23. fejezet: Álom és valóság (1. rész)

Nem válaszolt semmit, csak futott, ahogy a lába bírta. Nagyon féltem, hogy milyen látvány fog a szemem elé tárulni, ha odaérünk. Régen imádtam itt lenni, de most legszívesebben a világ végére szaladtam volna. Mindegy, hogy hova, csak el innen, minél távolabb.

Sajnos a lelkem mélyén tudtam, hogy szembe kell néznem a tényekkel, és bármennyire is fog hiányozni, bármennyire is megkedveltem, el kell majd fogadnom, bárhogy is dönt Tony. Nem ígérhetek neki semmi többet a barátságomnál, mert a szívem már valaki másé. Nem fogom hitegetni, mert Ő annál többet ér, minthogy üres szavak határozzák meg az életét. Ebben száz százalékig biztos vagyok, és még abban is, hogy én Edwardot szeretem, feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, örökké.

Pár perc után oda is értünk, de nem tudtam semmire se koncentrálni, csak egy dolog kattogott az agyamban, mert az mindennél fontosabb volt: „Beszélnem kell Tonyval”.

- Menj fel a szobádba, Lily. – fogta meg a karomat Jacob, és a lépcső felé tolt.

- Beszélni szeretnék Tonyval. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. Nyomás felfelé, ne kelljen kétszer mondanom Lilian Black!

A döbbenet úgy hasított végig rajtam, mint egy korbács. Apám sose beszélt még így velem. Pislogtam egy párat, aztán beharaptam az alsó ajkamat, és erősen szorítottam a fogaimmal, hogy ne törjön ki belőlem a sírás. Végül sikerült hátat fordítanom neki, és felrohantam a szobámba.

Az ajtóm hangos csattanással tért vissza a tokjába, én pedig bekuporodtam az egyik sarokba. Kicsit sok volt, ami az elmúlt időszakban történt velem. Végig kellett gondolnom a dolgokat, és azt, hogy mi lesz ezek után. A szerelmem félig vámpír, a legjobb barátom farkas, akinek a bátyja vámpír. Apám Leah-vel… nem is akarom tudni, hogy mit csinál, és a legjobb barátnőim bevésődtek, ráadásul az egyik már az esküvőjét szervezi. És én hogy vagyok? Mint akit megrágtak és kiköptek. Hogyan lesz ezek után? Kivel beszélhetnék ezekről? Mindenkinek van fontosabb dolga is annál, hogy az én kaotikus életemről hallgasson kiselőadást és tanácsot adjon… már ha tud.

Elkeseredve bámultam magam elé, és próbáltam valami kiutat találni ebből a káoszból, de bármennyire is próbáltam, nem jutott eszembe semmi használható. Az egyetlen kapaszkodóm Edward volt, de most szó se lehetett bármilyen titkos találkozóról vagy szökésről.

Jobb öltet híján csak ültem a földön, és nem gondoltam semmire. Hagytam, hogy a csendes sötétség magával rántson le a mélybe. Olyan volt, mintha én lennék Alice, aki a mesében beleesett a nyúl üregébe. Már-már úgy éreztem, hogy a zuhanás sose fog véget érni… mintha órák óta tartana, és a monoton sötétség csak növelte bennem ezt az érzést. Hiába próbáltam volna kapaszkodni, a fekete semmi körülölelt, elzárva minden kiutat. Hosszúnak tűnő idő után végre világosságot láttam, de túl gyorsan közeledett. Ez lenne az az alagút a végén fénnyel? De az hogy lehetséges? Nem érzek semmi különöset. Vagy esetleg ilyen az, amikor az embert álmában éri utol a halála? Az ijedtség jeges folyamként csurgott végig az egész testemben. Nem akartam meghalni. Mindennél erősebben tört rám az élni akarás érzése. El akartam futni, de olyan volt, mintha a lábaim a földbe gyökereztek volna. Megállíthatatlanul közeledett felém a fény, és mivel nem volt esélyem tenni bármit is ellene, így csak álltam, és vártam a halált. Nem tudtam, hogy hogyan fog lesújtani, csak egy másodperc és vége, vagy egy hang majd megszólít és elmondja, hogy miért történik ez velem pont most. Pont, amikor a legnagyobb szükség van rám… Már majdnem mosolyogtam a sors fintorán, amikor elért a világosság, és úgy éreztem magam, mint akinek a nap sugarai kellemesen simogatják a bőrét. Megfordult a világ, a végtelen sötétség eltűnt, és a helyébe egy sokkal kellemesebb kép költözött. Egy hatalmas réten tértem magamhoz. A fűszálak körülöleltek, a virágokon a harmatcseppek csillogtak, ahogy megvilágította őket a nap. Ilyen lenne a mennyország? Egy hatalmas mező? A szememmel végig pásztáztam a környéket, de pár perc után megkönnyebbültem kifújtam a levegőt.

- Nem haltam meg. – mondtam magamnak megkönnyebbültem.

A szívem a torkomban dobogott, de biztos voltam benne, hogy ez nem a mennyország. Ha meghalunk, akkor viszont láthatjuk azokat a szeretteinket, akiket már magával ragadott a halál, és mivel Lily Brooks sehol se volt, tudtam, hogy ez csak egy illúzió vagy álom, vagy bármi, de nem halál. Persze nem voltam ebben egészen biztos, így kétféle érzés kavargott bennem sosem látott édesanyám lehetséges felbukkanásával kapcsolatban: félelem és öröm. Féltem, mert ha tényleg meglátom, akkor egészen biztos, hogy meghaltam, viszont örültem volna, ha újból találkozok Anyuval.

Felkeltem, és bizonytalan léptekkel elindultam a végtelennek tűnő gyepen. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok vagy hová tartok, de kitartóan emeltem egyik lábamat a másik után, mintha lenne valami célom. Pedig valójában fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Tanácstalanságomban a földre huppantam és kétségbeesetten pillantottam körbe a csodaszép tájon. Jó ötletnek tűnt a menetelés, de igazából már fáradt voltam és nyűgös. Úgy gondoltam, hogy ez egy álom, és minél hamarabb fel akarok ébredni….

Magányosan ültem egy helyben, felhúztam a térdeimet, a karommal átöleltem őket, és ringattam magam, amikor egy erős fuvallat az arcomba csapta a hajszálaimat. Hátra fordultam, hogy megnézzem, mi okozta ezt a légáramlatot, és ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet. Tágra nyílt szemmel bámultam a felém magasodó lényt, de nem moccantam, mert féltem, hogy ezzel esetleg okot adnék neki a támadásra. Várakozóan tekintett le rám, nem tudta, hogy hogyan reagálok majd rá. Először azt hittem, hogy Jacob az, de valami nem stimmelt… a bundája. Bronz helyett fekete bunda fedte be a farkas izmos testét. A szemét nem láttam, mert nem mertem belenézni. Különös érzés fogott el, hiszen Jaket is láttam már farkas alakban, de akkor nem féltem. Most pedig végigfutott az agyamon, hogy ez egy idegen farkas, talán nem kéne biztonságban éreznem magamat a közelében. Óvatosan magam mögé raktam a kezeimet, és megpróbáltam hátrálni, de persze rögtön kiszúrta, és halk, figyelmeztető morgás hagyta el a száját. Annyira ijesztő volt ilyen közelségből látni egy ismeretlen farkast és hallani, ahogy a mellkasából feltör ez a mély hang. Ledermedve figyeltem minden rezdülését, miközben ő megrázta a fejét, és közelebb hajolt hozzám, hogy megszagoljon. A szívem hevesen dobogott, és szélsebesen pumpálta az ereimbe a vért. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, ha valami olyat teszek, ami nem tetszik neki. Valószínűleg megharap, vagy talán meg is öl…

Nem volt más lehetőség, várnom kellett, hogy ő tegye meg a következő lépést. Szerencsére – vagy éppen szerencsétlenségemre – nem kellett sokat várnom, mert pár perc múlva hátrébb húzódott tőlem. Ő is lassan mozgott, miközben le nem vette rólam a szemét. Nem mertem bármit is tenni, amíg legalább egy-két méterre nem került tőlem, mert tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat, és nekem annyi. Végül sikerült feltápászkodnom, amikor már tisztes távolból vizsgált engem.

- Nem akarlak bántani… - mondtam neki, de magamban elég erősen kételkedtem abban, hogy megérteni, amit mondok. – Jesszusom… Egy farkashoz beszélek! Hát milyen álom ez?! – nevettem fel hisztérikusan.

Az állat érdeklődve figyelte pillanatnyi elmezavaromat, de végül közelebb jött hozzám ismét. Csak ki kellett volna nyújtanom a karomat, és megérinthettem volna. Jól meg kellett gondolnom, hogy mit teszek. Ha nyitok felé, akkor könnyen veszélynek tehetem ki magam, de akkor semmiféleképpen sem szabad félnem tőle, mert azt megérzi. Ha viszont nem teszek semmit, akkor előbb-utóbb megtámad. Szóval úgy döntöttem, hogy egy életem-egy halálom, megpróbálom.

Gondosan megterveztem minden egyes lépésemet, közelítettem felé, de mielőtt hozzáérhettem volna, az ég hirtelen elsötétült, a farkas pedig kivillantotta hófehér fogsorát, és rám vetette magát…

Valaki a nevemet kiabálta, de csak azt akartam, hogy hallgasson el. Az egész testem rázkódott, és bosszantott, hogy nem tudok rászólni – akárki is legyen az –, hogy hagyja abba.

- Lily! Lily! – jöttek a hangok, de nem éreztem mást, mint az iszonyú fájdalmat. Hallottam, hogy valaki felordít kínjában, de biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az, pedig úgy éreztem, hogy menten szétszakad a mellkasom. A fájdalom egyre csak gyötört, és a kiabálások se maradtak abba. Felváltva hallottam a nevemet, és a kínkeserves, szívet tépő sikolyokat…

Végre visszatértem a valóságba, és egy pillanatra magam előtt láttam az utolsó képet, amit álmomban láttam. Az éjfekete farkas egyenesen a mellkasomnak ugrik, aztán jött az az éles fájdalom...

Aztán kitisztult a kép, és egyből Tony arcát láttam meg, és a saját sikításomat hallottam. Ijedten kaptam volna a mellkasom felé a kezem, mert egy pillanatra azt hittem, hogy a fekete farkas ő volt, de a kezem a padlónak préselődött, mivel a srác teljes súlyával ránehezedett. Az arca nem volt véres, így egy másodperc alatt rájöttem, hogy Tony nem támadott meg. De akkor miért fog le?... Ahogy egy kicsit lenyugodtam, kipukkadt végre-valahára a képzeletbeli hangtompító buborékom, és még több kiabálást hallottam meg a közelben, de Tony arca hirtelen mindent kitakart, és a hangja elnyomta a többi hangot.

- Hagyd abba, nem érted?! Ne küzdj ellenem, erősebb vagyok. Tényleg ennyire kárt akarsz tenni magadban? – üvöltötte az arcomba. A szemei szikrákat szórtak, az arcán düh és aggodalom tükröződött, és mindezt alig öt centire az arcomtól csodálhattam. Értetlenül bámultam az arcát, nem tudtam, hogy most miért mondja nekem ezeket. Hiszen én nem is csináltam semmit…

- Abbahagyta. Ereszd el, Tony! – hallottam meg Jacob hangját, de a farkas fiú arca még mindig kitöltötte az egész látóteremet.

- Nem! Még nem nyugodott le teljesen. Nem hagyom, hogy kárt tegyen magában. – szűrte a fogai között, de le nem vette rólam a szemét, és nem is ment távolabb. Kezdett kényelmetlen lenni számomra, hogy ilyen közel van az arcunk egymáshoz, ezért fészkelődni kezdtem, de abban a minutumban erősebben szorított.

- Lily…  itt vagy? Hallasz engem? – kérdezte halkan tőlem. Eddig sikítoztam, most pedig egy hang se jött ki a számon. A fájdalom teljesen elmúlt, mintha meg sem történt volna. Lehet, hogy tényleg csak egy rossz álom volt? De annyira valóságosnak tűnt az egész…

Csak bólintani tudtam erre. A hangomat még mindig nem találtam, így megadásképpen elernyesztettem a karjaimat, amiket egész idáig megfeszítve tartottam. Tony kételkedve nézte az arcomat, nem bízott bennem. Meg is értettem, hiszen nem volt túl bizalomgerjesztő a sikítozásom, és valamit tennem kellett, amiért lefogott. Meg akartam tudni, hogy mi folyik itt, mit tettem, amíg öntudatlan állapotban voltam. Összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam kinyögni pár szót.

- Mit… mi…? – nyögtem rekedt hangon, de nem jött össze a mondat, csak ez a két szó.

- Hogy mit műveltél? Nos… ha megígéred, hogy nem nyúlsz magadhoz és nyugton maradsz, akkor most leszállok rólad és elengedlek. Oké? – nézett komolyan a szemembe.

- Oké…

Elengedte a csuklómat és felsegített a földről. Döbbenten bámultam a karjaimat, amiken vörös folt éktelenkedett ott, ahol lefogott. Pislogtam párat, de túlságosan kifáradtam ahhoz, hogy dühös legyek rá. Minden esetre várakozóan fordultam felé, hátha végre magyarázatot ad az egészre.

- Bocsánat. Nem akartam olyan erősen szorítani a csuklódat, de azért van benned erő, kislány. – nézett rám esdekelve, de a végére már ott bujkált a mosoly a szája szegletében. Rezzenéstelen arccal figyeltem, mert még mindig nem tudtam meg, amit szerettem volna.

- Jó, oké… nem voltál magadnál. Sikítoztál, amikor benyitottunk, és a földön vergődtél. Kapartad a körmeiddel a mellkasodat, azért fogtalak le. Nem akartam, hogy kárt tegyél magadban…

- Kicsim, jól vagy? – jött felém óvatosan Jacob, pontosan ugyan úgy, ahogy én próbáltam megközelíteni álmomban a farkast…

- Igen… csak… nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi történt. – hazudtam remegő hangon. Gondolkoztam egy pillanatig azon, hogy elmondjam-e nekik, hogy mit álmodtam, de végül úgy döntöttem, hogy ezt inkább meghagyom magamnak. Nem tudom, hogy mi volt ez az egész, de most nem is akartam rá gondolni. A kezeimet vizsgálva sétáltam a tükör elé, hogy megnézzem a mellkasomat is. Szerencsére semmi se látszott rajta, és a körmeim se törtek le. Lehet, hogy Tony tényleg jót tett azzal, hogy lefogott…

- Köszönöm. – fordultam felé megkönnyebbülten.

- Igazán nincs mit. – mosolygott rám, aztán Jacobra pillantott. – Öhm… beszélhetnék vele?

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Egészen biztos. – sóhajtotta, és megerősítésképpen bólogatott.

Jake szomorúan rám nézett, aztán kisétált a szobámból, és becsukta maga mögött az ajtót. Elérkezett az a beszélgetés, ami tudtam, hogy fájni fog.

- Tony, én nem… - kezdtem, de Ő gyors léptekkel átszelte a szobát, magához húzott, és megcsókolt.

Újra itt

Drága Olvasóim! :)

Nyaralni voltam, így nem tudtam pontosan akkor írni, de 2010. augusztus 8-án 1 ÉVES LETT A BLOG!
Én csak ámulok-bámulok, hiszen annyira elszaladt ez az egy év... annyi minden történt, mind a regényben, mind a való életben... Sok barátot szereztem ezalatt az idő alatt, és egy párat el is veszítettem. Igazából nem is tudom, hogy mit írhatnék, annyi minden kavarog itt most a fejemben. Ez a történet is adott egy kicsit az életemhez, ha bánatos voltam, ha örültem, írással fejeztem ki. Rettenetes a fogalmazásom, de egy évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy megér egy próbát, max kapom a sok negatív kritikát. Igyekeztem mindig a legjobb tudásom szerint megírni a fejezeteket, és nem sablonos sztorit kreálni, ami majd leköt és szórakoztat titeket, a dizájnt is szinte mindig én terveztem, és nem sablonoztam ezzel sem.
Hálásan köszönöm azoknak, akik itt vannak velem az elejétől fogva, és figyelemmel kísérik kis hőseim kalandjait, és persze azoknak is köszönöm, akik csak később kapcsolódtak be a sztoriba. Remélem még sokáig fogjátok olvasni a történeteimet, és hogy nekem is lesz majd rájuk időm szeptembertől.
A következő frissel igyekszem!

XOXO,
Nikki

22. fejezet: Féltékenység és zavartság (2. rész)

Elnézést, hogy ilyen sokáig váratott magára ez a rész... A következőt igyekszem minél hamarabb hozni, de mivel nyár van, nem ígérek semmit...

Azt vártam volna, hogy szépen kisétálunk a házból, és beszállunk Edward ezüst Mazdájába, de nem így történt. Átengedtem a vezetést Bellának és Edwardnak, és Apámat magam után húzva elindultam utánuk. Elsétáltunk a ház másik végébe, és bementünk az ajtón. Lámpákkal végig ki volt világítva a folyosó, és végül egy hatalmas garázsba jutottunk. Tátott szájjal léptem be a fényesen kivilágított terembe, ahol minden olyan jármű helyet kapott, amire vágytam.
Az terem olyan nagy volt, hogy az egész ház alatt terült el. Garázs a ház alatt… nekem is kell egy ilyen… Végignéztem a kocsikon, és meghökkenve nyugtáztam, hogy legalább tíz jármű áll itt bent. A vicces az volt, hogy kb. a garázs felét foglalta el ez a rengeteg jármű.
- Hűha… - pislogtam körbe, a garázs közepéről. – Ez mind a tiétek?
- Igen. Tudod, mi vámpírok szenvedélyesen rajongunk az autókért. – válaszolta Bella mosolyogva.
- Hmm… van, amiben nagyon is egyeztek a farkasokkal… - mondtam vigyorogva, miközben Jacobra pillantottam, aki szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
- Ott… - mutatott Edward a lépcső melletti részhez. – Vannak a motorok.
Megfordultam, és tényleg minimum négy motor állt a lépcső melletti falnál szépen, egymás mellett. Felismertem az egyiket, ami kísértetiesen hasonlított az én Suzukimra. Amúgy mindegyik a legújabb modellek volt. Kicsit elöntött az irigység, de hát aki megteheti…
- Jake, hogy van Billy? – kérdezte Bella, félénken pillantva Apám felé.
- Khm… jól van. – válaszolta szűkszavúan a nagy alfa. Furcsa volt ez a helyzet. A halhatatlan vámpír és a nagy és erős farkas úgy viselkedett, mint két ovis…
Edwarddal találkozott a tekintetünk, és úgy éreztem, hogy ő is észrevette, hogy milyen vicces ez a helyzet. A számat harapdálva igyekeztem elfojtani a vigyoromat, miközben odasétáltunk az egyik legszebb kocsihoz.
- Úúúú… ez egy új Audi! – csodáltam meg az álomszép fekete autót.
- Igen, az. Akár mehetünk ezzel is, ugye Anya? – mosolygott Edward Bellára.
- Hát persze, életem. – mondta, és egy szempillantás alatt kinyitotta az ajtót, hogy beszállhassunk hátra. Edward már épp besegített volna a kocsiba, amikor Jacob megszólalt.
- Én ülök hátra veled. – mondta nekem, és betessékelt az autóba. Bosszúsan néztem rá, de szemmel láthatóan ez őt egy cseppet sem érdekelte.
- Jake, el fog férni hátul a lábad? Nem lenne jobb, ha előre ülnél? – kérdezte Bella kedvesen.
- Nem. Elférünk így is. – makacskodott Apám, és bepasszírozta magát a hátsó ülésre.
- Hűha, Jake. Megnőttél, mióta utoljára láttalak. – próbált Bella valami beszélgetést kezdeményezni, de szemmel láthatóan nem járt sikerrel.
- Én öregszem… - mondta gúnyos hangon Apám, mire Bella döbbent arcát bámulta. Mérgemben fújtattam egyet. Nem lehet igaz, hogy ennyi év után is ennyire gyerekesek. Ami volt, elmúlt… Jake miért nem érti már meg?!...
- Jake… - suttogta Bella pislogva.
- Szerintem inkább menjünk. A falka már vár minket. – fordította el a fejét Apám, jelezve, hogy jobb, ha nem beszélgetnek.
Az út további részében nem nagyon szólaltunk meg a kocsiban. Dühös voltam Jacobra, amiért így viselkedik. Nem hittem volna, hogy ennyire makacs, önfejű és haragtartó Apám van. Bella próbált közeledni, folyamatosan nyitott felé, ezt a vak is láthatta. Apa mégis egyből elutasította, mintha nem is ismerné őt. Pedig nagyon is jól ismerte. Érthető volt, hogy Bellának hiányzik Jake, és én azt is láttam, hogy ez fordítva is így van. Valahogy puhítanom kell még Apát, de addig nem nyugszom, amíg ki nem békülnek. Elvégre béke van (elvileg), és igazán kedves volt Cullenéktől, hogy megkaptam az engedélyt, hogy a területükön lehessek.
Új tervem szövögetésével ment el a fél út, de hirtelen eszembe jutott, hogy miért is vagyunk itt. Csodálkoztam is, hogy eddig nem kérdeztem rá Jacobnál…
- Tony hogy van? – törtem meg a csendet, és igyekeztem lenyelni a torkomban egyre dagadó gombócot.
- Nem akar senkit se látni. – húzta el a száját.
- De te hallottad a gondolatait. Mit gondol? – nyaggattam, mert minél pontosabb választ akartam tőle hallani.
- Muszáj neked mindig mindent tudnod? – forgatta a szemét.
- Igen, mert a te véred folyik az ereimben. Szóval ki vele Jacob Black! – követeltem csak azért is.
Nem válaszolt rögtön, csak nagyot sóhajtott, és bámult kifelé az ablakon. Azt hittem már nem is fog semmit se mondani, de végül csak kibökte az igazat.
- Tony el akar menni. – nézett rám szomorúan, de amikor kinyitottam a számat, csendre intett. – Úgy érzi, hogy veszélybe sodort téged (ami igaz is…), és nem akarja, hogy itt bárkinek is bántódása essen. Így engedélyt kért tőlem arra, hogy elhagyja a falkát. Tudja, hogy Brian rajta akar bosszút állni, és nem akarja, hogy emiatt bárkinek is bántódása essen.
- De ugye nem engeded el? Sokan vagytok, simán lenyomjátok azt az egy szem vámpírt! – rángattam meg a karját, de nem nézett rám. Bellát nézte a visszapillantó tükörben.
- Nem kell segítség. – morogta halkan.
- Gondolkozz rajta, Jake. Így legalább meghálálhatom mindazt, amit értem tettél. – kérlelte Bella.
Közben megérkeztünk a „határhoz”, és Jacob egyből kiszállt a kocsiból. Edward villámgyorsan az ajtómnál termett, és kinyitotta nekem. Minden porcikám bizsergett, és küzdenem kellett, hogy ne érjek hozzá. Olyan hatást gyakorolt rám, mint a gravitáció. Muszáj volt megérintenem, mert annyira vonzott, hogy az már fájt. Egy aprócska kézfogás volt, semmi több, de Apám figyelmeztető morgása megrémisztett, így ennyiben maradt a dolog.
Ahogy Jacob mellé értem, védelmezően átkarolt, mintha Cullenéktől kéne félnünk…
- Jake… kérlek… - suttogta Bella, és végig Apám szemébe nézett.
- Nem! Megmondtam… Ezt mi kapjuk el. – feszült meg minden izma, ahogy kipréselte magából a szavakat.
- Gondolj Lilyre! Vagy a nagyapjára… Ez a MI területünk. Megvédjük őket, ha a nomád itt vadászna. – szólalt meg most először Edward. Mindenki nagy szemeket meresztett rá, mintha csak most jelent volna meg.
- Ezek szerint nem fogjátok engedni, hogy mi átjöjjünk…  - morogta Jacob villámló szemekkel. – Hát jó. Akkor Lily és George is átköltözik La Pushba. Probléma megoldva…
- Jaj, Jake, nem úgy értette… - nyúlt Bella Apám karja után – ami biztosan régi beidegződés lehetett nála –, de ahogy a jéghideg érintkezett a tűzforróval, Jacob hátrahőkölt, Bella pedig félénken húzódott hátrébb mind a két kezét feltartva.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Jacob ráveti magát, de óvatosan megfogtam remegő karját, és egy csapásra megszűnt a remegése. Tudtam, hogy nyugtató hatással vagyok Apára, de most derült csak ki – számomra is –, hogy mennyire. A tekintetét levette régi szerelméről, és egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy engem sose bántana, és amíg a közelében vagyok, nem csinál semmi meggondolatlanságot.
- Gyere, menjünk haza. – húztam őt teljes erőmből, de persze meg se mozdult, csak nézett. – Hahó! Föld hívja Jacob Black-et… Gyere már… - legyeztem az arca előtt a tenyeremmel.
- Rendben, menjünk. – mosolygott rám, mint aki azt se tudja, hogy hol van, és mit akart csinálni alig fél perce.
- Engedd, hogy segítsenek nekünk. – játszottam ki a helyzetet. – Nagyapa nagyon nem örülne neki, ha át kéne költöznie. Tudod milyen… - vontam meg a vállamat, mintha semmiség lenne az egész.
- De… - tért magához egy kicsit a nyugtatásból.
- Jaj, ne már. Légyszi, Apuuuuu…
- Nem, Lily. A biztonságotokból nem engedek. – rázta meg a fejét. Tudtam, hogy nagy szemétség lesz, amit mondani fogok, de nem akartam még többet nála lenni, és asszisztálni a Leah-féle ügyhöz.
- Ne felejtsd el, hogy mi volt reggel. Haza akarok menni! – mondtam egy fokkal dühösebben.
Csak elképedve nézett rám, de tudta, hogy nekem van igazam, és hogy ezt az egészet nem így kellett volna csinálni. Végül – bár húzta a száját – bólintott.
- Jó, legyen. – mondta bűnbánó arccal, aztán Bellához fordult. – Este találkozzunk itt, és megbeszéljük az egészet. Hajlandóak vagyunk együttműködni.
Bella és Edward tátott szájjal néztek rám, ami egy kicsit zavarba hozott, hiszen nem szép módon győztem meg őt.
- Öhm. Oké… Itt leszünk. – pislogott párat Bella, aztán betessékelte a fiát a kocsiba, és elhajtottak.
Büszke voltam magamra, hogy megakadályoztam egy lehetséges katasztrófát, és kicsikartam Apámtól, hogy otthon maradhassak. Bár az utóbbinál nem volt teljes a büszkeségem, mert némi bűntudat is társult hozzá, így félve pislogtam Jacob felé, azt várva, hogy majd most kikel magából, és jól megkapom a magamét az előbbi miatt.
- Jézusom, Lil. Úgy nézel rám, mintha embert öltél volna, és most akarnád nekem elmondani. – tört ki a nevetés belőle.
- Sajnálom, hogy a reggeli dolgokkal jöttem. De tényleg nem tetszik ez nekem…
- Tudom, tudom. Ezért sem akartam még elmondani. Még semmi se biztos.
- De Leah?! Miért pont ő?! Hiszen te utálod…
- Nem tudom, Lily. Fogalmam sincs.
- Sose fogom elfogadni őt, remélem tudod. – néztem komolyan a szemébe, aztán elindultam haza. Nem volt messze a házunk, így bátran lépkedtem az erdőben észak felé.
- Várj, Lily… - fogta meg a karomat, és fellendített a hátára, hogy ne kelljen ilyen lassú tempóban haladnunk. Minél gyorsabban hazaérünk, annál jobb, hiszen egy veszélyes vámpír szabadon mászkál Forksban…
- Sajnálom az egészet. – fordította hátra a fejét, amennyire csak tudta.
- Az utat figyeld. – mondtam már félig mosolyogva.
- Vigyázok rád… vigyázunk rád. – túrt bele a hajamba, és elkezdett még gyorsabban futni. Tudtam, hogy ilyenkor kiürül a feje, és elfelejti minden gondját, de mégis muszáj volt feltennem azt a kérdést, ami jelen pillanatban a legjobban foglalkoztatott.
- Ugye nem engeded, hogy Tony elmenjen?

22. fejezet: Féltékenység és zavartság (1.rész)

- Mit akarsz, Brian? – szűrte a fogai között Tony üdvözlésképpen a fivérének.
- Jaj, ugyan már tesókám… Hát be se mutatsz az ifjú hölgynek? – vonta fel a szemöldökét a – számomra idegen – férfi.
- Nem, és ha nem hordod el magad innen, akkor nem állok jót magamért. – lépett egyet előre a farkas fiú.
- Na de Anthony… Ne légy már ilyen. – lépet még egy lépést felénk, mire Tony hátrébb tolt engem. Jobbnak láttam engedelmeskedni neki, így arrébb léptem.
- Neked van egy testvéred? – súgtam a fülébe, mert már nem bírtam ki, annyira kíváncsi voltam.
- Nem is meséltél rólam még a kis barátnődnek?
- Nem vagyok a barátnője! – sütöttem le a szemem. Miért hiszi ezt mindenki?!...
- Lily, most az egyszer fogd be a szád. – morogta a védelmezőm, aztán visszafordult a testvéréhez. – Te pedig menj el, és többé ne gyere vissza. Utoljára mondom Brian…
- Miért? Különben mit csinálsz? – nézett Tonyra kihívóan, aztán rám szegezte a tekintetét. – Különben is… Itt annyi jó falat van, hogy kár lenne neked szót fogadnom. Meg amúgy sem vagyok az az engedelmeskedő fajta.
Idő közben egyre közelebb jött hozzánk, mire mi automatikusan hátráltunk. Ez a kis játék egészen addig folytatódott, amíg védelmezőm teste egyszer csak megremegett, és hátrébb tolt magától. Próbáltam görcsösen kapaszkodni a karjába, de természetesen Ő sokkal erősebb volt, mint én, és könnyen lefejtette az ujjaimat a csuklójáról. Azt hittem, hogy csak egy pillanatra remegett meg, de ahogy elengedtem, még erőteljesebben rázkódott a teste.
- Vidd innen a lányt. Majd szólok az alfának, hogy nálad van. – mondta Tony, de nem tudtam, hogy kinek. Végig a testvérét bámulta, de nem hiszem, hogy hozzá beszélt az imént.
Egy forró tenyér simított végig a karomon, és ahogy hátra néztem, Edward aggódó tekintetével találtam szemben magam. Gyorsan visszakaptam a fejem, hogy lássam, mi történik a testvérpár között. Brian érdeklődve figyelte a mi kis hármasunkat, én pedig kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, mert Tony és Edward közé szorultam. Valószínűleg pont a farkasok és a vámpírok területeinek a határán álltam, mert mind a két fiú igyekezett tartani a távolságot egymástól.
- Egy dolgot nem értek, Anthony… - mondta elgondolkodó arccal az idegen. – Vele – mutatott Edwardra. – barátkozol. De velem meg harcolsz. Ez egy kicsit rosszul esik, mivel a testvérem vagy. Holott ő sem különb nálam. Ez igazságtalan tőled. Vagy netán a hölgyike fog össze titeket? Édes hármas? – vigyorgott gonoszan.
- Fogalmad sincs róla, hogy mi van itt. Távozz békében. – mondta Edward, de érezni lehetett a fenyegetést a hangjából. Ott bujkált a hangsúlyban, hogy „mert ha nem, akkor meghalsz” befejezés.
- Most komolyan azt hiszitek, hogy ketten elbánhattok velem?
- Nem, de pár perc, és jönnek a többiek is. – morogta Tony, de alig értettem, mert már alig volt emberi a hangja.
- Annyi nekem éppen elég, hogy megebédeljek…
Ekkor láttam meg azt, amitől féltem. Brian nem volt olyan messze, így jól láttam, hogy a szeme átváltozik vérvörösre. Így már értettem, hogy mi történik, de ez hogy lehetséges?! Az egyikük farkas, a másik meg vámpír? Ez aligha létezhet… márpedig itt zajlik az egész a szemem előtt, mégsem akarom elhinni, amit látok.
Tony teste még egy utolsót rázkódott, aztán egyszer csak egy farkas termett a helyén. Brian még vicsorgott, és támadóállást vett fel, aztán egymásnak rontottak. Idáig láttam csak az eseményeket, mivel Edward úgy döntött, hogy itt az ideje eltűnni innen. Nekem persze eszem ágában sem volt otthagyni Tonyt, és ezt Edward hátának püfölésével jeleztem, de a szerelmemet ez nem nagyon érdekelte. Hát persze, ilyenkor rossz az, ha a pasim teste kemény, mint a szikla: nekem jobban fáj a püfölése, mint neki.
Olyan gyorsan futott, hogy csak zöld csíkokat láttam, amik a mellettünk elsuhanó fák voltak. Végül kénytelen voltam belátni, hogy felesleges bármit is csinálnom: Edward nem fog visszavinni oda. Tűrtem hát, hogy ide-oda rángassanak, mint egy gyereket, de majd megmondom én neki a magamét, ha végre megállunk. Nem is kellett sokáig várnom, mert már kezdtünk lassulni, és már láttam a Cullen házat is.
Edward csak akkor tett le, amikor beléptünk az ajtón. A családja rögvest előttünk termett, és az arckifejezésükből tudtam, hogy már tudnak mindent. Valószínűleg az apukája olvasta ki a fejéből, hogy mi történt.
- Mindenki jól van? – kérdezte Bella aggódó tekintettel, miközben megölelte a fiát.
- Igen anya. Bár elég durva volt a helyzet. Van egy vámpír a környéken, aki embervéren él.
- Alice… - mondta az idősebbik Edward a testvérének, de ebben az egy szóban érezni lehetett minden szemrehányást és fenyegetést.
- Már megmondtam, Edward: nem látom egyiküket sem. Mind a ketten félvérek. Igazán megérthetnéd és elfogadhatnád már végre. És ne csinálj úgy, mintha direkt nem látnám őket! Igazán nem hibáztathatsz… - csattant fel Alice, mire mindenki legalább olyan meglepetten nézett, mint én.
- Ez valóban nem volt szép tőled, Edward. – mondta rosszallóan Bella a férjének.
- Jó, bocsánat. De a fiam életveszélyben volt, és én nem voltam ott, hogy megvédjem! – túrt a hajába idegesen, aztán elviharzott a nappaliból. Mindenki ledermedve meredt utána, de végül Rosalie megtörte a csendet.
- Felelőtlen vagy, Ed. Próbálunk óvni a bajtól, te pedig önként sétálsz bele veszélyes helyzetekbe! Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam érted?! – dorgálta le az unokaöccsét. Ő is legalább olyan feldúlt volt, mint az idősebb Edward. – Láttad, hogy mit művelt a Volturi, és a hozzájuk hasonló vámpírok! Annyit küzdöttünk azért, hogy életben maradj, és erre te így hálálod meg…
- Elég volt, Rosalie. – mondta halkan Bella, aki idő közben mögém, és Edward mögé lépett, és mind a kettőnket átölelt. – A lényeg, hogy mindenki biztonságban van. De azért szeretném, ha járőröznétek a ház körül. Jasper, Emmett… - bólintott nekik, mire Emmett vigyorogva összecsapta a tenyerét, és már el is tűnt. Jasper még egy percig habozott, és engem nézett úgy, mintha próbálná eldönteni, hogy az ő segítsége nélkül vajon összeomlok-e. Bólintottam neki, jelezve, hogy nem lesz bajom, amire egy halvány mosollyal válaszolt, és eltűnt a nappaliból.
- Én most megnézem, mi van Édesapáddal. – mondta Bella a fiának. - Ti meg menjetek fel a szobádba. Vagy akár itt is maradhattok. Csak ne hagyjátok el a házat. – nézett ránk komolyan, aztán mind a ketten kaptunk tőle egy puszit (ami számomra elég furcsa volt), és ő is eltűnt.
- Jössz? – kérdezte Edward az emelet felé intve.
- Nem kellett volna otthagynunk Tonyt. – csóváltam meg a fejem, és leültem a kanapéra.
- Figyelj… Tony tud vigyázni magára. A legsebezhetőbb te voltál. Az volt akkor a legfontosabb, hogy téged elvigyünk onnan. – fogta a két keze közé az arcom, és végig a szemembe nézett. – Már jött a segítség, amikor elindultunk. Nem lesz semmi baj. Rendben?
- Rendben… - mondtam lehajtott fejjel, de az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy ismét a szemembe nézzen, aztán pár másodperc „hipnotizálás” után az arca elkezdett közelíteni az enyémhez, és - hosszú idő után újra – összeért az ajkunk. A szívem úgy verdesett, mint egy kalitkába zárt madárka. Hiába tudtam, hogy milyen vele csókolózni, valahogy mindig újszerűnek tűnt az, ahogy az ajkai végigsimítanak a számon. Mintha mindig az első csók következne…
De mint minden tökéletes pillanat, ez is túl hamar véget ért. Edward csillogó szemekkel nézett rám, miközben az arcomat simogatta, és felült mellém, a kanapéra. Forró ujjaival végigsimított a kezemen, és a tenyerébe vette, hogy különböző kis kanyargós vonalakat rajzoljon bele az ujjával. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, de éreztem, hogy mondani szeretne valamit, így vártam türelmesen, hogy ő szólaljon meg először. A sejtésem rövid időn belül be is igazolódott…
- Lily…
- Tessék?
- Mit kerestél te az erdőben Tonyval iskolaidőben? – nézett a szemembe. Persze egyből a legrosszabbat feltételezi… Vagy csak én feltételezem azt, hogy a legrosszabbat feltételezi?...
- Ez… bonyolult.
- Fel tudom fogni.
- Rendben. Elmondom. – sóhajtottam nagyot, és ránéztem. Valami bíztatást vártam tulajdonképpen, de csak kíváncsi tekintetet kaptam, így kénytelen voltam mindenféle bátorítás nélkül belevágni a feltételezéseim fejtegetésébe. – Voltak bizonyos jelek, amik miatt azt hittem, hogy változáson megyek keresztül…
- Milyen változáson? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Azt hittem, hogy farkassá változom nemsoká. – mondtam halkan. Egy percig csak meredtem magam elé, és vártam a válaszát, vagy a reakcióját. Kénytelen voltam ránézni, mert tudnom kellett, hogy visszataszítónak találja-e, vagy egyáltalán rám tud-e nézni ezek után.
- Mik voltak a tünetek? – jött egy hang a nappali másik végéből. Ekkor láttam csak, hogy Carlisle ott áll az ajtóban.
- Agresszió, érzelmi hullámok…
- Mikor kezdtek el ezek jelentkezni? Akkor, amikor először találkoztál Edwarddal? – bújt ki belőle az orvos énje.
- Nem… maximum egy hete.
- Akkor nem hiszem, hogy átváltozáson mennél keresztül. Elég sokat voltatok együtt Edwarddal, és itt is voltál már. A tüneteknek már az első találkozás után jelentkezniük kellett volna. – mondta mosolyogva, én meg csak döbbenten hallgattam az orvosi szakvéleményt.
- Tony is azt mondta, hogy szerinte nem fogok átváltozni. – mondtam Carlislenak, aztán Edwardhoz fordultam. – Lementem a partra gondolkodni. Nem mertem veled, vagy emberek társaságában lenni, mert úgy éreztem, hogy veszélyes vagyok. Így ma kihagytam a sulit, és a parton Tony megtalált. Az erdőben leültünk beszélgetni, és elmondtam neki is, amit most neked. Átváltozott, és…
- Átváltozott?! – pattant fel a kanapéról ökölbe szorított kezekkel.
- Igen, átváltozott, hogy hátha farkas alakban megérzi a bennem lévő farkast, de semmit se érzett rajtam. – vontam meg a vállam.
- Egy fiatal farkas közelében tartózkodtál, aki még nem képes magán uralkodni annyira? – kérdezte ledöbbenve, minden szót lassan, artikuláltan ejtve.
Igazából én ebbe bele se gondoltam. Egyáltalán nem jutott eszembe ez a kis tényező. Tony úgyse bántana engem. Bár, ma reggel nem volt olyan barátságos… De akkor se hiszem, hogy képes lenne nekem fájdalmat okozni. Legalábbis fizikai fájdalmat…
- I-i-igen.
- Carlisle, hozz valami gyógyszert, mert ez a lány teljesen megőrült… - mondta, miközben a fejét fogta. – Van fogalmad róla, hogy milyen veszélyes dolgot műveltetek? Akár meg is támadhatott volna!
- Tony nem bántana engem…
- Hát hogyne, hiszen szerelmes beléd! – ordította, így még a ház környékén járőröző Jasper és Emmett is biztosan hallotta.
Mind a hárman csendben álltunk egymással szemben, és csak Edward lihegését hallottuk. Síri csend borult az egész házra, még Carlisle is mozdulatlanul állt velem szemben. Lehet, hogy ez is vámpír képesség, de olyan mozdulatlanok tudnak lenni, mintha szobrok lennének. Hát, most a kedves doktor úr is olyan volt, mint egy nagyon is élethű szobor.
A nagy csendben fülsüketítő zajként csörrent meg a telefonom. Akkorát ugrottam, mintha egy pók mászna a vállamon. Remegő kézzel halásztam ki a nadrágom zsebéből a telefonomat, és rekedt hanggal szóltam bele.
- Igen?
- Lily! Hol vagy most? – hallottam Jacob aggódó hangját a vonal másik végén.
- A Cullen családnál vagyok.
- Add Carlislet. – hangzott a rövid válasz, viszont hallottam a hangján, hogy nagyon dühös.
Nem szóltam semmit, csak átadtam a dokinak a telefont, hiszen úgyis hallott minden egyes szót, amit Jake mondott. Nem mertem ránézni senkire. Végig a szőnyeget bámultam, mert féltem, hogy Edward szemében fájdalmat látok majd.
- De én nem szeretem. – suttogtam, mintha a nagyobb hangerővel elrontanék végleg mindent.
- Jacob Black ide jön. – nyújtotta nekem Carlisle a telefonomat. – Megkeresem a többieket.
Ketten maradtunk a nappaliban, de úgy éreztem, mintha mindenki minket figyelne. Valószínűleg azért, mert így is volt…
- Én nem…
- Hallottam. – sóhajtotta, aztán közelebb jött hozzám. Majdnem hátráltam automatikusan, de sikerült megállni, hogy egy helyben maradjak. – Sajnálom. Csak tudod ez a féltékenység… ez borzalmas. Hiába tudom, hogy engem szeretsz, mégis mindig ott motoszkál az agyam egyik rejtett kis szegletében, és ha hagyom, hogy eluralkodjon egy kicsit rajtam, akkor elképesztő erőre kap. Nagyon irritál, hogy az a… szóval Tony így érez irántad, és bánt, hogy nem nekem mondtad el először, hogy mi történik veled. Én melletted vagyok, támogatlak. De te máshoz fordulsz segítségért…
- Csak azért, mert féltem, hogy veszélyes vagyok rád vagy a többi emberre. – öleltem magamhoz teljesen kétségbeesve. – Ő farkas, rá nem vagyok veszélyes, hiszen ő meg tudja védeni magát, ha átváltozik.
- Vagyok olyan erős, mint ő. – mondta kicsit sértődötten.
- Nem úgy értettem. Ha igaz lett volna, és tényleg kiderül, hogy farkas vagyok, akkor a te közelséged hatására lesz egyre gyorsabb és erősebb ez a folyamat. Képzeld csak el, hogy milyen lett volna, ha a közelemben vagy és átváltozom. Lehet, hogy – akaratomon kívül – megtámadtalak volna, csak mert az ösztön vezérel. Abba pedig belehaltam volna, mert nélküled nem tudok élni.
- Oké, rendben. Beismerem, hogy igazad van. Tényleg tragikus lett volna egy ilyen helyzet. De ha legközelebb bármi van… Bármi! Akkor hozzám fordulsz vele.
- Cserkész becsszóra. – vigyorogtam, és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam, de ő elhúzódott, és a fejével az ajtó felé intett.
- Bocsánat, nem akartam zavarni, de Jake mindjárt itt van. Már hallom is… - mondta Bella bocsánatkérő szemekkel.
- Semmi baj, Anya. – mondta Edward, és végre hatalmas mosoly költözött a szája szegletébe.
Nem telt bele egy perc, és máris szólt a csengő. A következő pillanatban megjelent Apám, és látszott rajta, hogy hatalmas kő esett le a szívéről, ahogy meglátott. Mire végiggondoltam, hogy odafutok hozzá, és megölelem, már előttem állt, és a nagy, lapát kezeivel ölelt át szorosan.
- Összetörsz… - motyogtam neki kérdőn.
- Annyira aggódtam. – mondta megrovóan, és gyorsan végigmért, hogy nincs-e tényleg bajom.
- Biztonságban vagyok. Talán meg kéne köszönnünk, nem? – fontam keresztbe a karjaimat.
Nagyot nyelt, mert tudta, hogy igazam van, és most meg kell köszönnie Edwardnak, hogy elhozott onnan, és az egész Cullen családnak is, mert vigyáztak rám. Érdeklődve, de közben vigyorogva figyeltem, ahogy elhúzza a száját, és rászánja magát arra, hogy kimondja: „köszönöm”.
- Köszönöm, hogy vigyáztatok a lányomra. – nyögte ki végül, mire mindegyik Cullen szájtátva figyelte őt. Vicces helyzet volt, hiszen ezt senki se csikarta még ki belőle. Hát igen, néha ilyen hatással vagyok rá… Főleg most, hogy tudja: sokkal tartozik nekem a mai nap miatt. Nem volt kellemes reggelem, és ez csakis az Ő, illetve Leah hibája.
Úgy néz ki, hogy Edward Édesapja inkább az én gondolatmenetemre figyelt, mert kérdően felvonta a szemöldökét, miközben rám nézett. Rögtön próbáltam másra gondolni, viszont már tudta, hogy mi az oka Jacob engedelmességének…
- Öhm, igazán nincs mit. – mondta végül udvariasan az idősebbik Edward.
- Nos, akkor mi mennénk is. Igazán nem akarunk zavarni. – fogott kézen Apa, és az ajtó felé húzott.
- Elvigyünk titeket? – kérdezte Bella félénken. Ismét csend borult a házra, legalább olyan csend, mint amikor Edward kiabált. Jacob már nyitotta volna a száját, de úgy határoztam, hogy megelőzöm.
- Igen, köszönjük. – válaszoltam mosolyogva, és kitessékeltem Jaket az ajtón, miközben mögöttem jött Bella és az ifjabbik Edward.

21. fejezet: Önuralom (3. rész)

Elképesztő ügyességgel mozgott az erdőben, nekem viszont a keze nyújtott támaszt, amikor el akartam esni (ez jó párszor meg akart történni). Olyan volt, mintha a természet utat nyitna előtte. Már a negyedik botlásomon is túl voltam, amikor hirtelen elengedte a kezemet, és rosszallóan nézett rám (de azért a mosoly ott volt az arcán).
- Szörnyű, hogy milyen ügyetlen vagy. Csodálkozom, hogy Jacob az apád. – vigyorgott, és leült a földre. Ekkor vettem észre, hogy itt nincs annyira hideg, és hogy egy kis tisztás közepén állok.
- Nem kéne gúnyolódni… - húztam el a számat, és leültem vele szemben.
- De hát én csak a színtiszta igazságot mondom. – nézett rám ártatlanul pislogva. – Nem látszik rajtad, hogy apád lánya vagy.
Ezzel most kicsit mélyre talált, mivel én már tudtam, hogy most kezdek el csak igazán Black lenni… Lehajtottam a fejem, és elkezdtem tépkedni a füvet. Hogyan kezdjek bele? Tony farkas, biztos megértené… De most komolyan, mondjam csak egyszerűen, hogy „Tony, azt hiszem, hogy át fogok változni nemsoká”?
Felnéztem rá, de a kérdően pislogó szempár nem sokat segített.
- Én… - kezdtem volna bele, de egy halk sóhajjal félbeszakított.
- Nyugalom, Jacob. Nem fogom bántani. – mondta halkan, miközben valahova a hátam mögé fókuszált. Csak egy rövid morgást hallottam, de akárhogy forgolódtam, nem láttam Jaket.
- Mi volt veled reggel? – fordultam vissza a velem szemben ülő farkashoz.
- Nem arról volt szó, hogy te kezded? – bökte meg mosolyogva az orromat.
- De hát…
- Nincs kifogás! Kettesben vagyunk már. Mondd el szépen Tonynak, hogy miért is nem vagy az iskolában…
- Ezt én is kérhetném tőled… - néztem rá szúrós szemekkel. – A francia liba hiányol…
- Ja, a szöszi? – kérdezte nevetve. – Teszek rá magasról. Amúgy el fogom mondani, hogy miért vagyok ilyen mostanában, és hogy miért nem voltam ma iskolában, de hölgyeké az elsőbbség… - vonta meg a vállát.
Nem volt min vitatkozni. Makacsabb volt, mint én, így muszáj volt nekem engednem. Minden erőmet összeszedtem hát, hogy megosszam a titkomat azzal a személlyel, akit annyira nem is kedvelek.
- Szóval… Az egész nem olyan rég kezdődött, de eléggé egyértelműek a tünetek… - tekergettem egy fűszálat az ujjaimmal, hogy levezessem valahogy a feszültséget, és még csak véletlenül sem néztem Tony szemébe.
Hirtelen megmozdult, én meg ijedten hőköltem hátra, de elkapta a karomat.
- Terhes vagy? – nézett a szemembe ijedten, de még mielőtt eldönthettem volna, hogy most viccel-e, vagy akár magamhoz térhettem volna a döbbenettől, eleresztett, és már talpon is volt. – Megölöm Cullent…
- Jesszus, Tony! Dehogyis! – fogtam meg a karját, és visszahúztam a földre. – Én még… én még nem… - vörösödtem el tetőtől talpig, de nem mondtam ki. Eléggé zavarba hozott ez a téma, főleg, hogy éppen vele kell erről beszélnem… Hogy hiheti azt, hogy terhes vagyok?! Ez abszurdum…
- Ó… - mondta zavartan. Az az egy vigasztalt, hogy ő legalább annyira zavarban van, mint én. – De hát akkor mi? – nézett rám kíváncsian.
- Hihetetlen, hogy azt hitted, hogy…
- Jó, tudom. – forgatta a szemét. – De tényleg… mi a baj? Milyen tünetek? Az Isten szerelmére, Lily. Mondd már! – túrt a hajába idegesen.
- Azt hiszem, hogy… igazi Black leszek.
- Hogy mi? Az vagy.
- Át fogok alakulni, Tony! – borultam ki teljesen, a hangom pár oktávval megemelkedett.
Tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám, de nem szólt semmit. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy mondjon már valami okosat. Éppen nyitottam a számat, amikor belekezdett.
- Milyen tünetek vannak? – kérdezte halkan, és akkorát nyelt, hogy nekem fájt.
- Agresszió, érzelmi hullámok… De komolyan, ma a parkolóban kicsit erősen szorítottam meg a francia tyúk karját. – húztam el a számat. – Ja, és gyorsan gyógyulok. Bár ez eddig is így volt…
- Ez király! Te is falkatag leszel! – kapott a karjába nagy boldogan.
- Ácsi!!! – ütögettem a hátát az öklömmel. – A pasim félig vámpír…
- Hát ha átváltozol, szerintem már nem lesz a pasid. Gyűlölni fogod ösztönösen.
- Köszönöm Tony, nagyon kedves tőled, hogy ennyire aggódsz a kapcsolatomért… - mondtam dühösen.
- Jó, bocsánat. De nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen farkaslány válna belőled…
- Én egyáltalán nem akarok farkas lenni! – üvöltöttem az arcába. – Még egyáltalán nem biztos, hogy meg fog történni…
- Kipróbálhatunk valamit… - mondta elgondolkodva.
- Mit? – kérdeztem mohón. Minél előbb tudni akartam, hogy igazam van-e.
- Ha átváltozok, akkor lehet, hogy megérzem a benned lévő farkas szagát. De ebben nem vagyok biztos.
- Na, akkor mire vársz? Változz át! Gyerünk…
- Most rögtön? – húzta el a száját.
- Igen! Talán félsz megtudni? – tudtam, hogy ha kétségbe vonom a bátorságát, akkor feldühítem annyira, hogy engedelmeskedjen. – Én nem félek…
- Én sem félek. – nézett rám csúnyán. Bekapta a csalit… - Egy perc, és jövök. Itt várj meg.
- Értettem főnök. – bólintottam, és leültem a földre, jelezve, hogy meg se fogok moccanni.
Zavartan figyeltem, ahogy leveszi a pólóját, aztán küld nekem egy hatalmas vigyort, és elindul a bokrok felé. Kíváncsian vártam, hogy mikor bukkan elő farkasalakban. Sose láttam még őt így…
Pár perc múlva megrezzent a bokor, és egy barnás szőrű farkas somfordált ki a levelek mögül. A szemei szemkápráztatóan gyönyörűek voltak. Mint az olvadt vaj, vagy mintha enyhén drapp színűek lettek volna. A pofája pár árnyalattal mélyebb színt kapott, viszont a feje többi része sötétbarna színkavalkád volt. Olyan volt, mint az ősz: a színeknek százféle árnyalata borította be.
Mozdulatlanul, megbabonázva ültem a tisztás közepén, és vártam, hogy mikor ér oda hozzám. Már csak karnyújtásnyira volt tőlem, amikor már nem bírtam tovább. Meg akartam tudni, hogy a bundája valóban olyan puha-e, mint amilyennek látszik. Összeszedtem minden bátorságomat, és kinyújtottam a karomat. Visszatartott levegővel vártam, hogy mi fog történni, de rájöttem, hogy felesleges, hiszen ez csak Tony… A kezem megállt a levegőben félúton köztem és a farkas között, de aztán egy másodperc gondolkodás után beletúrtam a sötétbarna bundába. Hihetetlen, de tényleg olyan puha bundája volt, mint amilyennek gondoltam. A második simogatásnál már a tenyerembe tolta a fejét. Vicces volt így lenni vele, de valahol tetszett, hiszen így legalább nem tud beszélni.
- Tudod, azt hiszem jobban bírlak, amikor farkas vagy… - néztem a szemébe vigyorogva. – Ilyenkor legalább nem tudsz hülyeségeket beszélni.
Rosszallóan morgott egyet, aztán elnyúlt mellettem a földön, én pedig mellé feküdtem.
- Érzel valami farkasszerűt? – kérdeztem tőle megsemmisülten.
Feltápászkodott a földről, és elkezdett szaglászni. A lábamnál kezdte, és úgy haladt felfelé. Végül az arcomhoz érkezett, és hirtelen végignyalta.
- Vá, fúj, Tony! – töröltem le undorodva a nyálat az arcomról, és felkeltem mellőle. – Ezt soha többé ne csináld! – parancsoltam neki, mintha egy neveletlen kutya lenne. Végül is az is volt…
- Inkább azt mondd meg, hogy farkasszagom van-e. Azaz jelezd valahogy.
Kicsit félrebillentette a fejét, úgy figyelte, ahogy magyarázok neki. Aztán egy nagyot vakkantott, és megrázta a fejét.
Szóval rosszul sejtettem. De akkor mi a csuda van velem?!...
Nem is figyeltem rá, csak álltam egy helyben, és azon merengtem, hogy most mihez kezdjek. Ha nem vagyok farkas, akkor mi történik velem? Hogy lehet az, hogy agresszív lettem? Hogy erősebb vagyok?
Mire felpillantottam, már nem volt ott a barna farkas.
- Tony! Hová mentél? Ne hagyj itt egyedül! – kérleltem, de lehet, hogy feleslegesen…
- Nyugi, itt vagyok. Csak felöltöztem. – jött elő az egyik bokor mögül, miközben visszarakta a kék kontaktlencséjét.
- Szerintem az eredeti szemszíned sokkal szebb.
- Köszi, de most nincs pénzem másikra. Szemüveget meg nem vagyok hajlandó hordani. Láttál te már szemüveges farkast? – horkantott egyet. -  Farkas alakban jó a látásom, de emberi alakban még nem a legjobb. Csak nemrég alakulgatok át rendszeresen, azóta már javult valamicskét.
- Ja, értem. Szóval akkor nem leszek farkas?
- Hát, nem hiszem. Nem éreztem semmit, de ez nem biztos kicsi lány. Lehet, hogy hülyeség volt ez az egész…
- Hát, több, mint a semmi…
- Úgy bizony. – mosolygott halványan, aztán hirtelen elsápadt. Elkapta a csuklómat, és a háta mögé rántott. Felvette a védekező pozíciót, én pedig értetlenül pislogtam körbe. Végül én is megláttam a veszély forrását. Egy Barna hajú, barna szemű férfi lépett a tisztás szélére, aki nagyon hasonlított a védelmező farkasomra.
- Szervusz öcsi… - mosolygott Tonyra az idegen.

Tony farkas alakban:

Aki sose hagy el...

Bocsánat, hogy ide írok, de remélem megbocsájtjátok nekem...
Szóval, bár úgy érzem magam, mint akit jól megrágtak és kiköptek, ezt muszáj leírnom, mert nem bírom ki.
Ma van Anyák Napja... és mivel tudom, hogy az én Édesanyám is olvassa, ezért most főként neki írom ezeket a sorokat.
Most nem vagy itthon, dolgozol (szegényem :( )... De most keltem fel, és elkapott ez a fura hiányérzet, és mindjárt bőgök, mint egy ovis. Nekem a világon a legfontosabb TE vagy, akármi történik. Talán ha lesz egyszer gyerekem, akkor Ő a nyomodba érhet...
Tényleg te voltál az, aki mindig kiállt mellettem, aki lebeszélt sok-sok hülyeségről, és a nem nekem való pasikról is :) Akihez bármikor mehettem tanácsért, és aki főzött nekem húslevest, ha beteg voltam :)
Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküled, de tényleg... Nem tudnám nélküled elképzelni az életem. Mivel apám elhagyott minket régen, büszkén húzom ki magam, bármikor is beszélek rólad, hiszen egyedül neveltél fel, és nem lettem se bűnöző, se kukás ember... Nem tudom, és remélem nem is fogom megtudni, hogy milyen nehéz lehetett ez neked. Egy szülő helyett kettő voltál, ami hatalmas feladat, de Te végig csináltad. Amit nagyon köszönök NEKED.
Na nézzenek oda, potyognak a könnyeim...
Egy dolog még, amit mindig elmondok neked:
Egy kicsi vers, amit kb. 7-8 évesen tanultam meg általánosban Anyák Napjára, de ez az, amit a mai napig tudok kívülről...

"Édesanyám, úgy szeretlek, hogy elmondani nem tudom,
Senki másé nem lehetek, csak utánad vágyódom.
Te jössz reggel ébreszteni, te jössz este elaltatni,
Érted ég az én kis szívem, Édesanyám, drága kincsem."
Szeretlek Anyu! (L)

És persze a Nagyit meg a Mamát is. Na meg a "mostohaanyámat", bár ezt a szót utálom rá mondani, mert nagyon kedves nő. :)

Nikki

U.I.: Aki még nem tette meg, köszöntse fel az Édesanyját, Nagymamáját! Aki pedig fasírtban van velük, az sürgősen béküljön ki velük, mert nagyon bánni fogja, ha nem teszi meg...
Elnézést az érzelgősségért.

21. fejezet: Önuralom (2. rész)

 Sziasztok!
Először is: bocsánat, hogy ilyen sokáig váratott magára ez a rész, de ígérem, hogy még a héten jön ennek a résznek a befejezése, mert ez még csak a 2. rész fele! Köszönöm, hogy vártatok türelmesen és hogy olvastok! Nagyon örülnék sok-sok kommentnek...

Ezzel a kis közjátékkal el is ment szinte az egész szünet. Edward bocsánatkérően nézett rám, mintha Ő tehetne az egészről. Ezen mosolyognom kellett. Enyhén megráztam a fejem jelezve, hogy semmi baj. Viszont Jacqueline még mindig érdeklődve nézett. Nagyon nem örültem, hogy engem tűntet ki a figyelmével.
- Hogy-hogy nem tudod?! – tette keresztbe a karját, amivel elérte, hogy a dekoltázsa még figyelemfelkeltőbb legyen.
- Nem vagyunk összenőve. Nem tudok minden egyes lépéséről. – forgattam a szemem.
- Tegnáp nem így láttám… péláuhl ámikor végigvonultátok a folyosón…
- Jó, elég lesz. Nekünk most mennünk kell az óránkra. Szia Jacqueline. – zárta le a témát Edward. Kicsit meglepődtem ezen, de valószínűleg neki sem tetszett a téma…
Átkarolta a derekamat, és az épület felé vette az irányt. Az igazat megvallva nagyon örültem, hiszen ez azt bizonyította, hogy a féltékenységem alaptalan. Edwardnak egyáltalán nem tetszik az a francia liba…
- Váhj, Édwárd… - hallottam meg a lány idegesítő nyávogását, aztán a gyors, kopogó lépteket. A düh hirtelen tört fel bennem, és forró lávafolyamként árasztotta el az egész testem.
- Te mégis mi a frászt képzelsz?! – fordultam ki Edward öleléséből, és a lány arcába üvöltöttem. Megilletődötten pislogott párat, de aztán kihúzta magát, és fülsértő kacaj tört fel a torkából. Ez még jobban fokozta a haragomat, olyannyira, hogy már lángoltam a dühtől, és legszívesebben addig szorítottam volna a kecses kis nyakát, amíg meg nem fullad.
- Ugyáhn máhr… együtt ván óránk. Én is veletek megyek. – mondta még mindig nevetve. El akart sétálni mellettem, de megragadtam a karját – talán egy kicsit túl erősen is, mert felszisszent – és nagyon csúnyán nézett rám.
- Tartsd távol magad tőlünk! – suttogtam fenyegetően.
- Lily, mit csinálsz? – kérdezte Edward, és figyelmeztetően, enyhén megszorította a vállamat. Ennek hatására visszatért az eszem, elengedtem a lány karját, és elindultam az épület felé. Még egy pillantást vetettem a hátam mögé, és láttam, ahogy megdörzsöli a bőrét. Lehet, hogy annyira megszorítottam, hogy fájdalmat okoztam neki?...
- Hé, várj. – hallottam meg mellettem Edward hangját. – Mi a fene volt ez?
- Fogalmam sincs.
- Mi a baj? Mi történt? - kérdezte aggódó tekintettel. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Egyszerűen elragadtattam magam. Vagy esetleg valami más áll a dolog mögött?...
- Nem tudom, Edward. Most egy kicsit egyedül kell lennem. - ráztam meg a fejem, és a női mosdó felé vettem az irányt. Szegény Edward csak állt a folyosó közepén, és nézte, ahogy otthagyom. Nagyon sajnáltam, hogy ezt csinálom vele, de muszáj volt egy kicsit egyedül maradnom, mert nem voltam biztos a dolgokban. Össze voltam zavarodva, és lehet, hogy jobb is most, ha nem vagyok Edward közelében. A francia tyúkkal való kis affér, és a ma reggeli kirohanásom kicsit megijesztett. Visszagondoltam az elmúlt napokra, és rájöttem, hogy sokkal agresszívabb vagyok, mint régebben. Sokkal több dolog történt velem az elmúlt egy hónapban, mint az egész tavalyi évben. Voltam szerelmes, eszméletlen, mérges, boldog és szomorú...
Az egész akkor kezdődött, amikor a Cullen család visszatért... Lehetséges volna, hogy...?
- Szia Lily! - rontott be Natalie menedékhelyemre. Szemben álltam a mosdóval, így csak a tükörben láttam az arcát. Jó kedve volt, mint mindig, de amikor meglátott, lehervadt az arcáról a mosoly. Ennyire rosszul festenék? Néztem magam a tükörben, de nem láttam semmi érdekeset az arcomon.
- Szia Nat. Mizújs? - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Valami baj van? - kérdezte tétovázva. Nagyszerű, elbizonytalanítottam.
- Dehogyis. Csak kicsit rendbe szedem magam.
- Ja, oké. – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. Úgy néz ki, bevette, amit füllentettem… - Jaj, képzeld… Emmával már gőzerővel szervezzük az esküvőt.
- Mikor lesz?
- Júniusban. Évzáró utáni napon… - mondta fülig érő szájjal.
- Sűrű hetünk lesz akkor. – hihetetlen, hogy Emma és Tyler tényleg összeházasodnak. Csak tudnám, hogy miért nem örülök ennek annyira. Emma a barátnőm, Tyler meg a „testvérem”… örülnöm kéne annak, hogy bevésődtek és így összejött minden nekik, de valahogy mégsem ment. Magam előtt láttam az elmúlt hetek történéseit, és rájöttem, hogy Edwarddal sose lehetünk így, főleg ha igaz, amit sejtek.
- Bizony. Viszont szerintem beszélned kéne vele. Nagyon fél, hogy nem sikerül mindent megszervezni, és el kell a segítség.
- Persze, majd beszélek vele. – mondtam halvány mosollyal az arcomon.
Elindultam a folyosóra, és Nat követett. Nagyon nem akartam most bárkivel is társalogni, így gyorsan ki id mentettem magam.
- Ó, a francban. Kint hagytam az egyik füzetemet. – mondtam megjátszott döbbenettel.
- Elkísérlek.
- Nem kell, menj csak előre nyugodtan. Majd bent a teremben találkozunk.
- Rendben. De siess, mert mindjárt kezdődik az óra. – mondta mosolyogva, és a tanterem felé vette az irányt.
Még egy percig gondolkoztam azon, hogy bemenjek-e az órára, de úgy döntöttem, hogy most veszélyes lenne emberek, illetve vámpírok közé menni… Bár farkasok között élek, nem tudom pontosan, hogy hogyan megy az átalakulás. Igen, egyre jobban az volt az érzésem, hogy én is igazi falkatag leszek…
Elindultam a folyosón a kijárat felé. Először normál léptekkel haladtam, de aztán egyre gyorsabban szedtem a lábaimat. A motoromhoz már futva érkeztem meg, és lihegve vettem fel a bukósisakot. Beindítottam a motort, és elindultam. Fogalmam sem volt róla, hogy hová megyek, csak mentem, amerre az út vitt. Végül La Push-ban kötöttem ki, a parton.
A motorról lepattanva ugrott be, hogy itt megtalálhatnak Apámék, de reménykedtem benne, hogy nem jön erre senki a nap folyamán. Már az is elég furcsa volt, hogy lógok az iskolából…
A szél az arcomba fújta a hajamat, ahogy leereszkedtem a meredek domboldalon. A parton végig sziklák sorakoztak. A hó itt-ott beborított egy pár sziklát, de itt csak ez és a hideg jelezte, hogy igazából már tél van. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy csak kicsit fáztam. Megfogtam a fejemet, de rájöttem, hogy semmi értelme, mert ha a fejem meleg, akkor a kezem is biztosan az…
Leültem az egyik szikla tetejére, ami még éppen száraz volt. Arcomat a kezeimbe temettem, és kitört belőlem a sírás. A sós könnycseppek hosszú csíkot hagyva maguk után folytak le a az arcomon. Nem tudtam elfogadni a gondolatot, hogy soha többé nem láthatom Edwardot. Olyan volt, mintha ketté akarnának szakadni. Teljesen biztos voltam abban, hogy tudnék nélküle élni… de abban is, hogy nem akarok. Mert ugyan milyen élet lenne az? Szinte már nem is emlékszem arra az időre, amikor még nem ismertem… Olyan természetes és megnyugtató volt, hogy a közelemben van és átölel.
Eddig nem hittem a sorban, de most mindennél jobban utáltam, hogy ilyen utat kíván rám erőszakolni. Mihez kezdjek most?...
A fejemben rosszabbnál rosszabb, kínzóbbnál kínzóbb képek formájában bukkantak fel a lehetséges verziók. Egyik sem volt valami jó lehetőség, pedig lázasan (szó szerint is) kutattam olyan megoldás után, ami lehetővé teszi, hogy együtt legyek a szerelmemmel.
Nem is tudom már, hogy mennyi ideig ültem egyedül a parton, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki van a parton. Éreztem, hogy a tekintete rám szegeződik. Mintha lyukat égetett volna az oldalamba… Lassan felkeltem a szikláról, és elkezdtem visszasétálni a motoromhoz. „Semmi baj, Lily… ez La Push… nem eshet dajod.” – mondtam magamnak bíztatóan, hiszen ez elvileg így is volt. Na de gyakorlatilag meg ki tudja…
Elővettem a telefonomat, és úgy csináltam, mintha azt figyelném, de a kamerája elöl volt, így láttam, hogy követnek. A félelem jeges marokként zárta körbe a szívemet, ami egyre gyorsabban vert az adrenalin hatására. Nem volt nálam semmi, amivel megvédhettem volna magam, így semmi értelme nem volt bármilyen terven törni a fejemet. A szél kegyetlenül az arcomba vágta a hajkoronám jelentős részét, így alig-alig láttam valamit az útból. Már a domb aljánál jártam, amikor egy kéz finoman megérintette a vállamat. Abban a pillanatban ledermedtem, és becsuktam a szemem. Nem akartam megtudni, hogy mi történik. Utáltam még a gondolatát is annak, hogy megint veszélybe kerültem, és mindezt csakis saját magamnak köszönhetem. De hát elvileg farkas volnék vagy mi a szösz… Miért nem védem meg magam? Az lenne a megfelelő tett, ha most hirtelen megfordulnék, és hátra csavarnám a kezét vagy valami olyasmi, mint amiket az akció filmekben látni lehet. De őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek most… Szerencsére nem is kellett ezen tovább gondolkodnom, mert egy ismerős hang megoldott minden problémát.
- Lily... én vagyok. – hallottam meg Tony kissé rekedt hangját. A megkönnyebbültség átszakította bennem a gátat, és most már tudtam normálisan levegőt venni. Sőt, most jöttem csak rá, hogy ez idáig visszatartottam…
- Tony! Te mi a frászt keresel itt? – fordultam meg rosszallóan, de ahogy a tekintetünk találkozott, rögtön tudtam, hogy baj van. Ennyire szétesettnek sose láttam még őt. Itt valami nagyon, de nagyon nagy gond van. De vajon mi?...
- Vigyázok rád. – villantott felém egy halvány mosolyt, de rájött a nézésemből, hogy egyáltalán nem tudott átverni, ezért gyorsan el is tűntette, és sóhajtott egy nagyot. – Van kedved sétálni velem egy kicsit?
- Elmondod, hogy mi a baj? - kérdeztem reménykedve.
- Te elmondod, hogy veled mi van? - kérdezte tőlem, mire bólintottam. - Csak akkor, ha te kezded… - fogta meg a kezemet, és nekivágtunk az erdőnek.

21. fejezet: Önuralom (1. rész)

 Sziasztok!

Köszönöm szépen, hogy ilyen türelmesek voltatok. :) Nos, bevallom nőiesen, azért van ma a friss, mert ezen a napon születtem, immáron 21 éve. Így köszönöm mindenkinek, hogy olvassa az írásomat, és az ismerőseimnek, barátaimnak, családomnak, kiskutyámnak, kiscicámnak, és a sok állat haveromnak, hogy az életem részesei :D
A történettel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy igen, nagy titok van, és nemsoká ki is fog derülni. :P Még egy kicsit húzom az agyatokat, de ígérem, nem sokáig. Lily pedig változik, ne rójátok fel nekem, hiszen keményednie kell, hogy el tudja viselni mindazt, ami még lesz, és fel tudja dolgozni azt, ami volt.

 Jó olvasást! :) Remélem tetszik azért. Most nem lett függővég annyira, ez is ajándék!

Tony morcosan méregetett, miközben egyre közelebb értem hozzájuk. Mellette egy magas, fekete hajú férfi állt, nekitámaszkodva a kocsimnak. Fekete kabátja alól kilátszott a kék inge. Sötétkék farmert viselt, és fekete sportcipőt. Barna szemei huncutul csillogtak, a szája hatalmas mosolyra húzódott, ahogy meglátott. Ha bárki más végignézne rajta, egy elbűvölő, helyes férfit látna… Nekem viszont inkább a sötétszürke farkas képe ugrott be, valahányszor megláttam.
- Colin! Hát te mit keresel itt? – kérdeztem tőle mosolyogva, és ahogy odaértem hozzá, lehajolt, és megölelt.
- Szia kislány. Hogy vagy? – kérdezte kérkedő arccal.
- Megvagyok. Szóval… mit keresel itt? – nem tágítottam.
- Ő kísér haza téged. – szólt közbe Tony.
- Hogy-hogy nem te? – húztam fel a szemöldököm.
- Nekem most dolgom van. Colin, vigyázz rá! – bökte oldalba a haverját, és odajött hozzám, hogy adjon egy puszit. – Holnap reggel megyek érted. – ígérte, és otthagyott Colinnal.
- Mehetünk? – kérdezte mosolyogva az új kísérőm.
Nem válaszoltam, csak kinyitottam a kocsiajtót, és beültem. Colin helyet foglalt az anyósülésen. Nem követelte a kormányt, nem szólt semmit, csak ült, és vidáman nézte az utat. Sokkal jobban éreztem magam, hogy nem kell tartanom semmiféle beszólástól, vagy piszkálódástól. Ha Tonyval voltam, akkor mindig volt egy kis feszültség a levegőben…
- Mi dolga van Tonynak? – törtem meg a csendet pár perc hallgatás után.
- Fogalmam sincs. Hívott, és kért egy kis szívességet. Én meg éppen ráértem, és már amúgy is régen láttalak. – vonta meg a vállát.
Csak néztem az utat, és gondolkodtam. Vajon miben sántikál Tony? Mi dolga lehet?... És ez egyáltalán miért érdekel engem?! De ha valami baja esik? Miért aggódom érte? Szerettem volna ezt a kérdést egyszerűen megválaszolni… nem ment. Talán azért, mert a lelkem egy kis eldugott zugában szerettem őt. Talán…
Idő közben már La Push utcáira értünk. A faházak különböző méretekben helyezkedtek el az út mentén, de a formájuk ugyan olyan volt: egyszerű. Olyasmi hatást keltett, mint Londonban a külvárosi házak, azzal az egy kivétellel, hogy ezeket nem közvetlenül egymás mellé építették, hanem hatalmas kertek választották el egymástól. Kisház-kert-nagyház-kert. Apa La Push szélén lakott, viszonylag távol az ilyen népes területtől. Ahogy leparkoltam a ház előtt, minden olyan volt, mint tíz évvel ezelőtt, csak én nem. A garázs ugyanúgy, romosan tornyosult felém, mint anno, a ház is ugyanolyan hatalmas, és mégis barátságos volt. Furcsa ezt egy házra mondani, de tényleg nem tudtam volna máshogy leírni. Itt mindig otthon éreztem magam. Mégis nagyon szerettem volna már visszamenni Nagyapához. Nem csak azért, mert Edward ott esténként is meg tudott látogatni, hanem mert tisztában voltam vele, hogy itt Colinon kívül más is figyel engem. Ismertem Apámat… egy testőr nem testőr. Viszont Nagyapánál nem nagyon mászkálhattak, mivel az a Cullen család területe.
Bementem a házba, és füleltem. Senki se volt otthon.
- Hol van Jacob? – kérdeztem Colintól, aki máris megtámadta a hűtőt.
- Nem tudom. De nekem addig itt kell maradnom, amíg nem jön vissza. – fordult felém egy tállal az egyik kezében, a másikban egy csirkecombot tartott, aminek a fele a szájában volt már, és teli szájjal dünnyögött. A fél falat kipotyogott a szájából, mire megrovóan először a padlóra, aztán rá néztem.
- Ezt feltakarítod, remélem. – mutattam a húsdarabokra.
- Bocsánat. – nyelte le a szájában lévő ételt, és már nyúlt is a seprűért.
Átsétáltam a nappaliba, és lehuppantam a kanapéra. Bekapcsoltam a TV-t, és váltogattam a csatornákat. Semmi jó műsor nem volt, bár annyira nem voltam otthon az ilyen dolgokban, mert nem nagyon néztem TV-t. Colin leült a mellettem lévő fotelbe, és tovább majszolta a tálban lévő egész csirkét. Hiába születtem bele ebbe az egész falka-ügybe, még mindig rácsodálkoztam néha, hogy mennyit esznek. Teltek-múltak a percek, a szemhéjam egyre nehezebb lett, és végül elaludtam a kanapén. Hirtelen zajra ébredtem. Az éles hang úgy hasította át az éjszakát, mint olló a papírt. Colin mellettem ült a kanapén, és csak csóválta a fejét.
- Semmi baj. Nyugodtan aludj vissza. – mondta halkan, és felkelt mellőlem.
- Mi történt? Mi volt ez a zaj? – kérdeztem teljesen éberen. Annyira megijedtem, hogy az álom egyből kiment a szememből. Biztosan az adrenalin hatása.
- Még én se egészen értem. Kimegyek, és beszélek a srácokkal. Te maradj itt, légy szíves. – mutatott a kanapéra, és kiment a többiekhez.
Ültem csöndben, próbáltam hallgatózni, de nem hallottam semmit. Hiába erőlködöm, az farkasok hallása sokkal jobb, mint az enyém, és ha nem akarják, akkor úgyse fogok hallani semmit. Már tíz perce üldögéltem egymagamban, de nem történt semmi. Odasétáltam az ablakhoz, és kikukucskáltam. Az égen már fenn volt a hold, a csillagok apró gyémántokként csillogtak a nagy feketeségben. Itt-ott felhők vonultak át az égen, de derűs esténk volt. A ház körül nem volt világítás, és így eléggé ijesztőnek tűnt a környék. Ha nem lett volna itt senki, akkor biztosan féltem volna. Na persze azt a tényt se felejtsük ki, hogy a környék legveszélyesebb élőlényei a barátaim. Így semmi okom nem volt az aggodalomra.
Elszántan kutattam valami mozgás után, de a szemem is csődöt mondott, akárcsak a fülem. Csak a hold és a csillagok világították meg az éjszaka sötétjét, és éppen csak annyi fényt adtak, hogy lássam az udvart. Nagyot sóhajtva sétáltam fel a szobámba. Nem voltam éhes, leckém nem volt, így már csak a fürdés maradt mára és aztán alvás. Bepakoltam másnapra, és ráérősen elpakoltam a maradék füzetet és tankönyvet, amik nem kerültek be a táskámba. Vártam, hátha jön valaki, és elmondja végre, hogy mi történt. Húztam az időt, de már nagyon cikinek éreztem, hogy itt szöszmötölök, így bevonultam a fürdőszobába, és magamra zártam az ajtót. Vettem egy forró fürdőt, és csak most örültem igazán annak, hogy zúzódásaim vannak és nem horzsolásaim. Így nyugodtan végigfeküdtem a kádban, és teljesen ellazultam. Legszívesebben elaludtam volna ismét, de erőt vettem magamon, mert egy puha, meleg ágyban jobb aludni, mint a kádban… a víz egy idő után kihűl.
Nagyon elálmosodtam, de még utoljára kinéztem az ablakon és füleltem, hátha hallok vagy látok valamit. Az éjszaka csendjén kívül semmit se érzékeltem, így lefeküdtem aludni. Nem hiszem, hogy akkora nagy baj lenne, különben nem hagynának magamra. Ezzel a gondolattal sikerült álomba nyugtatni magam.
Másnap reggel a telefonom idegesítő vijjogással szakította félbe az álmomat. Miután felébredtem, nem tudtam már, hogy mit álmodtam, de nem nagyon akartam felébredni. Most már mindegy volt, hiszen visszaaludni nem tudtam, és már nem is igazán akartam, hiszen ma újra találkozhatok Edwarddal. Ez a gondolat rögtön jobbkedvre derített, és nagy boldogan készülődtem az iskolába. A tükör előtt öltözködtem, amikor észrevettem, hogy a sebeim már szinte nem is látszanak. Megrökönyödve álltam meg a mozdulat kellős közepén, és bámultam magam a tükörben.
- Lehetetlen. – suttogtam. Tágra nyílt szemekkel vizsgáltam végig a nyakam, a hasam és az oldalam. Szinte semmi sem látszott a zúzódásokból. Kibújtam a garbóból, és felvettem egy vékonyabb pulcsit. Csodálkoztam ezen a gyors gyógyuláson, de betudtam annak, hogy farkas géneket örököltem.
Felkaptam a cuccomat, és ekkor jutott eszembe, hogy valami nem stimmel. Rögtön beugrott minden tegnapról. Gyorsan elindultam lefelé a lépcsőn. A földszintre érve ínycsiklandó illatok csalogattak a konyha felé. A hasam korgott egy nagyot, jelezve, hogy neki is tetszik az illat kavalkád, és követeli, hogy teletömjem.
Mosolyogva léptem át a küszöböt, hogy Jacobnak is legyen egy jó pillanata, de amint megláttam, hogy ki sürög-forog a konyhában, lehervadt a mosoly az arcomról. Apám az asztalnál ült, és nagyot sóhajtott, ahogy meglátott.
- Jó reggelt, kicsim. – nézett rám bűnbánó arccal.
- Ez meg mit keres itt? – kérdeztem köszönés nélkül. Ha egy nemkívánatos személy van a konyhámban, akkor úgy vélem, jogom van a lehető legellenszenvesebben viselkedni. Nem?
- Kérlek, Lily… - próbált csitítani, de nem ért sokat vele. Ott álltam az ajtóban, és csak néztem őket.
- Nem, semmi baj, Jake. – legyintett Leah, aztán felém fordult. – Bocsánat, hogy a múltkor olyan ellenséges voltam. Gyere, egyél velünk. – mutatott az asztal felé, és akkor vettem csak észre, hogy Tony is ott ül az asztalnál, lehajtott fejjel.
Először jól megnéztem magamnak. Nagyon lestrapáltnak tűnt, de nem tudtam, hogy miért. Összetalálkozott a tekintetünk, de rögtön el is kapta a fejét, és csak akkor láttam, hogy szaggatott a mozdulat. Az egész teste reszketett.
Aztán koncentráltam arra, amit Leah mondott az előbb. Vajon létezik az, hogy először ellenséges, aztán hirtelen megjavul? Ugyan már… nem hiszek a csodákban! Átlátok rajtad, te önző perszóna! – mondtam magamban, de persze ebből a gondolatmenetből nem láthattak semmit, mivel csak álltam az ajtófélfának dőlve, és semleges tekintettel bámultam magam elé.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. – vontam meg a vállam. A hasam nagyon nem értett egyet ezzel a hatalmas hazugsággal, de ezt hívom az elme uralmának a test felett. Majd az iskolában eszek valamit, vagy akár útközben…
- Mehetünk, Tony? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Kicsikém, mint látod, Tony nincs ma annyira jól. Ezért arra gondoltunk, hogy… - kezdett bele Apám, de aztán elhallgatott, és idegesen fészkelődni kezdett. Van egy olyan érzésem, hogy a folytatás nagyon, de nagyon nem fog tetszeni..
- Hogy? – kérdeztem vissza, mire Ő először Tonyra, aztán Leah-ra nézett kínjában.
- Hogy ma én viszlek el az iskolába. – fejezte be helyette a nő.
Odasétált Jacobhoz, és a vállára tette a kezét. Ez a mozdulata, mintha égette volna a szememet. Könyörgően néztem Tonyra, hátha megesik rajtam a szíve, de ő nem nézett vissza rám. Mintha ott se lennék. Ja, hogy így állunk?...
- Nem! – mondtam felháborodva. – Légyszi, Tony… vezethetsz te! – léptem egyet felé, de felpattant a székről, és tartotta a távolságot. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a sráccal most. De mi?
- Ne! – tartotta maga elé a két kezét, mintha azzal megállíthatna.
- Lily, figyelj rám. – mondta mellettem Apám. Hogy hogyan, és mikor jött közvetlen mellém, azt nem tudom. – Tony most nem tud magán annyira uralkodni. Kérlek, hallgass rám most az egyszer. Tony nincs beszámítható állapotban, így nem mehetsz a közelébe.
- Mi történt vele? – kérdeztem, de a fiú hirtelen felkapta a fejét.
- Semmi közöd hozzá. – mordult rám, és tett felém egy lépést.
Automatikusan hátrálni kezdtem, de Jake gyorsabban mozgott bármelyikünknél. Tony izmai megfeszültek, de Jacob lefogta, és azzal a lendülettel a falhoz szögezte.
- Uralkodj magadon, fiam! Nem bánthatod! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Számomra meglepő volt ez a parancsoló hangnem, mert sose láttam még őt ilyen… dominánsnak. Értetlenül álltam és néztem, ahogy Tony rám emeli a tekintetét, és lassan bólint egyet. Jacob nagyon óvatosan elhátrált, és szembefordult velem.
- Menj Leah-val az iskolába. – nézett rám lágyan, mint ha mi sem történt volna. Tudta, hogy bánt ez a szerelem dolog, és azt is, hogy ki nem állhatom jelen pillanatban azt a nőt. Mégis elvárta tőlem, hogy szépen szót fogadjak, és hagyjam, hogy elvigyen az iskolába. Szerettem Apámat, és általában azon voltam, hogy segítsek neki és ne legyek felelőtlen. Viszont engem nem hatott meg az sem, amit az előbb láttam.
- Nem vagyok dedós! Veszély nem fenyeget. Egyedül megyek. – mondtam, és mielőtt bárki bármit csinálhatott volna, kimentem a házból. Lépteket hallottam a hátam mögött, aztán éreztem, egy erős kéz szorítását a karomon. Ez biztosan nem az Apám…
Hátrafordultam, és Leah szikrázó szemeibe bámultam. Rántottam egyet a karomon, de csak annyit értem el ezzel, hogy még jobban megszorította.
- Te süket vagy? Netán ennyire hülye? – suttogta idegesen.
- Egyik se. És most engedj el, vagy nagyon megbánod. – mondtam neki fenyegetően.
- Ugyan miért? Mit csinálsz? – prüszkölt a visszatartott nevetéstől.
Nem válaszoltam, csak kicsavartam a karom az övéből, és bevonultam a garázsba. Felvettem a bukót és a dzsekimet, és már ott ráültem a motorra, hogy még véletlenül se tudjanak megállítani. A táskámat a hátamra dobtam, és kirontottam a garázsból. Még éppen volt annyi időm, hogy lássam Jacob döbbent arcát, és Leah gyűlölködő tekintetét, aztán kifordultam az útra.
Mondanom sem kell, rekordidő alatt odaértem az iskolába. Nem érdekelt, hogy mit fognak szólni, az se érdekelt, hogy még rengeteg idő van becsöngetésig. A parkolóba érve láttam, hogy a szokásos helyem szabad. Keresztbe beálltam, hogy még véletlenül se tudjanak odaállni. Azaz Jacqueline ne tudjon kitúrni onnan. A bosszú kicsinyes dolog, de nagyon élvezetes. Elegem volt abból, hogy én vagyok a jó kislány, innentől kezdve nem fogom hagyni magam. Ha Apám ezt akarja, hát legyen. Ha Miss Franciaság ezt akarja, állok elébe. Ha Leah meg mégegy szer hozzámér, akkor behúzok neki egyet. Bár az nekem jobban fájna…
Valamennyire sikerült lenyugodnom, amíg átsétáltam a parkolón. Bementem a suliba, és a folyosón lévő szekrényembe bepakoltam a motoros cuccomat. Az érzelmek egymást kergették bennem. A szerelem, a kétségbeesés, az aggódás és a düh egymással fogócskázott. Igazán választhattak volna magunknak egy-egy kis sarkot bennem, de ehelyett tomboltak bennem. Lehunytam a szemem, és próbáltam relaxálni, mert éreztem, hogy nem fogom már sokáig bírni ezt az egész mizériát. Remélem minél hamarabb rendbe fognak jönni a dolgok, mert az a sok dolog, ami az utóbbi pár hónapban történt, elég volt egy évre legalább.
Mélázásomból két forró tenyér simítása zökkentett ki. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, ki áll mögöttem.
- Szia. – mosolygott rám kedvesen Edward, ahogy felé fordultam. Még mindig ugyan olyan hatással volt rám, mint amikor először találkoztunk. A szívem szaporán verdesett a mellkasomban, és a lábaim majdnem összecsúsztak.
- Szia. – nyögtem ki nagy nehezen, mire a mosolya még szélesebb lett.
- Mit csinálsz itt ilyen korán, és ráadásul egyedül?
- Hát ez… hosszú.
- Még van… - emelte fel a karját, és megnézte az óráját. – fél óra becsöngetésig. Bevallom, reménykedtem benne, hogy korábban jössz. Így van időnk beszélgetni. Gyere, kocsikázzunk egy kicsit.
Fogta meg a kezem, és elsétáltunk a kocsijáig. Nagy boldogan lépkedtem mellette, a kezem az Ő kezében volt. Egy pillanatra minden kiment a fejemből, és igazán boldog voltam, hiszen a világ egyik leghelyesebb pasija mellett ballagtam, most már nyilvánosan a barátnőjeként…
Már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor kopogó léptek zaja ütötte meg a fülemet, ezzel beárnyékolva az iménti boldogságomat. Jacqueline tökéletes volt, akár csak tegnap. Fekete kabátja meglibbent minden lépésénél, fekete nadrágja úgy feszült rá, mintha ráöntötték volna, és a kabátja alól tűzpiros szatén inge húzódott végig a mellkasán, akkora V alakot képezve, hogy még nekem is kikerekedtek a szemeim. Ránéztem Edwardra, de ő csak engem bámult. Ez hízelgő volt… nem is kicsit.
- Sziásztok! – köszönt azzal az idegesítő akcentusával, és megölelte Edwardot. Megrökönyödve álltam mellettük és néztem a jelenetet. Nem bírtam megszólalni, de Edward látta rajtam, hogy nagyon nem tetszik a helyzet.
- Jacqueline… volnál szíves? – tolta el magától a lányt, aztán megfogta a kezemet.
- Válámi báj ván? – rebegtette a pilláit ártatlanul. Legszívesebben behúztam volna neki egyet.
- Ne ölelgess, kérlek. – válaszolta udvariasan az én lovagom.
Nem szóltam egy szót sem… ezt a kis csatát megnyertem. Bár az egész úgyse rajtam múlik, hanem Edwardon.
- Hol van Tony? – kérdezte tőlem gonosz vigyorral.
- Fogalmam sincs. – vontam meg a vállamat. Ez végül is igaz volt.

Díjak és folytatás:

Köszönöm szépen mindenkinek, aki rám gondolt, és elküldte nekem a blogger díjakat.

Ezt a díjat Vikitől, Kristentől, Linsytől, Vampire Nóritól és đóritól kaptam. :)

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat

Név: Niki

Becenév: Nikki

Lakhely: Budapest

Születési hely: Budapest
Magasság: 163 cm

Névnap: Szeptember 10.

Foglalkozás: tanuló

Testvérek: két öcsém, húgom

Anyanyelv: magyar

Beszélt nyelvek: angol

Gyűjtemény: parfüm, DVD, CD, fülbevaló, toll, könyv

Cipő méret: 39
Iskola: PPKE-ITK

Osztály: 1.

Kedvenc tantárgyak: nincs

Hobbi: alvás, fedettpályás távolbanézés

Zsebpénz: majd ha elmegyek dolgozni... :P
Kívánság: éljek valami szép helyen

Álom: sok van

Szerencseszám: 6

Szeretne találkozni: a nagy Ő-vel
Háziállatok: Gina (rotim), Morzsika (tüskés foxi keverék)

Szabályzat:

1. Megköszönöd annak akitől kaptad, és belinkeled

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max. 10 ember)!

3. Értesítsd őket az ajándékról!

4. Leírod, amiért szeretsz másoknak írni!

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak

1. Köszönöm szépen Tharanak, Kristennek, Vampire Nórinak és Anitának a díjat!

2.

1. Goof

2. Vikky

3. Benina

4. Spirit

5. Alice23

 

3. Kész!!! :P

 

4. Eleinte nagyon féltem, hogy nem fog senkinek se tetszeni a sztorim. Eredetileg nem is gondoltam, hogy bárki is olvasni fogja, csak azért kezdtem bele, hogy javuljon a kommunikációs készségem, és a fogalmazáskészségem. De idő közben sok embert megismertem, és egyre többen rátaláltatok az irományomra. Azóta eltelt több, mint fél év, és nagyon örülök, hogy ennyire megszerettétek a karaktereimet. Nem egyszer volt már, hogy hulla fáradtan is írtam, mert már nagyon vártátok az új részt. Szeretek nektek írni, és örömmel olvasom mindig a véleményeteket.

 

5. Egy átlagos lány vagyok. Nincsenek nagy vágyaim, csak szeretem azt csinálni, amit akarok. Szeretem a nyarat, a parfümöket, a zsiráfokat, a cipőket és a könyveket. Imádok fényképezni és képeket szerkeszteni, a barátaimmal lenni, olvasni és filmet nézni. Zene nélkül nem látsz. Röviden ennyi vagyok én, egy megszállott kocka csaj :P

MÁS:

Nagyon édesek vagytok, köszönöm, hogy írtatok több komit. Az új részt most kezdtem el írni, eddig nem nagyon volt időm rá.
Továbbá köszönöm mindenkinek, aki szavazott! A történet így az én első elképzelésem alapján fog folytatódni, ami azt jelenti, hogy nemsoká (kb. 10 fejezet múlva) az első "könyv" véget ér. Elég meredek csattanóval.

XOXO,

Nikki

20. fejezet: Ellenségek (2. rész)

Kínos lassúsággal teltek a percek. Válasz nem érkezett a levelemre, csak halk suttogás hallatszott a mögöttem lévő padból. A mellettem ülő új lány unottan tekergette az egyik tincsét, és hátra-hátrapillantott Edwardra. Mérhetetlenül irritált az, ahogy ránézett életem szerelmére. Lehet, hogy mégse fogom kedvelni ezt az új francia cicababát…
Idegességemben a tollat forgattam az ujjaim között, és percenként az órára pillantottam. Mikor lesz már vége ennek a nyomorult órának?! Beszélni akarok Edwarddal… de hogy is kezdjem majd? „Szia Edward. Bocsánat, hogy olyan hülye voltam, nem tudom, hogy miért mondtam, amit mondtam. Nem is érzek semmit Tony iránt.” – találtam ki magamban a szöveget, de ez annyira hülyén hangzott. Mégis mit mondhatnék neki? Bármit megadnék, hogy megbocsásson, és minden úgy legyen, mint régen…
- Te ismehred Édwárdot? – kérdezte suttogva Jacqueline. Mélázásomból ez hirtelen szakított ki, és biztos furcsán néztem rá, mert halkan elnevette magát.
- Olyan muhris vagy… - kuncogott.
- Tessék? – néztem rá meglepődötten. Ennek mi baja van?…
- Ismehred Édwárd Cullent?
- Öhm. Igen. – feleltem zavartan.
- És ázt a szőke srácot is? – bökött Tony felé a tollával.
- Igen. Sajnos. – forgattam a szemem.
- Miért? Árányos… - döntötte oldalra a fejét. A tekintete olyan volt, mint a prédáját leső oroszláné.
- Remek pár lennétek. – kaptam fel a fejem hirtelen. Rögtön szimpatikusabb lett ez a lány. Most, hogy így néz Tonyra, Edward már nagy valószínűséggel felejtős.
- Áh, ugyan. – legyintett elegánsan. – Édwárd sokkal helyesebb.
Jobbnak találtam, hogy ha nem mondok semmit. A düh égető lávafolyamként áradt szét a testemben. A kezeimet a combom alá tettem, mert féltem, hogy meglátják rajtam, hogy remegek. Dühösen meredtem az előttem lévő füzetre, de kénytelen voltam felnézni, mert a nevemet hallottam.
- Lily! – suttogta Tony.
- Tessék? – bámultam rá dühösen.
- Öhm… minden rendben? – nézett rám döbbenten.
- Persze. Minden csodás. – húztam el a számat.
Szegény srác… nem is rá voltam dühös, mégis rajta töltöttem ki a haragomat. A kezem a székem háttámláján volt, én pedig félig Tony felé fordultam. Hirtelen hozzáért a kezemhez valami forró, és összerezzentem. Edward gyengéden végigsimított az ujjaimon, és halvány mosolyt küldött felém. A szívem gyorsabb sebességre kapcsolt, az arcomat elöntötte a pír, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Ez az érintés felért egy szerelmi vallomással. Annyira hiányzott a mosolya, az érintése, hogy már szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor visszahúzta a kezét. Ránéztem az arcára, és belefeledkeztem a csokoládébarna szemekbe. A gyomromban pillangók repdestek, a gondolataim szélsebesen száguldoztak az agyamban, miközben bambán bámultam tökéletes arcát. Mosolyra húzta telt ajkait, és lesütötte a szemét.
- Miss Black! Volna szíves ide figyelni? – hallottam meg valahol a messzi távolban a tanár hangját.
Visszafordultam a tábla felé, és pislogtam párat.
- Elhiszem, hogy sokáig betegeskedett, de ha nem lenne ellenére, folytatnám az órát, és lekötelezne, ha Mr. Cullen helyett engem tüntetne ki a figyelmével.
- Elnézést, tanár úr. – küldtem felé a legédesebb mosolyomat, mire megcsóválta a fejét, és folytatta a beszédét. Nem telt bele fél perc, és megszólalt a csengő. A szívem ismét egyre sebesebben vert, és mire felálltam a székről, Edward már a kezét nyújtotta nekem, hogy segítsen felkelni.
- Gyere. – mondta nemes egyszerűséggel, de ebben a szóban határtalan gyengédség, vágy és talán féltés is volt. Nem kellett kétszer mondania, kezébe csúsztattam a kezem, és hagytam, hogy maga után húzzon. A világ végére is elmentem volna, ha közben az ő kezét fogom.
- Na, hé! – jelent meg mellettem Tony.
- Mit akarsz? – morogta halkan Edward.
- Szállj le róla. Az én feladatom az, hogy megvédjem, és te vagy itt a legnagyobb veszély.
- Nem hiszem, hogy egy félig vámpír-félig ember társaságában nagyobb veszélyben lenne, mint egy farkassal. – szűrte a fogai közt Edward.
- Az apja kérését teljesítem. Ne állj az utamba, Cullen.
- Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt sem lennék. – figyelmeztettem mind a kettőjüket. Mind a ketten úgy bámultak rám, mintha csak most bukkantam volna fel valahonnan. – Beszélni fogok Edwarddal, ha tetszik, ha nem, Tony. – vágtam a képébe, és elindultam, magam után húzva az említett személyt.
- Ez meg mi volt? – hallottam Jacqueline hangját a hátam mögött. Gondolom Tonyhoz beszélt…
Nem törődtem azzal, hogy mindenki megnéz minket a folyosón, amint kézen fogva sétálunk Edwarddal. Most az volt számomra a fontos, hogy tisztázzuk a dolgokat. A következő óránk úgyse közös, nem lenne feltűnő, ha nem mennénk be.
Kivezettem őt az iskolából, és meg sem álltam az erdőig. Szótlanul tűrte, hogy húzzam magam után, ami máris egy jó jel volt, hiszen megtehette volna, hogy kirántja a kezét az enyémből, és azt mondja, hogy nem érdeklem már és hagyjam békén.
Már a fák között botladoztam, és egyre nehezebben ment a menetelés. Nem sokáig tudtam már fenntartani azt a látszatot, hogy semmi bajom, így inkább megálltam. Kicsit szédültem, muszáj volt megtámaszkodnom az egyik fatörzsön.
- Lily… mi a baj? – kérdezte aggódó hangon, és éreztem forró kezeit a vállamon. Ezek a kis dolgok mérhetetlenül jól estek tőle, hiszen ezt azt jelentette, hogy érez még irántam valamit, és valamennyire fontos is vagyok neki.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben, csak elfáradtam. – válaszoltam, miközben szembe fordultam vele, és majdnem hátraestem hirtelen, annyira közel jött.
- Rosszul füllentesz. Nekem nem tudsz hazudni, Lily Black. Mi történt? – karolt át az egyik kezével, a másikkal pedig hátrasimította az egyik rakoncátlan hajtincsemet, ami a szemembe lógott.
- Már mondtam… semmi. – feleltem cseppet sem meggyőzően. A pillantása a szememről a számra, aztán a nyakamra vándorolt, végül halk morgás tört föl a torkából.
- Hát ez meg… - húzta le a garbóm szélét, és mielőtt megállíthattam volna, meglátta az egész nyakamat, amit már sárgás foltok csúfítottak el.
- Semmiség, komolyan. – válaszoltam ijedten.
- Nem! Ki tette ezt? – nézett rám elkerekedett szemekkel, de az örvénylő csokoládétenger nem nyugodt volt, mint máskor, hanem háborgott a mérhetetlen dühtől.
- Senki, tényleg. Semmi bajom. Jól vagyok.
- Az a hülye kutya volt? – kérdezte, és hallottam, hogy a hangja megremeg a haragtól.
- Ki? Tony? – néztem rá meglepődötten. Nem hittem volna, hogy egyből rá fog gyanakodni. Még hogy Tony bántson… - Dehogyis! – nevettem el magam a képtelen feltételezésen.
- Akkor… - kezdte tétován, de hamar kitalálta, hogy ki volt a tettes. – William…
- Edward, hol voltál az utóbbi napokban? – próbáltam kicsit másfelé terelni a témát.
- Vadászni… Williamre. – húzta el a száját.
- Annyira sajnálom. Bocsássatok meg nekik, hogy nem szóltak.
- Miről beszélsz?
- William támadott meg. Egyedül voltam Nagyapa házában. Apával összekaptunk, én pedig egyedül akartam lenni, és elmentem haza. Én…nem tudtam. Ott várt rám! Aztán elvitt az erdőbe, és… és… - hadartam, de ennél a pontnál nem ment tovább a magyarázkodás. Nem is kellett valószínűleg, mert magához ölelt, és végre újra biztonságban éreztem magam. Belesimultam az ölelésébe, és abban a percben tudtam, hogy nem haragszik rám. Még mindig szeret…
- Sajnálom, hogy ilyen borzalmakat kellett átélned, és én meg úgy viselkedtem, mint egy szamár. Annyira, annyira sajnálom…
- Nem vagyok szerelmes Tonyba. Nem tudom, hogy az a dolog mi volt, de száz százalék, hogy nem szerelem.
- Ezt honnan veszed? Lily, én elfogadom, ha őt választod… csak azt szeretném, hogy boldog legyél.
- Most azonnal hagyd ezt abba Edward Cullen! – néztem rá mérgesen. – Én tudom, hogy ki nélkül nem tudnék élni. És szerintem ez egyértelműen szerelem.
- És ki az? – kérdezte hatalmas mosollyal a arcán.
- Természetesen Jason. – válaszoltam nyelv nyújtva, mire ő csak forgatta a szemét. – Csak vicceltem. Te vagy az.
- És mit gondolsz? Elrabolhatlak egy életre? – húzta huncut mosolyra a száját, amitől majdnem összeestem. Ha nem fog meg, akkor valószínűleg a földön kötöttem volna ki.
- Áúú… - kaptam a bordáimhoz a kezemet, mert hirtelen éles fájdalom hasított bele. Edward villámgyorsan a földre fektetett, és többet nem ért hozzám.
- Mi történt? – kérdezte ijedten, de nem várta meg a válaszomat, hanem felhajtotta a pulcsim végét. A hasam nem nézett ki olyan jól, mint a nyakam….
- William megtámadott. Kicsin múlott, de itt vagyok. Sam és Tony értek oda elsőnek, és megmenekültem…
- Na és a vámpír? – kérdezte felvont szemöldökkel, de semmilyen érzelmet se tudtam leolvasni az arcáról.
- Megölték.
- Hát erről Édesapád igazán szólhatott volna. – mondta dühösen, miközben leült mellém a földre, és elővette a telefonját. – Napokon keresztül kerestük azt az átkozott szörnyeteget. Azért sem rohantam egyből hozzád. – csóválta a fejét, és magához húzott.
Nem értettem, hogy mit mond a telefonba, mert olyan gyorsan beszélt. De tulajdonképpen nem is érdekelt. Az volt a fontos számomra, hogy itt van velem, és még szeret. Elbóbiskoltam az ölében. Olyan jó meleg volt itt, és otthonos érzést adott az illata, megnyugtatott teljesen.
- Álomszuszék… ideje lenne felébredned, mert lassan vége lesz az órának. – simogatta meg a hajamat.
- Bocsánat. Elaludtam… - keltem fel a földről, de már megint gyorsabb volt nálam, és mire kettőt pislogtam, már húzott is magával. Nem mondott semmit, csak nézett, egyenesen a szemembe, és tökéletes ajkait mosolyra húzta. A világ ringlispílként kezdett el mozogni. Nem tudtam egy pillanatra, hogy hol vagyok és ki is vagyok. Az ajkunk hosszú idő után újra összeért, és csókban forrtunk össze. A világ megszűnt létezni, és a fájdalom is elmúlt erre a tökéletes pillanatra. Már el is felejtettem, hogy vele mennyire egyszerű és tökéletes tud lenni minden. Nélküle meg mennyire kínkeserves és sivár minden egyes nap. Mint már mondtam, TUDOM, hogy ki nélkül nem tudnék élni…
Belemosolygott a csókba, és pár perc elteltével gyengéden eltolt magától.
- El sem tudod képzelni, hogy ez mennyire hiányzott már, és hogy mennyire sóvárogtam utánad minden egyes percben. – suttogta mosolyogva, de a következő percben már a szemeit forgatta. – Szia Alice…
- Sziasztok! – táncolt elénk kecsesen. – Lily, annyira örülök, hogy újra látlak. – tolta arrébb Edwardot, és mit sem törődve vele, megölelt engem.
- Én is örülök neked Alice. – mosolyogtam rá.
- Nem akartok visszajönni a suliba? Nem kerestek titeket a tanárok, de a diákok már mindennél jobban kíváncsiak arra, hogy merre kószáltok édes kettesben…
- De, éppen menni készültünk vissza. – bólintottam, és intettem Alicenek, hogy induljon, megyek utána.
Már kiértünk az erdőből, amikor elengedtem Edward kezét, nehogy észrevegyék a többiek, hogy idáig kézen fogva sétáltunk.
- Ne… - fogta meg újra a kezemet Edward. – Most már úgyis sejti mindenki. Semmi értelme titkolni. – vigyorgott rám.
- Öhm… rendben. De Te fogsz beszélni Apámmal, ha megtudja…
- Benne vagyok. – kacsintott rám játékosan.
A parkolóban nem volt senki, de ahogy beléptünk az épületbe, mindenki felénk kapta a fejét. Voltak, akik tátott szájjal nézték, ahogy kézen fogva besétálunk, és a lányok többségének irigykedő pillantásától fülig elpirultam.
- Gyönyörű vagy, amikor elönti a pír az arcodat. – súgta a fülembe Edward, amitől még jobban elvörösödtem.
- Na, végre! – lépett mellénk Emma és Natalie.
- Mi végre? – néztem rájuk értetlenül.
- Végre a nyilvánosság előtt is egy pár vagytok! Annyira, de annyira jóóóó! – ugrált Emma fülig érő szájjal.
- Igen, már éppen itt volt az ideje. – helyeselt Natalie.
- Te meg Te? – mutatott először rám, aztán Edwardra David. – Nahát… gratulálok. – ölelt meg engem, a barátommal meg kezet fogott, aztán oldalba bökte a mellette álló Jasont, aki tátott szájjal meredt ránk.
- Öhm… gratulálok srácok. Elnézést… - erőltetett egy halvány mosolyt az arcára, aztán elviharzott.
- Tudom, hogy most ez a ti napotok meg minden, de muszáj elmondanom Edwardnak és Alicenek… - nézett rám bocsánatkérően Emma, aztán a két Cullen orra alá dugta a gyűrűjét. – Tyler megkért, és én igent mondtam. Hát nem fantasztikus?
- Ó! Hát ez… váratlan, de csodálatos! – ámuldozott Alice. Tényleg váratlanul érte, mert Tyler és a többi falkatag jövőjét nem látta.
- Gratulálok nektek. - mosolygott Edward, és még szorosabban átölelt. – Kiborulnál, ha azt mondanám, hogy nálam is van egy gyűrű annak a lánynak, aki nélkül nem tudnék élni? – suttogta a fülembe. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről. A rémület belém fagyasztotta még a levegőt is.
- Tessék?
- Nyugi, csak vicceltem. De azért mókás volt a reakciód. Apád ki is nyírna, ha most megkérném a kezed. – nevetett halkan, de hitelen elkomorult az arca. – Azért nehogy azt hidd, hogy nem tervezem, hogy egyszer megkérem a kezed. Mert meg fogom, csak nem most. Vagyis… áh, mindegy.
- Nem gondoltam semmi ilyesmire, csak azt hittem komolyan gondolod, és letaglózott, amit mondtál. – hebegtem még mindig meglepetten.
- Annyi küzdelem vár még ránk addig… - sóhajtott nagyot. Igaza volt, egyelőre örüljünk annak, hogy újra egymásra találtunk…
Bementünk a következő óránkra, de alig tudtam elszakadni tőle. A nap további részében nem találkoztam vele, csak az az ebédnél. Tonyt nem láttam az iskolában, és Jacquelinet sem. Ebéd után még volt két óránk, de hamar elérkezett a hazaút ideje. Nehéz szívvel váltam el Edwardtól, és a kocsim felé sétáltam a parkolóban. Most jutott csak újra eszembe, hogy más helyre parkoltam, mert valaki elfoglalta a szokásos helyemet. A kocsi még mindig ott állt, én pedig elhatároztam, hogy megvárom a tulaját. Nem is kellett sokat ácsorognom, mert pár perc múlva Jacqueline csörtetett el mellettem, és kinyitotta a bogár ajtaját.
- Szóval a tiéd a kocsi.
- Miért? Táhn á te helyeden párkolok? – kérdezte gúnyosan.
- Nos, igen. Ez az én helyem. – bólintottam.
- És most ázért vágy itt, hogy visszákérd? – tette csípőre a kezét.
- Őőő, igen.
- Nem vágyok hájlándó visszáádni. – felelte kihívóan. Értetlenül meredtem rá, fogalmam sem volt, hogy mi a baja velem.
- Valami baj van, Jacqueline?
- Te vágy á báj! Édwárd miért veled jáhr? Nem is vágy szép. És ámíg nem nem voltál itt, végig engem nézett! – toporzékolt előttem.
- Tessék? Te most azért utálsz, mert szerinted Edward hozzád illik és nem hozzám?
- Igen! És ne hidd ázt, hogy nem fogok hárcolni! Nekem ő KELL! – ordította az arcomba, és beült az autójába. Megkövülve bámultam, ahogy kihajt a parkolóból. Harcolni akar Edwardért? Hát rendben francica… induljon a játék!
Dühösen trappoltam a kocsim felé, és meglepődve láttam, hogy Tony ott vár engem, de nem volt egyedül.