Fent van a 23. fejezet második része! :)

2009. december 25., péntek

Lily és Edward karácsonya by Vicky

 Köszönöm Vickynek ezt a szép sztorit, bár a Nikki-féle Lily-Edward karácsony kissé más lesz! Örülök nagyon, hogy megírtad! Szerintem mind a két pályázatos nagyon szépet írt, érdemes elolvasni, és komikat írni! Holnapra nem ígérek semmit, de megeshet, hogy még hoz valamit a Jézuska!
És akkor most következzék Lily és Edward karácsonya!


 

Lily szemszöge:

Az idei karácsonyt nagyon szerettem volna Edwarddal tölteni, de mivel állandó megfigyelés alatt voltunk tartva Jacob vagy a falka valamelyik tagja által, esélyünk sem volt rá. Hiába engedte meg végre apám, hogy találkozzak Edwarddal, mindig előre szólnom kellett neki, ha vele megyek el valahova, és csak nagyapa házában vagy valamilyen nyilvános helyen lehettünk együtt, ahol mindig figyelni tudott. Még a suliban is állandóan úgy éreztem, mintha figyelni valaki, de lehet, hogy már üldözési mániám van.
Mivel a Cullen házba szigorúan tilos volt belépnem, ez még jobban megnehezítette a dolgunkat. Ráadásul ez lehetett volna az egyetlen hely, ahol mindenki békén hagy minket, és senki nem tart szemmel, de mivel nem tehettem be a lábam a házba, a karácsony tervezgetése is nehezebbé vált. De azért nem adtuk fel, főleg Alice-szel az oldalunkon.
Bella szerint az lenne a legjobb megoldás, ha Jacob elé állnék és őszintén elmondanám neki, mit szeretnék. De én biztos vagyok benne, hogy apu azonnal elutasítaná az ajánlatom, és azt mondaná, hogy a karácsony családi ünnep, ezért vele és a nagyapával kell töltenem. Ám ahogy arra Mr. Cullen felhívta a figyelmemet már annak is örültünk, hogy legalább találkozhatunk egymással.  Ráadásul Jacobnak igaza van, és én is nagyon szeretném vele tölteni a karácsonyt, de most már Edward is a családom tagja, és nem tudtam, hogy apa miért nem képes ezt belátni.
Töprengésemből nagyapa kopogtatása szakított ki.
- Lily, itt van a te Edwardod. Azt mondta, hogy most nem jön be, de kint vár.
- Köszi, hogy szóltál. Máris megyek – ugrottam fel azonnal az ágyból.
Gyorsan kikapcsoltam a zenelejátszómat, amin karácsonyi dalokat hallgattam, hogy legalább egy kicsit ünnepi hangulatom legyen, majd leszaladtam a lépcsőn, felvettem a csizmámat és a kabátomat, és már rohantam is ki a szerelmemhez. Amikor azonban kiléptem az ajtón nem Edwardot láttam meg először, hanem egy hógolyót, ami éppen felém tartott. Annyit időm már nem maradt, hogy kitérjek a hógolyó útjából, ezért csak vártam, hogy eltaláljon, és a háttérből hallottam Edward vidám nevetését. Nem sokat foglalkoztam azzal, hogy csupa hó lettem, inkább gyorsan felvettem a kesztyűmet és én is hógolyókkal kezdtem bombázni őt. Mindketten nagyon élveztük a hógolyócsatát, azonban míg én fél óra múlva már tetőtől talpig havas és vizes voltam, addig Edward még mindig úgy nézett ki, mint egy görög félisten, aki csak nézőként vett rész a csatában. Ám én nem sokszor tudtam eltalálni fürgesége miatt, viszont én még a saját lábamban is kétszer annyit estem, mint általában.
De amikor már úgy is elcsúsztam, hogy előtte meg sem mozdultam, hanem csak egy helyben álltam, úgy döntöttem, feladom.
- Jól van, rendben, megadom magam, te nyertél! – emeltem magasra a kezeimet is.
- Tudom, hogy nyertem, de ezt már jó ideje tudtam is – mondta, miközben közelebb jött hozzám és átkarolta a derekamat.
- Szóval akkor te biztos voltál benne, hogy meg fogsz verni – mondtam tettetett duzzogással.
- Én nem a hógolyózásra gondoltam – csóválta meg a fejét.
- Hanem akkor mire? – kérdeztem meglepődve.
- Hanem arra, hogy én már akkor nyertem, mikor Jacob végre beleegyezett, vagy legalábbis megpróbált beletörődni a kapcsolatunkba. Sőt, már akkor, mikor az első találkozásunknál majdnem összekoccantunk. Lily, én nem legyőztelek téged, hanem megnyertelek – válaszolta, miközben mélyen a szemembe nézett. Mire feleszméltem volna, arca már csak néhány centire volt az enyémtől, és folyamatosan közeledett felém, amikor egy, a hátam mögül érkező hógolyó pont képen találta.
Mérgesen fordultam hátra, hogy megtudjam, ki volt a „jótevőnk”, de volt egy nagyon biztos tippem.
- Hé, srácok! Nincs kedvetek hógolyózni egy kicsit? – kérdezte apám, én meg úgy éreztem, hogy lottóznom kéne.
- Nem, kösz, most nem érünk rá – kiáltottam vissza morcosan, majd visszafordultam Edwardhoz, aki azonban csak mosolygott, és a havat szedegette ki a hajából.
- Szerintem nekem indulnom kéne. Majd holnap találkozunk. Szia – adott egy gyors búcsúcsókot. – Szeretlek.
És már ott sem volt. Még hallottam a ház előtt elindulni a Mazdát, de azután mérgesen berohantam a házba és jól bevágtam magam mögött az ajtót. Hallottam, hogy nagyapa kérdez valamit, de olyan mérges voltam Jake-re, hogy nem érdekelt semmi, hanem csak felmentem a szobámba és ott is jól meglendítettem az ajtót. Ám amikor néhány másodperccel később sem hallottam becsapódni, megfordultam. Láttam, hogy apám már utol is ért, én bambán bámult rám.
- Hagyj békén! Menj ki a szobámból! – kiabáltam rá.
- Mi a baj? Mi rosszat tettem? – kérdezte, mintha mit sem sejtene az egészről.
- Nagyon jól tudod, hogy mit tettél. Ne játszd az ártatlant.
- Nem, nem tudom, úgyhogy kérlek, magyarázd meg – mondta még mindig ugyanazon az ártatlan hangon.
- Most örülhetsz, hogy elüldözted Edwardot. De miért nem bírod elviselni? Mit ártott ő neked? – kérdeztem, pedig tudtam a választ és azt is, hogy ezzel most nagyon megbántom őt, de már nem tudtam meg nem történté változtatni a dolgot.
Jacob hátat fordított és kiment a szobából minden szó nélkül. Jobbnak láttam nem utána menni azonnal, ezért inkább vártam egy kicsit. Sejtettem, hogy most valahol az erdőt járja farkas alakban, úgyhogy hiába is keresném.

Bella szemszöge:  

Miután Edward hazaért Lilytől azonnal a szobájába ment, de láttam rajta, hogy valami gond van. Mikor felmentem hozzá, hogy beszéljek vele, észre sem vett, annyira elmerült a gondolataiban.
- Szia kicsim! Mi a baj? – kérdeztem, és leültem mellé az ágyra.
- Semmi, csak sok a tanulnivalóm – mondta, és el is indult az íróasztala felé, de én átláttam rajta.
- Edward! Kérlek, mondd el az igazat! Látom rajtad, hogy bánt valami, úgyhogy ki vele – biztattam. – Ja és legközelebb valami hihetőbb mesét találj ki.
- Na jó, tényleg bánt valami – bökte ki végül. – Igazából aggódom Lily miatt. Nagyon szeretne velünk lenni karácsonykor, de az apjával is. Ráadásul nem is mer beszélni erről Jacobbal.
- Szóval még mindig ez a probléma. Tudom, hogy Lily nagyon szereti az apját, és biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is igaz. Szerintem csak le kéne ülniük, megbeszélni a dolgot. De ha ők nem teszik, akkor majd én – mondtam és egy hirtelen ötlettől vezérelve már rohantam is a határhoz, hogy beszéljek Jacobbal.
A házban senki sem próbált megállítani, nem is nagyot értették, hogy mi történik, csak fiam jött utánam, de egy idő után ő sem próbált tovább lebeszélni, mert tudta, hogy úgysem sikerülne.
Amikor a határhoz értem megálltam, és elkiáltottam magam:
- Jacob Black! A határnál várlak! Gyorsan told ide a képed, mert a lányod boldogságáról van szó!
Ahogy sejtettem szavaim meg is tették a hatásukat, mert Jake tíz perc múlva már ott is volt a határnál.
- Nos, miről van szó? – kérdezte azonnal.
- Beszélnünk kell a fiamról és a lányodról – válaszoltam tömören.
- Hallgatlak.
- Valószínűleg nem tudsz még róla, hogy Lily és Edward együtt szeretné tölteni a karácsonyt – vágtam egyből a közepébe.
- Szó sem lehet róla! Lily velem tölti az ünnepeket!  - ordította az arcomba régi barátom.
- Ide figyelj, Jacob! Lily nagyon szenved, és mert nagyon szeret nem is, mert eddig erről beszélni veled. De az senkinek sem jó, ha szenvednek a gyerekek.
- Már miért szenvednének? Megengedtem nekik, hogy találkoznak – akadékoskodott tovább.
- Igen, tényleg megengedte. De mindketten jól tudjuk, hogy állandóan figyeltetted őket. Miért nem bízol Edwardban? Miért nem bízol bennünk?
- Nagyon jó okom van ré, és nem akarom, hogy Lily is így járjon!
- Edward sohasem bántaná meg Lilyt! Ők nem mi vagyunk! És nem engedd, hogy a haragod vezessen, mert abból semmi jó nem lesz. A gyerekeink szeretik egymást, ne bántsd őket a múltunk miatt. Ők nem tehetnek arról, ami velünk történt. Szerintem gondolkozz el ezen, Jacob! Szia! – mondtam, majd kicsit önelégülten, mégis szomorúan indultam haza.

Lily szemszöge

Apa távozása óta már majdnem két óra telt el. Úgy gondoltam, hogy ennyit idő alatt már volt ideje egy kicsit lenyugodni, és gondolkodni. Ez alatt az idő alatt én is újra átgondoltam mindent, és arra jutottam, hogy inkább mégsem hozom fel a „Cullen - karácsony” témát. Beláttam, hogy nagyon csúnya dolgokat vágtam apám fejéhez, pedig tudtam, hogy ő csak védeni akar. Ezért is döntöttem úgy, hogy inkább vele töltöm az ünnepeket, Edwarddal meg majd lesz alkalmunk máskor is találkozni.
Mialatt La Push-ba tartottam rájöttem, hogy így majd valószínűleg szerelmem lesz rám dühös, de meg fogja érteni, ugyanúgy, ahogy a családja is. Már csak abban kellet reménykednem, hogy Jacob nem haragudott meg rám annyira, hogy már nem is akar majd velem ünnepelni.
Amikor megérkeztem a házhoz és bementem, apát kezdtem el szólongatni, de mivel nem kaptam választ, úgy döntöttem, megvárom. Bementem a nappaliba tévét nézni, de mivel nem találtam olyan műsort, ami érdekelt volna, felmentem a régi szobámba. Azonban itt sem tudott semmi lekötni, ezért visszamentem a konyhába. Találtam néhány koszos tányért a mosogatóban, amiket el is mostam, de sajnos ezzel is hamar végeztem. Jobb dolgom híján újra visszamentem tévézni, és egy régi, fekete- fehér filmet kezdtem el nézni.
Nem éreztem magam fáradtnak, mégis arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza.
- Oh, szia apa! Ne haragudj, hogy elaludtam! – tértem egyből magamhoz, amint megláttam Jacobot.
- Semmi gond, de beszélnünk kéne! – mondta apa nagyon komolyan.
- Én is azért jöttem, és hogy bocsánatot kérjek.
- Nem kell bocsánatot kérned, mert igazad volt, és nem is haragszom rád. Azonban kérdeznem kell valamit. – folytatta kicsit feszülten.
- Kérdezz nyugodtan bármit.
- Lily, igaz az, hogy te Edwarddal szeretnéd tölteni a karácsonyt?
Nem értettem apám honnan tudhat erről, de mivel elhatároztam, hogy nem fogom újra megbántani, ezzel a tudattal válaszoltam.
- Igen, de mivel nem szeretnék veled veszekedni, és mert téged is nagyon szeretlek, inkább veled töltöm.
Jacob meglepett arcot vágott, majd fel-alá kezdett sétálni a szobában. Elképzelni sem tudtam, miért teszi ezt, mert én azt hittem, hogy majd ki fog ugrani a bőréből, ehelyett most itt sétálgat körbe-körbe.
- Lily, én sokat gondolkoztam azon, amit te mondtál, és a kapcsolatodon Edwarddal is, és rájöttem, hogy rosszul tettem, hogy nem bíztam bennetek eléggé. Az igazat bevallva, attól féltem, hogy Edward téged is úgy el fog hagyni, mint Bella engem. De tudom, hogy tévedtem, és hogy lásd komolyan is gondolom, elengedlek Cullenékhez – mondta apám őszintén – de csak egy feltétellel.
Tátott szájjal bámultam, és mikor végzett a beszédével, még akkor sem tudtam szóhoz jutni, amire Jake hangosan felnevetett.
- Na, mi történt? Elvitte a cica a nyelved?
- Nem… nem csak nagyon megleptél. De honnan… honnan szereztél tudomást erről?
- Ma délután, miután eljöttem tőled, beszéltem Bellával, és ő mondta, és azt is, hogy nem szabad nektek fizetni a mi hibánkért.
 - Köszönöm apa! Nagyon szeretlek – mondtam, és gyorsan megöleltem. – De azt mondtad, hogy van egy feltételed. Mi lenne az? – kérdeztem, bár bármire boldogan igent mondtam volna.
- Szóval… abba belemegyek, hogy a Cullenekkel legyél akár egész nap, de a vacsorát szeretném, ha velem töltenéd. A vérszívók úgysem esznek – indokolta a válaszát.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit tőled kaphattam.
Karácsony reggel boldogan keltem fel az ágyból. Tegnap este megbeszéltük Edwarddal, hogy majd csak ebédre megyek át hozzájuk. Azt mondta, Alice mellett egyébként sem jut senkinek feladat a díszítésben, ezért itthon maradtam, hogy én is feldíszítsem a lakást és a fát. Jacobhoz is át akartam menni még délelőtt, de ő valamilyen meglepetéssel készült nekem, ezért megkért, hogy csak később menjek át.
Nagyapa nem sok díszt tartott otthon, így tegnap délután elmentem Bellával, Alice-szel, Rosalie-val és Esmével vásárolni.
A délelőtt gyorsan eltelt a díszítéssel és az ajándékcsomagolással, így nem tűnt olyan hosszú időnek, míg Edward értem nem jött. Mikor megérkezett bepakoltuk az ajándékokat, amiket a Culleneknek szántam, és indultunk is.
Amikor ráfordultunk a Cullen házhoz vezető útra, tátva maradt a szám a csodálattól. Az egész út karácsonyi fényekben úszott, ami még fényes nappal is látszott, és az út menti fákon kis karácsonyi díszek lógtak.
- Alice? – kérdeztem, bár biztos voltam a válaszban.
- Igen, de a házat még nem is láttad – mondta, és éreztem a hangján, hogy vigyorog, pedig rá sem néztem.
És Edwardnak tényleg igaza volt. A ház még gyönyörűbb volt, mint gondoltam. Az egészen égősor futott körbe, egyszerűen, mégis szépen. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet ez az egész sötétben.
De a legnagyobb meglepetés bent a házban fogadott. A nappaliban egy hatalmas fa állt, rengeteg dísszel, és a fa alatt halomban álltak a kisebb és nagyobb ajándékok.
- Lily, végre ideértetek – szalad felém Alice mosolyogva. – Azt hittem, hogy már meggondoltad magad.
- Nem, csak volt még egy kis dolgom – mondtam, miközben megöleltem. – De ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.
Mire Alice elengedett, már az egész Cullen család a nappaliban volt.
- Örülünk, hogy eljöttél – mondta Mr. Cullen.
- Én örülök, hogy itt lehetek – hálálkodtam. – Köszönöm a meghívást.
- Ugyan nincs mit, de most már ideje ebédelni, ha nem akartok hideg kaját enni – mondta Bella, miközben az ebédlő felé terelt minket.
És ha eddig bármi is meglepett volna, akkor ami az étkezőben fogadott, felülmúlta mindazt. Az egész asztal roskadásig volt mindenféle étellel.
- Ez rengetek, ennyi soha nem volt elfogyni – mondtam álmélkodva.
- Az nem olyan nagy gond, ha nem fogy el mind. Ami megmarad, majd elviszem az árvaházba – mondta Esme, ami nagyon meghatott.
- Na, de most már tényleg együnk, mert éhen halok – mondta Edward és le is ült az asztalhoz.
Mindnyájan követtük a példáját, és az ebéd jó hangulatban telt el, még úgy is, hogy a többiek semmit sem ettek. Edward is csak néha-néha evett egy falatot, és látszott rajt, hogy nem nagyon ízlik neki.
Egész idő alatt sokat beszélgettünk és nevettünk, még el nem kezdett sötétedni, ami az én indulásom közeledtét jelezte. Ekkor ajánlotta fel Carlisle, hogy nyissuk ki az ajándékokat. Mindenki boldogan beleegyezett, ezért átvonultunk a nappaliba. Itt mindenki átadta egymásnak az ajándékát, és vártuk a másik reakcióját. Nem tudtam, hogy mit fognak szólni a lányok a karkötőknek, amit Edwarddal választottunk, de szerencsére nagyon tetszett nekik, még Rosalie-nak is. A fiúk is nagyon örültek az ajándéknak, különösen Carlisle az orvosi enciklopédiának. Én már mindenkinek átadtam az ajándékát, kivéve Edwardnak, aki még mielőtt átadhattam volna neki a szobája felé kezdett húzni.
- Szeretnék neked mutatni valamit – magyarázta, értetlen arcom láttán, majd mikor felértünk a szobájába megérintette az arcom, és szebbnél szebb képeket kezdett mutatni nekem.
Az elsőkön még a kisebb Edward szerepelt, majd az egyre idősebb. Jó volt látni, hogy hogyan ünnepelte eddig a karácsonyokat, és hogy milyen helyeken járt. A képek gyorsan változtak, és mikor Edward a végéhez ért, én megbabonázva néztem rá.
- Szerettem volna, ha tudod milyen volt az életem nélküled. És azt is szeretném, ha tudnád, mennyit jelentsz nekem, még akkor is ha ez csak a töredékét mutatja be annak, amit érzek – mondta és egy kis dobozt vett elő a zsebéből.
Amikor kinyitottam azt, egy gyönyörű nyakláncot pillantottam meg a dobozban egy kis szív alakú medállal. Edward segített feltenni a nyakláncot, én pedig hálásan megcsókoltam, majd átadtam én is az ajándékomat.
- Ez nem olyan értékes ajándék, mint a nyaklánc, és mivel nekem nincs ilyen képességem sem, mint neked, gondoltam örülnél neki – magyaráztam, mialatt ő kicsomagolta a képet, amin én voltam még kislányként.
- Köszönöm szépen, ez sokkal többet jelent nekem, mint gondolod – mondta és most ő csókolt meg engem.
Sajnos miután visszatértünk a többiekhez nekem indulnom kellett, így összeszedtük az ajándékokat, amit kaptam, és Edward visszavitt nagyapa házához, ahol már Jacob várt.
Amikor Edward elment és én bementem a házba, apa és nagyapa a konyhában beszélgettek, indulásra készen.
- Szia, Lily! Indulhatunk? – kérdezte Jake.
- Igen, persze.
Az autóban nem sokat beszélgettünk, pedig azt hittem, mindent tudni akar majd a Cullenekkel töltött időről. Mikor megállt a ház előtt, rögtön látszott, hogy nem vitte túlzásba a készülődést, de már kintről látszottak a karácsonyfa fényei.
Azt még mindig nem értettem, miért nem jöhettem át délelőtt, de ahogy beléptem a házba rögtön rájöttem.
- Nagyi! Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepődve, mialatt megöleltem őt.
- Apád úgy gondolta, hogy örülnél nekem, ezért meghívott, hogy töltsem veletek az ünnepeket. Remélem örülsz nekem?
- Persze nagyi! Nagyon örülök, hogy itt vagy.
Nagyon boldog voltam, hogy az egész családom együtt tölti ezt a karácsonyt, és hogy még a nagyi is iderepült Los Angelesből. A vacsora itt is remek hangulatban telt, ugyanúgy ahogy a Cullen házban az ebéd.
Vacsi után itt is kibontottuk az ajándékokat, amelyek közül Jacobé tetszett legjobban. Egy hó gömböt kaptam tőle, amiben egy farkas állt. Ahogy kibontottam a doboz, és megláttam mi van benne, azonnal eldöntöttem, hogy ezt ezentúl a fésülködő asztalomon fogom tartani, amit még nagyapától kaptam szülinapomra.
Este mikor lefeküdtem az ágyamba, úgy éreztem ennél már nem is lehetnék boldogabb.
Ez volt életem legszebb karácsonya.

2009. december 24., csütörtök

Érzések és próbálkozások 2. rész Natalie szemszöge

Ezt a remekművet a mi drága Monánk írta a pályázatra! Nagyon köszönöm neki, és mindenkinek, aki írt!
BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN DRÁGA OLVASÓMNAK!

Lassan lépkedtem előre a hatalmas mezőn, minden nagyon fényes volt. A fű selymesen tapintotta meztelen lábaimat, és még a föld is csak simogatta azt. Ahogyan haladtam előre, észrevettem, hogy valaki figyel. Szívem gyorsabban kezdett verni, az ösztönös félelem lesújtott rám, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni lépkedtek tovább. Egyre közelebb kerültem az idegenhez. Már majdnem ott voltam, mikor felnézett. Ledöbbentem. A barna szempár magával ragadott és fogva tartotta enyéimet. Engem bámult végig, és én is őt. Felemeltem a kezemet, meg akartam érinteni őt.
Tiii. Tiii. Tiii.
Üvölteni kezdett az óra, mire odacsaptam a kezemet.

- Au, a francba! – mondtam kétségbeesve. Betört a körmöm. Mérgesen fújtattam egyet, azután megnyomtam a gombot az órán, ami jelezte, hogy reggel hét óra van. Körbenéztem hunyorogva a szobán, a nap teljesen besütötte az egész szobát, ami meglepő volt itt, Forks városában. Amerika legesősebb helyén, ritkán látni ilyet. Ezt máshol úgy nevezhették, hogy szikkasztó hőség, vagyishogy 25 fokkal megemelkedik hirtelen a hőmérséklet. Sóhajtottam egy utolsót, majd feltápászkodtam. Egyből a fürdőszobám felé vettem az irányt, és lépéseim egyre sietősebbek lettek, ahogy az izgatottság La Push és a srácok iránt növekedni kezdett bennem. Életem leglassabb zuhanyzása mégis a mai. Nem vagyok hozzászokva a hétvégi koránkeléshez, és még kicsit kótyagos volt a tudatom is. A meleg víz alól kimenni, kész kínzás volt számomra, ezért vissza a szobámba már rohantam a kiválasztott ruhámért. Halásznadrágot és egy vékonyka toppot vettem fel a tornacipőmhöz (ezt mind a fürdőruha fölé természetesen), majd a tükrömhöz siettem. Szolid sminket raktam fel magamra, majd a hajamat megigazítottam és bedugtam a hajsütőt.

Letrappoltam a lépcsőn és már éreztem a tojásrántotta hívogató illatát.
- Jó reggelt! – mondtam izgatottan és már alig bírtam magammal.
- Jó reggelt! – mondta anyukám a mindent-tudó mosolyával. – Csak nem… izgatott vagy? – találgatott.
- Nem anyu, csak megártott a reggeli kávé, szerinted?! – egyből mérges lettem, nem szerettem a nekem célzott vicceket. Anyu csak kuncogott majd elém rakta az ételt. Behabzsoltam, megköszöntem és már rohantam is vissza a szobámba. A hajamat rendbe raktam és már készen is álltam az indulásra.
Túl hamar lettem kész, ezért körömreszeléssel foglaltam el magam. Amikor már újra tökéletes volt még mindig volt 10 percem. Nem bírtam tovább magammal ezért jobbnak láttam kimenni. Felvettem a pulcsimat és a táskámat.
- Este jövök! – kiabáltam oda, majd leemeltem a kulcsot a helyéről és az ajtó felé vettem az irányt.

Amikor kin álltam, nem kellett sokat várni, és már fel is tűnt az ismerős fekete autó. Ha lehet még fokozni az izgatottságomat a mai napon, akkor most az ezerszeresére nőtt, ahogy megállt előttem az autó. Lily kinyitotta a csomagtartót beraktam a táskámat és már be is pattantam a hátsó ülésre.
- Sziasztok lányok! – mondtam vigyorogva. Emma majdnem kiugrott a bőréből, Lilyről meg sugárzott, hogy jót szórakozik rajtunk.
- Szia Nat. – mondta Lily, majd szépen ívelt ajkai mosolyra húzódtak. – Látom nagyon be vagytok indulva, de nem akartok boltba menni, vagy…
- Lily, induljunk már! – förmedtem rá, mire beletaposott a gázpedálba. Hátrahőköltem az ülésbe és meglepetten figyeltünk Lilyre.
- Most mi van? Azt kértétek, hogy siessek… és amúgy is így szoktam vezetni, amikor nem vagytok a kocsiban. – Ettől megijedtem. Lilynek bármikor baja eshet, ha így vezet, és nekünk is. Bekapcsoltam az övemet gyorsan.
- Azért remélem egyben maradunk. – mondtam csendesen, még mindig a sokk kerülgetett.

Pár percig csöndben üldögéltünk, amikor Lily hirtelen lehajtott az útról, majd hátrafordult hozzám.
- Nat… van valami, amit nem mondtam még el a La Pushi srácokkal kapcsolatban. – itt kis szünetet tartott, ránézett Emmára, akinek szemében a felismerés csillant meg. Miről nem tudok? Fogalmazódott meg bennem az első kérdés. Lily rám emelte zöld szemeit. – Tudsz titkot tartani? – mondta.
- Hát persze! – vágtam rá azonnal. Szeretek pletykálni, de a titok az titok. Szent és sérthetetlen szabály nálunk a titoktartás.
- Nat, ígérd meg, hogy soha senkinek nem említed meg, amit most mondani fogok neked! – komolyan nézett a szemembe, valami nagy titokról lehet szó. A szívemre tettem a kezemet és eldaloltam az esküszöveget.
- Megígérem Lily, hogy senkinek nem fogok szólni egy árva szót se!
- Tudod, a mi törzsünk a legenda szerint a farkasoktól származik. – Az csak egy mese! Mondtam volna rögtön, de csendre intett. - Hadd mondjam végig. Nos, úgy néz ki, hogy a legenda igaz, ugyanis az én apám is indián, és ez által alakot tud váltani. – Szemeim elkerekedtek valószínűleg, mert nagyon meglepett az egész történet-história. Hallottam róla, de ugyanakkor azt is, hogy ez nem igaz. De akkor ez azt jelenti, hogy… át tud változni Lily édesapja?  - Igen, át tud alakulni farkassá. – mondta a kimondatlan kérdésemre. - Viszont ne azt gondold, hogy vérfarkas, mint a hollywoodi filmekben, hanem alakváltó. Akkor vált általában alakot, amikor nagyon erős érzelmi hatás éri, vagy amikor kedve tartja. Érted? – Átgondoltam pár másodperc alatt a helyzetet. Lily apját, nem szabad feldühíteni.
- Hát... ez... durva. És én ezt eddig nem vettem észre? – Tűnődtem még mindig.
- Apám remek színész. Még jó, hogy nem vetted észre. De nem tűnt fel, hogy nem ér egyikőtökhöz se? Még az első találkozásotokon se nyújtotta a jobbját.
- Hát... furcsálltam, de úgy gondoltam, hogy távolságtartó. – vontam meg a vállamat, ami eddig hihető magyarázat volt számomra.
- Még szép, hiszen az ő testhőmérséklete magasabb, mint az embereké. – magyarázta szakszerűen. - Aztán van még valami. Van a farkasoknak ellenségük. Igazából azért változnak át, hogy megvédjék a többieket a... vámpíroktól. – Vámpírok ismételtem magamban. Köpni, nyelni nem tudtam, amikor ezt kimondta. Annyi mindent nem tudtunk még a világban, lehet, hogy nem csak ezek léteznek? Hirtelen fájdalom csillant Lily szemeiben, amit nem értettem. - Emma, ez még neked is új lesz. Nem nagyon beszéltünk Cullenékról, mert mostanában eléggé kész voltam a dolgok alakulása miatt. Természetesen megkaptam az engedélyt, nagyon kedvesek voltak, de van egy kis gond... – Beharapta alsó ajkait, majd folytatta. Önkéntelenül közelebb hajoltunk, itt szívprobléma lesz, állapítottam meg. Valószínűleg már elég régóta tartotta magában, mert mint egy vulkán, úgy tört ki belőle. – Tudjátok, van az új srác... – Hevesen bólogatni kezdtünk. Az a helyes vöröses hajú, mély barna szemű félisten. Ábrándozni kezdtem, de gyorsan elhessegettem, mert folytatta. - Nos, a helyzet az, hogy a teljes neve Ifj. Edward Cullen... – Könny csillant a szemeiben, és én egyre értetlenebbül bámultam rá.
- Jaj, Lily. Annyira sajnálom. - tette a vállára Emma a kezét.
- És akkor mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Mint már mondtam a farkasok és a vámpírok ellenségek. Kedden apa megígértette velem, hogy többé nem beszélek Edwarddal. - mondta lehajtott fejjel.
- Te képes voltál megígérni?!... - hüledezett Emma.
- Igen, mert elmesélte, hogy mi történt régen. Annyira szomorú volt, és csak azért csinálja, mert nem akar elveszíteni. Értsétek meg, már csak én maradtam neki... - védte az apját.
- Akkor azért koslatott utánad Edward egész héten. - vigyorgott Emma.
- De te mindig leráztad. Ez nem volt szép tőled... – vágtam rá. A szívem mélyén féltékeny voltam rá, mert a fél istennek Lily kellett. De belenyugodtam, mert éreztem, hogy rám nem ő vár. Azért jobban belegondolva… Örültem neki, hogy Lily végre talált valakit. Tetszettek egymásnak és most ezt eldobná?
- Megtartom az ígéretem. - indította el ismét a motort, és visszakormányozta a kocsit az útra.
- Lily, a vak is látja, hogy beléd van esve. És azt is, hogy te is úgy érzel iránta. Nem fogod kibírni... - csóváltam a fejem. Ebben a percben eldöntöttem, hogy muszáj valahogy rávenni Lily-t erre, ezt nem hagyhatjuk. Ahogy Edward ránézett… bárcsak rám nézne valaki úgy.
- Eddig is kibírtam, és ezután is betartom majd az ígéretemet. - makacsolta meg magát.
Amikor átértünk a határon az egész hely megváltozott körülöttünk. Lecsendesült táj, szép házak sorakoztak egymás mellett. Az úton többet nem beszéltünk és egy jó idő múlva Lily megállt egy ház előtt. Gondolom ez volt az apja háza. Intett, hogy mi maradjunk itt, és én közelebb hajoltam Emmához.
- Most mi lesz? Ezt nem hagyhatjuk! – mondtam kétségbeesetten.
- Nem szólhatunk bele, Lily életébe! Ezt neki kell magában elintéznie, és biztos vagyok benne, hogy végül jól fog dönteni.
- Hát nem tudom. – sóhajtottam majd visszadőltem az ülésre. Emma a tükörben kezdte a sminkjét igazítani én meg a tájat figyeltem. Emmának igaza volt, hagynom kell őket, nem szólhatok bele ebbe is…

Lily jött ki és mi kiszálltunk az autóból én neki dőltem.
- Jacob Black! – üvöltötte hangosan Lily. Nem jött válasz. Vállat vont és beült a kocsiba, mi is ezt tettük.
Elmentünk a partra kipakoltunk, és letáboroztunk egy farönk mellé. Lily felhívta az apját, majd tájékoztatott minket, hogy Ő mindjárt itt lesz.

Az ígéret teljesült, mert pár perc múlva Jacob Black elősétált félmeztelenül a fák közül. Hihetetlen teste volt, ez tény. Elkaptam a fejemet, hirtelen érdekelni kezdett a homok meg a kövek és kagyló után nézelődtem.
- Sziasztok lányok! - fogott kezet velünk. Ámulva néztem a forró hatalmas tenyeret, és kicsit el is kábultam tőle, Lily szavai törték meg a csendet.
- A többiek hol vannak?
- Hát, Tylerrel, Embryvel és Leah-val járőrözni voltunk. Ők most elmentek pihenni egy kicsit. Tyler nagyon szépen fejlődik. - mesélte büszkén.
- Azt meghiszem. Pár hete még normális 17 éves srácnak tűnt, most meg úgy néz ki, mint egy kigyúrt 25 éves férfi. – bólogatott Lily.
- Én is hirtelen változtam meg az elején. Ebben nincs semmi különös... legalábbis számunkra.
- És a többiek? – kérdezte Lily, jól megnyomva az utolsó szót, Emma már majdnem ugrándozott, látszott rajta. Én csak mosolyogva néztem rá.
- Most váltott le minket Quil, Chris és Colin. De nemsokára ők is itt lesznek. - vigyorgott Emmára, aki pirulva sütötte le a szemét, hogy ne kelljen Jacob szemébe néznie. - Fél óra múlva jönnek vissza. Akartok itt várni rájuk?
- Igen, itt jó lesz Mr. Black. - motyogtam illedelmesen.
- Jaj, kérlek. - tört ki a nevetés belőle. - Hívjatok Jakenek. Nem vagyok én vénember...

A délelőtt hamar elment. Egy pokrócon nap sütkéreztünk és kártyáztunk. Nagyon sokat nevettünk, főleg, hogy Jake folyton veszített. Vagy hagyott minket nyerni, vagy tényleg ilyen szerencsétlen volt. A lényeg, hogy nagyon vicces volt.
- Mindjárt jövök! – pattantam fel, még mindig nevetgélve az előbbi poénokra visszagondolva. Kinyitottam a csomagtartót, majd levettem a pólómat. Elővettem a könyvemet, amiből ma még olvasni akartam és azután a pólómat begyömöszöltem a táskámba. A vállamra tettem és már siettem is vissza. A könyvem most egy nagyon érdekes résznél tartott, csak este már le kellett feküdnöm, aludni. A hős szerelmes most készült megcsókolni élete szerelmét…

A helyünkön már többen is álltak, hatalmasak voltak és nagyon jóképűek,  mosolyra húzódtak ajkaim. Ahogy közelebb értem láttam, amint Emma valakit megölel. Biztos ő Chris.
- Sziasztok! – köszöntem még mindig mosolyogva és körbenéztem a fiúkon.

A könyv hirtelen esett ki a kezemből, amikor Rápillantottam. A kezeim erőtlenné váltak és remegni kezdtek. Ahogy rám nézett elolvasztotta még a csontjaimat is. Olyan szeretetet láttam a sötét szempárban, amit még sohasem ez előtt. És ez engem illett? Biztos engem néz? Hátra akartam nézni, hátha van ott valaki de nem bírtam elszakítani a tekintetemet Róla. Féltem, hogy eltűnhet… A fiú arcáról, meg az enyémről is lehervadt a mosoly. Ez a szempár volt a leggyönyörűbb a világon, és az álmomban is ő volt. – Jöttem rá. Mindenki elhallgatott, vagy csak számomra záródott ki a világ, de most csak egyetlen vágyam volt. Megérinteni azt az arcot, azt a testet, azt a szájat… A lábaim önkéntelenül indultak meg felé. Mintha egy kötél húzott volna oda, a legerősebb kötél a világon. Nem tudom mennyi idő telt el, arra eszméltem fel, hogy a könyv nem hallatott semmilyen puffanó hangot. Chris előttem állt és felém nyújtotta a könyvemet. Én elvettem, de ujjaink véletlenül (vagy nem is igazán véletlenül) egymáshoz értek és szikrázni kezdett minden körülöttünk, csak Őt láttam, senki, de senki mást. Megrázkódtam, ahogy ujjaink összefonódtak egymással. Ezt valaki megszakította és ellökött engem, amire egyből harag lángja gyulladt fel bennem. De ekkor megláttam, hogy Emma volt.

Jaj, Emma! Mi lesz vele? Utána kaptam a kezemet rögtön és visszarántottam, de az arcomba kezdett kiabálni.
- Soha többé nem akarlak látni! A barátságodat pedig tartsd meg magadnak! - üvöltötte sírva és hozzám vágta a karkötőt, amit alig egy hete kapott tőlem. Lily utána futott. Én meg megrökönyödve álltam ott. Felvettem a földről a karkötőt és rázni kezdett a sírás. Emma a legjobb barátnőm és én elárultam őt. Ez csak az én hibám. Két meleg kar fonódott körém és a hajamat cirógatta.
- Ne.. kérlek ne… - mondtam akadozva a sírásomtól, de ő nem engedett el csak csitítgatott, ami jól jött nekem. Igazából nem akartam soha, hogy elengedjen. Erre a mondatra a fejemben újra elárasztott a bűntudat és még jobban sírni kezdtem. Percek, órák, vagy napok múlva, már elcsendesedtem és csukott szemmel álltam még mindig a forróságban. Egyszer csak elengedett és kétségbeesetten kaptam utána. Megfogta a kezemet.
- Gyere, sétáljunk. – mondta, majd rám mosolygott, amitől szívem kihagyott egy ütemet. Hallgattam rá és sétálni mentünk. Nagyon sokáig nem szólaltam meg. Kellett most egy kis csönd, és ezt ő is tudta. Mellette még így sem éreztem magam kínosan, jó érzéssel töltött el engem, minden perc.

Végül megálltunk és én felé fordultam, majd felnéztem rá. Engem bámult. Eltakartam kezeimmel az arcomat.
- Jaj, ne nézz rám így! Szörnyen nézek ki! – panaszkodtam. Nem hallottam semmit, csak hirtelen éreztem, ahogy a meleg kezek lefeszítik az enyéimet az arcomról.
- Miért akarsz megfosztani a legszebb arctól a világon? – ellenállhatatlanul mosolygott rám.
- Emmának kéne ilyeneket mondanod. – suttogtam. Szívem belesajdult ebbe a mondatba, de tudtam, hogy ez így helyes.
- Akkor én miért nem így érzem? – mondta.
- Nem tudom. – válaszoltam még mindig elmerülve azokba a szemekbe.
- Nagyon sajnálom Emmát. – mondta és a fájdalom látszódott a szemeiben. Én nem törődtem vele, csak magamat sajnáltattam. Nem lehetek ennyire önző! A bűntudat már majdnem fölemésztett, amikor egyszerre hajoltunk a másokhoz. Mindkettőnknek szüksége volt erre, ajkaimat szinte kínozta a vágy, hogy megérintse legalább, a forróakat. Karjaimat a nyakára kulcsoltam az ő kezei meg a derekamra fonódtak. Percek után sem tudtunk elszakadni a másiktól, csak levegőért, de az gyors volt és sok ziháló levegő felvétel. Már szégyellhettem is volna magam emiatt, de senki nem volt itt és még az sem érdekelne, ha lett volna. Kezeim a hajába túrtak és nyelveink gyors táncot járva mozogtak a másikat kényeztetve ezzel is. Zihálva támaszkodtam a mellkasán levegőért kapkodva.
- Amúgy Natalie vagyok! – mondtam percekkel később, nevetni kezdtünk mind a ketten.
- Tudom! – hallottam rólad, láttalak is Jacob fejében. Szerintem eltorzította a látomást, sokkal szebb vagy, mint valaha is álmodtam volna! – szívem dörömbölni kezdett a szavaktól majdnem elolvadtam, de ekkor jött hideg vízként az belső ébresztőórám, ami csörögni kezdett, ha nem gondoltam rá.
- Emmával mi lesz? – mondtam elszomorodva.
- Meg fog bocsátani. Kiengeszteljük. A végén ő is velünk fog bulizni a parton, lesz más neki, nem csak én vagyok a világon! – kuncogott.
- De te nagyon fontos voltál neki. És én is. És elárultam őt. – Elhúzódtam.  – A barátnője vagyok. Nem tehetek ilyet vele. – mellém ült és átkarolt.
- Nem tehetsz róla. Ez az én hibám. – ekkor betelt a pohár.
- Christian! Nem hibáztathatod magad! Erről igazán nem tehetsz! Ezt most hagyd abba! – mondtam mérgesen.
- De te is ezt teszed! – kontrázott. Erre nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Ez senkinek sem a hibája. Majd csak megoldódik valahogy. Fáradtan nekidöntöttem a fejemet.
- Vissza kéne mennünk…
- Igazad van. – felkeltünk és Chris a vállamra tette az egyik kezét és úgy mentünk vissza.

A hangulat este helyre jött, csak két ember hiányzott. Lily és Emma. De ők nagyon. Remélem sikerült Emmával kibékülnöm és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Már el is képzeltem, ahogy ülünk itt a tűznél, Emma az egyik sráccal, én Chrissel, Lily Edwarddal… de jó is lenne. Szép álomnak tűnt innen. El kell érnünk, hogy Lily Edwarddal legyen, vele boldog lenne, érzem… Mindenesetre az első fontos dolog az életemben most Chris volt. A második, hogy Emmával kibéküljek.  A többi már csak részletkérdés volt.
Chris ölében feküdtem és az eget bámultam, a hogy a tűz lángjai feltörekedtek és néhány parázs feljebb jutott, de aztán rögtön hullott vissza a földre. Én lebegtem akárhányszor ránéztem Chrisre. Néha már nem bírtam visszafogni magamat és odahajoltam hozzá, de legtöbbször igazi kínzás volt. Chris hazavitt Jacob autójával és megálltam a kapuban.
- Hát akkor, szia… - mondtam elszomorodva. – Hiányozni fogsz.
- Te még annál is jobban. – szemeiben elmélyedtem és el is estem volna, ha nem tart meg. Nem segített, amikor hozzám hajolt és hosszan megcsókolt. Amikor elment még mindig szédelegtem. Benyitottam a lakásba és egyből letámadott anyu.
- Ki ez? Hogy jöttetek össze? Mesélj el mindent! – követelte.
- Hát az úgy volt…

2009. december 23., szerda

Edward és Bella karácsonya: A jégvirág

Ez úton szeretnék mindenkinek előre is Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni!
Edward és Bella karácsonya lett a szavazás második helyezettje, és úgy gondoltam, hogy megajándékozlak titeket vele!
A sztori a A karácsony varázsa című blogon is megtalálható! Kérlek, nézz be oda is!
Írjatok sok-sok komit, és írjatok a pályázatra! 24-e a határidő!
MINDEN VIKINEK BOLDOG NÉVNAPOT!
És akkor most következzen az első "boldog-vámpíros-karácsony"!

Ma van karácsony. Ez a második karácsonyom vámpírként immáron a férjemmel és a kisfiunkkal. Az első borzalmas volt, mert a Volturi – a királyi vámpírcsalád – tiszteletét tette nálunk, hogy végezzen velünk. Emlékszem, hogy mennyire ki volt akadva mindenki, és mennyire idegesek voltunk a közelgő harctól. Különösképpen arra emlékszem, hogy mennyire féltettem az én kis családomat. Meg akartam őket védeni mindenáron. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy végül sikerült megmenekülnünk. Minden nap hálát adtam a barátainknak érte. Ha ők nincsenek, akkor a Cullen családnak már annyi lenne. És most mégis itt vagyunk. Izgatottan várom, hogy Edward mit tervez estére, mert akárhányszor találkoztam Alice-szel, mindig vigyorgott, és a férjem felé bökött az ujjával. Edwardnak ez nagyon nem tetszett, és mindig morgott, hogy így nem tud majd meglepni.
Tíz óra fele járt már az idő, amikor hazamentünk a saját kis házunkba Edwarddal, és persze a karjaimban mély álomban lévő szépséges kisfiunkkal. Óvatosan beleraktam a kiságyába, és gondosan betakargattam, nehogy megfázzon nekem. Tudtam, hogy valószínűleg erre nincs esély, de az anyai ösztönök gőzerővel munkálkodtak bennem. Jó éjt puszit nyomtam a homlokára, és a férjem is így tett. Együtt léptünk ki az ajtón, és rögtön a karjaiba kapott, hogy könnyed csókot lehelhessen a nyakamba. Meglepő volt ez számomra. Könnyed csók? Hát ezt mire véljem?
- Kedvesem, ha látnád az arcodat… - nevetett, miközben lerakott.
- Kissé… meglepődtem. Ez nem így szokott lenni.
- Akkor mutasd, hogy szokott lenni. – nézett rám kihívóan. Nem is kellett több, karjaimat a nyaka köré fontam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, és végül gyengéden eltolt magától.
- Mi a baj? – kérdeztem megszeppenten. Ilyet még sose csinált. Kezdtem megijedni.
- Nincs semmi baj. Viszont most más jön, mint általában. – kuncogott rémült arckifejezésem láttán. – Persze a szokásos program is sorra kerül, csak kicsit később. – tette hozzá gyorsan. Szerintem látta a kitörni készülő pánikot az arcomon.
- Rendben. Akkor mit akarsz? – fontam keresztbe a karjaimat, és leültem az ágyra. Érdeklődve vártam a válaszát, mert a szokásosnál nekem jobb program nem nagyon jutott eszembe.
- Tudtam, hogy nehéz lesz… na de hogy ennyire? – sóhajtott, és megjelent az arcán az a bizonyos szívdöglesztő féloldalas mosoly.
- Szóval? – néztem kitartóan a szemébe. Nem, nem fogom rávetni magam. De hát annyira, de annyira kívánatos.
- Már előkészítettem a ruhádat. A gardróbban megtalálod. Kint várlak a tisztáson! Siess! – csókot nyomott a fejem búbjára, és kiviharzott az ajtón. Volt egy erős gyanúm, hogy azért kaptam csak puszit, mert már ő sem bírta. Gonosz mosoly ült ki az arcomra, és elindultam felvenni a ruhákat, amiket kikészített. Egy hófehér hosszú szövetkabáttal találtam szembe magam, aztán egy fekete hosszúnadrággal, és piros garbóval. Jól szemügyre vettem őket, aztán elhaladtam mellettük a fehérnemű osztály felé. Ha harc, hát legyen harc. Kiválasztottam a legszexisebb darabot – ami egy csipkés, fűzős, vörös együttes volt - , és felvettem a férjem által kiválasztott ruhák alá. A lábamra húztam egy fekete magas sarkú csizmát, és közben felhívtam Esmet.
- Szia Esme!
- Bella! Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Természetesen, csak szeretnélek megkérni, hogy figyelj Edwardra. Mármint a kicsire. A drága fiacskád el akar csalni valahová, és nem akarom, hogy egyedül legyen a mi kis szemünk fénye.
- Természetesen. Nem baj, ha ma itt alszik? Inkább felhoznám ide. – mintha idegesség csengene a hangjában…
- Persze, nem gond. Köszönöm.
- Érezzétek jól magatokat. – köszönt el, én pedig nekiiramodtam az erdőnek.
Se perc alatt odaértem a tisztásra, amit vastagon borított a hó, de Edwardot nem láttam sehol. Türelmetlenül toporzékoltam egyhelyben, mert úgy gondoltam, hogy lehetne ennél jobb programunk. Hirtelen egy erős kéz megragadott, és hanyatt nyomott a hóban. Egy másodperc alatt tudatosult csak bennem, hogy Edward döntött bele a hóba. Bosszankodva másztam ki alóla, és lesöpörtem a havat a kabátomról.
- Ha ezt Alice meglátja… - kezdtem, de a férjem nevetése elnyomta az én suttogó szitkozódásomat.
- Mióta érdekel téged, hogy Alice mit szólna az ilyen dolgokhoz? Gyere… csináljunk hó angyalt! – nyújtotta a kezét, én pedig megragadtam. Hanyatt löktem a hóban, és felugrottam, hogy a fa ágán lévő havat rárázzam.
- Tessék, na ez egy hó angyal. De a havat nem kérem, köszönöm. Nekem csak az angyal kell. – kacagtam.
- Látom, végre élvezed a telet. Régen nem szeretted… és mindig elcsúsztál volna, ha nem foglak.
- Ugyan kérlek… akkor még gyönge kis ember voltam. De most már erősebb vagyok mint te, vagy mint Emmett. Ami persze nekem jó, nektek nem. – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Ez igaz, de attól én még gyorsabb vagyok. – vigyorgott, mert tudta, hogy igaza van. A következő pillanatban ott állt mellettem, és felkapott a hátára.
- Jobban teszed, ha kapaszkodsz, te kis pókmajom. – mondta ugyanúgy, ahogy legelőször tette. Furcsa deja vu érzésem volt. Aztán érkeztek a homályos emlékek. Akkor még csak ember voltam…
- Na, hogy tetszik a kilátás? – kérdezte, amikor felértünk a fa tetejére.
- Hát… kicsit tisztább a kép.
- Még szép. – kuncogott, de a kezét le nem vette a derekamról. Szerintem még mindig attól félt, hogy lezuhanok és összetöröm magam.
- Edward… nyugodtan elengedhetsz.
- Elnézést. De tudod, a szokás hatalma… nekem mindig az a törékeny Bella maradsz, aki akkor voltál.
- Pedig már egyáltalán nem vagyok törékeny. A fának nagyobb baja esne, mint nekem. – húztam el a szám, de valahol tetszett, hogy még ennyire óv.
- Ez való igaz, de akkor is. Nekem ez a vámpíros dolog még nagyon új. – sóhajtott nagyot.
- Igazán megszokhattad volna már. Én egész jól viselem. – kuncogtam.
- Az egyszer biztos. Na, gyere. Van valamim a számodra.
Mire leértünk a fáról megint elkezdett esni a hó. Gondoltam egyet, és mire a gondolat végigfutott az agyamon, már teljesült is. Ott álltam a rét másik oldalán, és gonosz mosollyal néztem Edward meghökkent arcát. Leguggoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, összegyúrtam egy hógolyót, és megdobtam vele. Szemei kitágultak, és amikor a hó gömb elérte, összerogyott.
Döbbenten álltam egy helyben, és nem tudtam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Ennyire erős volnék? Ártottam neki? Rémülten szaladtam oda hozzá, és karjaimba vontam. Ó, istenem… mit tettem?
- Ne, Edward! Kérlek, mondj valamit! Te jó ég! Mit tettem? – szorítottam az arcomat az övéhez, és a következő pillanatban a hótengerben találtam magam, rajtam meg Edward feküdt.
- Te… - kezdtem bele dühösen, de nem hagyott szóhoz jutni. Ajkai rátaláltak az enyéimre, és a haragom elpárolgott azon nyomban. Mosolyogva húzódott félre, és döbbenten néztem, ahogy a mosolyból vigyor, a vigyorból nevetés és a nevetésből nem is tudom… már nevetőgörcs lett.
- Ha látnád az arcod… esküszöm, ezért megérte. Pedig azt mondtam Alice-nek, hogy ez kegyetlenség lenne, de ez tényleg mókás. – fogta a hasát a nevetéstől. Duzzogva pattantam fel, és elindultam hazafelé. Mégis mit képzelt? Ha dobogott volna a szívem, most tuti rohamom lenne. Annyira megijedtem…
- Jaj, ne csináld már. Tudod, hogy nem tudsz bántani. – vont magához békítően.
- Megijesztettél. – dünnyögtem a kabátjába.
- Sajnálom. Viszont kiengesztelésképpen… van az én szépséges feleségem számára valamim.
- Ajánlom, hogy valami jó legyen. – forgattam a szemeimet.
- Egy perc. – lehelte az ajkaimra, és eltűnt ismét.
- Számolom… - kiáltottam utána. Ráérősen gázoltam át a havon a rét másik oldalára, hogy körbenézzek arrafelé is. Rég jártam már itt…
- Itt is vagyok. – ölelt át gyengéden.
- És az ajándékom? – kérdeztem lehunyt szemmel.
- Az is itt van. Tessék. – éreztem, hogy a jobb karja is körbefon, de nem teljesen. Kinyitottam a szemem, és az állam valahol a földet súrolta.
A kezében egy tökéletesen „kifaragott” rózsa alakú jégcsap volt. Elvettem tőle, és álmélkodva forgattam körbe az ujjaim között. Átlátszó szirmai fehéres-rózsaszín árnyalatot kölcsönöztek ujjaimtól, ahol megérintettem. Most örültem csak igazán, hogy hideg a bőröm. Nem olvadt el benne a jég.
- Egy kis jégvirág. – susogta Edward a fülembe, én pedig már nem bírtam tovább.
- Köszönöm. – fordultam felé, és megcsókoltam.
Felkapott a karjaiba, és hazáig le sem rakott. Nem nézett a lába elé, nem törődött semmivel, csak velem. Persze osztott figyelme volt, de ez vámpírként nem volt olyan nagydolog. Az előszobában sem tett le, hanem egészen az ágyig vitt.
- Ez így el fog olvadni. – találtam meg a hangomat végre nagy nehezen.
Kikapta a kezemből a rózsát, és eltűnt vele. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és odaültem a zongorához, amit nemrég vettünk a kicsi Edwardnak, hogy itthon is bármikor tudjon gyakorolni.
- Esetleg más terved van? – hajolt a fülemhez, én pedig beleborzongtam az ajkai érintésébe.
- Szeretném én is odaadni az ajándékom. – mosolyogtam.
- Mi is az? – suttogta a fülembe.
- Kérlek… ülj le mellém.
Teljesítette a kérésemet, és szerencsére sikerült egy kis erőt gyűjtenem, hogy észhez térjek.
- Tudod, nemrég külön leckéket vettem… - haraptam be az alsó ajkam.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét. Na igen, ezért volt jó, hogy nem látott bele a gondolataimba.
- Igen. És írtam neked… egy dalt. – motyogtam. Tudtam, hogy ha képes lennék rá, akkor most elpirultam volna.
Végül csak felpillantottam szépséges arcára. Csillogó szemekkel nézett rám, én pedig elkezdtem játszani azt a dallamot, amit még két hónapja kezdtem el kigondolni. Csak a legszebb hangokat használtam. Csak akkor pillantottam fel ismét rá, amikor az utolsó billentyűt is lenyomtam. Szeme elfátyolosodott, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírni fog. Természetesen ő ilyet nem tudott, de tisztában voltam vele, hogy most épp sírna, ha képes lenne rá.
- Köszönöm. – suttogta, és felém hajolt, hogy megcsókoljon.
Elhúzódtam tőle, és kigomboltam a kabátomat. Ledobtam a fotelbe, aztán jött a többi. Mígnem elérkeztem oda, hogy csak az a bizonyos gondosan kiválasztott fehérnemű maradt rajtam. Edward Hangosan nyelt egyet – ami már szinte nekem fájt -, és elképesztő sebességgel rám vetette magát. Elégedetten mosolyogtam azon, hogy ennyi idő után is ilyen hatást tudok belőle kiváltani.
- Boldog karácsonyt! – suttogtam a fülébe, és tudtam, hogy ezt a karácsonyt sosem felejtjük majd el.

2009. december 21., hétfő

Edward: A várva várt nap (szavazás győztese)

Íme a szavazás győztese, "Jasper, Ed, Edward beszélgetése Lilyről" kibővítve:


A mai nap életem új szakaszának kezdete. Reggel felkeltem, elkészültem, és most vártam Alice-t, hogy elinduljunk az iskolába. A családommal nem rég jöttünk vissza a szülővárosomba. Húsz éve jártam itt utoljára, de olyan látványos változást nem észleltem. Szokásos felhőréteg, rengeteg eső… ez volt Forks. Szomorúan húztam el a szám, és inkább visszaemlékeztem az elmúlt évekre.
Fantasztikus kalandokban volt részem, hála a családomnak. Vámpírok voltak. Azaz anya nem, csak a születésem után vált azzá. Sosem bántam, hogy ők a családom. Inkább büszke voltam rá, hogy a mi kis famíliánk kivételes, és bármit megtennénk egymásért. Hogyan jellemezném a családom tagjait? Hát… Apám gondolatolvasó, anyám elmepajzzsal rendelkezik, Alice látnok, Jasper érző, Emmett erős, Rose gyönyörű, Esme mindenkinél jobban szeretetreméltóbb, Carlisle meg nagyon együtt érző. Szinte lehetetlen volt kicselezni őket, de ennyi év után már megtanultam uralkodni magamon, és különböző taktikáim is vannak. Az elején elég furcsa volt, hogy apám tudja, mi jár a fejemben, Jasper érzi, amit én, viszont Alice nem látja a jövőmet. Végül én… én meg tudom osztani a gondolataimat másokkal, mellesleg félig vámpír és félig ember vagyok. Ennyire furcsa családot keresve se találna senki. Mosolyra húztam a szám, amikor ezt végiggondoltam. Imádtam őket, de néha, amikor egyedül voltam éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tudom, hogy miért éreztem ezt, hiszen meg volt mindenem. Esme és Rose elkényeztettek nagyon, mindenki szeretett, és a szüleim fülig szerelmesek voltak egymásba.
Merengésemből az húzott vissza a jelenbe, hogy halk lépteket hallottam meg. Nagyon örültem neki, hogy nem voltak gyengék az érzékelőim. Tulajdonképpen vámpír voltam, csak vér csörgedezett az ereimben, és képes voltam a változásra. A gyorsaság, szaglás, tapintás, hallás és az összes érzékszervem rendkívül fejlett volt. Felismertem anya lépteit, hiszen már annyiszor hallottam fel-alá járkálni. Mindig nagyon óvatosan közlekedett. Néha olyan érzésem volt, hogy nem bízik magában, és próbál minél óvatosabban bánni a tárgyakkal és a környezetével. Bezzeg én még emlékszem arra is, amikor a saját kezével morzsolta szét a kődarabot, csak mert nekem tetszett.
- Edward, édesem! Hát Alice merre kószál? – kérdezte mosolyogva, és megölelt.
- Még készülődik… - forgattam a szemeimet. Alice szép volt így is… nem értettem, hogy miért kell ennyit készülődni a suliba.
- Alice már csak ilyen. Bár én nagyon örülök neki, hogy nem kell veletek mennem. – jött apa is az emeletről.
- Jó neked. Nem tudom, hogy minek kell iskolába mennem. Abszolút felesleges. Itthon is tudok tanulni. – néztem rájuk szúrósan.
- De ott szerezhetsz barátokat. Hidd el, hogy szeretni fogod. – biztatott anya.
- Mehetünk is. – táncolt elém Alice, és már húzott is a bejárati ajtó felé.
- Sziasztok! – tártam szét a karomat… nincs mit tenni, ha Alice menni akar, akkor mennünk kell. Beültünk a kocsiba, és kihajtottam a garázsból. Éppen rá akartam kanyarodni a főútra a szokott tempómban – hiszen senki se jár erre -, amikor egy fekete Honda jött hasonló sebességgel. Beletapostam a fékbe, és szerencsére nem ütköztünk.
- Itt várj, Alice. – mondtam gyorsan, és kiszálltam a kocsiból, hogy megnézzem, történt-e valami baj a másik sofőrrel.
Szakadt az eső, de mit érdekelt ez engem, amikor lehet, hogy másnak baja esett miattam?
- Te jó ég, ugye nem esett bajod? – kérdeztem aggódva.
A sofőr leengedte a kocsi ablakát, és megbabonázva pillantottam egy hihetetlenül zöld szempárba. Lélegzetem elakadt, és csak bámultam még nagyobb aggodalommal. Messze a legszebb lány volt, akit valaha láttam. Mire észbe kaptam, megrázta a fejét, és beszédre nyitotta gyönyörű ajkait.
- Igen, persze… csak megijedtem egy kicsit. – mondta remegő hangon, de én nem hittem neki.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul. Ha azt mondja, hogy igen, akkor nincs mit tenni…
- E-e-egészen biztos… - dadogta.
-  Nagyon sajnálom, hogy csak úgy bevágtam eléd. Azt hittem, hogy nem jön már ilyenkor erre senki. Amúgy a nevem Edward. Itt lakom, az út végén. Ha jól sejtem te is a középiskolába tartasz.
- Öh, igen. Az én nevem Lily. De honnan veszed, hogy oda tartok? – pirult el.
- Hát először is ünneplőben vagy meg ott van melletted a hátizsákod. És a munkához még fiatalnak néztelek. – kuncogva mutattam a hátizsákja felé.
- Ja, igen. Nos, akkor talán nem kéne elkésnünk a suliból.
- Persze, persze. Na szia, majd ott találkozunk. És még egyszer bocsánat.
- Ugyan, semmi gond.
Visszamentem a kocsimhoz, és láttam, hogy Alice vigyorog.
- Mi van? – kérdeztem kíváncsian, de csak megrázta a fejét. Hamar odaértünk a suliba, és az egész út alatt a visszapillantó tükörbenfigyeltem a fekete Hondát. Beparkoltam a legelső helyre, amit megláttam, aztán Alice magával vonszolt a tornaterembe. Nem messze álltunk a gyönyörűséges lány csoportjától. Végig őt figyeltem, ahogy üdvözli a barátait. Volt a csapatban két srác is, aminek egyáltalán nem örültem. Miért? Miért zavar ez engem? Hogy a nagydarab átöleli, a másik meg kedvesen mosolyog rá.
Keresztanyámra néztem, hátha mond valami okosat, de szemmel láthatóan unatkozott. Nem csoda, ha nekem is ennyiszer kellett volna végigjárnom az iskolát, én se lennék valami izgatott. Persze
most nem az iskola miatt voltam ideges... Sokkal jobban érdekelt az a lány, és már alig vártam, hogy újra beszélhessek vele.
Az igazgató elmondta év eleji beszédét, ami nagyon unalmas volt, én pedig végig Lilyt bámultam. Istenem, hogy lehet ennyire gyönyörű? Az arca, mintha angyalok faragták volna, haja lágyan omlott a vállára, és a szemei... mintha két smaragd lenne. Furcsa érzésem támadt, és igazából fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Az egyik pillanatban még teljesen feleslegesnek tartottam az iskolába járást, most meg úgy érzem, hogy muszáj eljönnöm mindig. Látnom kell, még ha nem is beszélgethetek vele...
És akkor meghallottam valamit. Lilyhez közel hajolt egy szőke hajú lány, és súgott neki valamit.
- Az új srác végig téged bámult… - suttogta, aztán vigyorogva nézte barátnője ledöbbent arcát, amint átváltott lángvörösre. Alice-n és rajtam kívül nem volt új diák az iskolában, legalábbis tegnap ezt mondták, amikor beiratkoztunk. Szívem hatalmasat dobbant, hiszen miattam pirult el. Ez csak jelent valamit... csak hogy mit?
- Majd holnap megbeszéljük, addig tartsd a szád! - mondta idegesen, aztán elköszönt, és kiment a teremből.
Megfogtam Alice kezét, és a kocsim felé húztam, ő pedig nem ellenkezett, csak mosolyogva jött utánam. Amikor beindítottam a motort, akkor hagyta el a fekete autó a parkolót. Gyorsan gázt adtam, és a piros lámpánál utolértem. Halvány mosolyt csalt az arcomra, ahogy láttam, hogy a visszapillantó tükörben tágra nyílt a szeme, és gyorsan elkapta a tekintetét az enyémtől. Aztán gyors iramot diktált, én pedig csak még jobban aggódtam érte. Gyenge kis ember, mégis miért furikázik a megengedett sebesség másfélszeresével?! Csak nehogy valami baja essen... De én vajon miért aggódom érte? Mit érdekel engem ez a lány? Miért érzem úgy, hogy mellette lenne a helyem, hogy óvjam őt?
Fájó szívvel lassítottam le a házunkhoz vezető útnál, és befordultam rá. Egy utolsó pillantást küldtem a fekete autó felé, aztán már ott is voltunk a garázsban. Észre sem vettem azt a kis időt, amíg végigmentünk az úton. Fura.
- Miért mosolyogsz ennyire? Valami jót láttál esetleg? - kérdeztem Alice-tól, mert már nem bírtam ki.
- Jó kedvem van, és neked is. Sokkal izgalmasabb lesz ez az iskola dolog, mint gondoltam. Na, én most megyek, mert Rosalie szeretne velem beszélni. Szia! - köszönt el csilingelő hangon, és már ott sem volt. Ráérősen ballagtam fel a lépcsőn, és egész végig Lilyn járt az eszem. Ledobtam magam a nappaliban az egyik fotelbe, és lehunyt szemmel próbáltam kicsit relaxálni. Természetesen nem jött össze a dolog, az a lány elvette az eszem.
- Öhm, Edward... van egy perced? - jött felém somolyogva Jasper.
- Én is csatlakoznék, ha nem gond. - tette a vállamra a kezét apám.
- Hát persze. Jó lesz itt, vagy menjünk fel? - sóhajtottam.
- Inkább fent.
Felmentünk a szobámba, és leültem a zongorám elé. Érdeklődve néztem őket, és fogalmam sem volt róla, hogy vajon mit akarnak mondani vagy esetleg kérdezni. Apám fel-alá járkált, Jasper pedig leült az ágyam szélére, és még mindig fülig érő szájjal bámult.
- Őőő... mit szeretnétek? - törtem meg a csendet.
- Milyen volt a mai napod? - kérdezte Jasper.
- Unalmas. Az igazgató hosszú beszéde volt a nap fénypontja... - húztam el a szám.
- És azon kívül? - szólalt meg apám is.
- Mi ez? Valami kihallgatás? - kérdeztem idegesen. Ezzel le is buktam...
- Mi csak segíteni szeretnénk. - győzködött apa.
- Jól van, megadom magam... - emeltem fel a kezeimet.
- Oké. Alice fejéből már úgyis kiolvastam mindent. Csak ezen jár az esze. - vigyorgott Mr. gondolatolvasó.
- Rendben. Szóval reggel majdnem karamboloztunk... egy lánnyal. - mondtam, és nyeltem egy nagyot. Odasétáltam Jazzy-hez, a vállára tettem a kezem, és felidéztem a mai nap emlékeit. Mikor a végére értem, mind a kettőjük arcán hatalmas vigyor virított.
- Van ízlésed... de ez nekem nagyon furcsa. Sose gondoltam volna, hogy apa leszek. Azt pedig pláne nem, hogy a fiam egyszer majd felnő... - mondta, és idegesen nevetett.
- Hát bizony Edward. Ez nem semmi. Tényleg jó ötlet volt ez az iskola. - nevetett, én pedig csak álltam, és néztem, mint borjú az új kapura.
- Ti most miről beszéltek? - vontam fel a szemöldököm.
- Te nem tudod, hogy miről... - kezdte Jasper, de apám félbeszakította.
- Jazz, sose érzett így. Össze van zavarodva. Ne felejtsd el, hogy ez az egész nagyon új neki. Emlékezz vissza, hogy én mit éreztem, amikor megismertem Bellát. - mondta figyelmeztetően.
- Aha, értem. Akkor most azt akarod, hogy elmagyarázzuk neki ezeket?
- Hé, hé, hé. Tudhatnám én is, hogy miről van szó? - kezdtem mérges lenni...
- Fiam, mit gondolsz arról a lányról? De őszintén...
- Hát... gyönyörű. Kedves... Biztos nagyon okos is. Alig tudom róla levenni a szemem, és úgy érzem, hogy vele akarok lenni, mindent tudni akarok róla.
- Tudom, hogy eddig csak a filmeken láttál ilyet, meg könyvekben olvastad, de van egy érzés, ami ha megtalál, lebegsz.
- Heh? - néztem rá bambán.
- Ez szerelem. Még hozzá nagyon erős. Érzem... - mondta Jasper vigyorogva.
- Hogy mi? - néztem rájuk döbbenten. - De hát az nem ilyen. Láttam már egy csomószor, és elmondhatom, hogy ez teljesen más, mint amit akkor éreztem, amikor láttam a filmet.
- Igen, mert tényleg más. Figyelj... Én is voltam már hasonló helyzetben. Tudom, hogy te most olyasmit érzel a lány iránt, mint én édesanyád iránt. Ez szerelem. Ebben biztos vagyok.
Most így belegondolva igazat kellett nekik adnom. Hát ez volna az? A mindent elsöprő, lángoló, pusztító, felemelő érzés, amiről már annyit hallottam? Tényleg ez volna az a bizonyos valami, ami a szüleimet összetartotta már mióta?
- Mondd csak... úgy érzed, hogy vele kell lenned? Hogy megőrülsz, ha nem láthatod? Hogy máris hiányzik, pedig csak pár perce annak, hogy elváltatok? Hogy bármit megadnál azért, hogy boldognak lásd?
- Azt hiszem... igen.
- Látod, ez az, amit én érzek Alice iránt, Carlisle Esme iránt, Emmett Rose iránt, és édesapád édesanyád iránt. És persze fordítva is igaz. - az utolsó mondatot hangosabban mondta, mert hangos köhintés hallatszott lentről. Mosolyogva haladt el mellettem, és megveregette apám vállát. - Gratulálok apuka, a fia fülig szerelmes.
Kiment a szobából, így csak ketten maradtunk. Leültem a zongorához, és elkezdtem játszani. Apám mellém ült, és ő is beszállt a saját dallamaival.
- Tudod, én sokkal rosszabban viseltem. Meg voltam róla győződve, hogy Bella egy démon, és csak azért van ezen a világon, hogy engem kínozzon vérének csodálatos illatával. De örülök, hogy ez nálad nem akadály.
- Hát, azért nem mondom... finom illata van, de én annyira nem vagyok vámpír, mint te. - mondtam mosolyogva.
- Ez való igaz, de attól még vagy olyan erős és vannak olyan dolgok, amiket nem tudhat meg. Szóval csak óvatosan. - veregette meg a vállamat, és magamra hagyott a szobámban.
Gondterhelten fújtam ki a levegőt, miközben odasétáltam az ágyamhoz, és hanyatt dőltem rajta. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik velem.Hirtelen a feje tetejére állt a világ. Ez a lány megőrjít...
- Bejöhetünk? - hallottam egy gyors kopogást az ajtón.
- Persze.
Rose és anya leültek mellém az ágyra.
- Hogy érzed magad, kincsem? - simított végig a hajamon anyu.
- Hát... asszem szerelmesen.
- Láthatom? - nézett rám Rosalie kedvesen.
- Igen. - mondtam, és megfogtam mind a kettőjük kezét, hogy megmutassam nekik az én Lilymet. Igen, már az én Lilym volt. Idő közben azt is elhatároztam, hogy holnap beszélni fogok vele. Muszáj volt... úgy éreztem, mintha egy láthatatlan mágnes vonzana hozzá.
- Csinos... - mondták egyszerre. Anyám szemei kicsit összeszűkültek, mintha gondolkodna valamin... de lehet, hogy csak beképzeltem.
- Köszi. Szerintem is.
- Örülök, hogy ilyen jól indult az iskola. - bólintott mosolyogva anya.
- Ja, amúgy Alice üzeni, hogy ő holnap nem tud bemenni veled, mert sütni fog a nap. - húzta el a száját Rose.
- Most hol van? - kérdeztem, mert ismertem Alice-t. Tudtam, hogy feljött volna, és személyesen közölte volna velem ezt.
- Vadásznak Jazz-el. Csak holnap jönnek haza. Amúgy új híreim vannak. - húzta el a száját Rosalie.
- Na, ki vele!
- Holnap majd siess haza az iskolából, mert jönnek hozzánk.Az a hülye kutya... - sziszegte.
- Bocs, de kicsoda? - kérdeztem értetlenül.
- Jacob Black, és a gyereke. Sose hittem volna, hogy Jake-nek lesz egy babája... - merengett anya.
- Egy kutya meg a kölyke... nagyon remélem, hogy gyorsan elhúznak, mert a végén nekimegyek. - morogta Rosalie.
- Jaj, ne legyél már ilyen Rose. - mondtam békítően.
- Nem, Edward. Ebből nem vonok vissza semmit. Gyűlölöm azt a hülye kutyát! - mondta dühösen, és eltűnt a folyosón.
- Megbékél majd... egyszer. - öleltem át édesanyámat, hiszen tudtam, hogy mennyire bántja ez a dolog.
- Persze-persze. Próbálj meg aludni drágaságom. Jó éjszakát.
- Neked is, anya. - nyomtam egy puszit az arcára.
Hosszú volt ez a nap, és alig várom a holnapot. Végre beszélhetek majd vele, és láthatom Őt.
Lefekvés után még sokáig nem jött álom a szememre, és ahogy lehunytam a szemem, Lily szépséges piruló arcát láttam.

2009. december 18., péntek

17. fejezet: Fogságban (1. rész)

- Mi? Itt van? – kérdeztem meghökkenve.
- Nyugalom. Itt vagyok. – húzott magához. – Nem lesz semmi baj.
Erre csak bólintani tudtam. Igyekeztem megnyugtatni magam. William úgyis csak az életével játszik, mert azt be kellett látnom, hogy ha a falka és a Cullen család vigyáz rám, akkor tényleg nem férhet a közelembe. Bevackoltam magam Edward ölelésébe, és gondolatban visszaidéztem a Los angelesi együttlétünket. Vajon ha nem támad ránk William, akkor tovább mentünk volna? Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy hogyan került le róla az inge. Csak azt tudtam, hogy édes csókokkal árasztott el, amik után azóta is sóvárgok. Lassan kifújtam az eddig visszatartott levegőt. Tényleg megtettem volna, ha nem avatkoznak közbe? Ránéztem erős karjára, amivel védelmezően átölelt, és végigfuttattam rajta tekintetem egészen az ujjaiig, amikkel apró köröket simított a karomra. Beleborzongtam az érintésébe, mire ő rögtön elhúzódott tőlem, és elsétált az ablakig. Szomorúan biggyesztettem le az ajkaimat, és bűnbánó szemekkel néztem őt. Nagyot sóhajtott, és már abban reménykedtem, hogy végre visszajön hozzám, de tévedtem. Csak állt ott egymagában és szomorú tekintettel kémlelte a tájat. Tudtam, hogy nem szabadna, de lerúgtam magamról a takarót, és odasétáltam hozzá.
- Haragszol rám. – mondtam, de ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.
- Igen, haragszom. – felelte dühösen.
- De… miért? – kérdeztem bután, bár úgyis tudtam, hogy miért. Elvégre is igaza volt. Bajt hoztam a családjára…
- Azért, mert felkeltél az ágyból, holott Carlisle megmondta, hogy pihenned kell. – mondta mosolyogva, és visszakísért az ágyhoz, hogy leültessen rá, és letérdelt elém. Értetlenül néztem rá, meg voltam illetődve. Nem ezt a választ vártam.
- Pedig van okod rá, hogy mérges legyél rám.
- Valóban? – nézett rám meglepetten.
- Veszélybe sodortalak titeket…
- Ugyan már! Erről nem te tehetsz!
- De…
- Nincs semmiféle de. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem a te hibád.
Csendben ültem az ágyon, és ujjaimmal mindenféle mintát rajzoltam a tenyerébe. Nagyot sóhajtott, és a keze megindult az arcom felé. Kíváncsian néztem rá, de csak simogatást kaptam. Nem érdekelt, hogy ki van a környéken, nekem ennyi nem volt elég. Két kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam. Nem ellenkezett, de nem is engedte, hogy elmélyedjek a csókban. Elhúzódott tőlem, én pedig megbabonázva bámultam csillogó szemeit, és elbűvölő mosolyát.
- Akaratos vagy, mondtam már?
- Ahogy te is…
- Nahát, köszönöm szépen. – nevetett, de aztán hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról.
- Mi van? – kérdeztem rémülten.
- Jönnek. – húzta el a száját, és visszaült az ágy mellett lévő székre. Fél perc se telt el, és drága jó apáink visszatértek a fogócskázásból.
- Nem, nincs itt… már. – válaszolta a ki nem mondott kérdésre Mr. Cullen. Jacobra néztem, és azt vettem észre, hogy ugyan olyan arckifejezéssel jött be, mint Edward édesapja. Kíváncsian felhúztam a szemöldököm, mire Jake elmosolyodott.
- Féltelek. De közben meg el akarom kapni azt a rohadékot. – sóhajtott nagyot, és leült mellém az ágyra. – Még nem mehetsz iskolába ezen a héten. Nekem viszont kötelességeim vannak. Jobb lesz, ha nem jössz ide, csak ha én adok rá engedélyt. – címezte Edwardnak.
- Természetesen Mr. Black. – bólintott szemlesütve, aztán erőt vett magán, és belenézett Jacob szemébe. – Meglátogathatom?
- Csak ha én is itt vagyok.
- Jacob… - morogta halkan Mr. Cullen.
- Nem, Edward. Ebből nem engedek. Örülhetnétek neki, hogy legalább ebbe belementem. Ne feszítsd túl a húrt, vérszívó.
- Jó, rendben. Azért a biztonság kedvéért én is jövök. Nem szeretném, ha elragadtatnád magad, mint legutóbb, kutya…
Láttam, hogy apám éppen készül kikelni magából, és úgy rázkódik, mint egy centrifuga, ezért a kezéért nyúltam, és fáradtan suttogtam neki.
- Semmi baj, minden rendben lesz. Erős vagy, nem akarod bántani. Kérlek…
Hihetetlen, de ez működött. Éreztem, hogy ellazul, és a remegése is alábbhagy. Rettentő nagy ereje volt – nem hiába volt ő az alfa… -, én pedig úgymond a nyugtatója voltam. Sajnáltam, hogy mindig ki kell játszanom ezt a kártyámat, amikor vámpírok voltak a közelben. Azért ez még mindig furcsa dolog volt számomra. Csak pár éve tudtam meg, hogy mi is ő valójában, hiszen kislány koromban halálra rémültem volna, ha látom őt farkas alakban. Korai tiniként már vagányabb voltam, és igazából még tetszett is a dolog. Büszke voltam rá, hogy az én apukám farkas alakot tud ölteni. Ráadásul ő volt a falkavezér. Mosolyognom kellett, amikor eszembe jutott az a bizonyos leleplező beszélgetés. Sűrű bocsánatkérések követték egymást, én pedig csak ültem nyugodtan, és inkább voltam elégedett, mint ijedt. Végre tudtam az igazat, látni is akartam. Imádtam a meghökkent arcát, amikor megkértem, hogy változzon át. Próbált rám ijeszteni Emily és Sam esetével, de én 100%-ig biztos voltam benne, hogy engem sose bántana. Nem adta be egykönnyen a derekát, de végül csak rávettem. Másnap elmesélt mindent nekem, és ami a legjobban megragadott, az a gyorsasága volt. Azt hiszem aznap szerettem bele a száguldásba. Biztonságban éreztem magam, hiszen ő cipelt, viszont ahogy a szél belecsapott az arcomba… leírhatatlanul jó érzés volt.
Merengésemből az idősebbik Edward szakított ki.
- Azt hiszem, hogy ezzel mind a ketten így vagyunk, Lily. – húzta mosolyra a száját.
- Hmm? – nézett rám Jacob, szegény nem értette, hogy miről van szó.
- Arra gondoltam éppen, amikor elmondtad a kis titkodat. Elvittél futni, és akkor szerettem bele a száguldásba… - mondtam még mindig mosolyogva.
- Ja. Igen. Na, az érdekes volt. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen veszed.
- Igazából nem voltam mérges rád akkor. Sokkal inkább büszke…
- Hogyhogy?
- Nem sok lány mondhatja el magáról, hogy az apja falkavezér. – nevettem, és egy pillanatra megszédültem, de mielőtt lezúgtam volna az ágyról, Edward elkapott.
- Jól vagy? – hajoltak közel hozzám mind a hárman.
- Persze… - röhögtem még mindig. Nem is tudtam már, hogy min nevetek, de annyira jól esett. Már régen nem nevettem ennyit.
- Igen? – vette fel Mr. Cullen a mobilját, én meg érdeklődve szemléltem az arcvonásait, amik hirtelen elkomorultak. Nem is hallottam, hogy csörög a telefon. Csúnyán alulmaradtam a küzdelemben, ha bármilyen érzékelésről volt szó, hiszen a szobában lévő férfiak sokkal fejlettebb érzékszervekkel rendelkeztek, mint én.
- Mennünk kell… - nézett a fiára, aki lemondó sóhajjal elengedett, és megindult az ajtó felé. – Jacob, holnap reggel a szokott helyen és időben. Gyógyulj meg hamar, Lily. Sziasztok! – biccentett apám felé, és búcsúzott tőlem is Mr. Cullen.
- Szóval büszke vagy rám? – kérdezte Jake, miután becsukódott az ajtó.
- Egyre jobban. Először a bátorságod miatt voltam büszke rád. Bevallom nőiesen, nálad bátrabb embert még nem láttam. Ha velem vagy, teljes biztonságban vagyok, az fix. Aztán meg tanultad kontrollálni magad. Nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de nagyon ügyesen csinálod már. Sokat fejlődtél. Néha már nem is kell hozzád érnem, és lenyugszol magadtól.
- Igyekszem… - mosolygott rám kedvesen, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Viszont abba még mindig nem megyek bele, hogy azzal a vérszívóval barátkozz.
- Én pedig abba nem, hogy Leah nénivel barátkozz… - vágtam vissza, és szúrós tekintettel néztem, ahogy felkel.
- Megjött az új farkas. – mondta semleges hangon. – Bejöhet?
- Nekem mindegy. Jól vagyok. – vontam meg a vállam. A következő pillanatban halk kopogást hallottam, és egy ismerős hang szólalt meg az ajtó túloldalán.
- Bejöhetek, Jake? – vajon honnan ismerem ezt a hangot? Lövésem se volt, hogy kihez tartozott ez a hang, de azt határozottan tudtam, hogy valahol már hallottam. Kíváncsian pillantottam apámra, aki felállt, és kinyitotta az ajtót. Megdöbbenve pislogtam, amikor megláttam egy hatalmas, szőke, kék szemű srácot. A tüdőmben bennakadt a levegő, és köpni-nyelni nem tudtam. Csak bámultam, és nem értettem, hogy ő mi a frászt keres itt. Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott apám. „Megjött az új farkas.” Hát ő az új farkas? Az lehetetlen…
- Szia kicsi Lily. – mosolygott rám, és csillogó szemeivel az arcomat kémlelte. Eléggé vicces pofát vághattam, mert a mosolya áttranszformálódott vigyorgásba.
- Tony? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ti ismeritek egymást? – nézett felváltva rám és az új falkatagra apám.
- Találkoztunk már egyszer a moziban… - válaszolt Jacob kérdésére, de közben le nem vette rólam a szemét.
- Vagy úgy. Nos, khm… én megyek. Majd jövök. – vigyorgott Jacob, és kiaraszolt az ajtón.
Teljes csend borult a szobára. Még mindig csak bámultam, és igyekeztem felfogni, hogy Tony farkas lett. Furcsa volt, mert kinézetre egyáltalán nem hasonlított az itteni fiúkra. Na jó, ez túlzás volt, mert hatalmas volt, és izmos. De a haja és a szeme nem illett a képbe.
- Hogy… vagy? – nézte a földet, aztán rám nézett, és egyre közelebb jött.
- Megvagyok. Már csak a hasam fáj, meg a fejem… - húztam el a számat.
- És a szíved? – ült le mellém az ágyra.
- Ezt hogy érted? – néztem rá meghökkenve. Fogalmam se volt róla, hogy miről beszél.
- Hát tudod… szerelmi bánat.
- Ja, hogy az… Gondolom most már tudod, hogy mi a helyzet.
- Cullen? Ja, láttam őket… - bólintott, és gondolkodva bámulta a földet. Aztán hirtelen felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Egy vérszívóba szerettél bele?
- Hát… csak félig az. De amúgy igen. – haraptam be az alsó ajkamat, és elvörösödtem.
- Nem vagy semmi… Nem csodálom, hogy Jake ennyire ideges.
- Sajnálom, ez nem olyan dolog, amit irányítani lehet.
- Azért ez meredek… - felelte vigyorogva.
- Te viszont abszolút nem úgy nézel ki, mint a falkabeliek. – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon, mint egy ovis.
- Ja, ez… - mutatott a hajára. – Nos, igen. De csak be van festve. Fogadtunk a haverokkal… A szemem sem kék, csak kontaktlencse.
- Nahát, nem vagy semmi… - ismételtem el a saját mondatát.
- Hát van ez így. A fogadás szent. – bólintott, és tovább bámult engem. Valamiért zavarba hozott, hogy így mereszti a szemeit.
- Bocs, de kimennél egy percre, amíg felöltözöm? – kérdeztem kínomban, mert már nem tudtam mit mondani, és amúgy is farkaséhes voltam.
- Őőő… persze. De ha baj van, akkor sikíts. – kacsintott rám, és kiment a szobából.
Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam felkelni az ágyból. Lassan leeresztettem a lábaimat a földre, és az éjjeliszekrényre támaszkodva feltornáztam magam. Kissé szédültem, és várnom kellett pár percet, amíg megszokja a lábam a súlyomat, de sikerült. Stabilan álltam a lábamon, amitől rögtön jobb kedvem lett, és a siker után a következő problémára koncentráltam. Hatalmas kihívás volt ez egy ágyban töltött hét után. Megmozdítottam az egyik lábamat, és előre toltam. Megbizonyosodtam róla, hogy csoszogni már tudok, így jöhetett az első igazi lépés.
- Minden rendben? – hallottam Tony aggódó hangját az ajtó túloldaláról.
- Igen, csak tanulok járni, de már megvan az első lépés. – kiáltottam, és csak utána kapcsoltam, hogy felesleges volt, mert ha suttogok, azt is tuti hallotta volna.
- Segítsek?
- Köszi, de boldogulok magam is. – mondtam még mindig hangosan, aztán halkan megjegyeztem. – Nem vagyok gyerek. Csak elszoktam tőle. Amúgy is tudok én segíteni magamon. – dünnyögtem.
- Hallom ám… - kuncogott, én meg hirtelen késztetést éreztem arra, hogy valamit hozzávágjak az ajtóhoz, ha már hozzá nem vághatom közvetlenül. Legyőztem a kényszert, és inkább megindultam. Az első pár lépés még ingatag volt, de aztán csak-csak belejöttem. Odasétáltam a szekrényhez, és magamra aggattam egy pólót és egy nadrágot. Végül leültem, és a zokni is a lábamra került. Büszkén húztam ki magam, aztán elindultam a földszintre.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Szívesen készítek neked valamit. – ajánlotta fel, amikor már a lépcső felénél voltam, de ő még nem tudta, hogy mennyire makacs vagyok. Bezzeg ha Edward lett volna itt, akkor tuti nem álltam volna le vele vitatkozni, de mivel nem ő ajánlotta a segítségét, egész nyugodtan utasítottam el.
- Köszönöm, de boldogulok magam is. – mondtam magabiztosan.
- Csak össze ne törd magad. Apád megöl engem.
- Ó, szóval a saját testi épségedet félted. – horkantam fel. – Te, miért nem hagysz lógva? Menj futni, vagy bánom is én.
- Szeretnéd, mi? Sajnálom, de egy ideig én vagyok a bébi csősz.
- Nagyon vicces… - mondtam, miközben újabb lépéseket tettem meg a földszint felé. Bárcsak már odaértem volna.
- De most komolyan. Ennyire irritáló lennék? – szaladt elém és elállta az utamat.
- Ha itt szaladgálsz előttem, akkor hozom apám baseball ütőjét, és kupán váglak vele. – néztem rá fenyegetően. – És most… el az utamból!
Vigyorogva lépett el előlem, én pedig még mindig kapaszkodva bukdácsoltam lefelé a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokon voltam, amikor láttam, hogy megmozdul, és próbál átkarolni, hogy segítsen. Rácsaptam a kezére – ami szerintem nekem jobban fájt, mint neki -, és leléptem a következő fokra. Sikeresen elhagytam a lépcsőt, és boldogsággal öntött el a tudat, hogy bizony megmásztam azt a meredek lépcsősort.  A konyha felé vettem az irányt, és a korgó gyomrom hatására növelnem kellett a sebességen. Nem csigázhatok itt a végtelenségig, mert majd’ éhen haltam. Szélesre tártam a hűtő ajtaját, és elővettem egy pizzát. Jellemző… nincs is más kaja, csak hideg pizza.
- Kérsz? – mutattam fel a dobozt, de nem néztem hátra.
- Nem, köszi. – jött a válasz. Kiszedtem két szeletet, és beraktam a mikróba melegedni. Ujjaimmal doboltam a konyhapulton, miközben vártam, hogy felmelegedjen az étel. Mielőtt sípolt volna a gép, hogy ő bizony végzett, korgott egyet a hasam.
- Szerintem tegyél még be pizzát, annyi nem lesz elég… - dőlt a pulthoz vigyorogva Tony.
- Majd azt én eldöntöm. – morogtam az orrom alá. Kivettem az immáron meleg pizzát, és ott helyben be is faltam az egyiket. Kezdett nehezemre esni az álldogálás, elcsoszogtam az asztalig, és leültem a székre. Aztán már a fejemet is nehéznek éreztem, így lehajtottam az asztalra, és úgy ettem tovább.
- Tudod, emlékeztetsz valakire… - mondta elgondolkodva az ügyeletes bébi csősz.
- Na, kire? – vontam fel a szemöldököm, és kíváncsian néztem rá.
- Jómagamra. Ha lusta vagyok, és is így eszek… Aú. – mondta vigyorogva, aztán belebokszoltam egyet a vállába, de meg se kottyant neki, csak játszotta a törékeny virágszálat.
- Idegesítő vagy. – löktem rajta egyet.
- Te meg gyönyörű… - válaszolta, és a lökésemet ölelésre formálta.
Riadtan húzódtam el tőle. Az ijedtség valahogy felturbózott és rögtön éberebb lettem. Feszülten ültem mellette, és igyekeztem még véletlenül se rá nézni. Tony nagyon helyes srác, de ő nem Edward. Én Edward Cullenbe zúgtam bele, és ez a srác semmilyen szempontból se közelítette meg. Nem éreztem semmit, ha a szemébe néztem. Viszont ha Edward szemébe néztem… akkor megállt a világ, lángba borult minden, és fuldokoltam az örvénylő csokoládétengerben. Ha Edward hozzámért, akkor kapkodtam a levegőt, az arcom kipirult, és minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből. De Tony… semmi, hidegen hagyott. Egyszerűen kellemetlen volt ilyen helyzetbe keveredni.
- Bocsáss meg… nem úgy gondoltam. – nézett rám bűnbánó arccal. Nem tudom, hogy mit láthatott a szememben, de folytatta. – Mármint úgy értem tényleg gyönyörű vagy, de… áh, ebből nem húzom ki magam. – hajtotta le a fejét, én pedig mintha mi sem történt volna, felálltam és eltettem a maradék pizzát. Elmosogattam a tányért, és töltöttem magamnak vizet. Nem akartam az előbbiekre gondolni. Viszont így kínszenvedés lesz ez a nap. Nem akarom, hogy reménykedjen.
- Figyelj Tony… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Tudom, tudom. Te abba a vérszívóba vagy szerelmes. – mondta halkan, aztán mire észbe kaptam, már ott állt mellettem. – De mondd már meg, hogy miért? Mivel jobb? Ő egy szörnyeteg. – hajolt egészen közel.
Hát hogy mondhat ilyet az én Edwardomról? Ő egyáltalán nem szörnyeteg. Egyik Cullen sem volt szörnyeteg. Sőt… Carlisle valóságos angyal volt. Különben is hogy merészel ilyet mondani róluk, amikor nem is ismeri őket? Előítélet. Csak mert ősi ellenségek. Ha félrerakná a falka végre ezt a gyűlöletet, akár össze is foghatnának és segíthetnének egymáson. De neeem… mindig ez van! Bármit is csinál a Cullen család, örökre ellenség marad apám számára. Márpedig én ezt nem fogom ölbe tett kézzel nézni. Nem fogok tűrni, hogy megfoszt a boldogságtól csak azért, mert ő utálja őket. Amúgy is Bella tudta, hogy mibe ment bele, és most boldog. Ez a lényeg, nem? Ha szereted, elengeded. Persze ezt könnyű mondani, de ha Edward megkérne rá, hogy engedjem el, akkor én esküszöm, beletörődnék. Pokolian nehéz lenne, de megtenném, mert tudom, hogy ő így akarja.
Visszatérve az eredeti témához… nem hiszem, hogy Cullenék nagyobb szörnyetegek lennének, mint a farkasok. Ráadásul számomra egyikül se volt szörnyeteg.
- Te… nem… tudsz… semmit. – nyögtem ki, és felrohantam a szobámba. Mindegy, hogy hol vagyok, csak vele ne kelljen egy légtérben tartózkodnom. Folyamatosan sérteget, és félő, hogy még egy beszólás, és a kezem bánja, mert bemosok neki egyet… az tuti. Magamra zártam a szobám ajtaját, és elterültem az ágyon. Folyamatosan járt az agyam, hogy vajon hogy szabadulhatnék ki innen, de tudtam, hogy nem Tony az egyetlen farkas a környéken. Merengésemből halk kopogás zökkentett ki.
- Most egy kicsit hagyj békén. – vetettem oda félvállról.
- Engedj be Lily… kérlek. Na, csak bocsánatot akarok kérni. – jött a könyörgő válasz. Szerencséjére nem vagyok valami haragtartó ember, így kinyitottam az ajtót, és beengedtem.

2009. december 14., hétfő

Pályázat

Arra gondoltam, hogy mivel karácsony lesz, ezért az ajándékok mellett megdolgoztatlak titeket!
Szóval a pályázatra aki akar, beküldhet nekem az én szereplőimmel egy novellát! Bármikor játszódhat, bármiről szólhat, csak a szereplők maradjanak. Most jön majd egy "új" (igazából nem is új :P) szereplő, ő is benne lehet majd! Át is írhatjátok, folytathatjátok, de legyen minimum 5 db A4es oldal! Rajtatok a sor, hogy valami szépet alkossatok! A három legjobbat kirakom ide a blogra, és megeshet, hogy arra is lehetőségük lesz, hogy beindítsunk egy saját történetet! Jó írogatást és rengeteg ihletet nektek! Aki nem mer írni, azt is kérem, hogy tegye meg, mert Vikkyt is így "fedeztem fel"! Szóval hajrá!
U.I.: az elérhetőségek alatt megtaláljátok az e-mail címem, de ide is kiírom (erre kérem az alkotásokat):
nikkibaba@gmail.com

Írjatok véleményt, olvassatok sokat! Nemsoká jön a friss :)

Nikki

2009. december 12., szombat

16. fejezet: Ébredés (2. rész)

Csendben tornáztam fel magam ülő helyzetbe, bár legszívesebben ordítottam volna fájdalmamban. Nagy nehezen ellenálltam az ösztöneimnek, és nem kaptam a fájó bordáimhoz a kezemet, de a fintor ismét ott virított az arcomon. Jacob egy szempillantás alatt felpattant, és mire észbe kaptam már vissza is tért egy pohár vízzel és fájdalomcsillapítóval.
- Tessék.
- Köszönöm, Apa.
- Tudod, ez… én majdnem megőrültem. – hajtotta le a fejét.
- Miért?
- Négy napig eszméletlen voltál. Minden percben itt ültem az ágyadnál. Nem tudtam, hogy mikor nyitod ki a szemed végre, és... – mondta egyre gyorsabban, aztán hirtelen megállt, és megborzongott a saját szavai hallatán.
- Apa… nincs semmi baj. Rendbe fogok jönni. – mondtam magabiztosan. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen komolyak a sérüléseim, csak azt tudtam, hogy iszonyatosan fáj a hasam és a lábam. Remélem, nemsoká eljön ismét Carlisle, és tudok vele beszélni erről. Biztos akarok lenni a dolgomban, és Edwardot se láttam már mióta…
- Persze-persze. De egy szülőnek ez a dolga… mindig aggódik. – felelte szomorkásan, és megpaskolta a kezemet. Pár percig egyikünk se szólalt meg, csak némán ücsörögtünk. Végül ő törte meg a csendet.
- Történt két fontos dolog is, amíg Los Angelesben voltál… voltatok. – nézett rám dühösen.
- Apa, én… - kezdtem bele, de közbevágott.
- A vérszívók már mindent elmondtak nekem. Nem tudom, hogy miért csináltad, de remélem tanultál belőle. Innentől úgyse lesz rá lehetőséged. Meg azt az abszurdumot, hogy te meg az a… Edward! – horkantott egyet, és megcsóválta a fejét. – Nem akarok erről hallani. Nagylelkű vagyok, kapsz még egy esélyt Lilian.
- De én…
- Nincs semmiféle de. Megígérted! – nézett rám haragosan.
- És mi történt? Az a szörnyeteg… - váltottam gyorsan témát, mert tudtam, hogy egyhamar nem jutunk dűlőre ez ügyben.
- A vérszívó megszökött. A többiek keresik.
- És te miért nem keresed? Ez nektek „jó móka”.
- Régen lehet, hogy az volt. Most már vannak sokkal fontosabb dolgok is az életemben. – simított végig az arcomon tűzforró kezével.
- Akkor most mi lesz? – kérdeztem nagyot nyelve.
- Járőrözünk. A falka is, meg Cullenék is. – sóhajtott nagyot.  – De neked nem kell aggódnod. 24 órás testőrség véd téged. Én szinte mindig melletted leszek, persze a suliban nem. Ez az egyik dolog, ami történt, és így utólag már nem is bánom, hogy így alakultak a dolgok.
- Miért? Mi történt? – kérdeztem kíváncsian, bár nagyon nem örültem annak, hogy éjjel-nappal valaki mindig a sarkamban lesz, és követi minden mozdulatomat, mintha az árnyékom lenne. Ajaj… hogy fogok így találkozni Edwarddal? Valahogy el kell intéznem, hogy Cullenéknél is tiszteletemet tehessem mindig. Már meg is fogalmazódott bennem egy B terv. Hiába… rögtönözni tudok a legjobban. Persze ehhez kell majd Carlisle segítsége. El kell hitetnünk Jacobbal, hogy fontos lenne, ha minden nap meglátogatnám Dr. Cullent. Tudom, hogy a doki bármit megtenne a családjáért, és már előre szégyelltem magam, hogy ilyet fogok kérni tőle, de a cél szentesíti az eszközt, és amúgy is csak egy icipici füllentés lenne az egész.
- Hát szóval… lett egy új tagja a falkának. Egészen váratlanul jött, de valószínűleg a vérszívó miatt van, aki üldöz téged.
- És ki a szerencsés nyertes? – kérdeztem, bár őszintén nem nagyon érdekelt.
- Nem hiszem, hogy ismered. De majd ma elviszlek egy kicsit levegőzni, ha a doki megvizsgált. Utálom, hogy át kell engednem őket a határon, de nem akarlak bevinni a kórházba.
- Rendben. – bólintottam, és életemben először úgy éreztem, hogy hatalmas erőfeszítésembe kerül felölteni a szokásos pókerarcot. Majd’ kibújtam a bőrömből örömömben. Ha már Dr. Cullen itt van, akkor már csak egy lépés választ el Edwardtól. Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Mindig rá gondoltam. Kristálytisztán emlékeztem minden együtt töltött percre. Bármikor fel tudtam idézni az szépséges arcát, édes illatát, és a mosolyát, amitől elolvadok. Jól emlékszem puha ajkaira, forró érintésére, ami után sóvárog minden porcikám. Nem hittem, hogy valaha így fogok érezni valaki iránt. A filmeken láttam szerelmes párokat, mindig mosolyogtam azon, hogy nekik milyen tökéletes szerelmük van, és úgy véltem, hogy ez a fajta szerelem csak a vásznon létezik. De most itt volt az ellenpélda, hiszen ő volt a tökéletes férfi számomra. Nem volt olyan perc, amikor nem ő járt az eszemben, minden beszélgetésben rá akartam terelni a szót, és ebben csakis a józan eszem állított meg, ami felülkerekedett szívem vágyán. Fogalmam sem volt, hogy Apám hogyan fogadná a hírt, hogy életem első és talán legigazibb szerelme egy vámpír. Azaz félig vámpír. Ráadásul egy Cullen, ami még rosszabb, mintha simán csak egy vámpírba szerettem volna bele. Hiszen Jake régen Bellát szerette, de ő az idősebb Edwardot választotta helyette. Nekem viszont nincs két férfi az életemben, akik között választanom kell. Én nem hagyom el őt, mint egykori szerelme. Ugyanúgy fogom szeretni, mint eddig. Ezt kell megértetnem vele. Edward nem lop el tőle… Mindig itt leszek neki, de a szerelemben nem az ész az úr. A szívem döntött, nincs visszaút. Most már beláttam, és elfogadtam a tényt, hogy szeretem Edward Cullent. SZERETEM. Teljes szívemből. Visszavonhatatlanul, végérvényesen. Akárhányszor is töri össze a szívem, akárhogy is próbál majd esetleg eltaszítani magától. Ez ellen senki nem tehet semmit. Még apám se. Bármit tesz, én bizony akkor is így fogok érezni. Elrángathat a világ végére, felpofozhat (bár azt sose tenné meg), megtilthat bármit… a szívem már elkelt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem nehezíti meg majd a dolgokat, hanem ő is elfogadja és beletörődik egy idő után.
- … nem is tudom igazából, hogy hogyan titkolta ilyen sokáig. – zökkentett ki mélázásomból Jake.
- Hé, várj. Mi? Bocs, egy kicsit elgondolkodtam, és lemaradtam. Kezd el megint kérlek.
- Szóval izé… kérlek, ne akadj ki nagyon. – nézett rám könyörgően. Bólintottam, mire folytatta. – Leah… nos, úgy látszik, hogy… szerelmes belém.
Tágra nyílt szemmel és szájjal ültem az ágyban, és csak pislogni tudtam. Hogy mi?! Leah? Ez hogy..? Pont Leah? Ezt nem hiszem el…
- Tessék?! – kérdeztem döbbenten, és a hangom élesen csengett a csendben.
A következő pillanatban megszólalt a csengő, de én nem törődtem vele, csak ültem ott, letaglózva. Apám sóhajtott, és lement kinyitni az ajtót. Történetesen nem izgatott, hogy ki jött, csak Jake utolsó mondata csengett a fejemben. „Leah szerelmes belém.” És én még azt hittem, hogy nem jöhet rosszabb. Hát ez fenomenális. Leah volt az egyetlen nő a falkában, és iszonyatosan mogorva volt mindig. Engem egyáltalán nem kedvelt, de most már legalább tudtam az okát. Egyértelműen féltékeny volt Lily Brooksra, aki „elvette” tőle szívszerelmét, és ráadásul megajándékozta Jacobot egy gyermekkel. Hát ez rosszabb, mint egy brazil szappanopera. Éveken át titkolta ezt, én pedig nem értettem, hogy miért pont most kellett ennek kiderülnie.
- Szia Lily! – rontott be a szobába Emma és Natalie.
Egy halvány mosolyt tudtam csak produkálni, de a sajnálkozó arcukat látván rájöttem, hogy ennyi is elég volt nekik. Még mindig a „Leah-szerelmes-Apámba” téma járt a fejemben, amikor meghallottam a férfihangokat is.
- Hello Lily. Hogy vagy? – kérdezte Chris komolyan.
- Kutya bajom. – legyintettem, és mosolyt erőltettem az arcomra. A sokkos állapot még mindig tartott, és így elég nehéz volt rendezni az arcvonásaimat.
- Tessék, ez a tiéd. – hozott egy hatalmas csokor virágot Tyler, és letette az éjjeliszekrényemre.
- Khm… kösz srácok. Igazán nem kellett volna. – ennél többre nem tellett. Próbáltam visszatérni a jelenbe, de teljesen ki voltam borulva.
- Annyira aggódtunk érted. Voltunk itt egy csomószor, de eszméletlen voltál. Annyira megijesztettél.
- Sajnálom lányok. De higgyétek el, nincs semmi baj. Rendbe fogok jönni, csak kell egy kis idő.
- Remélem is, mert gyorsan suliba kell jönnöd. Ki fog majd minket kordában tartani? – vigyorgott Emma.
- És kiről fogok lesni, ha doga lesz? – nézett rám ledöbbenve Natalie.
- Nyugi lányok. Maximum egy hét. De még nem tudom biztosra. Meg kell várni, hogy a doki mit mond.
- Halló – vette fel Jacob a csörgő telefont. Az arcvonásai megkeményedtek, és összeszűkültek a szemei. – Nem, ő nem jöhet. Megmondtam, hogy…
- Kérem. – nyújtottam ki a kezem felé, a telefont követelve. Nemet intette a fejével, de nem hagytam ennyiben. – Kérem a telefont. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Szerintem ő is belátta, hogy semmi értelme velem vitatkozni, főleg most, hogy idegileg kissé labilis vagyok. Győztem, és megkaptam a telefont.
- Hallo? – szóltam bele, bár biztos voltam benne, hogy egy kedves férfihang köszön majd vissza nekem.
- Lily drágám. Hogy vagy? – kérdezte Carlisle mosolyogva. Hiába nem láttam, az ember hangján lehet érezni, ha mosolyog.
- Köszönöm, egész jól. Szeretnék beszélni veled.
- Semmi akadálya. Azaz…
- Nem, gyertek nyugodtan. Nekem is jogom van hozzá, hogy engedélyt adjak, szóval aggodalomra semmi ok. Várlak titeket.
- Tíz perc, és ott leszünk. – mondta, és lerakta. Kicsit megnyugodtam, bár még mindig zaklatottnak éreztem magam.
- Ez most mire volt jó? – kérdezte Jacob dühösen.
- Beszélni akarok velük. Tudni szeretném, hogy meddig kell még itt feküdnöm. – néztem mélyen a szemébe, aztán a barátaimhoz fordultam. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Bocsi, hogy ilyen vagyok, de nagyon szeretném már tudni, hogy mi a helyzet. Remélem megértitek.
- Persze, Lily. Akkor… mi megyünk. – mosolygott Emma.
- Holnap is eljöttök, ugye?
- Hát persze. Mi is szeretnénk tudni, hogy mit mondott a doki. – bólogatott Natalie.
- Köszönöm, hogy itt voltatok. – mondtam, miközben kaptam négy ölelést egymás után.
- Ugyan már. Ez természetes. Gyógyulj meg mihamarabb! … És még ma hívj fel. – kacsintott rám Emma, mielőtt kiment a szobából.
Egy pár percre egyedül maradtam, és újra eluralkodott rajtam a pánik. Lelki szemeim előtt rosszabbnál rosszabb képek peregtek le. Láttam, ahogy Leah győzködi Jacobot, aztán csókolóznak, és végül a legeslegrémisztőbb: összeházasodnak. Anyám helyébe lép egy nő, akit egy cseppet sem kedvelek. Ezt mégis hogy képzelheti?! Nem engedhetem, hogy ezt tegyék….
A düh egyre nagyobb méreteket öltött bennem, és már nem   érdekeltek a fájó bordáim se. Lerúgtam magamról a takarót, és leküzdöttem magam a földszintre.
- Észnél vagy? Megmondtam, hogy maradj nyugton. Egyszer az életben hallgathatnál rám. – jött felém Jacob, de magam elé tartottam a kezeimet, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb.
- Ne gyere közelebb! Mégis hogyan gondoltad ezt az egészet? – ordítottam a képébe.
- Kérlek kicsikém, nyugodj meg…
- Nem, nem nyugszom meg! – tiltakoztam hevesen, és feltettem a kérdést, amire mindenképpen tudni akartam a választ. – Szereted?
- Lily, ez nem olyan egyszerű…
- Szereted vagy sem? – néztem rá amolyan „mondd, hogy csak viccelsz” arckifejezéssel.
- Nem tudom… - hajtotta le a fejét, de gyorsan fel is kapta, és abban a percben nyílt is az ajtó.
- Jacob! Megmondtam, hogy nem kelhet fel! – szaladt gyorsan hozzám Carlisle, de elléptem mellőle.
- Hát tényleg, ez remek. Pont a legjobbkor kellett ezt közölnöd velem. Pompás! Arról ne is álmodj, hogy ebbe valaha is belemegyek. Nekem nem kell egy gonosz mostoha! – keltem ki magamból.
- Carlisle… kérlek. – suttogta Apám, és könyörgően nézett Dr. Cullenre.
- Nem tehetem Jacob. Nem adhatok neki nyugtatót.
- És most be is akarsz nyugtatózni?
- A te érdekedben…
- Köszönöm, kiválóan érzem magam, nem kell semmiféle nyugtató.
- Lily… agyvérzésed volt. Nagy szerencsénk volt, hogy időben elkaptuk, de ha most felhergeled magad, akkor nem fogsz gyorsan meggyógyulni. – mondta Carlisle.
- Jólvan, nem bánom, kölyök. De ha egy haja szála is görbül… - mondta Apám az ajtónak.
Nem értettem, hogy mi ütött belé, csak azt láttam, hogy remeg, mint a nyárfalevél. A következő pillanatban megjelent a két Edward az ajtóban. Az idősebbik megállt, és előreengedte a fiát. Edward mosolyogva jött felém, de nem állt meg előttem, hanem azzal a lendülettel felkapott, és felvitt a szobába. Óvatosan letett az ágyra, és leült mellém.
Pár percig, csak néztem azokat a gyönyörű szemeket. Minden másról megfeledkeztem közben. Ekkor jöttem rá, hogy az emlékezetem milyen gyéren adja vissza a látványát. A valóságban mennyivel lélegzetelállítóbb, mint az emlékeimen keresztül. Felé hajoltam, hogy csókjára szomjas ajkaim megkapják, amire vágynak, de ő elhúzódott. Értetlenül néztem rá, de ő csak mosolygott, és az ajtó felé bökött az ujjával.
- Nem érdekel. – vontam meg a vállam.
- Pedig érdekelhetne. Hihetetlenül jól viseli a dolgot. Ne adj neki okot arra, hogy eltiltson végleg tőlem. – cirógatta meg az arcomat.
- Örülök, hogy itt vagy. – suttogtam a tenyerébe.
- Hát még én. Azóta nem is láthattalak. Majdnem megőrültem. Csak Carlislet engedte ide Apád.
- Hidd el, nekem sem volt valami jó ez a pár nap… Williammel mi van?
- Megszökött. De aggodalomra semmi ok. Vigyázunk rád.
- Igen, Apám őriztet, mint egy gyárat. – horkantam fel.
- Ne idegeskedj. Megtaláljuk. Neked viszont pihenned kell, hogy minél hamarabb felépülj.
- Mi a fedő sztori?
- Senki sem tudja, hogy ilyen komoly sérüléseid vannak. Legalábbis Emmán, Natalien és a falkán kívül. Mindenki azt hiszi, hogy elkaptál valamit, és azért nem jössz iskolába.
Bólintottam. Erre nem tudtam mit mondani. Kopogtattak az ajtón, és Edward átült az ágy mellett lévő székbe. Az idősebbik Edward jött be elsőnek, őt követte Dr. Cullen, és végül Jacob is megjelent.
- Hogy érzed magad? – kérdezte a doki, miközben elővett egy lázmérőt.
- Jól. – feleltem, de már nem is rám nézett, hanem az idősebbik Edwardra.
- Aggódik amiatt, amit Jacob mondott neki, és fáj a hasa meg a feje is. – sorolta a gondolataimat.
- Ezt most miért…?
- Játszod a kemény csajt. Nekünk viszont tudnunk kell, az igazat. – mondta mosolyogva.
- Rendben. – fújtam ki a levegőt. – Tényleg fáj. De már nem annyira, mint tegnap.
Dr. Cullen elvégzett pár gyors vizsgálatot, a többiek pedig csendben figyelték. Végül elővett a táskájából egy gyógyszeres dobozt, és a szekrényemre tette.
- Ebből egyet be kell szedned minden nap. A hétvégére már kutya bajod sem lesz.
- Kösz doki.  – mondta Apám megkönnyebbülten, és arrébb lépett, hogy Cullenék ki tudjanak menni az ajtón. Edward némán állt fel a székből, de én egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen. Minden erőmet latba vetettem, és a keze után nyúltam. Sikerült is elkapnom, és visszahúztam magamhoz. Jacob morogva fordult felénk, de az idősebbik Edward elé állt.
- Ezt nem itt és nem most kéne. Kérlek… Jacob.
- Rendben. Legyen.
- Úgyis beszélnünk kéne a falkával, hogy mi... – kezdett bele, de hirtelen felénk fordult. – Itt maradsz, és vigyázol rá!
- De Apa…
- Azt mondtam itt maradsz, és vigyázol Lilyre. Gyerünk Jacob. – mondta, és már el is tűntek.
- Ez meg mi a fene volt? – néztem döbbenten Edwardra.
- William…

2009. december 6., vasárnap

16. fejezet: Ébredés (1. rész)

Megjött a Télapó! És volt zsákjában minden jó... de nem csoki, hanem egy Új Hajnal Után "félfejezet"! :D Jó olvasást, remélem tetszik! Kommenteket írjatok!


A sötétség magába szippantott, egyenesen zuhantam a nagy semmibe. Nem éreztem a kezeimet, lábaimat, az égvilágon semmit sem éreztem. Egy test nélküli lebegő léleknek láttam magam. Békésen lengtem a fekete semmiben, ami tulajdonképpen a részem volt. Ott lapult valahol mélyen bennem. Nem értettem a dolgot, de ezen gondolkodni nem volt erőm. Mit bánom én, ha itt minden olyan békés, nyugodt. De pár perces néma csend után tisztulni kezdett a kép. Kérdések egész raja árasztotta el az agyamat, de egy árva lélek sem volt ott, hogy válaszoljon rájuk. Ez a gondolat megijesztett. Egyedül lenni a fekete semmiben mégse akkora buli, mint az előbb gondoltam. Hol van a családom? A barátaim? És az ezerdolláros kérdés: Hol van az én Edwardom? Miért nincsenek itt?
Természetesen választ nem kaptam. Még jó, különben azt gondoltam volna, hogy teljesen bekattantam. Igyekeztem céltudatosan viselkedni. Kiválasztottam a két legfontosabb kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
1. Hol vagyok?
2. Hogyan jutok ki innen?
Valahogy csak észhez kell térnem. Nem engedhetem, hogy a sötét bekebelezzen. És mintha csak erre a gondolatra várt volna egy felsőbb erő. Hirtelen hangfoszlányokat hallottam.
- Jacob, engedd, hogy legalább megvizsgáljam.
-  Carlislenak igaza van. Kérem, Mr. Black. Csak segíteni szeretnénk.
- Húzz el, kölyök. Eddig is rengeteget segítettetek… - mondta apám gúnyosan.
Aztán megint se kép se hang, de az agyamban kattogtak a kerekek. Miért nem engedi Jacob Carlislenak, hogy megvizsgáljon? Miért ilyen ellenséges? Aztán bevillant a válasz. Edwarddal boldogan nevetgélünk Los Angelesben, aztán… William, a vérszomjas vámpír, aki át akart változtatni. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy velem vannak. Egyiküknek sem esett baja. Remélem megölték azt a szörnyeteget… Most már nyugodtan süppedtem vissza az édes eszméletlenségbe, nem törődtem már a felszínen lévő dolgokkal. A családom, a szeretteim biztonságban vannak, és nekem csakis ez számít. Hogy velem mi lesz, az cseppet sem érdekel.
Egy reggel vakító fény ébresztett. Nem láttam hirtelen semmit. A sötétség után a fény kissé bántotta a szemem, de pár perc után hozzászoktam. Meglepetten pislogtam körbe. Nem a saját szobámban voltam, de ismerős tárgyak vettek körül. Ijedten pattantam fel, de a rákövetkező pillanatban éles fájdalom nyilallt az oldalamba és a fejembe. Nyögve hulltam vissza a párnára, és abban a percben kinyílt az ajtó.
- Lily… ne, maradj ott. – sietett felém Apám, de én megmakacsoltam magam, és azon voltam, hogy kikászálódjak az ágyból.
- Figyelj rám, kincsem. Ágyban kell maradnod. Nagyon komoly sérüléseid vannak. Kérlek… - nézett a szemembe könyörgően Apám.
- Jacob… - szólalt meg tétován Carlisle az ajtóból. Jake dühösen fújtatott egyet, de félrelépett, és odaengedte hozzám a Cullen család fejét, én pedig boldog mosollyal üdvözöltem őt.
- Hogy vagy Lily? – kérdezte mosolyogva, de a szemeiben láttam, hogy komoly a helyzet, és aggódik értem.
- Fájok… - húztam el a számat, és felszisszentem, amikor megnyomkodta a hasamat.
- A fejed?
- Is. Meg a hasam, a bordám, a gerincem. Úgy érzem magam, mintha egy vénasszony lennék. Sajog mindenem.
- Nem csodálom, ha fáj mindened. Hatalmasat estél és aztán négy napig eszméletlen voltál. Nagyon aggódtunk érted.
- A többiek? – kérdeztem tőle nagy nehezen. Alig bírtam már magammal. Hol van Edward? Látni akarom, de Jacob…
- Mindenki jól van, nem kell aggódnod. Csak annyi a dolgod, hogy gyorsan meggyógyulj. – mondta, és megsimogatta a hajamat. Hirtelen apám felpattant a székről, és figyelmeztetően morgott Carlislera.
- Nyugalom Jacob…
- Inkább mondd meg, hogy milyen állapotban van, és menj.
- Hamarosan rendbe jön. Gyorsan gyógyul. De még kell neki pár nap vagy egy hét. – válaszolta szomorúan. Még egyszer kaptam tőle egy jelentőségteljes pillantást, aztán sarkon fordult, és kiballagott a szobából. Sajnáltam, hogy apám ennyire undok vele, hiszen az életemet köszönhettem neki. Számomra ő volt AZ orvos, és nagyon jó „embernek” tartottam. Carlislet nem lehetett nem szeretni. Velem mindig nagyon kedves volt, és Edward emlékeiből is azt a következtetést vontam le, hogy Carlisle egyáltalán nem ezt érdemli. Feltornáztam magam (a szörnyű fájdalom ellenére), és odabicegtem hozzá. Már majdnem elértem, amikor a lábaim felmondták a szolgálatot, és ha nem kap el, akkor a padlón kötök ki.
- Lily, mi ütött beléd? – kérdezte rémülten Jacob, de nem törődtem vele. A doki felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Köszönöm Carlisle. Te igazán jó ember vagy. Nem tudom elégszer mondani, én tényleg… - kezdtem bele határozottan, de egyre jobban elbizonytalanodtam, és a világ darabjaira hullott a szemeim előtt.
Ismét hirtelen szakadtam ki a sötétből, de most nem a fény, hanem a hangok keltettek fel. Valaki kiabált, és nekem ettől majd’ szétesett a fejem. „Fogd már be!” – akartam mondani, de egy hang se jött ki a számon. Meglepődve kaptam a torkomhoz, némaságomtól egy szempillantás alatt felébredtem. A szobában körbenéztem, és végre rájöttem, hogy ez az én szobám, csak Jacob házában, és az én holmim hever mindenütt. Botladozva értem el az ajtót, és igyekeztem hallgatózni.
- Nem, nem mehetsz fel hozzá, és ha minden nap megkérdezed, akkor se fog változni az álláspontom ez ügyben. – jelentette ki határozottan Apám.
- Kérlek Jacob. Legalább hallgasd meg. Nem azt kérem, hogy add az áldásod rájuk, de az ég szerelmére… szeretik egymást! – mondta kérlelően Mr. Cullen.
- Nem! Az én lányom nem szereti. Nem tenné ezt meg velem. Tudja nagyon jól, hogy…
- Jake, én tudom, hogy ez számodra borzalmas. De most ne magadra gondolj. Lily boldog Edwarddal. Tudom, láttam! – próbálkozott Bella is lágy hangon.
- Nem, Bella. Téged elveszítettelek, őt nem engedem át egy Cullennek se. Vita lezárva.
Vettem egy mély levegőt, és kikukucskáltam az ajtón. A nappaliban voltak, így innen nem láttam őket. Csendben a lépcsőhöz osontam, hogy onnan hátha látom őket, de szerencsétlenségemre rosszul léptem, és elestem. Szidtam magam, mint a bokrot, hogy ilyen balfék vagyok. Ezzel csak azt értem el, hogy még nagyobb fájdalmaim legyenek. Buta módon a bordámhoz kaptam, hogy tompítsam a fájdalmat, de pont az ellenkezője történt, és a kellemetlen nyomás hatására hangosan felszisszentem. Egy szempillantás alatt mindenki körém gyűlt, én pedig legszívesebben ordítottam volna kínomban, de elvégre én kemény csaj vagyok, nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. A grimaszomat már nem tudtam elrejteni, mégis igyekeztem minél erősebbnek látszani. Most bosszantott csak igazán, hogy Mr. Cullen belelát a fejembe, mert pontosan tudja, hogy milyen pokolian fáj.
- Mégis mi a frászt képzelsz kisasszony? – kérdezte idegesen Jake.
- Hallgatózom. – feleltem egyszerűen. Most minek hazudjak?
- Költői kérdés volt… - húzta el a száját.
Felkanalazott a padlóról, és visszavitt az ágyba. Ezek után ismét kiesett egy kis idő, csak néhány pillanatkép maradt meg az emlékezetemben. Néha egész szépen magamhoz tértem, és akkor próbáltam fülelni, de nem hallottam az égvilágon semmit. Minden reményem szertefoszlott, csak feküdtem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire fáj minden csontom. A lábam be volt bugyolálva, a kezem szintén, és a bordáimon is szoros kötés volt. Úgy éreztem magam, mint egy múmia. Meg is tapogattam az arcomat, azt remélve, hogy ott is kötés fog díszelegni, de nem volt, így mégse lettem kötözött sonka. Volt egy egész napom, amikor alvást tettettem, akárhányszor bejött hozzám apám, és amikor egyedül voltam, azon agyaltam, hogy hogyan tudnék kiszökni innen, de amint megmozdítottam a lábam, azt kívántam, hogy bárcsak meg se mozdultam volna. Na szép. Teljesen leamortizálódtam. A végén a rengeteg gézbe és gipszbe fogok belefulladni. Nem volt nagy öröm számomra ez az egész mizéria. Utáltam reggel kótyagosan kelni, mindig az ágyban feküdni, de a legjobban azt utáltam, hogy nem láthatom Edwardot. Apámnak nem mertem említeni, mert így is volt elég baja szegénynek. A mobilom pedig túl messze volt tőlem, hogy felhívhassam Edwardot. Egyik reggel minden erőmmel azon voltam, hogy végre elérjem azt a nyavalyás mobilt, amikor Jacob belépett az ajtómon, és leült az ágyamra. Sokáig csendben volt, én pedig direkt nem szólaltam meg. Adtam neki időt, hogy összeszedje magát. Hatalmasat sóhajtott, és végre felém fordult, de én már a pillantásából tudtam, hogy semmi jó nem fog következni.
- Beszélni akarok veled… - mondta halkan, én pedig megdermedve vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.