, hogy mit levágott az én szülinapom előtt, amikor megtudta, hogy meg se akarom ünnepelni.
A lány bólintott, mert már tudta, hogy ez a legegyszerűbb megoldás. Rosalie felkapta az egyik kis zacskót, és felé nyújtotta.
- Ezt tőlem, és Emmettől kapod. Azaz kapjátok... - mosolygott kedvesen, és átadta az ajándékát. Lily majdnem felsikított örömében, mert két The Veronicas koncertjegy volt. A gondolatain keresztül láttam, hogy imádja őket, de még sose volt alkalma elmenni a koncertjükre.
- Rosalie... Emmett... annyira, de annyira köszönöm! - ölelte meg mind a kettőjüket. Egy pillanatra mindenki lefagyott, amikor Rosalie egy puszit nyomott a homlokára. Síri csend lett, egy pisszenést se lehetett hallani, csak a lány szapora lélegzetét. Visszatartottam a lélegzetemet, és halkan, de figyelmeztetően morogtam a nővéremre.
- Nyugi srácok, nem eszem meg... - nevetett Rosalie. Amikor a gondolataiban olvastam, láttam, hogy nem akarja bántani  Lilyt. Megkönnyebbülten fújtam ki a visszatartott levegőt tüdőmből.
- Még egyszer boldog születésnapot! - táncolt elé Alice és Jasper felé nyújtotta a hatalmas zacskókat. Lily hálásan mosolygott rájuk, miközben belekukucskált a szatyrokba. Elkerekedett szemmel vett ki a ruhákat a táskákból. Nem csalódtam a húgomban, a legújabb, legdrágább cuccok voltak.
- Alice... ez egy vagyon lehetett. - hüledezett.
- De tetszik? - kérdezte bizonytalanul.
- Még szép! Ezek az egyik legújabb kollekcióból vannak... Köszönöm nektek is! - ölelte meg őket.
Carlisle és Esme következett, de Lily fejemben folyton Edward járt. "Vajon hol lehet? Mit csinál?"
- Nyugalom, Edward mindjárt itt lesz. - súgtam a fülébe. Bólintott, és igyekezett a többiekre és az ajándékokra koncentrálni.
- Egy kis apróság... - mondta Esme, és a kezébe adott egy kis dobozt. Kinyitotta, és egy üvegcsét talált benne, amiben folyadék volt.
- Ezt Esme, Edward és jómagam készítettük. Remélem számodra is kellemes az illata. - mosolygott Carlisle. Kivette az üvegcsét, és kinyitotta. Az illat másodpercek alatt eljutott az orromig, és az egész helységet belengte. Virágillatok kellemes keveréke volt, nem túl erős, és nem orrfacsaró. Tökéletes kombináció.
- Annyira, de annyira köszönöm nektek! El sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldog vagyok... - mondta hálásan. Örültem, hogy őszintén kimondja azt, amit érez.
- Hát még fél perc múlva milyen boldog leszel... - vigyorogtam, mert épp ahogy kimondta, már hallottam is a Mazda duruzsoló motorjának a hangját. Értetlenül nézett rám, aztán hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és a következő pillanatban csóközön árasztotta el a lány arcát.
- Khm... Ezt talán későbbre hagyhatnád Edward, használható állapotban könnyebb elfogadni a szüleid ajándékát is. - kuncogott Emmett.
Hálásan suttogtam egy köszönömöt Emnek, hogy kisegített szülői zavaromban. Az én drága fiamnak nagy nehezen sikerült fegyelmeznie magát, és szerelme mögé lépett, hogy átkarolhassa és ne legyen útban, amikor átadjuk Bellával az ajándékát.
- Alice homályos látomásaira alapoztunk, szóval nem muszáj felhasználnod. De szerintem igénybe fogjátok venni, mert el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lesz titkolózni. - adta meg a magyarázatot Bella az ajándékunkhoz. Lily kezébe adott egy borítékot, és a lány gyanakodva fordult Edwardhoz.
- Te tudod, hogy mit kapTUNK? - kérdezte jól megnyomva a szó végét.
- Fogalmam sincs, apám a gondolatolvasó. - vigyorgott, és kíváncsian nézett felém. Megráztam a fejem, és önelégült mosoly ült ki az arcomra.
- Hát rendben... - sóhajtotta Lily, és kinyitotta a borítékot. Hallottam, hogy még a lélegzete is eláll, a szíve kihagyott egy pár dobbanást, aztán rá egy pillanatra be is hozta, amit kihagyott. Bambán nézte őket egy fél percig, aztán Edwardra pillantott, de ő is ugyanolyan fejet vágott, mint a szülinapos. A nappaliban mindenki hangos hahotában tört ki.
- Már ezért az arcokért megérte. - nevetett Emmett.
- Ezt most miért? Hogy? Mi? - kérdezett össze-vissza. Teljesen szétszórt lett a nagy meglepetéstől. Fogalma sem volt, hogy vajon miért kéne neki két repülőjegy. "Te jó ég... Remélem nem a nászutamat tervezik, és nem gyűrűt kapok Edwardtól." Teljesen padlót fogott erre a gondolatra. "Én még fiatal vagyok ehhez..." - gondolta, és én már a hasamat fogtam a nevetéstől. Igaza volt Emmettnek, ezért az arcokért és gondolatokért már megérte megvenni a jegyeket... még ha nem is használják fel. Addig nevettünk, amíg végül Bellának megenyhült a szíve, és folytatta a magyarázatot.
- Nos, Alice látta, hogy Edward szomorú lesz, és kiderítette, hogy miért. A nagymamád LA-ben meghív elvileg majd magához, és örülne neki, ha ketten mennétek... - mondta bizonytalanul. Hát persze, hogy ilyet is csak Alice találhat ki...
- És ha elmondja valakinek? - kérdezte, de én tudtam a gondolatait hallva, hogy az a valaki vagy a nagyapja lenne vagy az apja.
- Nyugi. Azt is láttam, hogy megbeszélitek ezt. Örülni fog neki, hogy van valaki, aki mellett boldog vagy. Nem fog szólni senkinek se. - vigyorgott Alice.
Elfogytak az érvei, és lassan kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy Edwarddal meglátogatják a nagymamáját. A fiam nem szólt semmit hangosan, csak gondolatban hallhattam az örömét. "Köszönöm nektek. Mondd meg anyunak is, hogy nagyon köszönöm."
- Akkor? Elmentek? - kérdeztem, mivel Lilynek még össze-vissza kavarogtak a fejében a dolgok. Bólintott, és Edward csillogó szemekkel ölelte magához. Leírhatatlanul nagy boldogság árasztotta el a belsőmet. Látni, hogy a
fiam boldog, és az egész családom is az, felhőtlen érzés volt.
- Már csak egy dolog van hátra... - mondta Edward, és már láttam a tervét a fejében, amikor gondolatban hozzám szólt. "Elnézést, de ezt négyszemközt szeretném..."
- Mi lenne az? - kérdezte Lily érdeklődve.
- Az én ajándékom... Bocsássatok meg. - mondta, és felkapta a szerelmét, hogy felvihesse az emeletre, én pedig Bellához fordultam, hogy végre megcsókolhassam.

10. fejezet: Boldogság és félelem (2. rész)

Visszatértünk a saját kis mennyországunkba, ahol kizárult a külvilág, és csak mi ketten léteztünk. A szoba közepéig vezetett, aztán szembe fordult velem.
- Ez igazán nem... - kezdtem bele az elutasításba, hiszen nem kellett volna nekem ajándékot vennie, de belém fojtotta a szót.
- De igen. Ragaszkodom hozzá. - nézett rám komoly tekintettel. Kezét felemelte, és végigsimította az arcomat. Kábultan néztem rá, és már majdnem engedtem a kísértésnek, hogy a karjaiba vessem magam, de az utolsó pillanatban kitörtem a bűvköréből.
- Hé, ez nem ér! Nem varázsolhatsz el mindig. Nem játszol tisztességesen Edward Cullen... - tettem csípőre a kezeimet. Hangos nevetésben tört ki, és még én is hallottam a földszintről felhallatszó kuncogásokat.
- Ez nem vicces! Mindig ezt csinálod... - néztem rá durcásan, de nem értem el ezzel semmit.
- Ugyan. Te minden egyes másodpercben százszor jobban elvarázsolsz engem. - mondta hamiskás mosollyal az arcán, aztán komoly hangnemre váltott. - Figyelj... - odavezetett a zongorához, és leültünk a padra. - Úgy éreztem egész eddigi... létezésem során, hogy különleges, és főleg kívülálló vagyok. Persze nagyon boldog voltam, hiszen a családomtól mindent megkaptam, amire csak szükségem volt, de éreztem, hogy hiányzik valami, amit sose tudnak megadni. Amikor legelőször megláttalak, nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem is tudom, hogy miként magyarázhatnám el neked. Sose éreztem így senki iránt ezelőtt. Értetlenül vizsgálgattam az iskolában a belsőmet. Valójában úgy éreztem magam, mintha a testemen kívül lebegnék. Aztán hazajöttem, és Jasper és apám rögtön tudták, hogy mi a helyzet, és elmagyarázták a dolgokat. Amióta megértettem, hogy mik ezek a különös hatások és érzelmek, azóta nem érzem magam kívülállónak. Boldogabb vagyok, mint valaha, és nem érzem, hogy bármi is hiányozna az életemből. Átlagos, boldog és szerencsés... lénynek érzem magam. Nem zavar, hogy nem szeretem annyira az emberi ételeket, mint az állati vért. Nem zavar az sem már, hogy 5-6 év alatt teljesen felnőttem, és annyi idősnek nézek ki, mint a szüleim, sőt, az összes többi családtagom. Az összes eddigi aggodalmam elszállt, és addig nem is fognak visszajönni, amíg te itt vagy velem. Létezésem végre értelmet nyert általad. Te vagy az, aki teljessé teszi az életemet, akitől színes a világ, aki miatt minden reggel felkel a nap. Rengeteg megmagyarázhatatlan és bonyolult érzés kavarog bennem, de van egy, ami kiemelkedik a masszából, és uralkodik a többi jelentéktelen felett. A világom középpontjába kerültél. - mondta csendesen. Végig a szemembe nézett, és leste a reakcióimat. Döbbenten hallgattam végig a monológját, és a végére már annyira felgyorsult a szívverésem, hogy figyelmeztetnem kellett magam, hogy csillapodjak le. Rémült tekintettel nézett rám, én pedig majd' elájultam a hallottakat értelmezve.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte aggódva.
- Semmi baj, csak ezt nem vártam. Meglepődtem. - mondtam lesütött szemekkel.
- Oh, vagy úgy. Nos, akkor most remélem ez is ilyen reakciót vált majd ki belőled, mint a monológom... - mosolygott huncutul, aztán felállt, és elővett egy kis fekete dobozkát. A szívem, amit az előbb igyekeztem kordában tartani, most még gyorsabb ütemet diktált. A végén még szívrohamot kapok...
- Csak nyugalom. Nehogy valami bajod essen... - mosolygott fürge kis szívem őrült tempóján. Felém nyújtotta a dobozt, és én remegő kézzel vettem át tőle. Nagyot nyeltem, és kinyitottam.
Az állam a földig zuhant, és lefagytam. Meg se bírtam mozdulni a hirtelen jött sokktól. A kezemben egy gyémánt karkötőt tartottam, amin álomszép smaragdok is díszelegtek. Nem voltam otthon az ékszer piacon, de ez egy vagyon lehetett. Tágra nyílt szemekkel bámultam a karkötőt, de végül ránéztem erre a tökéletes srácra. Izgalomtól csillogó szemeiben aggodalmat és bizonytalanságot véltem felfedezni.
- Nem tetszik? Másik jobb lenne? Csak egy szavadba kerül, és... - hadarta, de én felálltam, és megcsókoltam. Ez volt az első alkalom, amikor nem ő közelített felém. Lefagyva fogadta heves reakciómat, de hamar elengedte magát, és visszacsókolt szenvedélyesen. Kezei szorosan ölelték át a derekamat, az én ujjaim pedig az arcán kalandoztak, mintha minden egyes centiméterét meg akarnám jegyezni. Nagy nehezen elszakadtam tőle, mert már nem bírtam lábujjhegyen állni, de ő hajolt utánam, aztán amikor látta, hogy mi a probléma, az ölébe kapott és felültetett a zongorára. Felvette a padról a karkötőt, és a jobb karomra csatolta fel. A fény felé tartottam, és boldogan gyönyörködtem a csillogó ajándékban.
- Köszönöm. - hajoltam felé, hogy megcsókoljam, de félúton megállított.
- Tetszik? Mondd meg, ha nem. Akkor visszaviszem.
- Edward... elég. - mondtam halkan, és közelebb húztam, hogy ajkaim elérjék végre az övéit. Hosszú percek teltek el csókolózással, aztán már alig kaptam levegőt, és ő ezt kihasználva mosolyogva húzódott el tőlem.
- Van egy olyan érzésem, hogy tetszik az ajándékom. - kuncogott.
- Természetesen igen. De akkor se kellett volna... - csóváltam meg a fejem.
- Ne mondj ilyet. Örülök, hogy tetszik. Szóval... megyünk LA-be? - kérdezte vigyorogva.
- Nagyon úgy néz ki. Remélem Alicenek igaza van, és nem mondja majd el senkinek se a nagyi. - komorodtam el. Abból mekkora botrány lenne...
- Utálom, hogy titkolózni kell. - mondta nagyot sóhajtva.
- Hidd el, hogy én is. De ez az egyetlen lehetőségünk. Ráadásul nekem még meg is kell játszanom a suliban meg otthon is, hogy boldogtalan vagyok miattad, amikor majd' szétvet a boldogság. Nem egyszerű feladat... - mondtam szomorúan. Nem szólt semmit, csak az oldalamra rakta a kezeit, aztán hirtelen lekapott a zongoráról és elkezdett csikizni. Hangosan felnevettem, aztán elvesztettem az egyensúlyomat, és a karjaiba estem.
- Látom csikis vagy... - mondta gonosz mosollyal az arcán.
-Nem is kicsit. - morogtam, és láttam, hogy a keze ismét közelít a csikis területhez. - Meg ne próbáld... - tértem ki a "támadás" elől. Valójában semmi értelme nem volt ennek, mert olyan gyors volt, hogy ismét előttem termett.
- Nem menekülsz. - nézett csábítóan rám. Talán ekkor dobtam el végleg minden értelmes gondolatomat, és mit sem törődve a házban lévő többi vámpírral, kezeimet a nyaka köré fontam, és ismét magam felé húztam. Ismét kopogtattak az ajtón, így ma már másodjára szakítottak félbe.
- Menj el Alice. - morogta Edward, és továbbra is kitartóan közelített ajkaival az enyémekhez.
- Lilynek telefonja van. Jakob Black az... - hangzott a válasz.
A mozdulat kellős közepén ledermedtem, és ijedtemben a szívem kihagyott pár dobbanást. Edward gyorsan az ajtónál termett, és a következő pillanatban már előttem volt a csörgő telefonom.
- Nyugi. Vedd fel. Addig csöndben leszünk. - nyomta a kezembe a mobilt.
- Hello? - szóltam bele rekedt hangon.
- Szia drágám! Merre jársz? Nincs kedved átugrani édesapádhoz? - kérdezte Jake.
- Szia apa! Hát, még Port Angelesben vagyok, de ha gondolod, akkor beugrok, mielőtt hazamegyek.
- Rendben, akkor várlak téged. Vigyázz magadra. - mondta, és letette, mielőtt válaszolhattam volna neki. Aztán váratlanul eszembe jutott valami, amire eddig nem gondoltam.
- Te jó ég! - döbbenten fordultam Aliceék felé.
- Mi a baj? - termett mellettem a fél család.
- Ha én most átmegyek La Pushba, akkor meg fogják érezni rajtam az illatotokat a farkasok... - mondtam rémülten.
- Ha az elméletem helyes, akkor nem fogják. De ehhez oda kell menned, szóval javaslom, hogy indulj el, mert gyanús lesz, hogy ennyi idő alatt nem érsz oda. - mondta az idősebb Edward.
Bocsánatkérően néztem az én Edwardomra, aztán gyorsan felhúztam a cipőmet, és az ajtóhoz sétáltam.
- Köszönöm szépen az egész napot. Nagyon kedves tőletek, hogy megünnepeltétek ti is a szülinapomat. Meg az ajándékok.... Csodásak! - mondtam hálásan az egész családnak.
- Igazán nincs mit, ez a legkevesebb. - mondta Esme.
Edward kikísért az autómhoz, a többiek pedig a bejárati ajtóból integettek nekem, aztán magunkra hagytak minket.
- Már most hiányzol... - ölelt meg, aztán elhúzódott, és vágyakozó tekintettel nézett a szemembe.
- Te is nekem, de muszáj mennem. - sóhajtottam bánatomban.
- Holnap találkozunk? - kérdezte reményteljes hangon.
- Még nem tudom, hogy mit találnak ki, de majd szólok, hogy mi lesz.
- Rendben. - egyezett bele, és elővette a telefonját. Követtem a példáját, aztán cseréltünk, hogy beírjuk egymás telefonjába a saját számunkat.
- Hívni foglak... - vigyorgott.
- Rendben. Akkor... holnap. - mondtam szomorúan. Annyira távolinak tűnt még a holnapi nap.
- Vigyázz magadra. - hajolt felém, és az utolsó mondatot már a számba suttogta.
Ismét teljesen levett a lábamról forró, tökéletes ajkaival, és gyöngéd érintéseivel. Remegő lábakkal szálltam be az autómba, és végül kaptam egy kézcsókot is búcsúzóul. Nehéz szívvel váltam el tőle, beindítottam a motort, és most először életem során nem akartam átmenni La Pushba.

Edward ajándéka:

10. fejezet: Boldogság és félelem (1. rész)

- Bocsánat a zavarásért... - rontott be Alice türelmetlenül a szobába. Megragadta a karomat, és értetlen fejemmel mit sem törődve kivonszolt az én kis mennyországomból. Bosszúsan trappoltam mellette, Edward pedig szorosan átkarolt, és mosolygott morcosságomon.
- Alice? - kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor leértünk a földszintre, és hirtelen eltűnt Edwarddal együtt mellőlem. - Edward?...
Ott maradtam egyedül abban a hatalmas házban, és fogalmam sem volt róla, hogy vajon merre induljak el megkeresni őket. Gondoltam egyet és elindultam a konyhába. Nem találtam ott senkit, így visszamentem a lépcsőhöz.
- Hát ez remek, most biztos jót mulattok rajtam. Na de megállj Edward Cullen, rajtam nem fogsz ki! - mondtam elszántan.
Végül úgy döntöttem, hogy még benézek a nappaliba, és ha ott sem találok senkit, akkor kimegyek az erdőbe.
Beléptem a tágas helységbe, és azt hittem, hogy rögtön összeesek. Alice mesteri ügyességgel díszítette fel a szobát. Mindenhol virágok voltak, főleg fehér liliom, ami a kedvencem. Hmm... vajon honnan tudta? Mélyet lélegeztem, szerettem volna minél jobban magamba szívni ezt a csodás illatot. Ekkor hallottam meg a sarokban lévő fekete zongora dallamait, aztán a földöntúli hangokat. Mintha nem is "emberek", hanem angyalok éneke lett volna.
- Boldog szülinapot... - énekelte kórusban az egész Cullen család. Alice jött elől, kezében egy álomszép tortával, amin egy hatalmas gyertya jelezte, hogy immáron 17 éves vagyok. Jasper fogta a másik oldalán a tortát. Nem hittem, hogy azért segít neki, mert a szerelme nem bírná el egyedül, hanem mert kedves gesztus volt. Tátott szájjal bámultam, annyira megilletődtem határtalan kedvességüktől. Edward szülei kedvesen mosolyogtak rám, és még Rosalie és Emmett is énekelt nekem. Esme meghatódott tekintettel közeledett felém, és csakis azért nem sírt, mert nem volt rá képes. Carlisle pedig felesége vállaira tette a kezét, és boldogságtól sugárzó arccal nézett rám. Véget ért a dal, és a zongora is elhallgatott. A következő pillanatban Edward rögtön mellettem termett, átkarolt, és közben a többiek is már csak pár lépésnyire voltak.
- Jaj, igazán nem kellett volna... De tényleg. - hebegtem.
- Nem tetszik? - görbült le Alice szája.
- De igen, ez.. gyönyörű. Csak... - hogy is mondhatnám el nekik, hogy erre egyáltalán nem számítottam.
- Csak nem hitte, hogy ilyen kedvesek leszünk. - fejezte be a félbehagyott mondatomat Edward apukája. - De hidd el, Lily. Nekünk Edward a legfontosabb a világon, neki pedig te.
- Na, elég a fecsegésből. Kívánj valamit, és fújd el a gyertyát! - sürgetett Alice.
Tudtam, hogy a kívánságom nem fog teljesülni, mivel az idősebbik Edward úgyis hallani fogja, hogy mit kívánok majd. Ezt a gondolatomat is meghallotta, és mosolyogva szorította füleire a kezeit.
"Azt kívánom, hogy sose hagyjon el az én mennyországom." - gondoltam magamban, és elfújtam a gyertyát. Mindenki megtapsolt, aztán Bella két nagy szeletet vágott a tortából.
- Tessék drágáim. - nyújtotta nekem és Edwardnak a tányérokat.
- Megkóstolod? - szúrt a villájára egy tortadarabot Edward.
- De hát ugyanaz mind a kettő... - kacagtam önfeledten.
- Honnan tudod te azt? Lehet, hogy nem... - mosolygott, és kitartóan tolta a szám felé a villát.
Kitátottam a számat, és a falat célba ért. A torta fantasztikusan krémes volt, csokoládé ízű. Elismerően bólintottam Alice felé, de ő kuncogva Bellára mutatott. Hálásan köszöntem meg neki a finomságot, aztán én is a villámra szúrtam egy darabot, és Edward felé nyújtottam. Vonakodva fogadta el, de nem értettem, hogy miért fintorog.
- Csak a te kedvedért... a húson kívül nem nagyon eszek emberi ételt. - felelte érdeklődő arckifejezésemet látva.
- Sajnálom... - sütöttem le a szemeimet, mire kikapta a kezemből a tányért, és ismét tortával kínált.
- Most kóstold meg ezt... - nyújtotta ismét a villát. Habozás nélkül elfogadtam, és a döbbenettől tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Ez... ez epres.
- Mondtam, hogy nem egyforma mindegyik. - nevetett hangosan, aztán hirtelen elkomolyodott. - Itt kell hagynom téged egy órára. Ígérem, sietek vissza. Addig is vigyázz magadra, és... - közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogta a többit. - ne akadj ki nagyon. Alice néha túlzásokba esik.
Könnyed csókot nyomott a számra, és már ott sem volt. Szomorúan faltam magamba a torta maradékát, de aztán egy perc szabadidőm sem volt, mert Alice rögtön ott termett, és előállt a legváratlanabbal.
- Gyere Lily. Bontsd ki az ajándékokat! - mutatott a kanapén lévő dobozhalomra.
- Ajándékok? - ismételtem el, csak a hangnem volt más. Pánikomban két oktávval magasabb lett a hangom, de Alicet ez abszolút nem érdekelte.
- Hát persze! Milyen szülinap az, ahol nincsenek ajándékok? - méltatlankodott rémült arccal.
- Alice, talán majd én. - kérlelte Bella, és neki engedett nagy nehezen. - Kérlek Lily. Ne akard tudni, hogy mit levágott az én szülinapom előtt, amikor megtudta, hogy meg se akarom ünnepelni.
Bólintottam, mert tudtam, hogy ez a legegyszerűbb megoldás, és így nem bántom meg őket. Rosalie felkapta az egyik kis zacskót, és felém nyújtotta.
- Ezt tőlem, és Emmettől kapod. Azaz kapjátok... - mosolygott kedvesen, és én remegő kézzel elfogadtam az ajándékát. Körbenéztem gyorsan, aztán kibontottam. Majdnem felsikítottam örömömben, mert ami benne volt, az nem más, mint két The Veronicas koncertjegy volt. Imádom őket, de még sose volt alkalmam elmenni a koncertjükre.
- Rosalie... Emmett... annyira, de annyira köszönöm! - öleltem meg mind a kettőjüket. Egy pillanatra mindenki lefagyott, amikor Rosalie egy puszit nyomott a homlokomra. Síri csend lett, egy pisszenést se lehetett hallani, csak az én szapora lélegzetemet. Kifejezetten hangosnak éreztem magam, de annyira boldog voltam, hogy ennyire szeretnek.
- Nyugi srácok, nem eszem meg... - nevetett Rosalie. Az idősebb Edward megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt tüdejéből.
- Még egyszer boldog születésnapot! - táncolt elém Alice és Jasper felém nyújtotta a hatalmas zacskókat. Hálásan mosolyogtam rájuk, miközben belekukucskáltam a szatyrokba. Elkerekedett szemmel vettem ki a ruhákat a táskákból. A legújabb, legdrágább cuccok voltak.
- Alice... ez egy vagyon lehetett. - hüledeztem.
- De tetszik? - kérdezte bizonytalanul.
- Még szép! Ezek az egyik legújabb kollekcióból vannak... Köszönöm nektek is! - öleltem meg őket is.
Carlisle és Esme következett, az én fejemben pedig folyton Edward járt. Vajon hol lehet? Mit csinál?
- Nyugalom, Edward mindjárt itt lesz. - súgta a fülembe az idősebbik Edward. bólintottam, és igyekeztem a többiekre és az ajándékokra koncentrálni.
- Egy kis apróság... - mondta Esme, és a kezembe adott egy kis dobozt. Kinyitottam, és egy üvegcsét találtam benne, amiben folyadék volt.
- Ezt Esme, Edward és jómagam készítettük. Remélem számodra is kellemes az illata. - mosolygott Carlisle. Kivettem az üvegcsét, és kinyitottam. Az illat másodpercek alatt eljutott az orromig, és az egész helységet belengte. Virágillatok kellemes keveréke volt, nem túl erős, és nem orrfacsaró. Tökéletes kombináció.
- Annyira, de annyira köszönöm nektek! El sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldog vagyok... - mondtam hálásan.
- Hát még fél perc múlva milyen boldog leszel... - vigyorgott az idősebbik Edward. Értetlenül néztem rá, aztán hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és a következő pillanatban csóközön árasztja el az arcomat.
- Khm... Ezt talán későbbre hagyhatnád Edward, használható állapotban könnyebb elfogadni a szüleid ajándékát is. - kuncogott Emmett.
Majdnem elájultam a hirtelen jött csóközön mellékhatásaként. Nagy nehezen sikerült fegyelmeznie magát, és mögém lépett, hogy átkarolhasson és ne legyen útban, amikor megkapom az ajándékom.
- Alice homályos látomásaira alapoztunk, szóval nem muszáj felhasználnod. De szerintem igénybe fogjátok venni, mert el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lesz titkolózni. - adta meg a magyarázatot Bella az ajándékukhoz. A kezembe adott egy borítékot, és én gyanakodva fordultam Edwardhoz.
- Te tudod, hogy mit kapTUNK? - kérdeztem jól megnyomva a szó végét.
- Fogalmam sincs, apám a gondolatolvasó. - vigyorgott.
- Hát rendben... - sóhajtottam, és kinyitottam a borítékot. A lélegzetem elállt, a szívem kihagyott egy pár dobbanást, aztán rá egy pillanatra be is hozta, amit kihagyott. A kezemben két Los Angelesbe szóló repülőjegyet találtam. Bambán néztem őket egy fél percig, aztán Edwardra pillantottam, de ő is ugyanolyan fejet vágott, mint én. A nappaliban mindenki hangos hahotában tört ki.
- Már ezért az arcokért megérte. - nevetett Emmett.
- Ezt most miért? Hogy? Mi? - kérdeztem össze-vissza. Fogalmam sem volt, hogy vajon miért kéne nekem két repülőjegy. Te jó ég... Remélem nem a nászutamat tervezik, és nem gyűrűt kapok Edwardtól. Teljesen padlót fogtam erre a gondolatra. Én még fiatal vagyok ehhez...
Gondolataimat hallva Edward apja még jobban nevetett, de Bellának megenyhült a szíve, és folytatta a magyarázatot.
- Nos, Alice látta, hogy Edward szomorú lesz, és kiderítette, hogy miért. A nagymamád LA-ben meghív elvileg majd magához, és örülne neki, ha ketten mennétek... - mondta bizonytalanul. Hát ilyet is csak Alice találhat ki... Kérdőn felvontam a szemöldököm és az említettre szegeztem a tekintetemet.
- És ha elmondja valakinek? - kérdeztem, de szerintem mindenki tudja, hogy az a valaki vagy nagyapa lenne vagy apám.
- Nyugi. Azt is láttam, hogy megbeszélitek ezt. Örülni fog neki, hogy van valaki, aki mellett boldog vagy. Nem fog szólni senkinek se. - vigyorgott Alice.
Elfogytak az érveim, és lassan kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy Edwarddal meglátogatjuk a nagyit.
- Akkor? Elmentek? - kérdezte az idősebbik Edward, mivel össze-vissza kavarogtak a fejemben a dolgok. Bólintottam, és Edward csillogó szemekkel ölelt magához.
- Már csak egy dolog van hátra... - húzódott el tőlem.
- Mi lenne az? - kérdeztem érdeklődve.
- Az én ajándékom... Bocsássatok meg. - mondta, és felkapott, hogy felvihessen az emeletre.

9. fejezet: Az elfelejtett nap (2. rész)

- Hová megyünk? - kérdeztem kíváncsian, amikor felértünk a lépcső tetejére.
- Körbevezetlek... - jött mellettem mosolyogva.
- Ez Carlisle és Esme szobája. - fordult jobbra, és rámutatott a legelső ajtóra. - Be akarsz menni? - kérdezte.
- Őőő... nem. - mondtam zavartan.
- Rendben, akkor tovább... - kézen fogott, és arrébb húzott a következő ajtóhoz.
- Alice és Jasper szobája, de ez igazából két külön szoba, csak összenyithatóak. - mutatott az előttünk lévő két ajtóra. Bólintottam, mire gyorsabb ütemet kezdett diktálni.
- Ez apám régi szobája. - haladt tovább, aztán a vele szemben lévő ajtó felé fordított. - Végül ez Rose és Em szobája. Gyere, nézzük meg a másik oldalt. - hadarta, és már húzott is maga után. Nem értettem, hogy mi olyan sürgős. Szórakoztatott, ahogy próbált vonszolni, én pedig csak azért is lassítottam. Kérdő pillantást vetett felém, de én csak édesen mosolyogtam.
- Sajnálom, ha bosszant az én egyszerű emberi tempóm... - mondtam szórakozottan.
Hangos hahotában tört ki, aztán átkarolta a derekamat, és úgy haladtunk tovább.
- Ez itt Carlisle dolgozószobája. - mondta, és a nyitott ajtón benézve megláttam a családfőt, aki gyorsan felpillantott a könyve felől, és mosolyogva intett nekünk.
A folyosón tovább mentünk, de meg kellett állnom, mert olyat láttam, amit álmomban se gondoltam volna.
A hófehér falon egy fából készült, ha jól láttam, kézzel faragott kereszt lógott. Egy pillanatra meglepődtem, de a meglepődöttség gyorsan átváltott gondolkodásba.
- Carlisle... - szólt halkan Edward, látva töprengő arcomat.
- Tessék? - termett mögöttem az említett, de az unokája nem szólt, csupán a fejével felém biccentett.
-Tudom, valószínűleg nem tudod hova rakni a dolgot, vagy esetleg valami rossz viccnek véled, de... - kezdte nagyot sóhajtva, de közbevágtam.
- Ki készítette? - fordultam felé kíváncsian. Még hogy rossz vicc... ez egyszerűen lenyűgöző. Biztos voltam benne, hogy ez a műalkotás legalább 2-300 éves.
- Az édesapám. tudod, ő lelkész volt. A saját kezével készítette több, mint 300 éve. Ez az egyetlen kézzel fogható emlékem róla.
- Ez... gyönyörű, Carlilse. - álmélkodtam.
- Köszönöm. Ez érdekes.
- Mi érdekes? - kérdeztem még mindig a tárgyat bámulva.
- Igazából... megleptél. Nem ezt a reakciót vártam. Azt hittem, hogy legalább meglepődsz majd.
- Meg is lepődtem, de aztán... Nem az én dolgom ítélkezni, de úgy gondolom, hogy ti igyekeztek úgy élni, mint az emberek, és ezekét az erőfeszítésekért igenis tisztelet jár.
- Köszönöm, hogy nem tartasz minket szörnyetegeknek.
- Carlisle, azok a szörnyetegek, akik szórakozásból embereket ölnek. Ti sose lesztek olyanok. - mondtam komolyan. Tényleg így is gondoltam.
- Majd legközelebb elmesélem a történetemet, ha érdekel.
- Hát persze! - vágtam rá egyből. - Már alig várom.
- Persze csak ha Edward hajlandó kölcsönadni téged egy kis időre... - vigyorgott az unokájára.
- Még meggondolom. - játszotta a nagylelkűt Edward, aztán kézen fogott, és nagyon lassan tovább kísért a következő ajtó felé. Maga elé engedett, és kinyitotta az ajtót.
- Ez az én szobám...
Beléptem a szobába, és rögtön földbe gyökerezett a lábam. Velem szemben a házfal helyén egy hatalmas üvegfal volt, előtte pedig egy hófehér zongora helyezkedett el. Eltátottam a számat, aztán finom lökést éreztem a hátamon, így elindultam a szemet kápráztató fehérség felé. Remegő ujjakkal simítottam végig a napfénytől csillogó hangszeren. Végül nagy nehezen sikerült levenni róla a szemem, jobb oldalra fordultam, és még jobban elkerekedtek a szemeim. A fal mentén egy óriási polcos szekrény húzódott végig, ami tele volt könyvekkel és CD-kel pakolva, és a közepén egy plazma TV és a házimozi kellékei díszelegtek. Közelebb léptem, és szemeim falták a betűket. Meglepődve döbbentem rá arra, hogy a legtöbb könyvet és albumot jómagam is ismerem. Elsétáltam a szekrény egyik végétől a másikig, miközben Edward árnyékként követett. Megfordultam, és egy másodpercre elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy a szemközti oldal közepén egy hatalmas franciaágy terült el. Szívem hirtelen nekilódult, és éreztem, ahogy elönti az arcomat a pír. Végül feljebb emeltem a tekintetem az ágyról, és boldogan néztem végig a DVD-s polcokon. Rögtön ott termettem az ágy mellett, hogy tanulmányozhassam a gyűjteményét. Mindenféle műfajú és mindenféle korból származó film volt a széles repertoárjában. Sőt, olyan is volt, ami többféle kiadásban is megjelent.
- Látom, a szobám elnyerte a tetszésedet. - hallottam Edward hangját közvetlen mögöttem.
- Ezt hány év alatt sikerült összegyűjteni? - kíváncsiskodtam gyanakodva. Csak most tűnt fel, hogy azt sem tudom róla, hogy hány éves valójában.
- Nem olyan régóta. a CD-k és a könyvek nagy része az édesapámtól van. A klasszikusok közül mindegyiket tőle kaptam. A modern zenék közül van, amit édesanyámtól származnak. A könyvekkel szintén ez a helyzet. - mondta mosolyogva, és elővett egy ütött-kopott könyvet. - Ez például édesanyámé volt. - mutatta meg nekem az egyik régi Üvöltő Szelek című könyvét.
- Edward... tudom, hogy nem illik, de... - kezdtem bele a kérdésbe, ami pár perccel ezelőtt motoszkált a fejemben, de elakadtam. Hogy hangzott volna már... "Te mégis hány éves vagy?". Zavaromban elkezdtem harapdálni a számat, és a cipőm orra, hirtelen nagyon érdekesnek tűnt számomra.
- De? - jött közelebb hozzám, és a kezével az állam alá nyúlt, hogy feljebb emelje a fejemet, és egymás szemébe nézhessünk. Amikor a szemeink egymásra találtak, tekintetünk egybeforrt, és rabul ejtett a feneketlen mélység. Pár percig megszólalni se tudtam, csak néztük egymást. Gyengéden végigsimított kezével az arcomon, aztán keresztbe fonta karjait a mellkasán, és várakozva nézett rám.
- Hallgatlak...
- Hát... csak... tudni szeretném, hogy igazából hány éves vagy... - pirultam el pillanatok alatt. Nem szólt semmit, és én nem láthattam a reakcióját, mert ismét a cipőm orrát néztem. Egyszer csak hangos nevetés zengte be a szobát, és éreztem, hogy forró ajkai finoman súrolják a homlokomat.
- Nem vagyok olyan öreg. Húsz éves vagyok, de amint látod, 17-nél megálltam. - kuncogott, és a zongorához vezetett.
- Tudsz játszani? - kérdezte, miközben felhajtotta a fedelét, és leült mellém a padra.
- Nem, sose volt semmilyen hangszerhez szerencsém. Nem vagyok egy művészlélek... - húztam el a számat. Pedig hányszor gondoltam arra, hogy elkezdek gitározni vagy zongorázni, de eddig sose jött össze. Különben is, miből vennénk zongorát, és hova raknám?!
- Igazán egyszerű pedig. Figyelj... - mondta, és elkezdett játszani egy egyszerű darabot. Egy idő után egyre finomabb hangok és egyre lágyabb dallamok csendültek fel. Végül a legszebb számmal zárta a sort, vállára hajtottam a fejem, és majdnem elaludtam. Észre se vettem, hogy csend van, csak azt, hogy ég az arcom. Első gondolatom az volt, hogy apa az, de az nagyon nagy baj lenne, ha ő simogatná az arcom, mivel tiltott helyen voltam. Ebből pedig rögtön tudtam, hogy akinek a forróságát érzem, az nem mást, mint...
- Edward... - suttogtam mosolyogva.
- Tessék szépségem? - hallottam a szívemet felpezsdítő hangot.
Kinyitottam a szemem, és csillogó szemeibe néztem. Hirtelen az az érzés tört rám, hogy ezt az arcot szeretném mindig látni, amikor felkelek. Minden egyes nap, akár az örökké valóságig. Nem szólt egy szót sem, csak ringatott. Végül már nem bírta tovább, és ismét az ajkaimhoz közeledett az övéivel. Már majdnem összeért az orrunk hegye, amikor halk kopogást hallottam. Szomorúan sóhajtott, aztán gyorsan elhúzódott, és leültetett maga mellé a padra.
- Gyere be... - mondta savanyúan az ajtóban várakozónak.

9. fejezet: Az elfelejtett nap (1. rész)

- Rose... - suttogta Carlisle meglepetten.
Rosalie egy szempillantás alatt besurrant mellettük az ajtón, aztán visszajött hozzám, hogy betessékeljen a házba. Hálás voltam neki, mert önszántamból moccanni se bírtam volna.
- Mit vettél amúgy? - tereltem a témát, amíg csak lehetett.
- Emmettnek egy karkötőt és pár ruhát. - súgta a fülembe nagyon halkan. Közben odaértünk Carlislehoz, de nem tudtam megállni az ajtóban köszönni neki, mert Rosalie nyomott befelé a nappaliba. Végül megállított a nappali közepén, és remegő, halk hangon köszöntem mindenkinek. Az egész Cullen család ott volt, kivéve egyetlen egy tagját...
- Örülök, hogy újra látlak Lily. - ölelt meg Bella. Annyira finom illata volt. Az otthon illata. Más szóval nem tudtam jellemezni. Hatalmas meghittség és nyugodtság járta át egész testemet, és úgy éreztem, hogy talán ilyen lehet, ha egy anya megöleli a gyermekét. Sosem volt még ilyenben részem, de abban a pillanatban előtört mélyről ez az érzés. Az idősebbik Edward mellettünk állt, és láttam, hogy felvonja a szemöldökét. Gyorsan kibontakoztam Bella öleléséből, és zavart tekintetemet inkább a padlóra szegeztem.
- Sajnálom a múltkorit. Apám könnyen kiborul, ha rólatok van szó... - kértem bocsánatot.
- Ugyan, Jake már csak ilyen. Te hogy vagy? - legyintett Bella, és komolyan a szemeimet fürkészte.
- Hát... jól. - feleltem zavartan. Elvégre jól voltam, csak a lelkem volt beteg...
- Rose, megtudhatnám, hogy mi ez az egész? - kérdezte Carlisle számon kérően. - Edward megtiltotta...
- Tudom, hogy megtiltotta, de én akkor éppen nem figyeltem... - szakította félbe Carlislet Rosalie.
Döbbentem meredtem rá. Mit tiltott meg Edward?
- Mit tiltott meg? - kérdeztem tőle ijedten. Te jó ég, lehet, hogy tényleg el akar végre felejteni, és én meg idejövök, és elrontok mindent. Értékelem, hogy Rosalie ennyire buzgó, de ha Edward azt kérte, hogy ne keressenek, akkor teljesen felesleges volt idejönnöm.
- Azt, hogy bárki is erőszakkal vegyen rá arra, hogy velem legyél. - hallottam a hangját közvetlenül mögöttem. Ijedtemben felsikkantottam, és megpördültem.
Nem hittem a szememnek, amikor megláttam. Már nem az én gyönyörű, görög istenem volt. A szemei beesettek voltak, és az arca elgyötörtnek tűnt.
- Miért... - kezdtem, de félbeszakított.
- Nézek ki úgy, mint aki egy hete nem aludt egy percet sem? - fejezte be a kérdésemet.
- Igen. - bólintottam.
- Valóban nem aludtam egy hete, mert rémálmok gyötörnek. Nem mintha ébren nem érnének utól... - húzta el a száját, és közelebb lépett. - A hiányod kiakaszt. - suttogta.
Csak nézni tudtam, egy árva hang se jött ki a torkomon. Miattam nem jött iskolába? Próbálta magát távol tartani tőlem? Miattam nem aludt már egy hete? Te jó ég. Hogy bírja?! Milyen rémálmok kínozhatták szegényt minden éjszaka?
Megannyi kérdés tolakodott a fejembe egyből, de megnyugtatott a tudat, hogy többé nem kell ilyet átélnie.
- Most már nem kell nélkülöznöd. - mosolyodtam el.
- De hát... - ellenkezett, de most rajtam volt a sor, hogy félbeszakítsam.
- Nincs "de hát.." Edward Cullen. Eljöttem, mert nem bírtam már én se távol maradni tőled. Rosalienak igaza van... Csak idő kérdése lett volna, hogy eljöjjek hozzád. - mondtam, miközben hatalmas mosoly jelent meg az arcán, és az említett személy felé fordultam. - Köszönöm Rosalie, megspóroltál nekünk egy kis időt.
- Ó, semmiség. - hatódott meg. Az egész család kapkodta a tekintetét közte és köztem. Nem értették, hogy honnan jött ez a kedvesség. Aztán Alice felé fordult, és sürgetően magyarázott neki. - Alice, a ruhák megvannak, így ha felocsúdtál végre, talán folytathatnánk a szervezést. Nincs már sok időnk...
- Miért? Mi lesz? - kérdeztem kíváncsian, mire mindannyian vigyorogni kezdtek.
- Ma van pontosan kilencven éve, hogy feleségül vettem az én Rose Babymet. Bizony kislány, pontosan emlékszem, hogy 1936. november 16-án alkonyatkor odasétáltál hozzám az oltárhoz, Carlisle-lal az oldaladon, és megígérted, hogy szeretni fogsz, amíg a halál el nem választ. Bár... mi akkor már túl voltunk azon is. - ölelte meg Emmett Rosaliet, és belekezdtek egy cseppet sem szolidnak mondható csókba. Elvörösödtem, és visszatértem a padló bámulásához. A többiek csak kuncogtak.
- Khm... ezt nem itt kéne srácok. - szólt az idősebb Edward, majd amikor látta, hogy nem nagyon érdekli őket a mondókája, hozzáfűzött még egy mondatot. - Nem kicsit hozzátok ezzel zavarba Lilyt...
Ez hatott, és végre elváltak az ajkaik. Hálásan néztem Edward apjára, és ismét végiggondoltam, amit Emmett mondott az imént. 90 éve házasok... az elég sok idő. Nekem sose lesz annyi időm. 1936. november 16... Ó, hogy az a...
- Mi az, Lily? - kérdezte az idősebb Edward. Idegesítő volt, hogy belelát a fejembe. Bocsánatkérően nézett rám, és tudtam, hogy addig nem fog majd békén hagyni, amíg nem tudja meg, hogy mi a helyzet.
"Ma van a születésnapom..." - gondoltam elkeseredetten. Csak én lehetek olyan lúzer, hogy elfelejtem a saját szülinapomat...
Az idősebbik Edward kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott.
- Mi az? Mire gondolt? - kérdezte Edward aggodalmasan.
- Isten éltessen sokáig Lily. - ölelt át, nem törődve a fiával. Ijedten bámultam Edwardra apja karjainak szorításában. Fél perc sem telt bele, és Bella is csatlakozott hozzánk. A fiúk meg csak állt, és bámult engem, mint aki még sose látott.
- Juj, szülinapos! Jaj, Lily. Engedd meg, hogy megünnepeljük. Kérlek, kérlek, kérlek... - könyörgött Alice nekem. Tágra nyíltak a szemeim, hiszen életemben másodjára látom őket. Na jó, Alicet meg Edwardot nem, de nem létezik, hogy ennyire kedvesek legyenek.
- Pedig elhiheted Lily, hogy Alice komolyan gondolja, és persze mi is. Pontosan tudom, hogy mit gondol mindenki ebben a szobában, kivéve Bellát. Remélem, hogy neked sincs ellenedre, kedvesem. - mutatott a halántékára, és a felesége felé fordult.
- Természetesen nem. Sőt, kifejezetten örülnék neki, ha megünnepelhetnénk a születésnapodat Lily. - mosolygott rám.
Hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a sok kedvességet. Össze voltam zavarodva. Először Edward nem akar látni, aztán Rosalie meggyőz, hogy szegjem meg az ígéretem, aztán idehoz, és végül már ott tartunk, hogy náluk ünnepelem a szülinapomat. Kicsit gyors volt a tempó...
- Nem muszáj, ha nem szeretnéd. Csak szeretnénk, ha boldogok lennétek. - suttogta az idősebb Edward a fülembe. Válaszolni se tudtam neki, mert ekkor Edward a hátára kapott, és kirohant velem az erdőbe.
- Váó... - tátottam el a számat. Ez az eszméletlenül gyors sebesség, a mellettünk elsuhanó fák, és az a fantasztikus érzés, amikor a szél belekap a hajamba... Teljesen felszabadultnak éreztem magam. Ezerszer jobb érzés volt, mint vezetni. Nem én irányítottam, mégis biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy Edward sose menne neki semminek. Éreztem, hogy lassulunk, aztán egy kis tisztáson megállt, és letett a földre.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva, amikor meglátta csodálkozó arcomat.
- Ez eszméletlenül jó volt! - nyögtem ki nagy nehezen. Mennyei élmény volt száguldani, és közben hozzá simulni, de persze az utóbbit nem mondtam el neki.
- Hát, örülök, hogy tetszett... - húzta mosolyra a száját. Az arca már nem meggyötört, hanem ragyogó volt, és a szemei csillogtak. Teljesen megváltozott tíz perc alatt. Ez vajon az én hatásomra történt?
Hirtelen előttem termett, és egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Automatikusan hátrálni kezdtem. Elővette legcsábosabb nézését, amitől majd' elolvadtam, de kitartóan hátráltam a tisztás közepétől a fák felé. Végül a hátam nekiütközött egy fának, és kénytelen voltam megállni. Ő meg csak jött, egyre közelebb. A testünk egymásnak simult, és az ajkaim szét nyíltak.
- Nem szeretnéd, ha megünnepelnénk a születésnapodat? - suttogta. A szája a homlokomnál volt, és adott rá egy puszit. Beleremegtem az érintésébe. - Ezt igennek veszem. - Aztán már a karjai között voltam, és ő lejjebb hajolt, hogy közelebb legyen az arcunk egymáshoz. Megrészegültem édes leheletétől, és már arra se emlékeztem, hogy mit kérdezett fél perccel ezelőtt.
- Boldog születésnapot... - lehelte centikre az ajkaimtól. Még annyi időm maradt, hogy levegőt vegyek, aztán tökéletes, forró ajkai megtalálták az enyémeket. Követelőzően és mégis olyan gyengéden csókolt, mintha több éve nem tehette volna meg. Hosszan ízlelte ajkaimat, és én beletúrtam a hajába kezeimmel. Hirtelen elhúzódott tőlem, de a szemeiben boldogságot és gyengédséget véltem felfedezni.
- Vissza kéne mennünk ünnepelni... - szólt rekedt hangon, aztán meg se várta a válaszomat, csak a hátára kapott, és visszarohant a Cullen házba. Nagy lendülettel nyitotta ki a bejárati ajtót, letett a földre, aztán megfogta a kezemet, és maga után húzott.
- Alice, Alice...
- Igen, Edward? - kérdezte vigyorogva, és egy fél percre rá az egész család mellettünk termett.
- Kezdődhet a buli... - mondta diadalittasan, aztán átölelt, és felvezetett az emeletre.

8. fejezet: Ismerős idegen (2. rész)

Elképzelni se tudtam, hogy miért akar velem beszélgetni. Csak bámultam rá megrökönyödve. Vicces arcot vághattam, mert elmosolyodott, és leült velem szemben. Úgy vettem észre, hogy rendkívül szórakoztatja, hogy így meglepett.
- Tudod, már ezért megérte találkoznunk... - kacagott jókedvűen.Csilingelő hangja bejárta az egész éttermet, és éreztem, hogy az összes férfi vendég most minket néz. Elvörösödtem, és zavaromban lesütöttem a szemeimet. Alig tudtam megszólalni, de végül sikerült, mert már fogyóban volt a türelmem.
- Mit szeretnél tőlem, Rosalie? - kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. A mosoly eltűnt tökéletes arcáról, és gondterhelt sóhaj hagyta el telt ajkait.
- Szeretnék kérni tőled egy aprócska szívességet. - nézett rám, abban reménykedve, hogy meg is teszem. Leesett az állam. Rosalie Hale, a világ egyik leggyönyörűbb nője - aki ráadásul utálja apámékat - szívességet kér TŐLEM. Kíváncsian vártam a folytatás, de nem mondta tovább.
- Öhm... és mi lenne az? - kérdeztem immáron gyanakodva. Itt valami nem stimmel. Vajon milyen szívességet kér tőlem? Azt nem kérhette, hogy hagyjam békén őket, hiszen így se zaklattam senki se a családjából. Kivéve Edward... Ismét belemarkolt az a jeges kéz a szívembe, mint mindig, amikor kimondtam magamban a nevét. Összerándultam a csókjának emlékétől, de gyorsan kiszakítottam magam az emlékből. Visszatértem az eredeti gondolatmenetemre. Nem kérheti azt se Rosalie, hogy hagyjam Őt békén (igyekeztem kerülni még a neve említését is magamban). Hiszen már mióta nem is láttam. Nem is jön iskolába. Ha akarnék, se lehetnék vele. Pedig mennyire akarok...
- Pontosan erről lenne szó - legyintett felém, megszakítva ezzel elmélkedésemet.
- Miről? - kérdeztem értetlenül.
- Lily... te nem látod magad, de én bármelyik embernél jobban látlak. Percre pontosan meg tudom mondani, hogy mikor gondolsz Edwardra. A tested elárul... - vonta meg a vállát.
Szégyelltem, hogy ennyire nyilvánvaló minden gondolatom. Összeszedtem magam, és belenéztem aranyló szemeibe. A tekintete lágy volt, és úgy nézett rám, mint aki egy számára kedves személyre néz. A bökkenő csak az volt, hogy én egyáltalán nem voltam fontos Rosalienak. Gyűlölte apámat, és így engem is gyűlölnie kellene elvileg. De most mégis itt ül velem szemben, és úgy néz rám, mintha én is a családjához tartoznék. Kezdtem elveszteni a fonalat...
- Mit szeretnél tőlem kérni, Rosalie? - kérdeztem halkan.
- Szerintem jobb lenne, ha elmennénk sétálni. Nem akarom, hogy bárki is kihallgasson. - nézett körbe. Meg se várta a válaszomat, hirtelen felpattant, és kisietett az étteremből. Kifizettem a számlát, és követtem a parkolóba.
- Kocsival akarsz menni? - kérdeztem meglepetten, amikor megláttam az autóm mellett.
- Ha nem bánod... - mondta, és kinyújtotta a kezét. A tenyerét felfelé tartotta, de nem esett le, hogy mit is kér tulajdonképpen.
- A kulcsot... - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, de én nem hagytam magam. Az én kocsimat csak jómagam vezethetem.
- Nem, én vezetek. - makacskodtam.
- Könnyű szerrel elcsenhetném egy szempillantás alatt a slusszkulcsot, de gondoltam kedves leszek, és elkérem. - mosolygott, és még mindig várta, hogy odaadjam neki, de nemet intettem a fejemmel, így másfelől közelítette meg a témát. - Útközben szeretnék beszélgetni veled, de nem tudom, hogy milyenek lesznek a reakcióid a mondandómra, és nem akarom, hogy balesetünk legyen. Bár nekem ezzel nem árthatsz, csak magadnak. De a te testi épséged fontos, szóval ide a kulccsal.
Csak néztem rá megrökönyödve, de végül csak sikerült meggyőznie. Nehéz szívvel adtam jéghideg kezébe a kulcsomat. Rögtön be is ült a volán mögé, és én is bevonszoltam magam az anyósülésre.
- Kapcsold be a biztonsági övedet. - utasított, és szépen megvárta, amíg lassú emberi tempómban megtettem. Az első öt percben kiderült, hogy Rosalie vezetési stílusa nem sokban különbözött az enyémtől. Mind a ketten türelmetlenek voltunk, így mindig előztünk és gyorsan hajtottunk. Hirtelen arra eszméltem, hogy egy benzinkúton állunk meg.
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, mert nem lesz elég a benzin. - felelte mosolyogva, és kiszállt, hogy teletöltse a tankot. Csak néztem nagyokat, mert eddig én még sose tankoltam tele a kocsit. Tíz perc alatt végeztünk, és már indultunk is tovább. Már egy ideje nem szóltunk egymáshoz, amikor rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen félnem kéne, hiszen egy vámpírral ülök egy autóban, és fogalmam sincs, hogy hova visz, és mit akar tőlem. De furcsamód egyáltalán nem aggasztott ez a lehetőség. Érdekes volt belátnom, hogy egyáltalán nem félek tőle. Sőt, biztonságban éreztem magam mellette.
- Rosalie, hova viszel? - kérdeztem félénken.
- Nyugi, nem eszlek meg. - kacagott, amitől libabőrös lett az alkarom. - Elmegyünk Seattlebe. Van egy kis dolgom, és úgy gondoltam, hogy az úton beszélhetünk.
- Hát rajta, beszélgessünk. - mondtam könnyedén, de legbelül már alig bírtam kivárni, hogy végre belekezdjen a mondókájába.
- Jól van. Szóval, ahogy észrevettem, elég közel kerültetek Edwarddal egymáshoz.
- Ezt honnan veszed? - kérdeztem semleges hangon, ami meglepett. Végre tudtam uralkodni az érzéseimen, ami elégedettséggel töltött el.
- Nos, először is... Edward teljesen magába zuhant. Olyannyira, hogy Jasper elment otthonról, mert nem bírta elviselni az érzéseit. Másodjára, mert Edward minden éjjel hangosan emleget téged álmában. Eleinte még az apját is átverte. Megtanulta elrejteni a gondolatait, így az idősebbik Edward nem tudta kiszedni belőle, hogy mi a baja. De egyik éjjel megemlítette a nevedet, és én rögtön tudtam, hogy mi a helyzet. - mesélte szomorúan. Ledöbbenve hallgattam végig. Edward emlegetett álmában? De hát miért? Hiszen legutóbb rám se nézett! Tényleg nem értettem az egészet, hiszen én úgy vettem észre, hogy már egyáltalán nem érdeklem őt.
- Ez mind szép és jó, de egyáltalán nem érdeklem őt. - mondtam ki hangosan is, amit gondoltam. - Edward elment, és nem jön vissza.
Az utolsó szavaknál egy kicsit megremegett a hangom. Tudtam, hogy most végképp elárultam magam Rosalie előtt. Lenézően mosolygott rám, mint egy gyerekre, aki próbál hazudnia szüleinek, de ők átlátnak rajta.
- Edward itt van, csak nem megy a közeledbe. Életében nem volt még ilyen rossz bőrben, Lily. Értsd meg, hogy minden új neki. Sose érzett még ehhez hasonlót. Fáj neki, hogy visszautasítod őt. - nézett rám komolyan.
- De még mindig nem értem, hogy tulajdonképpen mit is akarsz tőlem...
- Szeretnélek megkérni, hogy szegd meg az ígéretedet. - már éppen szóltam volna, de a számra tette a mutató ujját. - Hallgass végig. Tudom, hogy megígérted, de be kell látnod, hogy ez nem fog menni. Vonzódtok egymáshoz, kölcsönösen kiegészítitek a másikat. Nem tudsz sokáig ellenállni. Jobb lenne, ha már most, az elején beadnád a derekadat, mert ezzel csak a ti lelketek szerez rossz tapasztalatot. A kuty... Jacob Black meg majd megbékél. - idő közben odaértünk egy bevásárlóközponthoz, és leállította a motort. - Gondolkodj el ezeken. Én bemegyek, kb tíz-tizenöt perc, és itt vagyok. Ne szökj meg... - kacsintott, és magamra hagyott a gondolataimmal.
Végig pörgettem magamban az iménti monológot, egymás után többször is. Nem tudtam dönteni. A percek gyorsan múltak, de semmi haszálható ötletem nem született. Képtelenség volt meghozni egy ilyen döntést. Reméltem, hogy nem várja el tőlem senki, hogy válasszak, de ha Rosalie visszajön, akkor választ akar. Igen vagy nem? Apámat szeretem, és ő az egyetlen szülőm. Nem akarom elveszíteni. Viszont ott a másik oldalon Edward, aki nélkül nem tudom elképzelni az életem. Tehetetlenségemben a combomat csapkodtam. Fogalmam se volt, hogy innen hogyan tovább. Választani nem akartam, mert tudtam, hogy akkor valamelyiket végleg elveszíteném, de ha nem teszem meg, akkor továbbra is élhetek zombiként.
Töprengésemből az zökkentett ki, hogy kinyílt a csomagtartó. Rosalie hatalmas szatyrokat helyezett a kocsi hátuljába, és fél perc alatt már indított is.
- Na, sikerült valamit kiötleni? - érdeklődött mosolyogva.
- Nem. Rosalie... nem tehetem, értsd meg. Apa az egyetlen szülőm. Nem veszíthetem el. Lehetetlent kérsz... - hajtottam le a fejem.
- Dehogy lehetetlen. Sose hazudtál még? Sose volt egy aprócska titkod? Mi segítünk nektek. Csak tedd boldoggá, és legyél te is boldog.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Mert Edward szeret. Én pedig bármit megadnék, hogy boldognak lássam. - felkaptam a fejem, és örültem, hogy nem én vezetek, mert akkor tuti félre rántom a kormányt. - Jól hallottad, szeret. - mondta nyomatékosan, látva megdöbbent arckifejezésemet látva. - Szenved, ahogy te is, hiszen viszont szereted. A boldogságod csak egy aprócska füllentésen múlik...
- Legyen. - nyögtem fel kínomban. - Megteszem, amit kérsz. De minden segítségre szükségem lesz, és ha Edward nem akar látni, akkor elmegyek.
- Rendben. Köszönöm. - mondta vigyorogva, és hálásan nézett a szemembe.
Már ismerős környéken jártunk, és végül elértük azt az utat, ami a Cullen házhoz vezetett. Leparkolt a ház előtt, és várakozva nézett rám.
- Most rögtön? - kérdeztem ijedten. Erről egyáltalán nem volt szó. Én... én még nem vagyok felkészülve erre.
- Igen, minél előbb. - mosolygott rám, és segített kiszállni az autóból.
- Mély levegő... - mondta, és én teleengedtem oxigénnel a tüdőmet, amennyire csak bírtam, aztán lassan kiengedtem. - Remek. Remélem felkészültél...
- Bárcsak úgy lenne. - csóváltam a fejem.
Fél perc alatt kipakolt a kocsim csomagtartójából, és már nyílt is a ház ajtaja, ahol Carlisle és Esme meghökkenve bámult ránk.