8. fejezet: Ismerős idegen (1. rész)

Apámmal töprengve néztünk egymásra. Neki is ugyan az járhatott a fejében, mint nekem, mert pontosan ugyan olyan képet vágott, mint én. Nem tudtuk, hogy ha a két legjobb barátnőm bevésődött, akkor vajon velem miért nem történt meg. Persze különbség is volt az arcunkra kivetülő érzelmek között. Ő nagyon sajnálta, hogy én nem vésődtem bele senkibe a falkából, én pedig nagyon is örültem neki. A hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, hogy mást KELL szeretnem Edward helyett.
Örültem neki, hogy a barátnőim kibékültek, és megtalálták életük nagy szerelmét, de egy idő után már nem bírtam elviselni, hogy mindenki boldog, én meg ülök ott búslakodva. Még ott voltam egy órát, aztán hazamentem.
A következő pár hét hamar elszállt, és Edward még mindig nem jött iskolába. Az a pletyka terjengett, hogy elmentek síelni, és beteg lett. Na persze... Edward, és a betegség. Biztos voltam benne, hogy ebből egy szó sem igaz, maximum a síelés. A betegség helyett inkább kezdett az a sejtés beférkőzni az agyamba, hogy én üldöztem el. De ezt már sose fogom megtudni....
Alice ugyan jött iskolába, de egyfolytában bánatos tekintettel nézett maga elé.
Fagyos idővel köszöntött be a november. Halottak napján kimentünk apuval anyu sírjához. Minden évben elmentünk hozzá, de ennyire fájdalmas még sose volt ott lenni. Ha még élt volna, magához szorított volna, letörölte volna a könnyeimet, és meggyőzte volna apát, hogy felejtse el az ellenségeskedést, és az én boldogságomra koncentráljon inkább. De nem volt itt, és engem szép lassan felemésztett a bűntudat és a szomorúság.
Emmáék a suliban mindig próbáltak meggyőzni, hogy felejtsem el Őt, és nézzek ki magamnak másik srácot. Az ebédlőben mindig figyelmembe ajánlották a leghelyesebb pasikat a suliból, de én csak az egyedül üldögélő Alicet bámultam. Amikor meghallotta, hogy miről beszélnek nekem a lányok, felkapta a fejét, és nagyon csúnyán nézett rájuk. Aztán rám nézett, egyenesen a szemeimbe, és az arca megenyhült. Könyörgő tekintettel nézett, de nem tudtam sokáig bámulni őt, mert David és Jason eltakarta őt előlem.
Egyre jobban elmerültem a bánatban. Sokszor azt se tudtam, hogy hogyan jutottam haza, vagy épp az iskolába. A barátaim továbbra is biztattak, és próbáltak jobb kedvre bírni, de nem nagyon jött össze nekik.
Egyik szombat délután már nagyon szabadulni akartam nagyapa aggódó tekintetétől, ezért elmentem Port Angelesbe. Nem volt sok pénzem, de gondoltam annyira csak elég, hogy beüljek megnézni egy filmet és egyek valamit. Ki is néztem valami horrort, de egyedül nem voltak hajlandóak beengedni rá, mert kiskorú voltam. Egy jóképű srác hallotta a beszélgetésünket a pénztárossal, és odaállt mellém.
- Szia drágám! Végre megvagy. - mosolygott rám, és átölelt. - Kettőt kérek. - mondta a pénztárosnak, és már kaptuk is a jegyeinket. Kissé meghökkentem, de hálásan pillantottam fel rá. Szőke haja volt, és tengerkék szeme. Kinézetre simán azt mondtam volna rá, hogy túl van a húszon. Hatalmas volt, az én pöttöm termetemmel lazán elbújhattam volna a hátizsákjában.
- Öhm... köszönöm. - mondtam zavartan.
- Igazán nincs mit. A nevem Tony. - nyújtotta a kezét felém.
- Örvendek Tony. Az én nevem Lily. - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
- Szereted az ilyen filmeket? Elég véres és brutális... - nézett rám kérdő tekintettel.
- Hát, megvagyok velük. Különösebben nem vagyok oda értük, de most nem akartam romantikus filmet nézni.
- Ejha. És mi okból? Persze csak ha nem túl indiszkrét... - nézett rám komolyan.
- Végül is nem... Szerelmi bánat. - mondtam remegő hangon.
- Sajnálom. De a legjobb orvosság szerelmi bánatra a horror film. - húzta hatalmas mosolyra a száját. Erre csak bólintani tudtam, aztán bementünk megnézni a filmet.
Nem kötött le annyira, mint amennyire vártam. Tony egész végig leste a reakcióimat, de csalódnia kellett, mert felvettem a szokásos érzelemmentes maszkomat. Szótlanul lépdelt mellettem, miközben kisétáltam a moziból.
- Nem tetszett a film? - kérdezte, csalódottan.
- De, csak nem kötötte le eléggé a figyelmemet. És neked tetszett?
- Igen, viszont te meg se ijedtél, amikor szétlőtték a csávó fejét. Pedig akkor még a mögöttünk ülő vénség is befogta a szemeit. - nyíltak tágra a szemei.
- Sajnálom, nem igazán hatnak meg az ilyen filmek... - vontam meg a vállam.
- Volna kedved velem ebédelni? - kérdezte lesütött szemekkel.
Nem voltam beszélgetős hangulatomban, de nem is akartam megbántani, így igyekeztem finoman fogalmazni.
- Köszönöm, hogy kisegítettél, meg minden, de úgy terveztem, hogy a mai napot egyedül töltöm. Ritkán van alkalmam egyedül lenni, és szeretném kihasználni. Te tényleg rendes srác vagy, hidd el, hogyha nem lenne másé a szívem, akkor veled ebédelnék. Sajnálom.
- Éééértem. Szerencsés fickó, aki elnyerte a szívedet, és egyben egy nagy idióta is.
- Miért? - kaptam fel a fejem a sértésre.
- Mert hagyja, hogy búslakodj. Én nem hagynám... - mosolygott rám kedvesen.
- Ez... bonyolult. - sóhajtottam.
- A szerelem mindig az. Azért vigyázz magadra. És ha úgy alakul, akkor itt megtalálsz. - kacsintott, és a könyvesbolt felé mutatott.
- Köszönöm Tony. Nagyon kedves tőled. - nevettem a képtelen ötleten. Nem hiszem, hogy valaha eljövök őt meglátogatni.
- Hát akkor sok szerencsét kicsi Lily. Remélem hamarosan találkozunk. - nyújtotta ismét a kezét felém.
- Neked meg jó szórakozást. - köszöntem el tőle. Sarkon fordult, és elgyalogolt a könyvesbolt felé. Gondolkodva néztem utána, aztán megráztam a fejem, és beültem egy étterembe. Rendeltem magamnak egy fél adag sültkrumplit és rántott sajtot. Nem volt kedvem enni se, de azért belekezdtem. Fél órán keresztül vergődtem vele, és már éppen indulni akartam, amikor megszólított egy ismerős hang.
- Szia Lily. Van egy perced számomra? - kérdezte halkan. Életemben egyszer hallottam ezt a hangot, csak akkor nem volt ilyen gyengéd és kedves.
Lassan - mint a horrorfilmekben a hősnő - emeltem fel a fejemet, és megláttam azt a személyt, akire a legkevésbé se számítottam.

7. fejezet: Vígasz és békülés (2. rész)

Egész úton remegtem. El sem tudom mondani, hogy mekkora erőfeszítésembe került nem visszafutni a karjaiba. Eszméletlenül megnyugtatott, ha a közelemben volt. De megígértem apámnak, hogy nem beszélek vele. Nemhogy megszegtem az ígéretem, még vissza is csókoltam, amikor megcsókolt! Nem, ez helytelen! De mégis, annyira jó volt...
Két énem harcolt bennem szüntelenül. Az egyik engedelmeskedni akart apámnak, mert tudta, hogy ez a helyes út. A másik visszafutott volna Edward karjaiba, és soha nem engedte volna el. Igazából úgy éreztem, hogy az eszem harcol a szívem ellen.
Könnyes szemekkel hajtottam végig a hazavezető úton. Alig láttam valamit az útból. Folytak a könnyeim, megállás nélkül. Végül nagy nehezen hazaértem. Nagyapa nem volt otthon, ezért enyém volt az egész ház. Igyekeztem elterelni a gondolataimat Edwardról, de nem jártam sikerrel. Valahányszor kimondtam magamban a nevét, melegség töltötte be a szívemet, ami közben fájdalmasan dobbant, mert tudtam, hogy nem lehet az enyém. Bármit megadtam volna azért, hogy együtt lehessek vele. BÁRMIT az égvilágon, akár az életemet is. Beszélnem kell majd apával az érzéseimről. Éreztem, hogy egyszer meg kell nyílnom előtte érzelmileg teljesen, de arról álmodni se mertem volna, hogy az ellensége iránt táplálok majd gyengéd érzelmeket.
Egész délután főztem, takarítottam és mostam, mint egy igazi háziasszony. Minden áron el akartam terelni a gondolataimat. Kiteregettem, de leejtettem egy ruhát, és utána kaptam, aminek az lett a következménye, hogy jól beütöttem a kezem a mosógép oldalába. Szitkozódva ültem le a földre, és a karomat dédelgetve vettem pár mély levegőt. Miközben a karomat vizsgáltam, megakadt a szemem a karkötőmön. Te jó ég, Em és Nat... Annyira magam alatt voltam, hogy megfeledkeztem róluk. Pedig mennyi mindent ki kellett még találnom. Feltett szándékom volt ugyanis kibékíteni őket. Nem lehetnek haragban egész hátralévő életükben. Valahogy össze kell hoznom őket újra.
Nagyapa este felé jött haza, mert ismét La Pushban volt. Nem nagyon szólt hozzám vacsora közben, engem meg túlságosan lefoglalt a lányok kibékítésének tervezgetése. Vacsora után elmosogattam, elmentem fürdeni, és jó éjszakát kívántam nagyapának. Felrohantam a szobámba, és hajnalig zenét hallgattam.
Másnap reggel pont történelemmel kezdtünk a suliban. Edward már a helyén ült, amikor beléptem a terembe. Félve ültem le mellé, de rám se nézett. Az óra unalmasan telt, és ő hozzám se szólt. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy csak fájdalmat és csalódottságot látnék az arcán. Egész végig éreztem, hogy szikrázik közöttünk a levegő. Merev háttal ültem, és meg se mertem moccanni. Óra végén felpattant, és kiviharzott a teremből. Nem értettem az egészet. Tegnap még csókolt, ma meg már keresztül néz rajtam. Erre a gondolatra a fájdalom jeges karmai martak bele a szívembe. Tehát ennyi volt... Elvesztettem.
Búslakodva mentem a következő órára. Egy dolog vigasztalt csupán, méghozzá az, hogy már tudtam, hogy miként fogom kibékíteni a lányokat.
Egész nap vártam a megfelelő alkalomra, hogy beszélhessek Natalieval. Az utolsó óra is véget ért, amikor megláttam a parkolóban. Sietve indultam el felé, hogy megbeszéltjük a dolgokat. Már majdnem odaértem hozzá, amikor egy motoros férfi állt meg mellette. Chris vigyorogva pattant le a motorról, és Natalie a karjaiba vetette magát. Kissé meghökkentem ezen, de végül is semmi furcsa nem volt benne. Két egymásba szerelmes ember (jó, az egyik csak félig ember) találkozott csupán. Viszont a bennem kavargó érzelmek se olyanok voltak, mint régen, amikor megpillantottam egy szerelmes párt. Anno boldogság öntött el engem is, és reménykedtem abban, hogy majd engem is így üdvözöl majd a nagy Ő. De most féltékeny voltam rájuk, és szinte éreztem, ahogy a fájdalom újra elönti a szívemet, hiszen a herceg, akire áhítozom, sose lehet az enyém.
Ekkor láttam meg Emmát, aki a kocsija mellett állt tátott szájjal. Egy percig kábultan nézte őket, aztán bepattant az autójába, és kihajtott a parkolóból.
Sokáig mellette voltam az utóbbi hetekben, ezért úgy gondoltam, hogy most jobb, ha magára hagyom őt a gondolataival.
Azon a héten se Edward, se Emma nem jött iskolába, amit meglehetősen furcsálltam. Idáig se volt valami jókedvem, de most tényleg padlót fogtam. Nem figyeltem semmire és senkire, csak ültem, és néztem ki a fejemből.
A hétvége nem hozott változást. Otthon is csak feküdtem az ágyamon, és bámultam a plafont. Nagyapa elment La Pushba vasárnap, de nekem semmi kedvem se volt találkozni a farkasokkal. Apa naponta többször is felhívott, hogy mi van velem, mikor láthat újra már. Nem mondtam neki, de igazából azért nem mentem, mert biztos voltam benne, hogy Natalie és Chris ott lesznek. Nem akartam Emmának még én is csalódást okozni.
A következő héten Emma már jött suliba. Hétfőn ugyanolyan szótlan volt, mint a La Pushban történtek után. Egész nap csak ültünk, és néztünk ki az ablakon.
Eljött a péntek, és még mindig ugyan azt a lemezt játszottuk. Ráadásul Edward ezen a héten se jött iskolába. A bánat ismét kezdett elhatalmasodni rajtam, de már nem volt, aki megvigasztaljon, mert elüldöztem magam mellől.
Emma megkönnyebbülten sóhajtott fel az utolsó óra után, és szomorú szemekkel nézett rám.
- Beszélnünk kell... - mondta, miközben a parkolóban sétáltunk a kocsim felé.
- Oké. - sóhajtottam, és neki dőltem a az autómnak.
- Hát... szóval... - tétovázott szemlesütve, aztán hirtelen erőt vett magán, és belenézett a szemembe. - Elköltözünk.
Köpni-nyelni nem tudtam. Erre semmiképp se számítottam. Próbáltam rájönni, hogy ki ez a lány, és hol az én régi Emmám, mert őt nem ilyen gyávának ismertem meg.
- De hát... miért? - bukott ki belőlem a kérdés, de máris megbántam, hogy kimondtam, mert nagyon nem akartam hallani a válaszát. Úgy tűnik, hogy szép lassan mindenki elhagy. Először Nat Chris miatt, aztán Edward az én hülye ígéretem miatt, és most Em...
- Sajnálom. Így lesz a legjobb mindenkinek. - mondta sírós hangon.
- Ezt... meg kell emésztenem.
- Vasárnap már nem leszek itt. - mondta keserűen.
- Gyáva! - ordítottam az arcába, és kitolattam a parkolóból.
Egész délután csörgött a telefonom, de nem vettem fel. Végig azon gondolkoztam, hogy miként akadályozzam meg a költözést. Hét vagy nyolc óra felé járt az idő, amikor elhatároztam, hogy elviszem Emmát a rezervátumba. Pénteken mindig tábortüzet raktak, és mulattak a parton. Se perc alatt tudni akartam minden mai programot, így felhívtam apát.
- Szia Lily! - szólt bele a telefonba. A hangja örömteli volt.
- Szia apa! Azt szeretném megkérdezni, hogy ma lesz tábortűz? És Chris ott lesz Natalieval együtt? - tértem rögtön a lényegre, mert nem volt vesztegetni való időm.
- Igen, és megint igen. De miért? Mi van? - kérdezte zavartan.
- Húsz perc múlva viszem Emmát. Maradjatok ott, és még legyen ott pár farkas. Nem tudom, hogy mennyire lesz zökkenőmentes. Szia. - hadartam, és letettem a telefont.
Repesztettem az úton, és tíz perc múlva már Emmáék háza előtt álltam.
- Szia Lily... - nyitott ajtót a barátnőm. - Én... annyira sajnálom.
- Gyere, beszélgessünk. - mentem a kocsimhoz, és kinyitottam neki az ajtót. Tétovázva ült be, de nem szólt semmit. Gyorsan beszálltam, és bezártam az ajtókat.
- Hová megyünk? - kérdezte, amikor látta, hogy elfordítom a kulcsot, és gázt adok.
- Egy nyugis helyre. - feleltem szűkszavúan. Összehúzta résnyire a szemeit, és becsatolta az övét.
Meg se álltam apám házánál, egyenesen a partra mentem. A tüzet már meggyújtották, mert már lement a nap, és besötétedett. Emma tágra nyílt szemekkel meredt rám, amikor felismerte a helyet. Leparkoltam, és mielőtt megszólalhatott volna, kiszálltam a kocsiból, és a másik oldalra érve kinyitottam az ajtaját. Durcásan és dühösen mered rám.
- Kiszállsz magadtól, vagy én rángassalak ki? - kérdeztem fáradtan. Elegem volt már az egészből, és már csak arra vágytam, hogy minden a régi legyen.
A fák közül kilépett apám, Chris, Nat, Colin és Tyler. Kihúztam Emmát a kocsiból, aki mogorván nézett rám és Nataliera felváltva.
Véletlenül Tylerre tévedt a tekintete, és meg is akadt rajta. Már éppen kérdezni akartam, hogy mégis miért bámulja az új farkast, amikor megláttam Tyler arcát. Pontosan ugyan azt a végtelen gyöngédséget láttam rajta, amit Chris arcán, amikor meglátta Nataliet. Ez nem lehet igaz! Létezik ilyen? A két legjobb barátnőm bevésődik? Én vajon miért nem vésődtem be senkibe? Annyira hihetetlen...
Mindenki tátott szájjal figyelte őket. Nem mozdultak, csak álltak egymással szemben, de a tartásuk, a tekintetük, az arcuk mindent elárult. Ez volt a nagybetűs szerelem, akár tetszett nekik, akár nem. Igenis van szerelem első látásra... csak ezt farkaséknál bevésődésnek hívják, és sokkal erősebb kötelék.
Végül Emma elfordította a fejét, és egyenesen Natalie szemébe nézett.
- Jaj, Nat... meg tudsz nekem valaha bocsájtani? - kérdezte könyörgően.
- Emma... - suttogta meglepettségében Nat, de ha akarta se folytathatta volna, mert Emma a nyakába borult és hangos zokogásban tört ki.

7. fejezet: Vígasz és békülés (1. rész)

Nem sokat beszéltünk útközben. Éreztem, ahogy mögöttem remeg a teste az elfojtott sírástól. A bűntudat lángjai vadan mardosták a szívemet, de sajnos fogalmam se volt róla, hogy miként fogom helyre hozni a dolgokat. Tragikus, ami történt, de igazából egyikünk se tehet róla. Tudtam jól, hogy ez nem olyan dolog, amit irányítani lehet, de nagyon sajnáltam Emmát. Natalie jó kezekben van, érte nem aggódtam, de Em... Csak reménykedni tudtam benne, hogy majd kiheveri egyszer ezt a traumát, és megbocsájt majd nekünk.
Leállítottam a motort, és már szálltam volna le róla, de még mindig éreztem, hogy ugyanolyan erősen szorít magához, mint amikor még vezettem. Igyekeztem lefejteni magamról a kezeit, de nem engedett el.
- Emma, így nem tudunk bemenni. - mondtam neki rekedt hangon. Eltelt fél perc, mire eljutott az agyáig, hogy mit mondtam neki. Nagy nehezen elengedett, és miután leszálltam, segítettem neki is lekászálódni a motorról. A szülei nagy szemeket meresztettek ránk, amikor feltámogattam őt a szobájába.
- Figyelj rám egy kicsit Em. - mondtam neki, amikor már egyedül voltunk a szobájában. Két kezem közé fogtam az arcát, hogy a szemembe nézzen. - Lemegyek beszélni a szüleiddel. Ha bármi butaságot csinálsz, én is ugyan azt fogom tenni utána! - fenyegettem meg. - Megértetted?
Nem kaptam választ, csak könnyes szemekkel nézett maga elé. Megráztam, és elismételtem neki, amit az előbb mondtam. Végre sikerült felfognia, és egy bólintással válaszolt. Bebugyoláltam a takarójába, és lementem a szüleihez. Nem nagyon tudtam, hogy mit mondjak nekik. Azt mégse mondhattam, hogy a kicsi lányuk egy alakváltóba szerelmes, és az imént vésődött a fiúba a lányuk egyik legjobb barátnője.
Az egyszerű magyarázat mellett döntöttem, és azt mondtam nekik, hogy Christ egy másik lány elszedte Emma orra elől. Viszonylag hamar megnyugodtak, mert úgy gondolták, hogy ez csak egy múló szeszély. Reméltem is, hogy csak egy diákszerelem, és nem olyan komoly, mint amit én érzek Edward iránt...
Visszamentem Emma szobájába, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor láttam, hogy az ágyában fekszik úgy, ahogy hagytam.
Már este felé járt az idő, amikor ismét lementem a szüleihez. Aggódva pislogtak rám, miközben melegítettem Emnek egy kis vacsorát. Megkérdeztem, hogy vele maradhatok-e éjszakára, mert nem volt szívem egyedül hagyni. Rettenetesen aggódtam érte. A szülei örömmel egyeztek bele, és nagyapa is megengedte, hogy náluk maradjak.
Em az ételt nem nagyon akarta megenni, de megfenyegettem, hogy akkor nem csak ő fog éhen halni, ha nem eszik. Ez működött, és sikerült a fél tányér levest megetetnem vele. Eléggé késő volt már, amikor bemásztam mellé az ágyba, és átöleltem, akár egy igazi anyuka. Hamar elaludt, de én sokáig nem tudtam elaludni. Végül az ólom súlyú álmosság lenyomta a szemhéjamat.
Vasárnap későn keltünk. Már majdnem dél volt, amikor elküldtem Emmát fürdeni. Arra viszont sehogy se tudtam rávenni, hogy egy kicsit kitörjön a zombi életmódból. Egész nap csak ültünk az ágyon. Gyakori hangulatváltozásai az elején nagyon megijesztettek. Hol sírt, hol meg csak bámult ki az ablakon, mint aki azt reméli, hogy ez csak egy rossz álom volt, és Chris bármelyik pillanatban eljön érte. De én tudtam, hogy ez sose fog bekövetkezni. Chris soha többé nem fogja szeretni Emmát...
Elérkezett az este, amikor nekem már muszáj volt hazamennem. Megígértettem a barátnőm szüleivel, hogy figyelnek majd a lányukra, és megmondtam nekik, hogy holnap én viszem Emmát suliba. Megköszönték a segítségem, aztán visszamentem elbúcsúzni Emtől.
- Sajnálom drágám, de mennem kell. - mondtam neki halkan. - Figyi... Holnap reggel érted jövök, és elviszlek a suliba, rendben? - néztem mélyen könnyes szemeibe. Aggódva pillantott rám, aztán lassan elengedett, mint aki az utolsó reményét engedi el.
- Köszönöm. - suttogta rekedt hangon.
Ez volt az első szava, amióta eljöttünk La Pushból. Örömmel figyeltem, ahogy kezd megtörni a jég. Talán holnap már beszélgetni is tudunk majd.
- Igazán nincs mit. Vigyázz magadra! Holnap reggel hétre érted jövök. - búcsúztam el tőle.
Kint a ház előtt felpattantam a motorra, és visszamentem a rezervátumba. Nem kellett még az is, hogy nagyapa szobafogságra ítéljen a motorozás miatt.
A kocsim apa háza előtt állt. Gyorsan betoltam a motort a garázsba, és beszálltam az autóba. Apámat sehol se láttam, de ennek most valahogy örültem, mert nem sok kedvem volt vele beszélni.
Percek alatt hazaértem, ahol nagyapa együtt érzően érdeklődött Emmáról. Nem akartam vele se beszélni, gyorsan leráztam, és lefeküdtem.
Másnap reggel ugyanolyan szomorúan és fáradtan ébredtem, mint az előző nap. Lassan hajtottam a legjobb barátnőm házához. Emma villámgyorsan a kocsimnál termett, és beszállt. Ugyan olyan szomorú volt a tekintete, mégis valahogy jobb állapotban volt, mint tegnap. Egyikünk se szólt egy szót se, amíg az iskolához nem értünk. Csendesen ballagtunk az osztályterembe, amikor megláttam Edwardot. Hatalmas mosollyal üdvözölt, de amikor meglátta a tekintetemben a szomorúságot, lehervadt a mosoly az arcáról.
- Sziasztok. Mi a baj, Lily? - kérdezte riadt arccal.
- Ne most, Edward. - suttogtam, és Emmát átölelve elsétáltam mellette. Kisebb gondom is nagyobb volt most Edward Cullennél. Fájt, hogy így bánok vele, de most Emma volt az első.
- Miért nem beszélsz vele? Annyira aggódik. - kérdezte Em kérdő tekintettel.
- Mert most te vagy az első. Semmi más nem érdekel. - jelentettem ki szilárd meggyőződéssel.
- Oh... - elpirult, és átölelt.
Az első hét úgy telt, hogy Nat próbált beszélni többször is Emmával, de ő mindig elment mellette. Abszolút nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy a történtekért senki sem hibáztatható. Edward fájdalmas arccal tekintett rám mindig, ahányszor történelem órára került a sor, de nem szól egy szót se.
A hétvégét Emmánál töltöttem, de már kezdtem kiborulni ettől az egész mizériától. Apa sokszor hívott, és mindig Emről kérdezősködött. Vagy százszor elmondta, hogy mennyire sajnálja, de ezzel nem mentem valami sokra.
Jött a következő hét, és én már tényleg nem bírtam ezt a szomorúságot és bánatot. Egy helyre vágytam, ahol végre kisírhatom magam. Ahol nincs ott se Emma, se apám, se Natalie.
Az egyik tesi órán eltalált egy labda, és éreztem, hogy nem tudom tovább tartani magamat. Fojtott hangon elkéredzkedtem a tanártól, átöltöztem az öltözőben, és a szakadó esőben berohantam az erdőbe. Hangosan tört fel belőlem a zokogás, amit már két hete nem engedtem felszínre törni. Hátamat egy fának vetettem, és hagytam, hogy lecsússzak a földre. Csurom vizes voltam, de abszolút nem érdekelt. Engedtem, hogy magával sodorjon a bánat és a tehetetlenség.
Arra tértem magamhoz, hogy egy kéz súlya nehezedik a vállamra. Ijedtemben hangosan felsikoltottam, és majdnem oldala dőltem. Erős karok szorítottak a hozzájuk tartozó testhez.
- Shh... - csitítgatott egy selymes, ismerős hang. Akár az angyalok éneke, olyan gyönyörű dallamot formált ajkaival. Dideregve emeltem fel a fejem, és ahogy sejtettem, Edward tartott a karjaiban. Hófehér, szépséges arca csak centikre volt az enyémtől, és azokkal a mély, csokoládébarna szemeivel nézett rám, amikben olyan könnyű volt elvesznem. Mint egy örvény, úgy sodort egyre mélyebbre a tekintete. Azt se tudtam, hogy hol vagyok, a világ forgott, és apró fekete pöttyök járták különös táncukat szemeim előtt. Éreztem, ahogy megmozdulunk, de még mindig nem tudtam képet alkotni a világról.
- Lily, mi a baj? - kérdezte gyöngéden, és a két keze közé fogta az arcomat. A kezei forróak voltak, mint apámnak. Nem értettem, hiszen egy vámpírnak hidegnek kéne lennie...
- Nat bevésődött Chrisbe, akibe Emma szerelmes. Összevesztek... - mondtam, de a végén elcsuklott a hangom, és előre bukott a fejem. Akkor vettem észre, hogy állok.
- Oh... - csak ennyi mondott, és magához húzott. Úgy éreztem, hogy végre haza találtam, ahol melegség, megértés és gondoskodás vesz körül. Bevackoltam magam az ölelésébe. Annyira finom illata volt, és olyan jó meleg volt a teste. Biztonságban éreztem magam, megnyugtatott a közelsége. A fa törzsének támasztott, és gyengéden eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, és letörölt egy könnycseppet az arcomról.
- Minden rendbe fog jönni. Ígérem. - suttogta.
Belenéztem gyönyörű szemeibe, és újra hatalmába kerített a barna mélység. Magával rántott az örvény, és én nem is tiltakoztam ellene. Vigyen csak, ha akar. Én tökéletesen érzem magam ebben az állapotban.
Mire kitisztult az agyam, már késő volt. Edward arca egyre közelebb és közelebb jött az arcomhoz, és már majdnem elérte az ajkaimat.
- Edward... - csak ennyit tudtam kinyögni, mert a tökéletes ajkai időközben elérték az én ajkaimat. Puhán, vigyázóan súrolta a szája az enyémet, és úgy éreztem, hogy a szívem majd' kiesik a mellkasomból. Bársonyos ajkai birtokba vették, ami már amúgy is az övéké volt. Hosszan, puhán csókolt, én pedig nem bírtam megmozdulni. Óvatosan, félénken csókoltam vissza. Úgy éreztem magam, mint aki megtalálta a másik felét, aki pontosan illeszkedik hozzá. A testünk egymásnak feszült, és úgy ölelt, mintha ez a gonosz világ bármelyik pillanatban elszakíthatna tőle.
Hirtelen összerezzentem, amikor megcsörrent a telefonom a zsebemben. Elhúzódtam tőle, hogy megnézzem, ki hív. Rémülten meredtem a telefonra, fel kellett volna vennem, de leblokkoltam. Apám hívott, és róla eszembe jutott az is, hogy mit ígértem neki. Fájdalommal teli pillantással néztem Edwardra, aki csillogó szemekkel, megbűvölten nézett rám.
- Ki az? - fagyott a mosoly az arcára.
- Mennem kell. - mondtam, miközben arra koncentráltam, hogy semmiképpen se nézzek rá.
Kikerültem, de elkapta a csuklómat.
- Kérlek... maradj. - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Sajnálom Edward. - megszakadt a szívem, hogy ilyet kell mondanom neki. Utáltam, hogy nem lehetek vele a nap minden egyes percében. Gyűlöltem, hogy a hülye ígéretem miatt szenvednie kell. Én nem számítok, csak ő legyen boldog. Ez a lényeg.
- Nem, ne sajnáld. Maradj velem. - húzott magához, de megráztam a fejem.
- Nem lehet, megígértem neki. Kérlek, engedj el... - mondtam elhaló hangon.
Életem legnehezebb döntése volt ott hagyni őt. Láttam, ahogy a bánat elönti az arcát, és maga alá temeti őt. A férfit, akit tiszta szívemből szerettem. Majd' bele haltam a fájdalomba, de muszáj volt kimondanom a legfontosabb dolgot, amit még soha, senkinek se mondtam még.
- Szeretlek, Edward. - suttogtam, és még mielőtt bármit is mondhatott volna, visszafutottam a kocsimhoz.

6. fejezet: Érzések és próbálkozások (2. rész)

Reggel vidáman pattantam ki az ágyból. Szörnyen izgatott voltam a mai nap miatt, és az időjárás is nekünk kedvezett. A nap fénylő sugarai áttörtek a makacs felhőrétegen, és megvilágították a szobámat. Gyorsan felöltöztem, és már lent is voltam a konyhában.
Nagyapa még aludt, hiszen szombat volt. Már tegnap este megbeszéltünk mindent, és apa úgyis ott lesz velünk, így nem volt miért aggódnia. Néha túlságosan is féltett, ami persze érthető, de már néha az agyamra ment a túlzott aggódásával.
Elővettem a kakaós és a tejes dobozt, és csináltam magamnak kakaót. Tegnapról volt még egy kis kalács, így meg is volt a reggelim. Beültem a TV elé, és elkezdtem majszolni a kalácsot. Ment egy jó műsor, de nem nézhettem végig, mert mire megettem a reggelimet, már indulnom is kellett.
Boldogan bukdácsoltam a kocsimhoz. Beültem és leengedtem az ablakokat. Miután kikanyarodtam a főútra, bekapcsoltam a CD lejátszót, és jó hangosra tekertem a hangerőt. Élveztem a száguldást, és a dübörgő zene is segített ellazulnom. Emma nem messze lakott az iskolától. Leparkoltam a házuk elé, és gyorsan a bejárai ajtó elé siettem. Kopogtattam, mire azonnal kinyílt az ajtó, és Emma izgatott tekintettel üdvözölt, ami megmosolyogtatott.
- Szia Lily! Na, mehetünk végre? - kérdezte idegesen. Mintha fél órát vett volna igénybe a köszönés. Hiába, ha Em egyszer be van zsongva...
- Mehetünk is. Pakolj be mindent a csomagtartóba. - mentem a kocsihoz, és kinyitottam neki a kocsi ajtaját.
Nevetve huppantam be az ülésbe, és egy fél perc alatt már mellettem ült.
- Ejha, te tényleg be vagy zsongva Emma... - kuncogtam.
- Ne dumálj. Irány Natalie. - mondta türelmetlenül.
- Csak akkor vagyok hajlandó elindulni, ha bekapcsolod az öved. - mutattam a biztonsági övére.
- Ez nem ér! Te se kapcsolod be soha! - tette keresztbe a karjait a mellén.
- Igen, de én csak örököltem valamit apám génjeiből... - vontam meg a vállam.
Ezek után ő is rájött, hogy kár vitatkoznia velem, és amúgy is csak az időt húzza ezzel. Bekötötte az övét, és már indultunk is Natalie házához. Nat északon lakott, fél úton a suli és La Push között. Pontosan érkeztünk, de ő már a házuk előtt várt minket. Kinyitottam a csomagtartót, bedobta a táskáját, és már be is vágódott a hátsó ülésre.
- Sziasztok lányok. - üdvözölt minket vigyorogva.
- Szia Nat. - mondtam, majd vigyorogva hozzátettem. - Látom nagyon be vagytok indulva, de nem akartok boltba menni, vagy....
- Lily! Induljunk már! - sürgetett Natalie.
Tudtam, hogy gonosz vagyok, de olyan jó volt látni, hogy a lányok ennyire odavannak a családomért.
Beletapostam a gázpedálba, mire meglepetten pislogtak rám.
- Most mi van? Azt kértétek, hogy siessek... És amúgy is így szoktam vezetni, amikor nem vagytok a kocsiban. - mosolyogtam meglepődöttségükön.
- Azért remélem egyben maradunk. - pislogott továbbra is Natalie.
Hirtelen beugrott, hogy Nat még nem is tud a falkáról és a többi dologról. El kellett neki mondanom, mielőtt odaérünk, mert ebből még baj is lehet.
Lehúzódtam az útról, és hátrafordultam Nataliehoz.
- Nat... van valami, amit nem mondtam még el a La pushi srácokkal kapcsolatban. - kezdtem bele, és láttam, hogy Emmának leesik, hogy mit szeretnék közölni Natalieval.
- Tudsz titkot tartani? - kérdeztem tőle. Gyerekes, tudom... De csak így vehettem szavát, hogy senkinek se árulja el.
- Hát persze! - vágta rá meglepődve a kérdésemen.
- Nat, ígérd meg, hogy soha senkinek nem említed meg, amit most mondani fogok neked! - néztem komolyan a szemébe. Emmának ismerős volt a szöveg, hiszen fél éve vele is eljátszottam ezt.
- Megígérem Lily, hogy senkinek nem fogok szólni egy árva szót se! - tette a szívére a kezét. Elhittem neki, hogy tényleg nem kotyogja el a titkot. Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam.
- Tudod, a mi törzsünk a legenda szerint a farkasoktól származik. - kezdtem bele, és láttam, hogy már közbe akar szólni, de csendre intettem. - Hadd mondjam végig. Nos, úgy néz ki, hogy a legenda igaz, ugyanis az én apám is indián, és ezáltal alakot tud váltani. - elkerekedtek a szemei, és megválaszoltam a kimondatlan kérdést. - Igen, át tud alakulni farkassá. Viszont ne azt gondold, hogy vérfarkas, mint a hollywoodi filmekben, hanem alakváltó. Akkor vált általában alakot, amikor nagyon erős érzelmi hatás éri, vagy amikor kedve tartja. Érted? - kérdeztem bizonytalanul.
- Hát... ez... durva. És én ezt eddig nem vettem észre? - hüledezett, hiszen már párszor találkozott nálunk apámmal.
- Apám remek színész. Még jó, hogy nem vetted észre. De nem tűnt fel, hogy nem ér egyikőtökhöz se? Még az első találkozásotokon se nyújtotta a jobbját. - kérdeztem kíváncsian, mert tényleg érdekelt, hogy feltűnt-e neki.
- Hát... furcsálltam, de úgy gondoltam, hogy távolságtartó. - vonta meg a vállát Natalie.
- Még szép, hiszen az ő testhőmérséklete magasabb, mint az embereké. - magyaráztam, mintha valami szakértő lennék. Bizonyos fokig az is voltam...
- Aztán van még valami. Van a farkasoknak ellenségük. Igazából azért változnak át, hogy megvédjék a többieket a... vámpíroktól. - ez a szó úgy hasított a szívembe, mintha valaki egy tőrt nyomna belé. Edward... Tudni, hogy soha nem lehetek vele, hogy mindig el kell utasítanom, pedig a leghőbb vágyam, hogy a karjaiban tarthasson. De álljon meg a menet, ezt még Emma se tudja...
- Emma, ez még neked is új lesz. Nem nagyon beszéltünk Cullenékról, mert mostanában eléggé kész voltam a dolgok alakulása miatt. Természetesen megkaptam az engedélyt, nagyon kedvesek voltak, de van egy kis gond... - haraptam bele az alsó ajkamba.
Mind a két lány közelebb hajolt hozzám, hogy minden szavamat hallják. Nem bírtam tovább, muszáj volt végre kiadni magamból, ami már majd' egy hete kínoz.
- Tudjátok van az új srác... - hevesen bólogattak, így muszáj volt folytatnom. - Nos, a helyzet az, hogy a teljes neve Ifj. Edward Cullen... - könnybe borult a szemem, ahogy leperegtek lelki szemeim előtt a hétfői események képei.
- Jaj, Lily. Annyira sajnálom. - tette a vállamra együtt érzően Emma a kezét.
- És akkor mi van? - kérdezte értetlenül Natalie.
- Mint már mondtam a farkasok és a vámpírok ellenségek. Kedden apa megígértette velem, hogy többé nem beszélek Edwarddal. - mondtam lehajtott fejjel.
- Te képes voltál megígérni?!... - hüledezett Emma.
- Igen, mert elmesélte, hogy mi történt régen. Annyira szomorú volt, és csak azért csinálja, mert nem akar elveszíteni. Értsétek meg, már csak én maradtam neki... - védtem apát.
- Akkor azért koslatott utánad Edward egész héten. - vigyorgott Emma.
- De te mindig leráztad. Ez nem volt szép tőled... - kontrázott Natalie.
- Megtartom az ígéretem. - indítottam el ismét a motort, és visszakormányoztam a kocsit az útra.
- Lily, a vak is látja, hogy beléd van esve. És azt is, hogy te is úgy érzel iránta. Nem fogod kibírni... - csóválta a fejét Natalie.
Boldogsággal töltött el, hogy úgy véli, Edward belém van esve, viszont attól majd fel robbantam, hogy nem hitt a kitartásomban. Eddig is sikerült megúsznom, ezután is befogom tartani az ígéretemet. Edward Cullen nem foghat ki rajtam.
- Eddig is kibírtam, és ezután is betartom majd az ígéretemet. - makacsoltam meg magam.
Közben odaértük apám házához. A környék csendes volt, egy pisszenést se hallottunk, miközben az ajtóhoz sétáltunk. Intettem a lányoknak, hogy várjanak meg kint, aztán beléptem a házba. Óvatosan sétáltam fel az emeletre. Nem hittem, hogy bármi baj lenne, de azért jobb félni, mint megijedni. Apát sehol se találtam a házban. Kimentem a lányokhoz, és az erdő felé fordultam.
- Jacooooobbb Blaaaccckkk!!!! - ordítottam teli tüdőből. Szerencse, hogy a környéken nem lakott senki, mert tuti leütöttek volna, amiért kora délelőtt itt ordibálok. Türelmesen figyeltem, hátha hallok valamit egyszerű emberi füleimmel, de semmi válasz nem jött. Vállat vontam, és visszaültem a kocsiba. A lányok követték a példámat, és elindultunk a part felé. Kiszedtük a cuccunkat, és letáboroztunk az egyik farönk mellé. Remegő kézzel vettem elő a telefonomat, mert féltem felhívni apát. Nem tudom, hogy merre járhat, és félek, hogy baja esik. Kicsöngött, és vártam, hogy felvegye. Már éppen lerakni készültem, amikor egy lihegő hang beleszólt a telefonba.
- Hallo?
- Apa! Hol a fenében vagy? Megbeszéltük, hogy ma jövünk a lányokkal a partra. - méltatlankodtam.
- Jaj, sajnálom drágám. Máris megyek, csak járőröznünk kellett a srácokkal. Mindjárt jön a váltás. Tíz perc, és ott vagyok.
Fejcsóválva tettem el a telefont, és szóltam a lányoknak, hogy mindjárt itt van apám. Nem kellett sokat várnunk arra, hogy megérkezzen. Félmeztelenül ballagott ki az erdőből, a lányok nem kis meglepetésére. Pirulva kapták el a fejüket, mire én kuncogva sétáltam felé.
- Tudnak mindent? - ölelt meg és súgta a fülembe, hogy a lányok ne hallják.
- Igen, elmondtam nekik. Remélem nem haragszol... - mondtam bűnbánó arccal.
- Dehogyis! Tudom, hogy milyen nehéz magadban tartani. Amúgy meg Emma úgyis megtudná Christől... - mosolygott mindent tudóan.
- Sziasztok lányok! - fogott kezet velük. Mind a két barátnőm ámulva nézte a tenyerét a kézfogás után. Apa mosolyogva várta meg, hogy magukhoz térjenek.
- A többiek hol vannak? - törtem meg a csendet.
- Hát, Tylerrel, Embryvel és Leah-val járőrözni voltunk. Ők most elmentek pihenni egy kicsit. Tyler nagyon szépen fejlődik. - mesélte büszkén.
- Azt meghiszem. Pár hete még normális 17 éves srácnak tűnt, most meg úgy néz ki, mint egy kigyúrt 25 éves férfi. - bólintottam nagyokat.
- Én is hirtelen változtam meg az elején. Ebben nincs semmi különös... legalábbis számunkra.
- És a többiek? - kérdeztem, jól megnyomva az utolsó szót, mert már láttam Emmán, hogy nagyon türelmetlen.
- Most váltott le minket Quil, Chris és Colin. De nemsokára ők is itt lesznek. - vigyorgott Emmára, aki pirulva sütötte le a szemét, hogy ne kelljen apám szemébe néznie. - Fél óra múlva jönnek vissza. Akartok itt várni rájuk?
- Igen, itt jó lesz Mr. Black. - motyogta Natalie.
- Jaj, kérlek. - tört ki a nevetés apámból. - Hívjatok Jakenek. Nem vagyok én vénember...
Nevetgélve vettük elő a cuccainkat, kiterítettük a pokrócokat, és apa hozott ennivalót. Kártyáztunk, beszélgettünk, így hamar elment a délelőtt. Kora délután végre megérkeztek a farkasok. Quil és Embry bácsi sem vitte túlzásba az öltözködést, mert rajtuk is csak egy rövidnadrág volt, mint Jacobon. Aztán megérkezett Emma várva-várt pillanata. Végre csatlakozott hozzánk Chris is. Mosolyogva köszönt Emmának, és én örömmel néztem, ahogy megölelik egymást. Mind a kettőnek csillogott a szeme, így tudtam, hogy ez már szerelem. Mélyet sóhajtottam, amikor eszembe jutott, hogy apa sose nézne rám és Edwardra úgy, mint Emmára és Chrisre. Ők lehettek egy pár, Edward pedig a tiltott gyümölcs volt számomra.
Natalie éppen a kocsinál tevékenykedett, de amikor visszajött, rögtön lehervadt Chris arcáról a mosoly.
Ahogy Natalie szeme találkozott Chris szemével, egyből tudtam, hogy mi történik. Chris arca ellágyult, mintha a szívszerelmét pillantotta volna meg. Nem, ez nem lehet. Emma... jaj, Emmel mi lesz?
Mindenki néma csendben állt, és figyelte, ahogy Chris és Natalie közeledik egymáshoz. Olyan volt, mintha egy kifeszített zsinóron húznák össze őket. Nem néztek semerre, csakis egymás szemét kémlelték. Natalie kezéből kiesett a könyve, amit elképesztő gyorsasággal kapott el Chris, pedig vagy két méterre állt tőle. Kinyújtotta a lány felé a könyvet, és ahogy egymáshoz értek az ujjaik, szinte szikrázott a levegő. Bizsergés futott végig a hátamon, és szerintem mindenki másnak is, mert láttam, ahogy megrázkódnak. A pillantásomat nagy nehezen elszakítottam róluk, és fájdalmasan néztem Emma reakcióját. Először nem esett le neki, de amikor Chris és Natalie összefonták az ujjaikat, olyan képet vágott, mint akit képen töröltek. Rám nézett, szemei megteltek könnyel. Megrázta a fejét, és Nataliet félrelökve elszaladt a kocsim felé.
- Ne! Em, várj! - kapott a keze után Natalie, és visszarántotta Emmát.
- Soha többé nem akarlak látni! A barátságodat pedig tartsd meg magadnak! - üvöltötte sírva a lány arcába, és hozzávágta a karkötőt, amit alig egy hete kapott tőle.
Megrökönyödve néztem apámra, aki intett a fejével, hogy menjek Em után. Több nem is kellett, futásnak eredtem, és addig meg se álltam, amíg utol nem értem őt. Megpróbált ellökni magától, de még szorosabban megöleltem és a fülébe suttogtam.
- Gyere, hazaviszlek. - mondtam neki, és amikor odaértünk apa házához, kitoltam a motoromat a garázsból. Ráadtam a sisakot, és segítettem neki felülni mögém, a motorra. Fogalmam se volt róla, hogy mit mondok majd neki, hiszen nem minden nap fordul elő az ember lányával, hogy a barátnőjét ejtik, méghozzá egy bevésődés miatt. Szörnyen éreztem magam, és átkoztam a hülye fejemet, amiért elvittem őket La Pushba.

6. fejezet: Érzések és próbálkozások (1. rész)

- Lily, mi a baj? - kérdezte a bársonyos, aggódó hang. Egy fél percig nem tudtam megszólalni. Le kellett parkolnom az út szélére, mert úgy éreztem, hogy ha tovább vezetek, akkor tuti balesetem lesz. El kell mondanom neki, akármennyire is fáj, hiszen tudnia kell. Nem hagyhatom, hogy várjon rám. Mély levegőt vettem, és felkészültem a legrosszabbra.
- Sajnálom Edward, de nem találkozhatunk. Megígértem apámnak, hogy többé nem állok szóba veled... - törtek fel valahonnan mélyről a szavak hirtelen. A hangom remegett, és közel jártam ahhoz, hogy elkezdjek zokogni a telefonban. Erőt vettem magamon, mert tudtam, hogy ez a helyes út.
Egy percig nem jött válasz. Már azon gondolkoztam, hogy megnyomom a "hívás vége" gombot, amikor megszólalt.
- Biztos vagy benne? Nem lehetne valamit kitalálni? Ígérem, hogy nem bántalak, és azt se engedem, hogy bárki más bántson. - mondta esdekelve, amitől csak még jobban összeszorult a szívem. Édes volt, ahogy próbálkozott, de tudtam, hogy itt már nincs visszaút. Megígértem apának, és ezen már csakis ő változtathat azzal, hogy meggondolja magát.
- Sajnálom. Ég veled Edward. - mondtam rekedten és letettem a telefont. Megtörten borultam a kormányra, és csak sírtam és sírtam. A külvilág megszűnt létezni, a fájdalom mindent befedett. Választanom kellett két ember között, akik a mindenséget jelentették számomra. Hogy lehet kikerülni egy ilyen helyzetből, anélkül, hogy valamelyiket elveszíteném? Nem akarok választani. Mind a ketten kellenek nekem, hiszen apámat is és Edwardot is szeretem. Máshogy szeretem őket, de ez mit se számít, ha az egyiktől meg kell válnom. Egyértelműen apa mellett kellett döntenem, mert ő itt volt velem egész életemben, mindig vigyázott rám, és mindent neki köszönhetek. De mi van a szerelemmel? Apa csak azért tiltotta meg, hogy beszéljek Edwarddal, mert a családja ellenség volt. De hát ő nem is vámpír! Ugyanolyan keverék, mint én. Nem fért a fejembe, hogy mire jó ez az ellenségeskedés.
Dühösen indultam újra útnak. Egész végig azon járt az agyam, hogy miként tudnám kibékíteni a falkát és a vámpírokat, de nem jutottam semmire.
Fogalmam sincs, hogy mikor kerültem haza, de nagyapa már aludt. Örültem neki, így legalább ő nem látta a tortúrámat. Felvonszoltam magam a lépcsőn, és úgy éreztem, hogy idegen vagyok még a saját otthonomban is. Egész este nem tudtam aludni. Féltem a holnaptól, féltem attól, hogy nem tudom betartani az apámnak tett ígéretemet. Hiszen Edward annyira kedves és jóképű és szeretni való volt. Fohászkodtam a jó Istenhez, hogy legyen annyi erőm, hogy ellen tudjak majd neki állni. Törin is el kell ülnöm mellőle, hogy ne kínozzam mind a kettőnket. Mennyivel könnyebb dolgom lett volna, ha nem vonzódom ennyire hozzá...
Az ébresztőóra hangos berregésére keltem fel, és úgy éreztem magam, mint aki egy percet se aludt. Bosszúsan lecsaptam az órát, és átfordultam a másik oldalamra. Nagyon nem akartam ma iskolába menni, mert tudtam, hogy mi vár rám. Viszont nem lehetek ilyen nyuszi, hogy megfutamodok. Vállalnom kell a döntéseim következményét, és igenis túl fogom élni, ha törik, ha szakad. Felkeltem, és elvégeztem minden otthoni teendőmet. Nagyapa még mindig aludt, amikor elindultam az autómhoz. Magabiztosnak éreztem magam, ami egy kicsit feldobott. Már kitaláltam a megoldást arra is, hogy miként fogom átvészelni a töri órát. A suli parkolójába érve rögtön megláttam a kocsiját pont azon a helyen, ahol tegnap beszélgettünk. Ahogy kiszálltam az autóból, rápillantottam, és láttam, hogy reménykedve néz felém. Megráztam a fejem, aztán elindultam a tantermek felé. Történelem volt pont az első óránk, ezért meg kellett keresnem Rachelt, aki köztudottan máris oda volt Edwardért. A tanterembe érve rögtön meg is találtam, a legelső padban. Nem volt ínyemre, hogy stréberként az első padban kuporogjak, de a muszáj nagy úr. Közben Edward is megjelent, leült a helyére, és várakozással teli pillantással nézett rám. Nem voltam benne biztos, hogy hallani fogja a beszélgetésemet Rachellel, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne bántsam meg.
- Szia Rachel! - üdvözöltem egy hatalmas mosollyal. Szegény teljesen megilletődött, mert eddig nem sokszor beszéltünk még.
- Szia Lily... - üdvözölt bizonytalan hangon. Teljesen össze volt zavarodva, fogalma sem volt, hogy mit is akarhatnék én tulajdonképpen tőle.
- Szeretnék tőled kérni egy szívességet... - mondtam tétovázva.
- Mit szeretnél? - kerekedtek el még jobban a szemei.
- Szeretném, ha helyet cserélnénk. Nem megy nekem annyira az anyag, és ott hátul állandóan pusmognak, és nem tudok odafigyelni arra, amit a tanár mond. - játszottam a szegény buta kislányt.
- De... te Edward mellett ülsz... - mondta, és akkorát nyelt, hogy szinte nekem fájt.
- Hát, igen. De szeretnék ide ülni, ezért kérem tőled, hogy cseréljünk. - mondtam magabiztosan. Mi baja van ennek? Nem fogja fel, hogy mit kérek? Ennek elmentek otthonról?
- Nem is tudom... - nézett tétován hátra. Én is követtem a példáját, és abban a pillanatban Edwardot az arckifejezése le is buktatta. Szóval hallja, amit mondok, pedig egyáltalán nem beszéltem hangosan. Arcizmai megfeszültek, és a szemében... mintha haragot láttam volna megvillanni. Nem volt időm rá, hogy jobban megvizsgáljam, mert elfordította a fejét. Várakozással néztem Rachelre, mert tulajdonképpen tőle függött a lelki békém.
- Bocs Lily, de nem. - mondta pislogva.
Összepréseltem az ajkaimat, és bólintottam. Éreztem, hogyha kinyitom a szám, tuti leordítom a fejét. Most mit fájt volna neki az, ha oda ül? Tényleg ennyire ellenem dolgozik a világ?! Bosszúsan sétáltam hátra, és hallottam, ahogy Edward kuncog. Leültem mellé anélkül, hogy rá néztem volna. Annyira mérges voltam Rachelre és Edwardra egyaránt. Puffogtam magamban még akkor is, amikor bejött a tanár.
- Jó reggelt tanítványaim! Nagy örömmel szolgálhatok nektek, mivel ma tanulmányi kirándulásra megyünk, s így az összes többi órátok elmarad. Egész nap a Port angelesi múzeumban leszünk a rajztanárotokkal, és az ott lévő festményekről kell majd nektek írni pár dolgot! Gyerünk, mindenki szedje a cókmókját, és irány a busz. - mosolygott a tanár, és én majd felrobbantam mérgemben.
Felszálltunk a buszra, de nem ültem Edward mellé. A leghátsó sorban pont páratlan számú ülés volt, így én még befértem oda. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és lehunytam a szemem. Eddig megvolnánk, most már csak a többit kell kibírnom. Nem tudom, hogy meddig mentünk a busszal, de jó egy órát biztosan. Nagy nehezen mindenki leszállt, és a tanártól megkaptuk a további utasításokat.
- Jól van. Mindenki megvan? Nos, akkor mondom a feladatot. Párokban fogtok dolgozni. Mindenki jöjjön ide a padtársával, és a kezemben lévő dobozkából vegyen ki egy lapot és egy kártyát, amin az a festmény kicsinyített mása található, amit jellemeznetek kell.
Ennél rosszabb feladatot nem is kaphattunk volna. Edward egyből mellettem termett, amitől ijedtemben akkorát ugrottam, hogy ha nem tart meg, akkor hanyatt vágódom.
- Ejnye, te lány... - mondta vigyorogva. Ellöktem magamtól, és dühösen trappoltam a tanár felé. Kivettem egy lapot és egy kártyát, aztán a tömeg másik vége felé igyekeztem. Megint ott termett, most viszont csak a szemeimet emeltem az égnek. Sose fogok tőle megszabadulni?! Direkt kínoz mind a kettőnket?!
- Azt hiszed, hogy elmenekülhetsz? - kérdezte lenéző mosollyal az arcán. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. Hogy lehet ennyire önelégült?!
- Tehát... Ha mind megvagytok, akkor el is kezdhetitek a keresést. Két órát kaptok arra, hogy megtaláljátok azt a bizonyos képet, és tanulmányozzátok. A múzeumban dolgozó emberektől kérdezni tilos. Nem az ő tudásukra vagyok kíváncsi... Na, induljatok! - fordított nekünk hátat a történelem tanár, és hosszas beszélgetésbe kezdett a rajztanárunkkal.
Ránéztem a kártyámra, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megláttam, hogy mi van rajta. Edvard Munch: Sikoly című képről kellett jellemzést írni. Nagyon könnyű feladatnak ígérkezett, mert a fele találgatás volt. Senki sem tudta, hogy miért sikolt az a nő a festményen. Edward közelebb jött, és ő is megnézte a képet. Rám nézett, mélyen a szemembe, és beleszimatolt a levegőbe. Értetlenül néztem, hogy mit csinál. Hirtelen kézen ragadott, és maga után húzott. Rengeteg festmény mellett haladtunk el, amikor hirtelen megállt, és én neki mentem. Kemény volt a teste, mintha sziklafalnak ütköztem volna.
- Jesszus, jól vagy? - kérdezte megrémülve. Könnyedén felemelt, és leültetett a képpel szemben lévő padra.
Bólintottam, mert úgyse tudtam volna kinyögni egy szót se.
- Nem gondolod, hogy könnyebb lenne, ha beszélnél is hozzám? Halálra rémítesz. - mondta komolyan, mire megráztam a fejem, és kacagni kezdtem. Még hogy őt halálra rémiszteni... Jó vicc.
- Komolyan beüthetted a fejed, ha ilyeneken nevetsz. - húzta ő is mosolyra a száját.
Elővettem a papírt, és megpróbáltam megfogalmazni a jellemzést. Jó fél órába telt, mire összeszedtem magam, és leírtam egy pár sort.
"Edvard Munch (1863-1944) norvég festő 1893-ban alkotta meg A Sikoly című képét. A kép azt próbálja érzékeltetni, hogyan formálja át érzéki benyomásainkat egy váratlan izgalom." - írtam le a bevezetést. Felpillantottam, és érdeklődve néztem, ahogy Edward tanulmányozza a képet.
- Szerinted mit láthat az a szerencsétlen? - kérdezte fojtott hangon. Megvontam a vállam, mert tényleg fogalmam se volt róla, hogy vajon mit láthatott a nő a képen.
- Jó válasz. Hmm... Lehet, hogy egy vámpírt látott. - mondta komolyan. Erre a képtelenségre is csak egy fejrázás volt a válaszom. Inkább folytattam a jellemzést. Újabb szünet következett, és megpróbáltam a feladatra koncentrálni.
"Minden vonal a kiáltó fej felé mutat. A beesett arc, a merev szemek halálfejet idéznek. Valami iszonyatos történhetett, és a kép annál nyugtalanítóbb, mivel soha nem tudhatjuk meg, mit jelenthetett a kiáltás." - körmöltem le azt, amit tavaly már megtanultam. Akkor foglalkoztunk festményekkel, és ez volt az egyik, aminek az emléke megmaradt bennem.
- Úgy látom a felét leírtad, így én jövök. - mondta elszántan. Gyorsan teleírta a lapot és leült mellém a padra.
- És most... szeretnék beszélni veled. - mondta komolyan. Igyekeztem nem ránézni. Mehetnékem támadt hirtelen, felpattantam, és gyors léptekkel elindultam balra. Se perc alatt előttem termett, és a két karját kinyújtotta a vállam felett, mire én hátrálni kezdtem a fal felé. A hátam nekiütközött a falnak, és az ő ujjai is elérték a vakolatot. Tudtam, hogy csapdába estem. Innen nincs menekvés.
- Miért nem akarsz velem lenni? Miért próbálsz ellenállni annak, mi vonz? - kérdezte suttogva.
Elkerekedtek a szemeim. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy vonzódom hozzá?
- Hagyj békén, Edward! - préseltem ki magamból összeszorított fogakkal. Nem érti meg, hogy megígértem apámnak? Tényleg ennyire felfoghatatlan lenne a dolog?
- Nem foglak békén hagyni. Nem akarlak nélkülözni. Tegnap nagyon megijesztettél. Tudom, hogy megígérted apádnak, hogy nem állsz szóba velem. De szeretnék kérni tőled valamit... - hajolt egészen közel hozzám. - Szegd meg az ígéreted... Kérlek. - suttogta.
Az illata teljesen elkábított. Forró lehelete égette a bőröm, és úgy éreztem majd' kigyulladok. Le kellett hunynom a szemem, hogy józanul tudjak gondolkodni. Már majdnem beadtam a derekam, amikor hirtelen elhúzódott tőlem, és elsietett a folyosó másik végébe. Bambán bámultam utána, aztán észrevettem, hogy jön valaki. Megráztam a fejem, és elindultam a busz felé. Elég rázós volt a mai nap. Legmerészebb álmomban se gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rám. Reggel még magabiztos voltam, most pedig remeg kezem-lábam, ha a közelembe ér. Jobb stratégiát kell kidolgoznom, ha távol akarom őt tartani magamtól. Nem engedhetem, hogy a mai jelenet megismétlődjön, mert akkor nem lesz ilyen szerencsém, mint ma.
A buszon visszafelé zenét hallgattam, és úgy tettem, mint aki alszik. A suli parkolójában rakott le minket a busz, és ahogy beadtam a lapot a tanárnak, azonnal rohantam a kocsimhoz. Nem néztem semerre, csak mentem egyenesen a kijárathoz. Gyorsabban hajtottam hazafelé, mint valaha, és már alig bírtam kivárni, hogy valamivel lekössem a gondolataimat.
Otthon meglepve pillantottam körül, hisz nagyapa itthon szokott lenni ilyenkor. Körbenéztem, de sehol se találtam. Aggódva tárcsáztam a számát, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor az ismerős hang köszönt vissza a telefon másik végén.
- Szia Lily! Bocsánat, hogy nem szóltam, de átjöttem La Pushba. Remélem nem haragszol.
- Dehogyis, csak nem tudtam elképzelni, hogy hova lettél.
- Viszont van egy jó hírem. Nem kell főznöd, mert ma itt vacsorázom.
- Őőő... oké. És mikor jössz haza? - kérdeztem meglepődve. Ilyet még sose csinált...
- Te nem jössz át?
Ledermedtem ijedtemben. Apámnak elég jó a szimata, és biztos voltam benne, hogy érezné rajtam Edward illatát.
- Nem, sok a tanulnivalóm. Megvárjalak?
- Nem kell. Aludj csak nyugodtan.
- Rendben. Szia nagyapa.
- Szia kincsem.
Csak álltam és bámultam. Sose történt még ilyen. Vajon mi vagy ki vette rá nagyapát, hogy elmenjen La Pushba? Apával remélem nem szőnek semmiféle tervet ellenem. Bár, ha így haladunk, akkor nemsoká nekem kell elbeszélgetnem ismét apámmal. Ha továbbra is rám mászik Edward, akkor előbb vagy utóbb megtörök, és megszegem az ígéretem.
A délután hamar elment. Sőt, még a hét többi része is. Edward az istennek se hagyott békén engem, de már kezdtem megszokni, hogy állandóan könyörög. Majd megszakadt a szívem, de sikerült mindig valahogy megmenekülnöm. Hirtelen azon kaptam magam, hogy péntek délután van, és a lányokkal egyeztetjük a holnapi kiruccanás részleteit.
- Tízre jó, ha érted megyek Emma? Aztán negyed tizenegykor felveszünk téged Nat. - mondtam csillogó szemekkel. Tudtam, hogy Emma csak arra vár, hogy végre láthassa Christ, Natalie pedig kíváncsi volt a helyes La pushi srácokra. Én pedig végre elengedhetem magam, mert oda Edward nem tud utánam jönni.
- Persze, hogy jó! El ne felejts fürdőrucit hozni! - vigyorgott Natalie.
- Rendben. Akkor majd holnap reggel találkozunk csajok. - szálltam be a kocsimba.
- Oké. Szia Lily! - kiabálták kórusban. Visszaintettem nekik, és gyorsan kicsusszantam Edward kocsija előtt a parkolóból.
Otthon nagyapa meglepetés vacsorával várt, aztán jó korán ágyba bújtam, hogy minél kevesebbet kelljen várnom ébren a holnapra.

Edvard Munch: A Sikoly

5. fejezet: Ígéret (2. rész)

Lesétáltunk a partra, ahol zavartalanul beszélgethettünk. A sós víz illatú szél az arcomba fújt, és ettől otthon éreztem magam. Hirtelen rengeteg emlékkép villant fel lelki szemeim előtt erről a helyről. Négy vagy öt éves koromban jártam itt először, és akkor hazavittem a parton található kavicsok felét. Annyira tetszett a part, hogy eleinte minden nap követeltem aputól, hogy hozzon le újra. Aztán tíz évesen láttam, ahogy az idősebb fiúk egy szikláról ugrálnak le a vízbe. Én is felmásztam a sziklára, de apa rögtön ott termett, és megígértette velem, hogy soha többé nem mászom fel oda, vagy a többi sziklára. Annyira rémültnek még sose láttam őt, ezért sokáig szóba se hoztam ezt a témát. Pár évre rá mégis megkérdeztem, és nem szólt semmit, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Nem értettem, hogy miért ilyen makacs és hajthatatlan a sziklaugrással kapcsolatban. Hiszen a motorozásba is belement, azzal a feltétellel, hogy ő is ott van velem. Talán itt volt az ideje, hogy újra felhozzam ezt a témát...
- Apu... miért vagy annyira a sziklaugrás ellen? - mondtam ki hangosan is a gondolatomat.
Nagyot sóhajtott, és leült egy fatönkre, majd én is követtem a példáját. Hagytam neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, mert tudtam, hogy nem a szokásos szöveg jön, hanem végre az igazságot kapom.
- Az egész ott kezdődött, hogy Isabella Swan Forksba költözött az édesapjához. Charlie megvette tőlünk a régi tragacsunkat - amit én tartottam karban - Bellának. Így találkoztunk újra, sok év után Bellával. Elmentünk hozzájuk, hogy elmagyarázzam neki, mire kell odafigyelnie a kocsival kapcsolatban. Mondanom se kell, hogy hogy amint megláttam, beleszerettem. De én a rezervátumban jártam iskolába, ő pedig forksi középiskolába, így nem nagyon találkoztunk. Aztán a barátaival eljött La Pushba, ide a partra. Jól elvoltunk, és úgy láttam, hogy tetszem neki. Elkezdtem rémtörténeteket mesélni, és elmondtam az őseim legendáit is. Beszéltem neki arról, hogy a legenda szerint mi a farkasoktól származunk, és elmondtam neki a "Hidegekről" szóló történetünket is. Persze akkoriban még egyetlen legendában sem hittem. Végül összejött Edward Cullennel. Apám azt mondta, hogy megkapom a hengerfejet, amit annyira akartam, ha megmondom Bellának az üzeneteit. Tudod, akkoriban kezdtem el felújítani a Rabbitet, így szó nélkül átadtam az üzeneteket. Aztán nem sokkal ezután, Bella tizennyolcadik szülinapja után a Cullen család elment, és a lány Charlie szerint teljesen magába zuhant. Pár hónap múlva eljött hozzám, és a saját szememmel is láthattam, hogy mennyire maga alatt van. Hozott két motort, hogy javítsam meg, és az egyik az enyém lehet. Továbbá állja a költségeket, ha megtanítom utána motorozni. Onnantól kezdve minden nap együtt lógtunk. Először a garázsomban ültünk, nézte, ahogy javítom a motorokat. Aztán amikor készen lettek, elmentünk kipróbálni őket. Szörnyen béna volt szegény. Aztán szép lassan belejött a dologba. Később meg akart találni egy helyet az erdőben, így eljártunk mindig kirándulni. Az állapota egyre csak javult, és én is egyre jobban megszerettem őt. Óvatosnak kellett lenne vele, nehogy bármelyik mondatommal megbántsam. Kidolgozott tervem volt a szíve elnyerésére, de történt egy pár dolog közben. Vámpír volt a közelben, és a természet megpróbálta megteremteni az egyensúlyt. Így lettünk farkasok Quillel és Embryvel. Ezért nem találkozhattam többé vele, és a titkomat se mondhattam el neki, mert az alfa megtiltotta, hogy bárki is tudomást szerezzen a létezésünkről. Pedig mindig hívott szegény, és apa egy idő után már nem tudott mit kitalálni, hogy mi a bajom. Okos lány, utánanézett mindennek, és a végén úgy gondolta, hogy haragszom rá. Fájt, hogy ezt kell csinálnom vele, mert tudtam, hogy ez olyan, mintha elhagynám, és ezzel én is összetöröm a szívét, mint Edward Cullen. Végül kitaláltam, hogy miként vezessem rá az igazságra - hiszen csak elmondanom nem szabadott - , és már amúgy is hallotta a történetet, csak eszébe kellett juttatnom. Kitalálta, és ahelyett, hogy elfutott volna előlem, onnantól kezdve ismét együtt voltunk mindig. Annyira boldog voltam, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Még az átváltozásom előtt látta, hogy a La pushi kölykök sziklákról ugrálnak le, és megígértette velem, hogy majd mi is leugrunk. Elérkezett az a nap, amikor be akartam váltani az ígéretem, de sajnos muszáj volt járőröznöm a vérszívó miatt, aki Bella életére tört. Egyedül kellett hagynom a parton. Járőrözés közben megtudtam, hogy Harry Clearwater meghalt szívrohamban. Letaglózott a hír, és fájdalmasan vonyítottam magatehetetlenségemben. Épp indultam Belláért, amikor meghallottam a sikítását. Abban a percben tudtam, hogy baj van. Rohantam, ahogy csak bírtam, és mire oda értem, csak annyit láttam, hogy az óceán habjai elnyelik őt. Utána vetettem magam, és nagy nehezen sikerült kihoznom a vízből, de már nem lélegzett magától. Sam is odaért hozzánk, és együtt próbáltuk visszahozni. Sikerült megmenteni, és átvittem hozzánk. Délutánra már jobban is lett, így hazavittem. Már majdnem megcsókoltam, amikor észrevettem, hogy egy pióca megint a környéken ólálkodik. A házuk előtt állt egy fekete Merci, és ő váltig állította, hogy ismeri ezt a kocsit, és biztos benne, hogy ez nem egy csapda. Nem tudtam ott maradni, ő meg nem tágított, így ott kellett hagynom. Végül amikor felhívtam, kiderült, hogy Alice Cullen jött el hozzájuk. Bármennyire is ellene voltam, el kellett mennem Bellához, mert az alfa ismét rám parancsolt. Figyelmeztetnem kellett Bellát, hogy többé nem tudjuk megvédeni, mivel a vámpírok földjére nem tehettük be a lábunkat, amikor ők is itt voltak. Aztán a vérszívónak látomása volt. A pió... Edward Olaszországban végezni akart magával, mert azt hitte, hogy Bella meghalt. Meséltem neked, hogy a... Alice látja a jövőt. Azt is látta, hogy Bella leugrik arról a szikláról, viszont azt már nem, hogy én megmentem. Így azt hitte, hogy Bella meghalt. Elment a vérszívóval Olaszországba, hogy megmentsék... Edwardot. Pedig én már szinte könyörögtem neki, hogy ne menjen, hanem inkább maradjon velem, és legyünk boldogok mi ketten. - nézte a tenyerét szomorúan. Én pedig a semmibe meredve hallgattam ezt a megrázó, szomorú történetet, aminek tudtam, hogy a vége nem lesz happy end. Nem is tudom, hogy meddig ültünk ott szótlanul, de végül folytatta a monológot.
- Három napra rá visszatértek. Mindenki. Aztán próbáltam elnyerni őt a vérszívótól, mert tudtam, hogy engem is szeret, akármennyire is tagadja ezt. Victoria (a vámpír, aki az életét akarta) újra felbukkant egy újszülött vámpír hadsereggel. Az volt az első olyan alkalom, amikor a farkasok Cullenék oldalára álltak, és együtt harcoltak a többi vámpír ellen. - mondta keserűen.
- És aztán mi történt? - kérdeztem még mindig bambulva.
- Megtudtam, hogy a pióca megkérte a kezét. Teljesen összeomlottam. Elmentem Forksból, és csak az esküvőjükre jöttem vissza, mert látnom kellett őt. Képzeld... normális nászutat terveztek. Annyira aggódtam, hogy az utazásuk után már nem lesz ember. Végül hazajöttek, és ember maradt. Csak volt egy nagy gond: Bella teherbe esett... - szorultak ökölbe a kezei és lehajtotta a fejét.
- Annyira sajnálom apa... - mondtam suttogva, és remegő vállára tettem a kezemet. Annyira szomorú volt ez a történet. Nem is csodálom, hogy eddig nem mondta el nekem.
- Aztán láttam őt leépülni. Az a szörnyeteg benne vért akart. Bella nem tudott enni normálisan. Csak is az iránta érzett szerelmem tartott ott, de a szülésnél már nem bírtam tovább. Láttam, ahogy a vérszívó beadja neki a mérgét, és ott elszakadt a cérna. Azután tudod, hogy mi történt... - nézett rám elgyötört tekintettel. Annyira szívszaggató volt ez az egész, hogy egy könnycsepp buggyant ki a szemem sarkából, és elindult lefelé az arcomon. Forró kezével letörölte, és folytatta.
- Majdnem egy év telt el, amikor Carlisle felhívott, hogy rengeteg vámpír érkezik Forksba. Egy bizonyos Volturi klán, akik Olaszországból jönnek ide, de azt már nem tudják, hogy miért. Ismét segítettünk Cullenéknak, ami csak is az én gyöngeségem volt, mert még mindig szerettem Bellát, akármennyire is volt halott számomra. Eltelt ismét egy év, és én elmentem világot látni. Hűvös november volt, a mai napig emlékszem arra a napra. Éppen New Yorkban voltam, és a Central Parkban sétáltam azon gondolkozva, hogy hazamenjek-e. Aztán megláttam egy fehér kabátos lányt, akinek a zöld sálját felkapta a szél, és fenn akadt a fán. Felugrottam, és egy könnyed mozdulattal leszedtem. Amikor a lány szemébe néztem, megállt az idő és a világ megszűnt létezni. Lily Brooks volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Egyből tudtam, hogy Bella iránt érzett szerelmem százszorosa lángol fel bennem Lily iránt. Megosztottam vele a titkomat, de nem érdekelte, hogy miféle szerzet vagyok. Velem akart lenni, és én ezért végtelenül boldog voltam. Hazahoztam Forksba, és összeházasodtunk. Életem legboldogabb időszaka volt, a felhőtlen boldogságé. Aztán egy évre rá, jött a legcsodálatosabb hír, amit valaha kaptam: Lily egy gyermeket hordott a szíve alatt. Nem is tudod elhinni, hogy mennyire boldogok voltuk, hogy ilyen csoda történik velünk. - mosolygott rám szeretetteljesen. - Végül eljött az az este. Rossz érzésem volt, és az orvos gondterhelt pillantása mindent elárult. Édesanyád elment, és te érkeztél helyette. Nagyon nehéz időszak volt számomra, hiszen egyszerre ugrottam ki a bőrömből, hogy apa lettem, és és vesztettem el életem szerelmét. - hajtotta le ismét a fejét.
- Apa... én... - kezdtem, de a számra tette a mutatóujját.
- Semmit nem bántam meg. Édesanyáddal életem legszebb éveit éltem át, és a legcsodásabb ajándékot tőle kaptam. Születésed óta te vagy az életem értelme. Ezért nem engedhetem, hogy bármi bajod essen. Abba belehalnék...
- Megígérem, hogy nem csinálok semmi meggondolatlanságot, és a sziklaugrással se nyaggatlak többé.
- És azt megígéred nekem, hogy többé nem beszélsz a pió... Edwarddal? - kérdezte reménykedve.
- Megígérem... - tudtam, hogy eljön ez a pillanat, és megfogadtam, hogy engedelmes választ adok. De arra nem számítottam, hogy a szívem eközben széttörik, és apró darabjaira hull.
Már alkonyodott, amikor hazasétáltunk. Az utolsó fél órában csak szótlanul meredtünk mind a ketten a semmibe, és csak akkor szólalt meg Jacob, amikor beültem a kocsimba.
- Remélem hétvégén látlak akkor a lányokkal együtt.
- Persze apa! Jönni fogunk. Szeretlek! - mondtam kissé remegő hangon.
- Én is téged kincsem. Vigyázz magadra! -búcsúzott el, és a visszapillantó tükörből néztem, hogy csak akkor tűnik el, amikor már kifordultam a sarkon.
Nehéz szívvel vettem elő Carlisle számát a kesztyűtartóból, és tárcsáztam a számot. Tudtam, hogy ha kimondom, ezerszer fájdalmasabb lesz, mint gondolatban. De muszáj volt megtennem, mert nem hagyhattam, hogy csak álljon és várjon holnap reggel Edward a sulinál. A második csengésre vette fel Carlisle a telefont, és bársonyos hangjától még fájdalmasabb volt kimondanom a szavakat.
- Hallo. Itt Dr. Carlisle Cullen.
- Szia Carlisle... Lily Black vagyok. Elnézést a zavarásért. Tudod adni az ifjabbik Edward Cullent? - kérdeztem megtörten.
- Hát persze Lily. Máris adom.
Nem telt bele fél perc, és meghallottam a világ legcsodálatosabb hangját, amit talán most hallok utoljára életemben.

FRISS

A következő frissítés sajnos nem érkezik hamar. Csütörtökön fogom feltenni, de cserébe igyekszem hosszú részt írni! Addig is kitartás:)
Nikki

5. fejezet: Ígéret (1. rész)

A parkolóban ismét rengetegen voltak, mert mindenkinek három órája volt ma még a suliban.
Próbáltam nem az utolsó órára, azaz annak az utolsó perceire gondolni. Annyira, de annyira szerettem volna még maradni. Érezni, ahogy a bizsergés újra meg újra végigfut a karomon. De igazából féltem, hogy milyen hatással lehetne majd az életünkre, ha esetleg... nem, ilyenre még gondolnom se szabad!
Odaértem a motoromhoz, és már épp indítani akartam, de egy bársonyos hang az én nevemet kiáltotta.
- Lily! Várj! - futott utánam Edward. - Beszélhetnénk? - kérdezte bűnbánó képpel, mint aki rosszat tett.
- Sajnálom Edward, de most haza kell mennem... - mondtam megjátszott ridegséggel.
- Kérlek... - simogatta meg a karomat. Áramütésként söpört végig az egész testemen ez az aprócska érintés. A szívem megint meglódult tőle, és úgy éreztem, hogy menten rávetem magam. De szerencsére az utolsó pillanatban észbe kaptam.
- Talán majd holnap... - mondtam akadozó hangon.
- Rendben. Mondjuk reggel hétre érted megyek, és elviszlek a suliba. - mondta mosolyogva.
- Ne! Majd itt várj rám... - mondtam ijedten. Meg is ölne nagyapa, ha értem jönne egy srác. Apám pedig akkor ölne meg, ha ez a srác pont Edward Cullen lenne.
- Pontosan itt foglak várni. - simított végig még egyszer a karomon. Úgy éreztem - bár piszkosul nehezemre esett -, hogy minden erőmet be kell vetnem ellene. Felbőgettem a motort, és szélsebesen elindultam La Push felé. Amikor odaértem, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ide nem jöhet utánam, és nem varázsolhat el akár egyetlen érintéssel is. Akármennyire is vágytam az érintésére, tudtam, hogy apunak mennyire fájna ez a dolog. Azt is tudtam, hogy majd mit fog Jacob kérni Edwarddal kapcsolatban tőlem, és hogy arra a válaszom engedelmes lesz.
Ahogy beálltam az autóm mellé, kicsapódott a ház ajtaja, és Jacob Black aggódással teki tekintetével találtam szembe magam. Olyan érzésem támadt, mintha évek óta nem láttam volna. Letettem a sisakomat a motorra, és a karjai közé futottam. Annyira erősen ölelt magához, hogy majdnem megfulladtam.
- Agyon szorítasz... - nyögtem elhaló hangon.
- Ilyet soha többé ne csinálj, értetted? - a hangja megremegett az idegességtől. - Egyedül motorozni felelőtlen és veszélyes dolog! Ha nem vagyok ott, hogy megvédjelek, és valami bajod történne... - a végén elcsuklott a hangja, de erőt gyűjtött, és folytatta. - Van fogalmad róla, hogy mit éltem át ma? Minden egyes percben azt vártam, hogy mikor csörren meg a telefon, és közlik velem a legrosszabbat...
- Sajnálom, én csak... - néztem rá bűnbánó tekintettel, amikor rájöttem, hogy mit tettem valójában.
- Igazad van... - hajtotta le a fejét.
- Tessék? - néztem rá meghökkenve. Fogalmam se volt róla, hogy miről beszél.
- Én... sajnálom. Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? - kérdezte remegő hangon.
- Apa... én szeretlek. - emeltem fel a fejét, hogy a szemembe nézzen. - Úgy, ahogy vagy. Bármit is tettél, én megbocsájtok. - mondtam ellágyult hangon.
- Köszönöm. - ragyogott fel az arca. - Amúgy nagyapád hívott...
- És? Mit mondtál neki? - kérdeztem vigyorogva.
- Azt, hogy ma itt leszel délután, és csak estére érsz haza, szóval csináljon magának vacsorát. - kuncogott.
Ezt is nagyon szerettem benne. Olyan volt, mint egy bajtárs: mindig falazott nekem.
- Köszönöm. - mondtam hálásan és nyomtam egy puszit az arcára. - Akkor? Mi lesz a mai program?
- Hát... nem tudom, te hogy vagy vele, de én farkas éhes vagyok... - nevette el magát.
- Helyes, akkor irány a falka.
Beültünk az autómba, és az Uley család otthona felé vettük az irányt.
Apa mesélte, hogy régen Sam volt az alfa, de később feloszlott a falka. Jacob újra egyesítette, és azóta ő a főnök, de a legfontosabb kérdésekben kikéri Sam véleményét.
Mire odaértünk, a barátságos kis ház tele volt emberekkel. Szinte az összes farkas itt volt a bevésődéseikkel együtt. Szegény Emilyt nagyon sajnáltam, amiért ilyen gyakran és ilyen sokat kellett főznie a falkára. Főleg azért, mert a farkasok kétszer annyit ettek, mint az átlag emberek. Ahogy megláttam a fiúkat, az evés szó helyett inkább a falás szóval jellemeztem volna, ahogy étkeztek.
- Nahát! A Black család! Micsoda meglepetés... - jött felénk mosolyogva Emily.
- Hogy ment tegnap a dolog a vérszívókkal? - kérdezte Sam.
Tátva maradt a szám. Samnek tudnia kellene, hogy mi történt. Kivéve, ha... Apa tegnap nem változott át? El sem tudom mondani, hogy mekkora büszkeség öntött el.
- Minden rendben. Lily továbbra is járhat oda iskolába.
- Hála Istennek... - ölelt át Emily.
A fiúk helyet szorítottak nekünk az asztalnál, ahol eddig is szűk volt a hely, de most aztán már alig tudtunk megmozdulni. Erre mondják, hogy sok jó ember kis helyen is elfér.
Az étel (sült csirke rizzsel) fantasztikus volt. Emilynek igen nagy gyakorlata volt a főzésben, hiszen feleség és anyuka is volt egyben. Két imádni való, 11 éves ikerfiuk volt Sammel: Tom és James. Rengeteget próbálkoztak, mire sikerült Emilynek teherbe esnie, de még talán sose voltak ennyire boldogok, mint most.
A csapat férfi tagjai habzsoltak, és nem lehetett nem szeretetteljesen nézni őket. Mellettem Tyler ült, a falka legújabb tagja. Napról napra magasabb és izmosabb lett, amióta először átváltozott. Mellette Emma kedvenc farkasa, Chris ült. Mosolyogva intett felém, mert tele volt a szája, és volt olyan jól nevelt, hogy előbb lenyelje a szájában lévő ételt, mielőtt beszélni kezdene. Bezzeg Colin teli szájjal kiabált nekem az asztal túloldaláról.
- Hello csajszi! Hallom Hétvégén friss hús érkezik La Pushba... - vigyorgott.
Colin Draw is nemrég lett farkas. A 20 éves, fekete hajú, markáns arcú srác gyorsan fejlődött, és már ő is majdnem olyan nagy és erős volt, mint a többiek.
- Dugulj be, Colin! - förmedt rá Seth, aki a testvére, Leah mellett ült.
Leah volt az egyedüli lány farkas a falkában, ami számára kész átok volt az elején. Régen ő és Sam együtt jártak, de Emily bevésődött Sambe, így véget ért a tini románc. Farkas alakban mindkettőjüknek kész kínszenvedés volt eleinte, de ennyi év után már hozzászoktak. Viszont Leah kezdett idegesíteni. Furcsán nézett apámra, ami nagyon nem tetszett. De úgy látszik, hogy ezt csak én vettem észre, mert a többiek egyáltalán nem néztek Leahre.
- Igen, elhozom Emmát és Nataliet strandolni a hétvégén. Már ha "friss hús" alatt őket érted. Remélem nem gond. Úgy hallottam, szép idő lesz...
- Hát persze drágám! Szeretettel várunk titeket. - mondta Jacob.
- Lesz tábortűz? - kérdeztem izgatottan.
- Persze! Mit érne egy jó strandolós nap La Pushban az esti tábortűz nélkül? - kacsintott rám Chris.
Az ebéd gyorsan elfogyott, és utána segítettem Emilynek elmosogatni. Épp végeztem, amikor apa hirtelen mellettem termett, és a fülembe suttogott.
- Gyere. Menjünk sétálni. Szeretnék beszélgetni veled. - mondta, és már húzott is ki maga után a házból.

4. fejezet: Igazságok (2. rész)

Nem sok idő kellet hozzá, hogy álomba sírjam magam. Sajnos ez sem volt jobb, mint az ébren lét, mert össze-vissza forgolódtam álmomban. Hol apám, és a farkasok képei villantak fel lelki szemeim előtt, hol Edwardé és a családjáé. Végül próbáltam Edward felé nyúlni, de ahogy nyújtózkodtam, mindig kétszer olyan messzire távolodott tőlem.
Hirtelen felpattantak a szemeim, és zihálva néztem körbe magam körül. Hatalmába kerített az érzés, hogy nem vagyok egyedül. A szobában sötét volt, csak a hold fénye világított be az ablakom, és az ébresztőórám foszforeszkáló fénye világította meg az éjjeliszekrényemet. Rápillantottam az órára, és bosszúsan nyögtem fel, amikor megláttam, hogy hajnali fél négy van. Most már úgyse tudnék visszaaludni... Lerúgtam magamról a takarót, és felkapcsoltam a villanyt. Kimentem halkan a fürdőszobába, és döbbenten meredtem a tükörképemre. A szemeim beesettek voltak és vörösek a sok sírástól, és az arcom vagy húsz évet öregedett. Egyszóval pocsékul néztem ki. Fontolóra vettem, hogy nem ma megyek iskolába. De végül - hosszas gondolkodás után - úgy döntöttem, hogy muszáj lesz. Maximum magamra dobok egy kis sminket, és igyekszem nem ilyen gondterhelt arcot vágni. Iskola után pedig elmegyek La Pushba. Ahogy elküldtem apát, rögtön meg is bántam. Arra döbbentett rá ez az éjjel, hogy akármennyire is haragszom rá, nem hibáztathatom. Megtörtént, elmúlt, vége. Senkinek se esett baja. Edward él, apa bánja a dolgot, és Rosalie majd megnyugszik. Szeretem apát, és nagyon fontos nekem. Nem akarom még egy szülőmet elveszíteni.
Visszamentem a szobámba, felöltöztem, és úgy döntöttem, hogy zenehallgatással ütöm el az indulásig hátralévő időt. Az ablakpárkányra ültem, és becsukott szemmel doboltam a ritmust a combomon. Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, amikor a nap első sugarai átszelték az eget. Leírhatatlanul gyönyörű volt. A szokásos felhőtakaró miatt sokszor nem lehetett látni a napfelkeltét, de ma egy felhő se volt az égen, és éreztem, hogy ez valami újat ígér.
Nem sokkal később kiosontam a házból, és a kocsim felé vettem az irányt. Nem akartam a Hondával menni. Gondoltam egyet, bepattantam a kocsiba, és La Push felé vettem az irányt. Mivel úgyis oda megyek vissza délután, úgy döntöttem, hogy motorral megyek suliba. Ráérek, még csak hat óra van, és nagyapa úgyse tudja meg.
Boldogan pillantottam körbe, ahogy megláttam a rezervátum első házait. Leparkoltam apám házánál, kivettem a táskámból egy lapot, és lekörmöltem gyorsan pár sort.
"Drága Apa! Itt hagyom a kocsit, motorral megyek ma suliba. Délután jövök, várj meg! Szeretlek. Lily"
Bementem a házba, és már a lépcsőn hallottam, hogy horkol. Visszafojtottam a kuncogásom,amikor benyitottam a szobájába, mert ahogy ott elterült azon a - hozzá képest - kicsi ágyon és lelógott róla a lába, leginkább egy nagy gyerekre emlékeztetett. Lábujjhegyen odaosontam, és letettem mellé a kis levelemet. Nyomtam egy puszit a fejére, és már ott se voltam.
A garázsban ott állt apa 1986-os Volkwagen Rabbitje, amit saját kezűleg újított fel még régen. Mellette meg két gyönyörűséges GSX-R1000 motor. Apáé piros, az enyém fekete. Nem tudom, valahogy a járműveim mindig feketék. Rajta hevert a bukósisakom, és mellette a bőrdzsekim, amit imádtam. Gyorsan felvettem, és a bőrkesztyűt is felhúztam, hogy ne csípje a kezemet a szél. Nagy nehezen sikerült kitolni a kocsi mellé. Rápattantam, és beindítottam. Éreztem, ahogy remeg alattam, elindultam, és annyira jó érzés öntött el, hogy legszívesebben egész nap csak motoroztam volna. Igyekeztem nem túl gyorsan hajtani, nehogy véletlenül bajom essen. Az iskola parkolójába érve láttam, hogy minden hely foglalt, és minden ott lévő ember tátott szájjal figyeli, ahogy beparkoltam egy szűk helyre. Vigyorogva pattantam le a motorról, és kitámasztottam. Eszméletlen jó volt érezni, ahogy mozog alattam ez a nagy gép. De a száguldás öröme volt a legfantasztikusabb dolog, amit valaha átéltem. Sajnos, ahogy leszálltam az én gyönyörűségemről, ez a csodálatos érzés kezdett halványulni.
A barátaim Emma kocsijánál gyülekeztek, így arra vettem az irányt. Miközben odasétáltam, levettem a sisakot, és láttam, hogy elképedve néztek rám, ami megmosolyogtatott.
- Te... neked... - ennyit bírt kinyögni Jason.
- Igen, van egy motorom. - vontam meg a vállam.
- Azt látom... - nevetett Emma.
- Mehetünk? - kérdeztem unottan, mint aki minden nap így érkezik.
- Persze...
Ahogy felértünk a lépcsőn, láttam, hogy Edward zavartan pislog rám. Igyekeztem tudomást se venni róla, és egy szó nélkül elsétáltam mellette.
Az első órát végigaludtam, és mire felébredtem, már szünet volt.
- Á, jó reggelt álomszuszék! - vigyorgott rám Natalie. - Szerencséd, hogy a következő óránk is itt van. Amúgy pocsékul nézel ki...
- Köszönöm Nat, te valahogy mindig csupa jót és szépet mondasz, félretéve az igazságot... - morogtam ironikusan.
- Igazán nincs mit! - fordult vissza Jasonhoz, aki aggódó szemekkel pillantott rám.
- Hé, jól vagy? - hajolt hozzám nagyon, de nagyon közel.
Annyira kimerült voltam, hogy már ez sem érdekelt. Csak hümmögtem egyet, és újra álomba merültem. Arra ébredtem, hogy remegek. Résnyire kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy Emma rázza a vállamat és mond valamit, amit nem igazán értek.
- Lily! - kiabált végül a fülembe. Akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem a székről.
- Törid lesz, menj már! Mindjárt becsöngetnek! - felsegített, és elkezdett lökdösni az ajtó felé. Annyira nem voltam magamnál, hogy mire észbe kaptam, már Edward mellett ültem, aki halkan suttogott hozzám.
- Annyira sajnálom Lily, el sem tudod képzelni, hogy mennyire...
- Nem kell sajnálnod Edward - morogtam csukott szemmel.
- Ha tudom, hogy... - kezdett bele, de belé fojtottam a szót, amikor kinyitottam a szemem.
- Hagyjuk, jó? - néztem rá könyörgően.
Egy percig mélyen egymás szemébe néztünk, és úgy éreztem, hogy majd' leesek a székről. Végül sikerült másfelé néznem, és rögtön megállt a terem, ami eddig csak forgott és forgott és forgott...
Edward az asztalon az én kezem mellé rakta a kezét, és finomat megérintette a kézfejemet. Perzselő érzés söpört végig rajtam. A szívem gyorsabban vert, mint egy a centrifugázó mosógép, és az érintésétől a karomon végigfutott a bizsergés, és végül halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. Lehunytam a szemem, mert nem bírtam ránézni. Ki tudja, hogy mit látnék azokban a szépséges szemekben. Tudtam, hogy pár másodperc múlva vége az órának, és meg kell mozdulnom. Átkoztam magam azért, amit tenni készültem, de muszáj volt. Vonakodva kihúztam a kezem az övéből, és ahogy kicsengettek, felkaptam a sisakom meg a táskám, és kiszaladtam a teremből.

Íme az a bizonyos motor:

Friss!

Szép jó napot minden kedves olvasómnak!
Ismét jó hírrel szolgálhatok, miszerint elkezdtem megírni a következő részt.
Ha minden igaz, akkor sajnos csak késő este, vagy hajnalban lesz csak friss...
Addig is kommenteljetek és izguljatok, hogy mi lesz majd:D
Nikki

4. fejezet: Igazságok (1. rész)

A szobában vágni lehetett a csendet. Mindenki zavartan pislogott rám és Edwardra, mi meg csak álltunk és bámultuk egymást. Nem is értettem, hogy miért nem ugrottak be előbb ezek a dolgok. Rájöhettem volna már előbb is. Hiszen annyira kézenfekvő volt, annyira nyilvánvaló. Fájó szívvel vettem tudomásul, hogy az én görög istenem vámpír. Pedig ha tudná, hogy… Vigyázz, hogy mire gondolsz! – figyelmeztettem magam. Az idősebbik Edward felhúzta a szemöldökét és kérdően nézett rám, aztán a fiára. Lesütöttem a szemem és igyekeztem minden gondolatot kiverni a fejemből, ami az ifjabbik Edwarddal kapcsolatos volt. Végül apám törte meg a csendet.
- Te… ti ismeritek egymást? – kérdezte elképedve Jacob.
Nem bírtam megszólalni, csak bámultam a szőnyeget. Hirtelen előttem termett, és megrázott.
- Azt kérdeztem, hogy ismered-e ezt a…? – szorította meg a csuklóimat, de Carlisle félbeszakította. Annyira fájt, mintha satuba szorították volna a kezeimet.
- Jacob, engedd el a lányod, nem látod, hogy fáj neki? – mondta halkan, és apám vállára tette a kezét.
- Bocsáss meg Lily, nem tudom betartani az ígéretemet. – mondta, miközben egész testében remegett – Emlékezz arra, hogy mit ígértél, és menj haza.
- Csak ha megígéred, hogy nem bántod őket… - mondtam rekedt hangon. Nagyon megijedtem, hogy bárkinek is baja esik.
- Nincs vita. Megígérted Lily Black! – morogta.
- Rendben. Menj el apa! Szeretném, ha nem tennél semmi butaságot. Ígérem, hogy miután elmentél, én is azonnal kisétálok innen. Carlisle? – néztem segélykérően a családfőre.
- Jacob. Ígérem, hogy személyesen vigyázok rá, amíg kikísérem a kocsijához. – felelte Carlisle komolyan.
- Rendben van. Otthon várlak Lily… - csókot nyomott a csuklóimra és elviharzott.
- Annyira sajnálom. Jobb lesz, ha most megyek… - mondtam könnyes szemekkel.
- Lily, várj! – kiabált utánam az ifjabbik Edward, de nem néztem vissza. Carlisle szorosan átölelt és a kocsimhoz vezetett. Edward nem jött utánam.
- Vigyázz magadra! És hívj, ha bármi baj van. – ültetett be a kocsimba.
- Nagyon hálás vagyok nektek! El sem tudom mondani, hogy mennyire… - mondtam, miközben igyekeztem nem elbőgni magam. Nem, itt nem sírhatok, hazáig ki kell bírnom.
- Nincs mit megköszönnöd. Mi és az őseid megegyeztünk egy szerződésben a föld felosztásáról. Persze ez védelmezi a rezervátumbeli embereket, de téged, és a többi lakost nem. Természetesen mi nem vadászunk rátok, de ha mások erre tévednek, nem tudom garantálni mindenki testi épségét. – mondta elszomorodva. – És most menj, mert édesapád már vár rád!
- Köszönöm Carlisle! – mondtam, miközben beindítottam a motort, aztán elhajtottam a Cullen háztól.
Az ablakokat lehúztam, és hagytam, hogy a szél összekócolja a hajamat. A hűs levegő az arcomba csapott, és nyugtató hatással volt rám. Akárcsak Bella ölelése… nem tudom, hogy miért éreztem magam teljes biztonságban az ölelésében. De egyszerűen annyira hasonlított az édesanyámra. Legalábbis a képek alapján, ugyanolyan kedves arcú, barna hajú, alacsony termetű volt, mint Bella.
Aztán ott volt a többi Cullen… Carlisle és Esme annyira, de annyira kedvesek voltak! Máris nagyon sokkal tartozom nekik. A gyönyörű Rosalie kissé mogorva volt, de a haragja nem rám irányult, hanem apámra. Jasper, a távolságtartó és Emmett, a nagy mackó is kedvesek voltak velem. Végül az apja. Edward megszólalásig az apjára ütött, kivéve a szemét. Elég volt csak rá gondolnom azokra a mély, magába szippantó, csokoládébarna szemekre, és még a lélegzetem is elállt. Félrerántottam a kormányt, és beletapostam a fékbe.
- Te egy idióta vagy Lily Black! – mondtam magamnak. – Most pedig szépen elfelejted Edward Cullent, és hazamész.
Tisztára begolyóztam… Magamban beszélek! Ez már az őrület első jele. Vártam pár percet, hogy lenyugodjak, aztán ismét elindultam hazafelé.
Nagyapa már a ház előtt várt engem.
- Jól vagy kicsikém? – kérdezte aggódva.
- Persze. – nem bántam valami bőkezűen a szavakkal, most sokkal inkább válaszokat akartam hallani, méghozzá Jacobtól. Besétáltam a nappalinkba, és megkönnyebbülve láttam, hogy apa emberi alakban ül az egyik fotelben. Leültem a vele szemben lévő fotelbe, és felöltöttem a lehető legnyugodtabb maszkomat.
- Válaszokat szeretnék. – mondtam egyszerűen.
Hirtelen felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel meredt rám.
- Milyen válaszokat? – kérdezte meghökkenve.
- Szeretném tudni, hogy mi volt ez az egész. – mondtam hátradőlve a fotelben.
Nagyapa is bejött, és leült a díványra. Érdeklődve figyelte az én nyugodt, és apám feldúlt arcát.
- Te ismered a… fiúkat? – tette fel ismét az utolsó kérdését.
Mintha nem is most történt volna az egész. Annyira távolinak tűnt. A sokk már elpárolgott bennem, és ismét tudtam hideg fejjel gondolkodni.
- Igen, ismerem. – bólintottam.
- Honnan? Hozzád nyúlt? – tört fel belőle az a düh, amit a vámpíroknál elfojtott.
- Az iskolában találkoztunk. Az osztálytársam. – vontam meg a vállam.
- Micsoda?! Az a… nem is tudom, hogy minek nevezzem, az osztálytársad? – csapott az öklével a fotel karfájára, ami azonnal megadta magát a nyers erőnek és leszakadt.
- Igazán nem tudom, hogy mi a bajod. Viszont én még mindig magyarázatot várok arra, hogy például Rosalie miért volt rád annyira mérges… - feleltem még mindig nyugodtan.
- Majd később elmesélem. – mondta szomorúan, de aztán ismét fellángolt a harag a szemében. - Most pedig összeszeded a cuccod, és szépen vissza jössz velem La Push-ba. Holnap reggel kiíratlak az iskolából, és a rezervátumba fogsz iskolába járni. És… - hadarta, de nekem ennyi éppen elég volt. Felpattantam, és gyors léptekkel indultam el felé, majd előtte megálltam.
- Nem megyek sehová! Nem fogod megszabni nekem, hogy mit csinálok! Nem vagyok már öt éves, hogy ráncigálj ide-oda! Itt akarok maradni nagyapával, és választ kapni végre a kérdésemre! – ennyire dühös talán még sose voltam. Ordibáltam Jacobbal, és ha valami a kezemben lett volna, akkor azt tuti, hogy a földhöz vágom. Az arcomat bezzeg most nem fedte álarc, így az apám közelről is megszemlélhette a szemeimben izzó dühöt. Rémülten meredt rám, és a szemeiben színtiszta meghökkenést láttam.
- Lily… - kezdte, de ismét félbeszakítottam.
- Ne Lilyzz itt nekem! Lehet, hogy eddig jó kislány voltam, aki tűrte az ilyeneket, de ennek vége! Tudni AKAROM az igazat! Mit műveltél, hogy Rosalie ennyire neheztel rád? – ordítottam a képébe. Nem érdekelt, hogy megbántom, nem érdekelt az se, hogy nagyapa próbált távolabb vonszolni tőle.
- Tényleg ennyire tudni akarod? – ordított vissza, és láttam, ahogy remegnek a kezei.
- Igen, tudni akarom. – mondtam halkan.
- Eszméletlen dühös voltam Edwardra, amiért ezt tette Bellával. Ő, életem szerelme egy műtős asztalon feküdt, és én nem tehettem semmit azért, hogy megmentsem! Az a szörnyeteg, ami benne növekedett, teljesen tönkre tette. A végén már csak vért tudott inni, mert a gyerek azt követelte! – ordította a képembe és láttam, hogy dühtől eltorzult az arca. Majd halkabban folytatta. – Aztán amint megszületett az a szörnyeteg, megpróbáltam megmenteni Bellát. Nem sikerült. Az a vérszívó férje beléfecskendezte a mérgét. Aztán lerohantam a lépcsőn, és megláttam a szőkét, amint babusgatja azt a szörnyet. Nem bírtam magamon uralkodni, úgy elöntött a düh. Végül rátámadtam… - fejezte be suttogva, de most már a remegés átment rázkódásba.
Csak álltam előtte földbe gyökerezett lábakkal, és bámultam. Egy percig fel sem fogtam, amit hallottam. Aztán a szavak egyszer csak betörtek a tudatomba. Szülés, gyerek, Rosalie, támadás…
- Te… te meg akartad ölni Edwardot? – kérdeztem rémülten suttogva.
Nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Nem akartam hinni neki, el akartam szaladni, és a mai napot elfelejteni, úgy ahogy van. De a szavak nem tűntek el a fejemből. A szemeim előtt képek peregtek le. A kisbaba Edward, akit a karjában tart Rosalie, és apám, amint rájuk támad. A következő képen Rose a padlón fekszik, üveges szemekkel mered a semmibe, és mellette a kis Edward szintén mozdulatlanul. A fájdalom úgy hasított belém, mint a villám. Kirántottam magam a képzeletemből, és az első könnycsepp legördült az arcomon.
Remegő hangon suttogtam, mert már csak ennyire volt erőm.
- Menj el apa… - mondtam, és választ nem várva felfutottam a szobámba, hogy a bennem lévő gátat - amit a sírás ellen építettem fel még Cullenéknál – elsöpörjék egész éjszakán át folydogáló könnyeim.

3. fejezet: Az engedély (2. rész)

Egy szőke hajú, magas, jóképű férfi nyitott ajtót, már amennyire apa mögül láttam. A bőre hófehér volt, és ahol rásütött a nap, ott olyan volt, mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Így legalább már arra is rájöttem, hogy a vámpírok nem égnek szénné a napfényben, mint a filmekben. Még egy súlyos hiba a Hollywoodban.
- Szervusz Jacob. Örülök, hogy újra találkozunk. – mondta apámnak – Öhm… - pillantott rám kíváncsian.
- Ő Lily, a lányom. – mondta Jacob összeszorított fogakkal.
- A lányod? – ült ki a döbbenet az arcára – Ó, szervusz Lily. Én Dr. Carlisle Cullen vagyok. – nyújtotta felém a jobb kezét.
Habozás nélkül fogadtam el a jobbját, és megráztam. A keze sima volt és hideg.
- Örülök, hogy megismerhetem Dr. Cullen. – mosolyogtam rá.
- Kérlek, szólíts Carlislenak. – mosolygott vissza rám – Gyertek be.
Apa ment előttem, és a kezemet erősen markolva húzott maga után. A ház mesés volt, mintha egy lakberendezési magazin lapjait nézegettem volna. Minden ragyogó, világos és tágas volt. Beléptünk a nappaliba, és abban a pillanatban öt szempár meredt rám. Volt, aki kíváncsian, volt, aki undorodva mért végig. Végül egy barna hajú, kedves arcú nő lépett Carlisle mellé.
- Szia Jacob. Jó újra látni téged. – mondta apámnak, majd ő is a kezét nyújtotta felém. – Szia. Az én nevem Esme. – mosolygott rám.
- Szia Esme. Az én nevem Lily Black. – feleltem magabiztosan. Furcsamód egyáltalán nem féltem tőlük. Esme és Carlisle kedvesnek tűntek. Már csak a többiek vannak hátra…
Egy szőke hajú fiú sétált elém és hitetlenkedve nézett rám.
- Jacob – biccentett apámnak, majd visszatért hozzám. – Az én nevem Jasper. Örülök, hogy megismerhetlek Lily Black – mondta, de a kezét nem nyújtotta.
- Én is örülök, hogy megismerhetlek Jasper. – mondtam.
Aztán folytatódott a köszöntés, és egy nagydarab, sötét hajú fickó jött felénk, magával húzva egy szőke lányt, aki gyönyörű volt. Már a nevüket is egyből tudtam anélkül, hogy bemutatkoztak volna. Apa keze egy kicsit erősebben szorította a bal kezemet, amikor elénk értek.
- Ti biztos Rosalie és Emmett vagytok – mosolyogtam rájuk is, mire a nő horkantott.
- Rose… - sóhajtott halkan Emmett – Bocsáss meg Rosalienak, csak tudod, a régi sebek lassan gyógyulnak… - nézett jelentőségteljesen apámra.
- Már nem egyszer bocsánatot kértem tőle. – morogta Jacob.
Figyelmeztetően megszorítottam a kezét, mert már kezdett remegni. Aztán egy másik nő jött közelebb hozzánk. Apám lélegzete elállt, és én is csak bámulni tudtam, megszólalni nem. Barna haja lágyan omlott a válláram szív alakú arca ragyogott, és a szemei… mintha folyékony méz csörgedezne bennük. Valahogy az édesanyámra emlékeztetett. Ahogy jobban megnéztem, tényleg hasonlított is rá.
Azt hittem, hogy majd ő is megáll, és a kezét nyújtja, de nem állt meg, hanem egészen közel jött hozzám, és végül megölelt.
Mindenki ledermedt körülöttünk a nappaliban. Én pedig a hűs ölelésben feloldódtam, és már nem voltam feszült. Rögtön tudtam, hogy itt senki se bánthat. Egy pillanatra teljes biztonságban éreztem magam. Végül elhúzódott, és mindenki (rajtunk kívül) egy emberként lélegzett fel.
- Szia Lily. Az én nevem Bella. – nézett rám olyan tekintettel, mint aki mindjárt elsírja magát. Egy vámpír vajon tud sírni? Csak a filmekben láttam, hogy vért könnyeznek, de a hollywoodi alkotások hitelességében már rég nem hittem.
- Jake… kezdte Bella, de Jacob félbeszakította.
- Hagyjuk Bella. – mondta apa halkan.
- Gyönyörű lányod van.
- Köszönöm… A többiek? – húzta fel kérdően a szemöldökét.
- Ők még vadászni vannak. Nem számítottunk rátok ilyen hamar ma délután. – mondta Carlisle.
- Mindegy. Csak szeretnék kérni egy szívességet, és már itt sem vagyunk.
- Persze, ha kell valami, akkor rögtön ide rohan. Na, most mi kell kutya? Pénz? Egy kis darab a földünkből? Netán egy ártatlan ember élete? – köpte Rosalie a szavakat. El nem tudtam képzelni, hogy miért bánik így apámmal, és miért mond neki ilyeneket.
- Sajnálom. A lányom iskolája a ti földrészeteken van, és szeretnék engedélyt kérni, hogy oda járhasson… - nézett Carlislera, és olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam.
- Természetesen járhat oda. A tanulás lehetőségéről nem szabad egy fiatal gyermeket megfosztani. – bólintott apámnak, majd hozzám fordult. – Csak arra kérlek Lily, hogy az erdőben ne sétálgass anélkül, hogy nekem előre szólnál. – felém nyújtott egy névjegykártyát. – Tessék, ezen rajta van a számom, ha szükség lenne rám.
- Köszönöm! – mondtam hálásan, és megöleltem. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire boldog voltam. Hihetetlenül jól alakultak a dolgok, és még a vámpírok is kedvesek.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és további három családtag sétált be a nappaliba. Az állam a földig zuhant, amikor az agyam felfogta, amit a szemeim láttak. Ez nem lehet! Ez képtelenség! Ő hogy a francba kerül ide? Mi? Hogy?... Aztán szép lassan a helyére kattantak a dolgok. A nagyapja orvos, tegnap erről az útról vágott be elém, az a lány nem a nővére, és szó sincs semmilyen beteg nagymamáról, amikor hét ágra süt a nap…
Nem is értettem, hogy miért nem jöttem erre rá eddig. Hiszen az út ismerős volt, és őt Edwardnak hívják. Vajon a vezetéknevét direkt nem mondta meg? De hát én se mondtam meg neki, hogy Black vagyok…
Az egyik oldalán egy férfi állt, aki nagyon hasonlított rá. Így már volt szerencsém az idősebbik Edward Cullenhez is. Finoman ívelt arcán tükröződött mindenki zavartsága. Aztán Alice jelent meg a másik oldalán, szemei kitágultak, és neki is majd’ leesett az álla meglepettségében.
- Te? – mondtuk egyszerre, és továbbra is csak meredtünk egymásra döbbenten az ifjabbik Edward Cullennel.

3. fejezet: Az engedély (1. rész)

Mire haza értem, apa már a konyhában várt. A házban síri csend volt, csak a kávéfőző hangját lehetett hallani. Nagyapa a konyhapultnak támaszkodott, és mérgesen nézett az apámra. Egyből tudtam, hogy vitáztak.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet, Jake? - kérdezte nagyapa, abban bízva, hogy Jacob meggondolja magát.
- Elég volt. - vágtam közbe. - vállaltam, hogy elmegyek vele. Nem lesz semmi baj! - kezdtem kiborulni az állandó féltéstől. Nem kell engem óvni még a széltől is. Oké, a vámpírok nem egyenlők a széllel, de ha apa velem van, akkor tuti nem eshet bajom. A motorozásról nem is meséltem nagyapának, ami miatt bűntudatom volt. De hát akkor is ott volt velem Jacob, és elkapott, amikor majdnem elestem. Persze nem szívesen ment bele a motorozásba, de megfenyegettem, hogy akkor majd kipróbálom egyedül. Ez megtette a hatását, így végül beadta a derekát.
- Talán igaza van Lily. A lányom vagy, az életemnél is fontosabb vagy nekem - nézett rám bűnbánó szemekkel. - Nem veszíthetlek el...
- Befejeznétek végre?! Nem lesz semmi baj! Téma lezárva. De ha nyuszi vagy és félsz eljönni Cullenékhez, akkor egyedül megyek... - vigyorogtam.
Ez nem volt szép tőlem, de minél hamarabb túl akartam lenni ezen. Ők meg itt azon veszekednek, hogy engedélyt kapok-e az "engedély kérésre".
- Mehetünk végre? - mutattam fel a kocsikulcsomat, mire Jacob lemondóan sóhajtott, és bocsánatkérően nézett nagyapára.
- Olyan makacs, mint az anyja volt... - sóhajtott nagyapa, majd beleegyezően bólintott, mert tudta, hogy úgyse adok ultimátumot.
Beszálltunk a kocsimba, és beindítottam a motort.
- Nos, akkor pontosan hová is megyünk? Navigálj! - mosolyogtam rá.
- Észak felé. Majd szólok, hogy hol kell lefordulni - mondta lehunyt szemmel.
Elindultunk, és a szívem majd' kiugrott a helyéről. Igyekeztem nyugtatgatni magam, hogy barátságosak lesznek és nem lesz nézeteltérés.
- Félsz? - kérdezte az arcomat fürkészve.
Hiába tanulmányozott, mert az arcom semmit se árult el rólam. Hosszú évek munkájába telt, de megtanultam, hogy hogyan tüntessek el minden érzelmet az arcomról.
- Izgulok... Meg kíváncsi vagyok. - húztam el a számat, hiszen semmit se tudtam róluk. - Van valami, amit feltétlen tudnom kell Cullenékről?
- Nos... van egy pár dolog - motyogta.
Kérdően húztam fel a szemöldököm.
- Hallgatlak. Ne kímélj.
- Szóval, nekik vannak különleges képességeik. - a szemeim elkerekedtek, de nem hagyott szóhoz jutni. Gyorsan hadarni kezdett - Carlisle a család feje, ő orvos és szerintem az a képessége, hogy nem hat rá olyan intenzíven a vér illata. Esme a felesége, akinek valószínűleg az a képessége, hogy nagyon tud szeretni. Aztán a "gyerekeik": Emmett, aki erős; Rosaile, aki (Emmett párja) és gyönyörű (bár én ezt valahogy nem vettem észre); Alice, aki látja a jövőt (kivéve a félvérekék, azaz a farkasokét); Jasper, aki (Alice párja) felismeri és képes irányítani mások érzelmeit; Edward, aki tud olvasni mások gondolataiban (szóval vele nagyon vigyázz); és végül... - nagyot nyelt, és halkabban folytatta - Bella (Edward felesége), akinek pajzs képessége van, vagyis az elméje védett például a férje képességétől. Na meg persze a gyerekük, akit nem tudom hogy hívnak.
Próbáltam feldolgozni azt a rengeteg információt, ami az imént elhangzott. Jövőbelátás, gondolatolvasás, és egy védőpajzs, ami megvéd az előző kettőtől. Hát ez fantasztikus! Ennyi tehetséges vámpírt egy rakáson... Mondjuk a gondolataimat inkább megtartanám magamnak, de majd vigyázok.
- Oké. Majd vigyázok arra is, hogy mit gondolok - mondtam ki hangosan is az utolsó mondatot.
- Ennyi? Elmondom ezt a sok furcsa dolgot, és te csak egyszerűen azt mondod, hogy oké?! - nézett rám hitetlenkedve.
- Mit vársz? Hogy majd sikítozok félelmemben vagy bepánikolok? Az semmit se oldana meg, ezt te is tudod.
- Úgy látom kihalt belőled a félelem...
- Inkább miattad aggódom - pillantottam rá.
- Ugyan miért? - nevetett keserűen.
- Hogy elveszíted a fejed. Láttalak reggel, úgy remegtél, mint aki bármelyik percben alakot válthat.
- Lily! Ígérem, hogy uralkodom magamon, bármi is történik. Megvédelek...
- Nyugi. Akkor tisztázzunk még valamit: ki beszél majd?
- Természetesen én - húzta ki magát az ülésben.
- Akkor én majd állok ott, mint Kuka, és meg se szólalok - vigyorogtam.
- Itt fordulj balra - morgott hangosan.
- Hű... - ennyit bírtam kinyögni, amikor az út végére érve megpillantottam a házat. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el egy vámpír tanyát. Volt olyan oldala a háznak, ami teljes egészében üveg volt. Hol marad a filmbéli hatás? A kastély, a tornyok, a vizes árok, és a hatalmas kapu, amit lánccal eresztenek le? Hiába, Hollywood se a régi már...
Kipattantam a kocsiból és tátott szájjal lépkedtem a ház felé, de Jacob elkapta a karom.
- Odabent azt teszed, amit mondok. Nem szólsz semmit, csak ha kérdeznek. Értve vagyok? - nézett rám fenyegetően.
- Igen is, uram. - haptákba vágtam magam és közben szalutáltam.
- Nem viccelek. Szobafogságra leszel ítélve kis hölgy. - mondta komolyan.
- Sajnálom, de már csak nagyapa ítélhet szobafogságra - vigyorogtam győzelemittasan.
- Vigyázz, mert megmutatom neki a motorodat - vigyorgott most már ő is.
- Azt úgysem mered Jacob Black - húztam össze a szemeimet. Már a lépcsőhöz értünk közben.
- Fogadjunk? - csillant fel a szeme, mert tisztában volt vele, hogy ő győzött.
Kopogott az ajtón, mire az rögtön ki is nyílt, és végre megbizonyosodhattam róla, hogy vámpírok igenis léteznek.