14. fejezet: A képesség (2. rész)

Ahogy az ujjai hozzáértek az arcomhoz, emlékek tömkelege száguldott át az agyamon, de nem az én emlékeim voltak. Dermedten álltam, és figyeltem a gondolatokat. Többnyire hang is társult a mozgóképekhez, de voltak csak villanások is.
Bella verejtékező arca, ami merően más volt, mint most. Nem volt falfehér az arca, mézszínű szemei pontosan olyanok voltak, mint a fiának. Szeretetteljesen gyönyörködött bennem (legalábbis én úgy láttam, de egyértelműen Edward szemszöge volt). Mosolyra húzódtak ajkai, és remegő hangon ezt suttogta: "Edward... olyan gyönyörű". Váltott a kép, az idősebbik Edward jelent meg, aztán ő is eltűnt. A következő pillanatban megint máshol voltam. Rosalie gügyögött nekem, és Emmett mosolyogva figyelt minket, és feltűnt Alice és Jasper is. Mindannyian annyira boldogok voltak. Nem volt sok beszéd az emlékekben, inkább csak egy-egy pillanat. Végül egy emléken elidőzött. Bella vérvörös szemekkel áll előttem, az arcán rengeteg érzés suhan át. Boldogság, csodálat, kíváncsiság, ámulat. Az egész család előttem állt, de Bella velük mit sem törődött. Mindenki nagyon óvatosan mozgott, én pedig egyre közelebb kerültem hozzá. Szorosan átölelt, és éreztem csodás illatát. Hirtelen bevillant az egyik saját emlékem, amit idáig nem sikerült felszínre hoznom magamban. A felismerés. Bella illata nagyon hasonlított az édesanyáméra. Soha életemben nem láttam őt, csak képről, most mégis bevillant ez az emlék, olyan tisztán, mintha tíz perce váltam volna el Lily Blacktől.
- Hé, minden rendben? - kérdezte Edward aggódva, és letörölte a könnycseppet az arcomról.
- Lily, vegyél levegőt. - figyelmeztetett, és csak akkor vettem észre, hogy visszafolytott lélegzettel meredek a semmibe. Teljesítettem a kérését, de rossz ötlet volt, mert ahogy a levegő eljutott a tüdőmbe, elkezdtem szipogni, és a szipogás zokogásba torkollott. Nem tehettem róla, kibukott belőlem a sírás. Edward leült, és az ölébe vont. Nem szólt egy szót sem, csak simogatta a hajamat, és ringatott. Arcomat a mellkasába fúrtam, és engedtem, hogy átjárjon a fájdalom. Éreztem, ahogy valahol mélyen ismét megnyílik és tátong az a hatalmas űr, ami az anyukám halála égetett belém.
Nem sírtam sokáig. Igyekeztem minél előbb összeszedni magam, hiszen Edward is itt volt. Nem akartam, hogy így lásson. Összetörve, megsebezve, gyengén. Megráztam a fejem, és dühösen kitöröltem a könnyeket a szemeimből.
- Bocsánat. Csak elragadtak az emlékek. - mondtam remegő hangon.
- Minden rendben? Biztos? - kérdezte óvatosan.
- Igen, csak tudod... az édesanyád illata nagyon hasonlít az én édesanyáméra, és hirtelen jött a felismerés. Semmi emlékem nem volt róla, és...
- Sajnálom szerelmem. - magához húzott újra, és simogatta a hajamat. - Azt hittem, hogy valami rosszat mutattam. - mondta bűnbánó képpel.
- Dehogyis. Nagyon... érdekes volt amúgy. Úgy éreztem, hogy velem történik meg az egész. Nem is sejtettem, hogy ilyet is tudsz... - mondtam incselkedve.
- Ügyes titkolózó vagyok. Tudod, a családom miatt sokat gyakoroltam. Utálom, hogy Jasper felismeri az érzéseimet, apám számára pedig nyitott könyv a lelkem.
- Megértelek, én is utálnám, ha tudnának minden gondolatomról. - mondtam együttérzően, és a hideg futkosott a gondolattól a hátamon. Elképzeltem, hogy Jacob gondolatolvasó, és rájön, hogy mit művelek a háta mögött. Borzalmas lenne...
- Szeretnél látni még pár emléket? - kérdezte mosolyogva.
- Persze. Mondtam, hogy mindent tudni szeretnék rólad. Így talán gyorsabban csillapíthatom a tudásszomjam.
- De aztán te jössz. Én megmutatok mindent, de neked viszont el kell mondanod mindent, mert én is kíváncsi vagyok.
- Benne vagyok. Na, hadd lássam azokat az emlékeket.
Kérésemnek eleget téve a karomra tette a kezét, és máris száguldottak felém az emlékei. Ismét pörögtek a képek, láttam, ahogy  a Cullen család boldogan nevetgél, aztán felváltva villantak fel a farkasok emberi képei. A következő pillanatban már hangot is kaptam az emlékhez.
"Értünk jönnek. Mindannyian." - mondta Alice rémült arccal, és csak bámult a semmibe. A szobában mindenki lefagyott, és egy pisszenést se lehetett hallani. Aztán folytatta. "A Volturi.” - motyogta Alice. "Mindannyian." - morogta Edward ugyanakkor. "Miért?" - suttogta magának Alice. - "Hogyan?" "Mikor?"- suttogta Edward. "Miért?" - visszahangozta Esme. "Mikor?" - smételte Jasper jégtörő hangon. Aztán az emlék egyszercsak eltűnt, és én visszatértem a jelenbe. Semmit sem értettem, de nagyon félelmetes valami lehetett az a Volturi, ha ennyire megrémültek tőle még a vámpírok is. Felvillant két emlék, amiben szerepelt ez a szó, és már tudtam is, hogy mi fog következi.
- Tudod, hogy mi az a Volturi? - kérdezte Edward halkan.
- Egy klán. Csak azt tudom, hogy eljöttek rengetegen értetek, és a farkasok segítettek harcolni ellenük. Apa mondta nekem még régebben. - mondtam, de direkt kihagytam az apjával való beszélgetésemet.
- Ez igaz. A Volturi a vámpírok királyai. És tulajdonképpen értem jöttek.
- Érted? - nyíltak tágra a szemeim.
- Igen. Egy Irina nevű vámpír meglátott engem és anyámat az erdőben, és azt hitte, hogy halhatatlan gyerek vagyok. A halhatatlan gyerekek gonoszak, és tilos egy gyereket vámpírrá tenni. Ez az egyik fontos szabály. Pedig én így születtem. Csak azt, hogy ilyen lehetséges, még nem tudta senki a családomon kívül. Nagyon gyorsan nőttem, és Emmett kitalált egy tervet. Ha lennének szemtanúk arra, hogy milyen gyorsan fejlődöm, akkor az nagyon jó indok lenne arra, hogy életben hagyjanak. Eljött a Denali klán, az amazonok, és Carlisle írországi illetve egyiptomi barátai. Rengetegen eljöttek, és szinte mindenki úgy döntött, hogy megvéd. Végül eljött a nap.Magam sem hittem, de sikerült a dolog. Aronak megmutattam mindent, a többiek tanúskodtak, és a farkasok is segítettek. Az utolsó pillanatban Alice megjelent egy Nahuel nevű vámpírral. Pontosabban egy magamfajtával. Ő is félig ember, félig vámpír. Hatalmas kő esett le akkor a szívemről. Meg szerintem mindenki másnak. Egy hajszálon múlott, de megmenekültünk. Aztán Jacob elment. Mi pedig elutaztunk Dél-Amerikába. Legendák után kutattunk. Közben én teljesen felnőttem, és egyelőre megállt a növekedés. Az a Nahuel azt mondta, hogy ő is gyorsan nőtt, és már százötven éves volt akkor, de húsznak se nézett ki. A szüleim megnyugodtak, tudván, hogy mégis lehet hosszú életem. Elrepült ez a húsz év, nagyon. - mondta lesütött szemekkel.
- És milyen volt délen? - kérdeztem, de szavak helyett ismét megérintette a karomat.
A képek gyorsan száguldottak át az agyamon. Repülőn... dzsungelben... vízesésnél... városban... hegytetőn... barlangban... aztán lassulni kezdett az egész. Újra a Cullen háznál voltam, aztán egy autóban ültem, és éppen egy másik autó állt előttem keresztben. Egy fekete Honda...
Aztán már ott is temettem a kocsi mellett, és megláttam saját magamat. De nem úgy néztem ki, ahogy a tükörképemre emlékeztem. A hajam sokkal többféle színben játszott, szemem épp olyan zöld volt, mint az édesanyámé, arcom sápadt volt.
- Ez volt az első... Sose láttam még ilyen szépet. - mondta lágyan. Belepirultam a bókba.
- Miért pont én? - kérdeztem hirtelen. Nem válaszolt, csak megcsókolt. Belenéztem az örvénylő csokoládébarna szemekbe, és arra gondoltam, hogy a mi szerelmünk is van olyan erős, mint egy bevésődés.
- Te vagy az én napom. Sose hittem, hogy valaha így fogok érezni. Láttam a szüleimen, hogy mennyire szeretik egymást, de hogy én is képes leszek ilyesmire... - hadarta, aztán megcsóválta a fejét. Abban a pillanatban korgott egyet a hasam, és majdnem eldőltem a nagy nevetésben. Hazamentünk, de egy percre sem engedett el. Nagyi már a nappaliban várt minket.
- Sziasztok. Remélem jól mulattatok. - kacsintott rám Helen.
- Megnéztük a partot. Nagyon szép volt. - motyogtam. Természetesen semmire se emlékeztem Edwardon kívül. Akár egy kráterben is üldögélhettünk volna...
- Edward, neked is tetszik itt? - kérdezte kíváncsian.
- Igen Miss Clifford. Csodálatos környék. - hízelgett az én Edwardom, de közben megcsörrent a telefonja. - Elnézést, de ezt fel kell vennem. A szüleim... - motyogta, és arrébb ment, hogy nyugodtan tudjon telefonálni.
- Üdvözlöm őket. És... mondd meg nekik, hogy köszönöm. - léptem egyet felé, de aztán visszatértem az eredeti helyemre.
- Nahát, Lily. Ez... tyű. - mondta vigyorogva Helen.
- Ez most mi volt?
- Hát... Edward. Tökéletes választás. Mikor lesz az esküvő? - kezdett belejönni. Egyre jobban izgatott lett.
- Miről beszélsz? Szó se lehet róla. Nincs semmilyen esküvő. - tiltakoztam kézzel-lábbal.
- Miért? - tette csípőre a kezét mérgesen.
- Hogy-hogy miért? Az ég szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok. És ő is csak annyi. Plusz alig egy hete járunk, apám és nagyapa se tud róla. Kitekerik a nyakamat, ha kiderül. - mondtam megrémülve.
- Amint lehetőség adódik, mondj igent. Apádékkal meg majd beszélek én. - mondta elégedetten. Erősen kételkedtem benne, hogy meg tudná győzni Jacobot...
- Nem. Senki se beszél velük. Titok marad, és nem azért mondtam el neked, hogy elkezdj rendezkedni. Ha nem lenne pénze, és nem így nézne ki, akkor is ezt mondanád? - mutattam rá vádlón, mire csak állt, és nézett. - Persze, hogy nem. Szóval felejtsd el az egészet. - válaszoltam meg a saját kérdésemet, aztán felcsörtettem az emeletre. Egy vagy két órát dühöngtem, de közben próbáltam rájönni, hogy miért akadtam ki ennyire. Valószínűleg a házasság szó miatt, meg nagyanyám kényszeres cselekvési vágya miatt. Nem kellett volna beavatni....
- Alice azt mondta, hogy a nagymamád nem fog tenni semmit. - szólalt meg halkan, és pedig ijedtemben ugrottam egyet. - Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj. Szóval akkor tényleg békén fog hagyni? - kérdeztem reménykedve.
- Igen, de nem értem, hogy miért borultál ki ennyire... - leült az ágyam szélére, és kíváncsian vizsgálta az arcomat. Én csak a körvonalát láttam a korom sötétben.
- El akarta mondani apámnak. Meg akarta győzni őt... És egyből azzal jött, hogy menjek hozzád, amint lehetőségem lesz rá. - fújtam ki dühösen a levegőt.
- Oh. Szóval ezért... így már világos. - bólintott elgondolkozva.
- Miről beszélsz?
- Reggel mint már mondtam beszélt velem. Arra volt kíváncsi, hogy gazdag vagyok-e és hogy mik a terveim a jövőnkkel kapcsolatban. - vonta meg a vállát.
- Umph... - dőltem hanyatt az ágyon.
- Nyugi, nem kérem meg a kezed... egyelőre. - hallottam a hangját, de mire felemeltem a fejem, hogy kérdő pillantást vessek rá, már mellettem termett.
- Szeretnél még emlékeket? - kérdezte vigyorogva.
- Természetesen.
- Akkor előhalászom a legkellemesebbeket. Te meg próbálj meg aludni.- nyomott egy csókot a fejem búbjára, én pedig befészkeltem magam az ölelésébe.
A következő pillanatban már ismét kaptam a képeket. Többnyire magamat láttam, csak a környezet módosult mindig. Az iskolában az évnyitón, aztán az órákon, a Cullen házban, a múzeumban, és végül a szobájában. Jött hozzá a hang is, és hallgattam az andalító dallamot. Már majdnem elnyomott az álom, de amikor még utoljára kinyitottam a szemem Edward arca már csak centikre volt az én arcomról. Megcsókolt szenvedélyesen, de ezúttal tovább ment. Gyöngéden felemelt, és ráfektetett a párnára, és felém gördült. Testünk összesimult, és a kezem az ingén keresztül megtalálta a mellkasát. Hirtelen lefagytam. Ez hogy...?
- Bocsáss meg. Elvesztettem a fejem. - gördült le rólam, és a falig hátrált. Félreértette, nem azért fagytam le, mert nem akartam...
Követtem.
- Várj. - mondtam, és abban a percben megállt. Mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy közelítek felé.
Kezemet kinyújtottam felé, és összerezzent, amikor hozzáértem. Remegő kezekkel kezdtem el kigombolni az ingét, de nem ellenkezett. A ruhadarab halk suhogással a földön kötött ki, én pedig csak bámultam a tökéletesen sima mellkast. Végül rászántam magam, és az ujjammal megérintettem. A lélegzetem megakadt, nem tudtam, hogy ez hogyan lehetséges. Nem láttam az arckifejezését, csak a hangját hallottam.
- Mondd el, hogy mire gondolsz. - kérlelt szomorúan.
- Ez... ez hihetetlen. Le vagyok döbbenve. - igazából fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.
- Taszít? - kérdezte lehajtott fejjel. Végre visszatért belém az értelem, és sikerült máshova fókuszálnom. A szám kiszáradt, nyelni alig bírtam. Hogy lehet ennyire gyönyörű? Kezemmel felemeltem az állát, és egyenesen a szemébe néztem.
- Gyönyörű vagy. - mondtam elpirulva, de aztán csak megkérdeztem, amit akartam, mert a kíváncsiság mindennél jobban gyötört. - Ez hogy lehetséges?
- Fogalmam sincs. - húzta el a száját.