18. fejezet: Szerencse (1. rész)

Sziasztok!
Ez idáig a legdurvább rész, ezért a biztonság kedvéért most figyelmeztetek mindenkit erre.
Továbbá: bocsi, hogy ilyen sokáig vergődtem vele, de nem pont ilyen a hangulatom. Sokkal jobb. Ezért ezt most rendkívül nehéz volt megírnom. Remélem megértitek.


- William… - suttogtam rémülten. A szívem a torkomban dobogott, és tudtam, hogy most végem, nincs tovább. Itt fogok meghalni, William kezei között/által.
- Érzem, ahogy rettegsz. Ez izgató. – suttogta, és én éreztem, hogy megremeg mögöttem. – Megígértem, hogy eljövök érted. Csak ki kellett várnom a megfelelő alkalmat.
Megkövülve álltam, és azon gondolkoztam, hogy most mitévő legyek. Most nincsenek itt a farkasok, hogy megvédjenek. Nincs itt Jacob, hogy megfélemlítse vagy meglepje. Nincs itt Edward sem, és a vámpírok se. Magamra maradtam a döntéseim miatt. Tényleg ez kellett nekem? Mindenkit elmartam magam mellől. Ez csakis az én hibám, mindenről én tehetek.
A félelem és a fájdalom furcsa keveréke kavargott bennem, és hirtelen rádöbbentem, hogy nekem teljesen mindegy, hogy mit művel velem William. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Elvesztettem a szeretteimet, így mit sem ér az életem.
- Rendben. Veled megyek. – mondtam higgadtan. Egyszerűen nem féltem már tőle. Akiket szeretek, biztonságban vannak, és számomra csak ez a fontos.
- Hogy mi? – kérdezett vissza, miközben az ujjaival a hajamat simogatta.
- Veled megyek. Csak hadd vegyek fel valami meleg ruhát. – suttogtam.
- Hát… legyen. De aztán elviszlek innen, és az enyém leszel. – mondta hatalmas vigyorral az arcán, és úgy nézett rám, mint aki a lelki szemei előtt látja, hogy hogyan változtat át vámpírrá. Nagyon féltem, de úgy gondoltam, hogy ez így igazságos. Így bűnhődök meg a tetteimért.
Felvettem egy másik farmert, másik pólót és egy pulcsit. Fogalmam sem volt róla, hogy hova megyünk, de igyekeztem nem bepánikolni. Ezt is csak időhúzásnak szántam, hátha van még olyan, aki törődik velem. Nem volt…
- A kocsiddal megyünk. – ragadta meg a karom, és az ajtó felé húzott.
- Kérlek… nem kell rángatni. Tudok én magam is menni, és mint már mondtam, veled megyek.
- Jól van, kislány. Akkor hajrá. – vigyorodott el, és a kezével intett, mint egy úriember. – Csak utánad.
Nyeltem egy nagyot, és elindultam. Reményvesztett emberként léptem ki a bejárati ajtón, de tartottam magam, nem bőgtem. Semmi értelme könnyeket hullatni, mert az egy cseppet se segít.
Már kezdett feléledni bennem a túlélőösztön, mert valahogy szabadulni akartam a vámpírtól. Az agyamon szélsebesen futottak át a menekülési tervek, de William sokkal erősebb és gyorsabb volt, mint én, így sakkban tartott. Végre kilábaltam a depiből, és villogott az agyamban a piros „Veszély” lámpa. Remegő kezemmel próbáltam meg kinyitni a kocsi ajtaját, de a kulcs nem talált bele a zárba. Több ilyen próbálkozás után William megelégelte a bénázásomat, és odajött hozzám, hogy ő nyissa ki a zárat.
- Ebben mi volt olyan nehéz? – kérdezte felvont szemöldökkel, aztán elmosolyodott. – Tudom, hogy félsz. De hidd el, jó lesz. Élvezni fogod te is.
Mégis mit akart ez velem csinálni?! Ha lett volna bátorságom hozzá, már megkérdeztem volna. De csak álltam, és remegtem. Egyre közelebb jött, és nekiszorított a kocsi ajtajának. Nem volt menekvés. Éreztem a homlokomon a lélegzetét, és most örültem csak igazán annak, hogy ilyen alacsony vagyok, mert így nem éri el egyből az arcomat. Lejjebb hajolt, én meg kétségbeesetten elfordítottam a fejem. Csak ezt ne…
Nevetve húzódott vissza, de ettől a nevetéstől felállt a szőr a hátamon. Mély hangja bejárta minden porcikámat, tömény undort váltva ki belőlem. A kezem ökölbe szorult, remegtem az indulattól. Elöntött a düh, de nem mozdultam. Mi értelme lenne? Gondold végig, Lily… Próbálj meg logikusan gondolkodni. Ha bármi meggondolatlanságot művelsz, azzal csak rontasz a helyzeten…
Miközben ezen morfondíroztam, William átsétált a másik ajtóhoz, és beült a kocsiba. Kinyitotta nekem az ajtót, de pont ott álltam, és hátba vágott. Elestem, és próbáltam felkelni a földről, de már csak arra eszméltem, hogy az anyósülésen ülök.
- Ostoba… - suttogta.
Elindultunk a… nem tudom hova. Nagyon gyorsan vezetett, sokkal többel, mint amennyivel én szoktam száguldozni. Néztem a mellettünk elsuhanó fákat, és azon gondolkoztam, hogy ha most kiugranék a kocsiból, akkor vajon túlélném-e. Egyből el is vetettem az ötletet, mert biztos voltam benne, hogy ő sokkal gyorsabban reagálna, és még jobban megbüntetne. Szóval maradtam a „biztonságos” ülésben.
- Hova megyünk? – kérdeztem rekedt hangon.
- Egy olyan helyre, ahol nem találnak meg. – felelte mosolyogva.
Az út további részében nem beszéltünk, bár csak öt perc volt az egész. Fogalmam sem volt róla, hogy vagyunk.
- Szállj ki! – parancsolt rám. Nekem nem is kellett több, gyorsan kimásztam a kocsiból. Jobbnak láttam azt tenni, amit mond. Nem akartam, hogy megerőszakoljon. Ha kell, előtte végzek magammal. De engem nem kap meg.
Mire felegyenesedtem az autó mellett, ő már ott állt mellettem. Nem szoktam még meg, hogy ennyire gyors, így ijedtemben ugrottam egyet. Megragadta a karomat, és behúzott a fák közé. Az arcomba csaptak az ágak, és ettől egy remek ötletem támadt. Megjelölök minden fát, hátha megtalálnak. Már ha keres engem valaki…
Igyekeztem úgy loholni utána, hogy minél több ághoz hozzáérjek valamelyik testrészemmel.
William nem vette észre a taktikázást, csak húzott maga után. Már húsz perce gyalogolhattunk, amikor egyszer csak megállt, én pedig fáradtan rogytam össze. Nem bírtam már tovább menni, kimerült voltam a rengeteg érzelmi nyomástól, és a délutáni sírástól. Az oldalamra fordultam, és felvettem az embrió pózt. Általában így szoktam aludni, és akkor is így fekszem, ha nagyon bánatos vagyok.
Nem sokáig feküdhettem ott, mert William odajött hozzám. Rémülten rándultam össze, amikor hozzámért. Nem sikítoztam, annak semmi értelme nem lett volna. Bizonyára erre ő is felfigyelt, mert felvont szemöldökkel térdelt le mellém.
- Nem sikítasz. – mondta szomorú arccal. – Azt viszont érzem, hogy félsz. Ez érdekes…
- Segítene az rajtam, ha sikítanék? – kérdeztem vissza faarccal.
- Az égvilágon semmi sem segíthet rajtad. Viszont engem nagyon feltüzelne. – húzta mosolyra a száját. Legszívesebben leköptem volna. De nem volt halandó, így jobbnak láttam nem kötözködni vele.
Elhúzta a kezem az arcom elől, és a hátamra fordított. Tudtam, hogy mire készül, és veszetten küzdöttem ellene. Hátrálni kezdtem, de csak az egyik kezem volt szabad, a másikat ő fogta. Nem tudtam szabadulni, nem volt menekvés. Fohászkodtam, könyörögtem magamban, hogy valaki mentsen meg. Vagy haljak meg most, mielőtt… Sosem vágytam még ennyire a halált. Nem akartam ennek a szörnyetegnek a játékszere lenni. Rémülten kerestem valamit, amivel megállíthatom, de egy kisebb völgyben voltunk, és nem volt itt semmi a fákon kívül. Kétségbeesésemben megpróbáltam kirántgatni a karomat a keze fogságából, de ő csak nevetett rajtam.
- Most komolyan azt hiszed, hogy megszabadulhatsz tőlem? Mi lenne a terved? Elfutsz? Csak közlöm, hogy tízszer gyorsabban futok, mint te. – mondta gúnyosan.
- Kérem, engedjen el. Ez fáj. – könyörögtem neki, mert annyira erősen szorította a bal csuklómat, hogy már csillagokat láttam a fájdalomtól.
- Akkor engedem el, amikor én akarom. – jött közelebb. – Akkor fekszel le, amikor én mondom. – lökött le a földre, nyomatékot adva ezzel a szavainak. – És akkor nyitod szét a lábad, amikor én azt akarom. – lefogta a kezeimet, és rám feküdt.
A szívem a torkomban dobogott, és majd’ megfulladtam. William nagyon nehéz volt, alig kaptam levegőt. Minden erőmmel ellenkeztem, nem akartam, hogy ez megtörténjen. Végig azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnék szabadulni, de nem voltam hozzá elég erős.
- Rachel… - suttogta behunyt szemmel. Rettegve kapkodtam a levegőt, ő pedig egyre közelebb jött az arcomhoz. Édes Istenem, bármit megteszek, csak ezt ne kelljen átélnem.
Felkapta hirtelen a fejét, mint aki hallott volna valamit, de csak az én hangos lihegésem visszhangzott a síri csöndben. Visszafordította a fejét rám, és elengedte a kezemet. Megkönnyebbültem egy másodpercre, de nem sokra rá még jobban megijedtem. Kezeivel a nyakamhoz nyúlt, és egy laza mozdulattal letépte rólam a pulcsimat. Elszakadt a cérna, kétségbeesetten sikítottam fel. Kapálóztam kézzel-lábbal, minden utolsó csepp energiámat beleadva.
Egyáltalán nem hatotta meg az ellenkezésem, vigyorogva fogta le minden végtagomat. Semmi reményem nem maradt. Itt és most fogok meghalni. De előtte… Nem! Nem akartam tudni. El akartam ájulni, azt akartam, hogy ha meg is történik, akkor ne kelljen rá emlékeznem egy örökkévalóságon át arra, hogy ez a szörnyeteg volt az első…
- Tüzes kis tigris vagy. Élvezet veled játszani. – mondta mámorosan, én pedig a szeme közé köptem. Rögtön meg is bántam, mert pofán vágott, olyan erővel, hogy azt hittem, leszakad az arcom. Lehet, hogy kisebb agyrázkódást kaptam, mert csak homályos foltokat láttam magam előtt.
- Nem hiszem el, hogy ennyire makacs vagy. Ha nyugton maradsz, nem bántalak. – suttogta a fülembe.
Próbáltam lecsillapodni, de nagyon megijesztett, hogy csak foltokat látok. Viszont ebben volt valami jó is. A látásom romlása a többi érzékszervemet javította fel. Sokkal jobban hallottam például, és a szaglásom is jobb lett. Ismerős illatot fújt felém a szél, és hirtelen felébredt bennem a remény.
- Ez nem lehet igaz… - suttogta William. – Nem csúszhatsz ki a kezeim közül még egyszer.
Éreztem, ahogy a kezei a nyakamra fonódnak, és megszorítja, de a következő pillanatban minden súly eltűnt rólam.
Meghaltam? Ennyi volt csak? Ettől féltem annyira? A halál könnyű, békés. Legalábbis most így éreztem. Annyira nyugodt voltam, mintha nem is történt volna semmi. Mintha csak egy napsütéses vasárnap délután ragadott volna magával a túlvilág. Butaság volt így éreznem, de máshogy nem tudnám megfogalmazni. Csak hagytam, hogy vigyen a kellemesen forró szél. De aztán…
Élni nehezebb.
A az összes fájdalmam visszatért, csak még erősebben. Fájt a fejem, a lábam, a karom, a torkom, még a levegővétel is hatalmas kín volt. Mintha egy forró vasat nyomnának le a torkomon. Próbáltam inkább az orromon át venni a levegőt, de úgy nem ment. Köhögtem, de az is iszonyatosan fájt. Próbáltam összeszedni magam, de egy perc után rájöttem, hogy jobb nekem, ha nyugton maradok. Éltem, és ez volt jelenleg a legjobb hír.
Hol van William? Nem mintha hiányozna, de most vettem csak észre, hogy a tonnányi súly már nincs rajtam. Megpróbáltam felülni, de visszarogytam, és a fejem tompán koppant a földön. Megint csupa-csupa folt volt a világ.
- Lily, maradj velem. Lélegezz! – hallottam egy ismerős hangot, de nem tudtam pontosan behatárolni, hogy honnan jött, és azt sem, hogy kié volt.