17.fejezet: Fogságban (2. rész)

Csak álltam, és figyeltem őt. A küszöbön állt, és bűnbánó arccal nézett rám. Annyira kisfiúsnak hatott. Kezeit idegesen a combjához ütögette, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy rosszat csinált, és most jött bocsánatot kérni az anyukájától. Vagy mint egy kisfiú, aki bevallja egy kislánynak, hogy ő bizony nagyon szereti. Nem, ez a hasonlat nagyon nem tetszik…
Kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani, de finoman ívelt ajkai nem nyíltak szét, így csak némán néztük egymást. Nem tudom, hogy meddig ment ez így, csak arra lettem figyelmes, hogy már nem őt látom.
- Lily! Hahó! Itt vagy? – kérdezte Jake viccelődve, és csettintett egyet a szemem előtt. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a kép.
- Persze, minden rendben. Csak Tony bunkó volt. De mindegy is. El akarok menni innen, most. – mondtam, és kirohantam a szobából. Senki sem tartott vissza, kissé csodálkoztam is ezen.
Igazából az volt a bajom, hogy olyan dolog férkőzött a gondolataimba, amit nagyon nem akartam. Ahogy ott álltam a szoba közepén, arra gondoltam, hogy legszívesebben odafutnék Tonyhoz, és soha többé nem bújnék ki abból az ölelésből. Nem akartam, hogy így nézzen rám. Boldognak akartam látni. Ez őszintén szólva halálra is rémített utána. Nem mondom, Tony helyes volt, de én Edwardot szerettem. Éreztem, ahogy a puszta emléke romokba dönti az iménti vágyaimat, és ennyi elég volt ahhoz, hogy el tudjak menekülni onnan.
Kiértem az udvarra, de nem álltam meg. Bementem a garázsba, és magamra aggattam a sisakomat. Megpróbáltam kitolni a motoromat, de két erős kar fonódott a derekam köré, és Jacob lefejtette rólam a sisakot. Elszakadt a cérna, nem bírtam tovább. A könnyek patakokban folytak az arcomon lefelé. A térdeim megrogytak, de az esés elmaradt. Nem értettem, hogy honnan jött ez a hirtelen sírás. Azt hiszem, szégyelltem magam…
Apa a karjaiba vett, de nem néztem fel, nem nyitottam ki a szemem. Oly mindegy volt most nekem, hogy hová visz. Távol akartam lenni Tonytól. Hirtelen megrémültem, hogy visszavisz hozzá.
- Ne… - nyögtem, de nem tudtam többet mondani.
- Nyugalom, nincs semmi baj. – mondta csitítóan.
Amikor kinyitottam a szemem, már nem voltunk a háznál. Nagyon elhagyhattam magam, mert eddig azt sem vettem észre, hogy Jacob futott. Éreztem a víz sós illatát, és rögtön rájöttem, hogy a partra hozott le. A szokásos törzshelyemre, ami már évek óta menedékül szolgált számomra, ha bánat gyötört. Vajon honnan tudta, hogy ide járok?...
- Légy szíves, tegyél le. – szipogtam.
- Biztos? – kérdezte remegő hangon.
- Igen.
Letett, és arrébb lépett, hogy támogathasson, ha esetleg eldőlnék. Gyengének éreztem magam, de összeszedtem minden erőmet, és megálltam a lábamon. Elsétáltam ahhoz a farönkhöz, amin mindig üldögélni szoktam, és lerogytam rá.
- Nem kell itt lenned. Úgyis sok a dolgod. Menj csak. – mondtam rekedt hangon, aztán megköszörültem a torkomat. Igazából egyáltalán nem akartam, hogy ezt végignézze. Ebben úgyse tud segíteni. Meg azt se szerettem volna, ha ő is velem együtt szenved.
- Nem hagylak magadra. Itt maradok. – suttogta, és leült mellém, hogy átölelhessen. – Mi történt az előbb?
- Megrémültem, aztán rájöttem egy pár dologra. – válaszoltam. Tekintetem a távolba meredt, és csak bámultam a vizet.
- Mitől rémültél meg?
- Tonytól.
- Ennyire rémes lenne? – kérdezte nevetve.
- Az a rémes, amit éreztem iránta. – vallottam be.
- Éreztél? Mi ez az egész, Lily? – nézett rám kíváncsian, és láttam rajta az örömöt.
- Nem hiszem, hogy bevésődtem. – mondtam gúnyosan.
- Hát akkor?
- Nem tudom… de nagyon idegesítő az a gyerek. Nem szeretném, hogy ő vigyázzon rám.
- Hát, ezzel van egy kis gond…
- Mi?
- Tegnap beiratkozott az iskoládba. Ő is oda fog járni. – sütötte le a szemét.
- Hogy mi?! Nem, az nem lehet! – ugrottam talpra tiltakozva. Hogy teheti ezt velem?!
- Sajnálom…
- Nem kell sajnálnod! Elérted a célod! Viszont tudod mit? Engem nem érdekel Tony! Gyűlölöm, és felőlem fejre is állhat, akkor se fogok hozzá tartozni. Mert tudod mire jöttem rá, Jacob? – keltem ki magamból, és direkt a keresztnevén szólítottam. Így hatásosabb volt. Márpedig én most a lehető leghatásosabb akartam lenni. – Arra, hogy mennyire szeretem Edwardot! Elég volt csak rágondolnom, és éreztem, hogy a hirtelen jött Tony-őrület el is párolog! És te akár elfogadod, akár nem, ezen már nem lehet változtatni. Nem csak tini szerelem az egész. Érzem, hogy az Edward iránti szerelmem van olyan erős, mint Emma és Tyler vagy Nat és Chris bevésődése. – ordítottam a képébe. Nagy szemeket meresztett rám, de mást nem csinált. Láttam a fájdalmat a szemében, és hogy egyáltalán nem ezt a választ várta. Tudtam, hogy nem volt szép dolog tőlem, de egyszer ki kellett mondanom, hogy végre megértse, hogy mit érzek Edward iránt. Tudtam azt is, hogy ezt később még ezerszer meg fogom bánni, de egyelőre nem érdekelt, hogy mi lesz holnap vagy azután. Csak pár percig álltam vele szemben, farkasszemet néztünk. Aztán megfordultam, és otthagytam. Még mindig remegtem az indulattól, amikor visszaértem a házhoz. A bukóm ott volt a motor mellett. Nem haboztam sokáig. El akartam tűnni innen, minél messzebbre a farkasoktól. És vajon hol lehetek a legmesszebb? Természetesen Cullenéknál, így elhatároztam, hogy elmegyek hozzájuk. Szükségem van Edwardra. Felvettem a sisakot, és még a garázsban beindítottam a motort.
Olyan gyorsan száguldottam a határ felé, amilyen gyorsan csak tudtam. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor elhagytam a rezervátumot, de a sebességből nem vettem vissza. Így viszonylag gyorsan elértem a Cullen házhoz vezető utat. Befordultam a sarkon, de még mindig nem lassítottam. Kellett az adrenalin, mert különben összeroppantam volna. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, ha megállok, így igyekeztem minél tovább halogatni a fékezést. Végül már a ház előtt voltam. Az utolsó pillanatban jobbra rántottam a kormányt, és befékeztem jó fél métert csúsztam így a motorral, de nem estem el. Levettem a bukót, és rádobtam az eldőlt motorra. A ház felé vettem az irányt, de ezt is futva tettem meg. Mire az ajtóhoz értem, Edward átlépte a küszöböt, és a karjaiba zuhantam. Olyan jó érzés töltött el, mint még soha. Éreztem forró leheletét a fülemnél, amitől libabőrös lett a karom. Becsuktam a szemem, most csak érezni akartam. Érezni, hogy itt van velem, átölel, a szíve vadul kalimpál. Beszívtam az illatát, és elernyedtem a karjaiban. Nyoma sem volt már rajtam az egész napi feszültségnek. Otthon éreztem magam, biztonságban, szeretetben. Megpróbált kicsit eltolni magától, de rácsimpaszkodtam. Érzékeim újraéledtek, és olyan erősen szorítottam magamhoz, mintha ő lenne az utolsó deszka, amiben kapaszkodhatnék a háborgó tengeren. Nem akartam semmit, csak hogy öleljen, és el ne engedjen.
- Lily… minden rendben? – próbálkozott tovább. Szegény nem értette, hogy miért vagyok ennyire zaklatott. Én pedig csak ráztam a fejem, mert egy szó se jött ki a torkomon. Idáig visszafojtottam a sírást, viszont most se akartam rákezdeni, mert nem szerettem volna, ha a többiek így látnak.
- Edward… vidd fel. Ígérem, nem hallgatózok. – hallottam Mr. Cullen hangját, és a következő pillanatban éreztem, hogy a lábam elhagyja a talajt. Mire feleszméltem, már a jól ismert szobában voltunk.
Éreztem, ahogy letesz az ágyra, de valahogy még mindig nem tudtam elengedni. Óvatosan megpróbálta lefejteni a karjaimat a nyakáról, de olyan erősen tartottam, hogy ő is belátta: ez a művelet lehetetlen.
- Lily… csak melléd szeretnék feküdni. Így nem fog menni. Szeretnéd, hogy melléd feküdjek? – hallottam a hangját. Elszégyelltem magam, gyorsan visszahúztam a karom, és ahogy szembe került velem, rögtön kaptam is utána. Mosolyogva közelebb jött annyira, hogy már az összeért az orrunk hegye.
- Mi történt? – kérdezte összevont szemöldökkel. Igyekeztem erőt venni magamon, és visszanyeltem a könnyeimet.
- Van egy új farkas… - kezdtem bele, de elcsuklott a hangom és nem bírtam tovább mondani.
- Mi van vele? Bántott? – villantak meg dühösen a szemei, és gyorsan végignézett rajtam, nyomokat keresve.
- Nem. Vagyis de… inkább érzelmileg. – sütöttem le a szemem. Hogy valljam be neki? Annyira bűnösnek éreztem magam.
- Lily, kérlek mondd el. Szeretném, ha mindent elmondanál. Légy őszinte hozzám. – nézett mélyen a szemembe. Mély levegőt vettem, és ledaráltam a mondandómat.
- Tony idegesítő. Utálom. Viszont volt egy olyan helyzet, amikor úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá, és szeretnem kell őt. Mert így a helyes. Meg akartam vigasztalni, és nem akartam, hogy bármikor máskor szomorú legyen. – hadartam, aztán hirtelen abbahagytam, és megint előtört belőlem a zokogás. Annyira nem akartam azt érezni, és annyira utáltam magam, hogy mégis úgy néztem Tonyra, mint valami idióta. Nem akartam megbántani Edwardot, és tudtam, hogy őt sokkal, de sokkal jobban szeretem. Mégis úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. – Én… annyira szégyellem magam, Edward. Gyűlölöm, hogy ez történt. – szipogtam.
Nem szólt semmit, csak nézett engem. Én pedig csak sírtam, és tudtam, hogy erre nincs mentség. Mégis ki kellett mondanom a teljes igazságot. Hogy az őiránta érzett szerelmem pofozott vissza a valóságba, és adott annyi erőt, hogy elmeneküljek.
- Aztán eszembe jutott, hogy mit érzek irántad. Hogy mennyire szeretlek, és amellett hirtelen eltörpült az, amit akkor éreztem. Olyan erősen éreztem a szerelmem irántad, mint még soha. Ez több, mint egyszerű szerelem. Ha farkas lennél, azt mondanám, hogy beléd vésődtem. De nem vagy az… - halkult el a hangom. Edward még mindig csak bámult rám. Nem mondott semmit, én pedig láttam a fájdalmat a szemében. Sóhajtottam egy nagyot, és felkeltem az ágyról. Hát ennyi volt. Ilyen, ha egy szív összetörik és darabjaira hullik? Elindultam az ajtó felé, és közben úgy éreztem, hogy az egyik felem itt hagyom. Itt marad vele. Azzal a valakivel, akit teljes szívemből szerettem, aki miatt szembe szálltam apámmal.
Ahogy átléptem a küszöböt, rohanni kezdtem. Hirtelen el akartam menni a világ másik felére, ahol magam lehetek. Egy Cullennel sem találkoztam, de tudtam, hogy hallottak mindent. Bizonyára jobb is, hogy nem látom az arcukat. Elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy mély megvetéssel bámulnak, és legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. Felvettem – immáron harmadjára a mai nap – a bukósisakomat, és elmentem. Ott hagytam Apámat, most pedig a szerelmemet. Pocsék egy nap volt a mai.
Hazamentem, és betoltam az erdőbe a motort, nehogy nagyapa észrevegye, és még ezért is büntetést kapjak. Felmentem a szobámba, nem nagyon érdekelt, hogy van-e itthon valaki. Becsaptam az ajtót, kulcsra zártam, és ledobtam magam az ágyra.
Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, de alaposan kisírtam a szemeimet. Mire feleszméltem állandó könnyfátyolom alól, már besötétedett. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ezek után velem, velünk. Vajon képes lesz megbocsájtani? Vagy ennyi volt? Vége a nagy szerelemnek? Ha így van, akkor az csakis az én hibám. Önostorozásom már szinte fizikai fájdalommá alakult. Égtek a szemeim, fájt a hasam, és a fejem is. Megint rosszul voltam. Megpróbáltam felkelni az ágyról, de visszaestem rá. Próbálkoztam még egyszer, de nem álltam stabilan a lábaimon. Nagy nehezen eljutottam az ajtóig, és felkapcsoltam a villanyt. Fényár úszott végig a szobán, én meg hunyorogva kerestem valami kapaszkodót, nehogy elessek. A lábaim úgy döntöttek, hogy túl nehéz vagyok, és összecsuklottak alattam. Most is, mint a garázsban, a térdeim nem érték el a talajt. Éreztem, ahogy két jéghideg kar tart szorosan, és már kezdtem reménykedni, hogy valamelyik vámpír jött értem, hogy mégis megbocsájtott Edward, és menjek vissza. Na, álljon meg a menet… akkor Edward jött volna. Miért küldené egy családtagját, ha megbocsájtott volna? Nagyon gyanús ez nekem…
A félelem, akár egy rózsa, úgy nyílt szét a szívemben. Rettegtem attól, amit esetleg láthatok. Ennyit arról, hogy optimista vagyok. Elképzeltem a legrosszabb képet, és fohászkodtam, hogy ne azt lássam meg.
Éreztem, ahogy az idegen beleszimatol a hajamba, és kéjesen felnyög. NEM! Ezt nem hiszem el…
Tudtam, hogy ki állt mögöttem, és ki tartott meg. Lassan hátra fordítottam a fejem, és elakadt a lélegzetem.
- Meglepetés… - suttogta rekedt hangon William.