15. fejezet: Veszélyben (2. rész)

Ahogy kimondta Alice nevét, felkaptam a fejem, és hallgatóztam. De mindhiába. Olyan gyorsan beszélt, hogy nem értettem az egészet. Bosszankodva igyekeztem az útra figyelni, és azon kaptam magam, hogy mérgemben egyre jobban szorítom reszkető kezeimmel a kormányt, és már majdnem tövig nyomtam a gázt. Edwardot ez látszólag nem érdekelte, csak beszélt és beszélt. Nekem miért nem mondja el, hogy mi a helyzet? Mit csináltak, amikor én Helennel voltam? Remélem nem fogja William bántani Helent. Nagyon aggódtam érte. Már majdnem ráordítottam Edwardra, hogy ugyan mondjon már valamit, mert mindjárt meghalok az aggodalomtól na meg a kíváncsiságtól, amikor megelőztem egy kocsit és a visszapillantó tükörbe néztem. Egy fekete autó jött mögöttünk, és velem együtt előzte meg a másik járművet. Azt hittem, hogy csak paranoiás vagyok, de gondoltam letesztelem, hogy most követ vagy csak véletlen. Gyorsítottam, és a szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor láttam, hogy még mindig a nyomomban van.
- Várj egy kicsit. Lily, mi a baj? A szíved... - kezdte Edward, de nem volt időm válaszolni. Hirtelen kanyarodtam, és majdnem kiesett az ülésből.
- Kapcsold be magad. - mondtam neki, de a szememet le nem vettem az útról. Ismét a tükörbe néztem, és dühösen morogtam magamban, mert még mindig ott volt a fekete autó. Edward is kapcsolt közben, és ő is hátra-hátra nézett végig.
- Hogy az a... Baj van, Alice. Nem látsz semmit?... Aha. Értem. Igyekszünk, de várjatok a reptéren. Rendben. Szia.
- Kopj már le rólunk... - sziszegtem halkan, és befordultam a reptérre vezető útra. Nem mertem soha tövig nyomni a gázt, de most megtettem. Nem érdekelt, hogy meg is halhatok. Edwardnak úgyse esne semmi baja, hiszen halhatatlan. Én pedig inkább halok meg autóbalesetben, mint William karmai közt. Nagyon jó kocsi ez a BMW. Seperc alatt felgyorsultunk 200-ra, csak megállni volt nehézkes a reptérnél. Gyorsan kipakoltuk a bőröndöket, és megvettük a jegyeket.
- Most már biztonságban vagyunk szerintem. Ha jelenetet rendezne, akkor azt nagyon megbánná. Ismerem a Volturit, és nekem elhiheted: nagyon nem szeretik, ha egy vámpír megszegi a szabályokat. Nyugodj meg, Lily.
- Azon vagyok. - mondtam mogorván, de még mindig remegtem a félelemtől és a dühtől.
- Gyere, mindjárt nyitják a kapukat. - fogott kézen, és a kapu felé húzott.
Tíz perccel később már végre a gépen ültünk, és már csak percek voltak vissza a felszállásig.
- Szép jó napot. - hallottam meg William hangját. Dermedten ültem, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak hallucinálok. Lassan - mint a horror filmeken az áldozat - jobbra fordítottam a fejem, és ő ott állt mellettünk teljes valójában. Nem tudom hogyan volt arra ideje, hogy kontaktlencsét vegyen, mert az első dolog, amit észrevettem rajta, az az volt, hogy az égővörös szemek helyett egy sár barna szempár mered rám áhítattal. Nem értettem, hogy miért néz így rám, de aztán felidéztem az emléket. "... És tudod, ő annyira ínycsiklandó. Talán ha átváltoztatnám... annyira hasonlít az én Rachelemre." Reszkető kézzel fogtam meg Edward kezét, miközben William leült mellénk. Hálát adtam az égnek, hogy én ülök az ablaknál, és nem tud mellém ülni, mert láttam rajta, hogy majd' meghal azért, hogy megérinthessen, én pedig nem tudtam volna ellenkezni.
- Ti komolyan azt gondoltátok, hogy ilyen könnyen megszabadulhattok tőlem? - kérdezte kíváncsian, és felém nyúlt, de Edward elkapta a karját, és halkan morgott.
- Ne feszítsd túl a húrt. - engedte el a megilletődött vámpírt, miközben mélyen a szemébe nézett.
- Tényleg azt hiszed, hogy ő ugyanúgy szeret téged, mint te őt? Nagy az önbizalmad fiacskám... -  nézett rá William döbbenten, aztán megcsóválta a fejét. Edward már épp elengedte volna a kezemet, de erős szorítással jeleztem neki, hogy hagyja szó, illetve tett nélkül a beszólást. A stewardess elsétált mellettünk, és közölte velünk, hogy kapcsoljuk ki a telefonjainkat. Úgy éreztem, hogy itt az ideje szólni apámnak. Lehet, hogy Cullenék el tudnak bánni Williammel, de nem árt egy kis segítség. Igaz, hogy akkor megtudja az igazat, de inkább legyek büntetésben, minthogy meghaljak. Nyúltam is a telefonomért, és bepötyögtem gyorsan az üzenetet. "Szia Apa! Másfél órán belül landolok, de van egy kis gond. Vérszopó... gyere a reptérre, és segíts Cullenéknek. Később mindent elmagyarázok! Szeretlek!L" - többször átolvastam, és végül elküldtem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy időben ott lesz, és nem kell majd cselezni.
- Megmondom, hogy mit fogunk tenni. - mondta William vigyorogva. - Azt teszitek, amit mondok, és senkinek sem esik baja.
- Hű, de eredeti. - mondtam cinikusan.
- Ha nem hiszel nekem, megmutathatom, hogy milyen az, amikor valakinek baja esik. Például a kis barátodon kísérleteznék... - mondta vigyorogva, és rám kacsintott. Jobbnak láttam nem visszaszólni, mert akkor bánthatja Edwardot.
Kínkeserves egy óra következett, mialatt Edward a mellkasára vont, és kellemes emlékekkel próbált megnyugtatni. Ez sikerült is volna, ha nem érzem azt, hogy a mellette ülő vámpír mindvégig engem bámul. Egyszer se néztem rá, nem akartam látni. Végre ereszkedni kezdett a gép, és a szívem is gyorsabban püfölte a bordáimat.
- Oh... - sóhajtotta William csukott szemmel. Nem értettem, hogy ugyan miért csinálja ezt, de Edward nagyon fenyegetően nézett rá.
- Ő az enyém. Remélem tudod, hogy nem vagyunk egyedül, és ezt még nagyon meg fogod bánni.
- Hogyne, Richard, hogyne. Ez nagyon eredeti... - vigyorgott az én Edwardomra amolyan 'ugyan már, nem látod, hogy esélyed sincs nála' stílussal.
- Én szóltam... - vonta meg Edward a vállát elegánsan.
- Már nem azért, de nem vagyok egy darab hús. Ahogy leszálltunk, én hazamegyek. - jelentettem ki sértődötten. Remélem, hogy beválik a tervem, mert ha nem...
- Én megyek veled. Kíváncsi vagyok anyukádra is. - terült el egy hatalmas mosoly az arcán. Ez volt az a pont, amikor azt kívántam, bárcsak lennék én is vámpír, hogy leszakítsam a fejét a helyéről.
- Te mocskos.... - kezdtem, és átnyúltam Edward felett, hogy jól állon vágjam, de a barátom megállított.
- Ne rendezz jelenetet. Olyan ügyes voltál idáig. Kérlek... - nézett a szemebe könyörgőn, és gondolatban hozzátette: "Ígérem, letépem a fejét". Mérgesen fújtam ki a levegőt, és hátradőltem az ülésben. Nem volt már sok hátra ebből a borzalomból, és én már csak arra vágytam, hogy végre megszabaduljunk ettől a szörnyetegtől. A gép ereszkedni kezdett, én pedig minden erőmmel markoltam Edward kezét. Pókerarccal ült mellettem, és vártuk, hogy a gép kerekei elérjék a talajt. Sikeresen landoltunk, és ő ismét beengedett a gondolataihoz. "Itthon vagyunk végre. Nagy előny a hazai pálya. Nocsak... a farkasok? De Lily... Apád rá fog jönni." - nézett rám tágra nyílt szemekkel. - "Mi is el tudunk vele bánni. Nem kellett volna... Jó, megértettem. Akkor vállaljuk a tetteink következményeit." - bólintott, amikor látta, hogy ijedten felé kapom a fejem. William nem vett észre semmit a mi kis beszédünkből, csak dudorászott magában. A gép lassított a kifutópályán, aztán megállt. Idegességemben nem tudtam kikapcsolni se a biztonsági övemet, így Edwardnak kellett segítenie. Egy gyors mozdulat volt az egész, kattant a zár, és azzal egy időben a gép ajtajai is kinyíltak. Remegő lábakkal álltam fel, és igyekeztem nem az idegen vámpírra nézni. Tudtam, hogy Apa itt van valahol, már csak el kéne jutni hozzá. Ő megvéd, ő mindig is vigyázott rám. Nem azt mondom, hogy Edward mellett nem éreztem biztonságban magam, de Jacob mégiscsak más volt. Egész életemben ő védelmezett. Benne bíztam a legjobban.
- Semmi trükközés. Különben a barátod bánja. - figyelmeztetett William.
- Rendben. - mondtam fojtott hangon, és előre mentem. Beértünk az épületbe, és rögtön megláttam Cullenéket. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és egyre gyorsabban mentem feléjük.
- Állj csak meg. - mondta William, és elkapta a kezemet.
- Eressz el. - mondtam neki jó hangosan, hogy a körülöttünk lévők is meghallják.
- Azt akarod, hogy bántsam? - kérdezte tőlem fenyegetően, és Edward felé biccentett.
- Nem. Én veled megyek, de ő hadd menjen oda a családjához. - mondtam könyörgően.
- Hmm... oké. Takarodj, kölyök. - lökött egyet Edwardon, mire Rosalie tett felénk egy lépést Bellával együtt.
- Kérlek... ha szeretsz, menj oda. Vigyáznak rám. Mindig vigyáznak. - mondtam Edwardnak, aztán gondolatban üzentem az apjának. "Mr. Cullen! Apám itt van, és ha jól sejtem, az egész falka is. Edwardot vigyék minél messzebbre, mi ezt megoldjuk a falkával. Kérem... Csak neki ne essen baja." - mondtam magamban, és a szemem szúrni kezdett arra a gondolatra, hogy bármi baja eshet miattam. Mert ez a szörnyeteg csakis miattam van itt. Mi a baj velem?...
- Menjünk szépségem. - ragadta meg a vámpír a karomat, és rántott rajtam egyet. Bántani akartam, azt akartam, hogy annyira fájjon neki, amennyire csak lehetséges. Minden pillanatban Apámat kerestem a nagy tömegben, de nem találtam. Betuszkolt egy taxiba, és megkérdezte, hogy hol lakom. Igyekeztem higgadtan várni, amíg megkeresnek. Csak add, hogy ne túl későn érjenek oda. A szörnyeteg egyik keze a combomra siklott, én pedig dühösen ellöktem magamtól. Mit képzel ez a...
- Tüzes kis tigris vagy. Sebaj, annál jobb lesz a játszma.
Te jó ég! Ez nem normális. - gondoltam magamban, és a lehető legtávolabbra húzódtam tőle az ülésen.
Már ismerős úton jártunk, amikor ismét megszólalt.
- Tudtam én, hogy nem is szereted azt a kis vakarcsot. Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok. Na, ne menj annyira messzire. Gyere közelebb. - paskolta meg az ülést maga mellett. Már éppen ki akartam gondolni, hogy vajon mit tegyek, amikor a taxi megállt. Villámgyorsan kiszálltam a kocsiból, de ő gyorsabb volt nálam. Mire kiszállt már előttem termett, és a taxi elhajtott.
- Előlem nem menekülsz. Jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok neked
Közelebb jött hozzám, már majdnem megérintett, amikor hangos morgást hallottam magam mögött. A szívem, ami eddig a félelemtől dobogott egyre gyorsabban, most az öröm miatt verte a tamtamot. A falka megérkezett. Nem kellett hátrafordulnom, tudtam, hogy minimum tíz farkas áll mögöttem ugrásra készen.
- Ez nem lehet... - mondta William tágra nyílt szemekkel. A kontaktlencséi megsemmisültek, és ismét vérvörös szemekkel nézett felváltva rám és a farkasokra. Hirtelen elkapott, és a kezével a torkomba kapaszkodva hátrált velem.
- Megölöm, ha közelebb jöttök. - fenyegette meg a falkámat, én pedig tehetetlenségemben ordítani tudtam volna a dühtől. A farkasok felkapták a fejüket, ő pedig felemelt a levegőbe, és nekivágott egy fának.
Csak hangokat hallottam, nem láttam semmit. Egy-két homályos kép még bevillant, de a morgások és sikolyok sokkal erősebbek voltak. Végül a világ teljesen fekete lett, és a hangok is tompultak. Azt hiszem ez a vég...