16. fejezet: Ébredés (2. rész)

Csendben tornáztam fel magam ülő helyzetbe, bár legszívesebben ordítottam volna fájdalmamban. Nagy nehezen ellenálltam az ösztöneimnek, és nem kaptam a fájó bordáimhoz a kezemet, de a fintor ismét ott virított az arcomon. Jacob egy szempillantás alatt felpattant, és mire észbe kaptam már vissza is tért egy pohár vízzel és fájdalomcsillapítóval.
- Tessék.
- Köszönöm, Apa.
- Tudod, ez… én majdnem megőrültem. – hajtotta le a fejét.
- Miért?
- Négy napig eszméletlen voltál. Minden percben itt ültem az ágyadnál. Nem tudtam, hogy mikor nyitod ki a szemed végre, és... – mondta egyre gyorsabban, aztán hirtelen megállt, és megborzongott a saját szavai hallatán.
- Apa… nincs semmi baj. Rendbe fogok jönni. – mondtam magabiztosan. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen komolyak a sérüléseim, csak azt tudtam, hogy iszonyatosan fáj a hasam és a lábam. Remélem, nemsoká eljön ismét Carlisle, és tudok vele beszélni erről. Biztos akarok lenni a dolgomban, és Edwardot se láttam már mióta…
- Persze-persze. De egy szülőnek ez a dolga… mindig aggódik. – felelte szomorkásan, és megpaskolta a kezemet. Pár percig egyikünk se szólalt meg, csak némán ücsörögtünk. Végül ő törte meg a csendet.
- Történt két fontos dolog is, amíg Los Angelesben voltál… voltatok. – nézett rám dühösen.
- Apa, én… - kezdtem bele, de közbevágott.
- A vérszívók már mindent elmondtak nekem. Nem tudom, hogy miért csináltad, de remélem tanultál belőle. Innentől úgyse lesz rá lehetőséged. Meg azt az abszurdumot, hogy te meg az a… Edward! – horkantott egyet, és megcsóválta a fejét. – Nem akarok erről hallani. Nagylelkű vagyok, kapsz még egy esélyt Lilian.
- De én…
- Nincs semmiféle de. Megígérted! – nézett rám haragosan.
- És mi történt? Az a szörnyeteg… - váltottam gyorsan témát, mert tudtam, hogy egyhamar nem jutunk dűlőre ez ügyben.
- A vérszívó megszökött. A többiek keresik.
- És te miért nem keresed? Ez nektek „jó móka”.
- Régen lehet, hogy az volt. Most már vannak sokkal fontosabb dolgok is az életemben. – simított végig az arcomon tűzforró kezével.
- Akkor most mi lesz? – kérdeztem nagyot nyelve.
- Járőrözünk. A falka is, meg Cullenék is. – sóhajtott nagyot.  – De neked nem kell aggódnod. 24 órás testőrség véd téged. Én szinte mindig melletted leszek, persze a suliban nem. Ez az egyik dolog, ami történt, és így utólag már nem is bánom, hogy így alakultak a dolgok.
- Miért? Mi történt? – kérdeztem kíváncsian, bár nagyon nem örültem annak, hogy éjjel-nappal valaki mindig a sarkamban lesz, és követi minden mozdulatomat, mintha az árnyékom lenne. Ajaj… hogy fogok így találkozni Edwarddal? Valahogy el kell intéznem, hogy Cullenéknél is tiszteletemet tehessem mindig. Már meg is fogalmazódott bennem egy B terv. Hiába… rögtönözni tudok a legjobban. Persze ehhez kell majd Carlisle segítsége. El kell hitetnünk Jacobbal, hogy fontos lenne, ha minden nap meglátogatnám Dr. Cullent. Tudom, hogy a doki bármit megtenne a családjáért, és már előre szégyelltem magam, hogy ilyet fogok kérni tőle, de a cél szentesíti az eszközt, és amúgy is csak egy icipici füllentés lenne az egész.
- Hát szóval… lett egy új tagja a falkának. Egészen váratlanul jött, de valószínűleg a vérszívó miatt van, aki üldöz téged.
- És ki a szerencsés nyertes? – kérdeztem, bár őszintén nem nagyon érdekelt.
- Nem hiszem, hogy ismered. De majd ma elviszlek egy kicsit levegőzni, ha a doki megvizsgált. Utálom, hogy át kell engednem őket a határon, de nem akarlak bevinni a kórházba.
- Rendben. – bólintottam, és életemben először úgy éreztem, hogy hatalmas erőfeszítésembe kerül felölteni a szokásos pókerarcot. Majd’ kibújtam a bőrömből örömömben. Ha már Dr. Cullen itt van, akkor már csak egy lépés választ el Edwardtól. Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Mindig rá gondoltam. Kristálytisztán emlékeztem minden együtt töltött percre. Bármikor fel tudtam idézni az szépséges arcát, édes illatát, és a mosolyát, amitől elolvadok. Jól emlékszem puha ajkaira, forró érintésére, ami után sóvárog minden porcikám. Nem hittem, hogy valaha így fogok érezni valaki iránt. A filmeken láttam szerelmes párokat, mindig mosolyogtam azon, hogy nekik milyen tökéletes szerelmük van, és úgy véltem, hogy ez a fajta szerelem csak a vásznon létezik. De most itt volt az ellenpélda, hiszen ő volt a tökéletes férfi számomra. Nem volt olyan perc, amikor nem ő járt az eszemben, minden beszélgetésben rá akartam terelni a szót, és ebben csakis a józan eszem állított meg, ami felülkerekedett szívem vágyán. Fogalmam sem volt, hogy Apám hogyan fogadná a hírt, hogy életem első és talán legigazibb szerelme egy vámpír. Azaz félig vámpír. Ráadásul egy Cullen, ami még rosszabb, mintha simán csak egy vámpírba szerettem volna bele. Hiszen Jake régen Bellát szerette, de ő az idősebb Edwardot választotta helyette. Nekem viszont nincs két férfi az életemben, akik között választanom kell. Én nem hagyom el őt, mint egykori szerelme. Ugyanúgy fogom szeretni, mint eddig. Ezt kell megértetnem vele. Edward nem lop el tőle… Mindig itt leszek neki, de a szerelemben nem az ész az úr. A szívem döntött, nincs visszaút. Most már beláttam, és elfogadtam a tényt, hogy szeretem Edward Cullent. SZERETEM. Teljes szívemből. Visszavonhatatlanul, végérvényesen. Akárhányszor is töri össze a szívem, akárhogy is próbál majd esetleg eltaszítani magától. Ez ellen senki nem tehet semmit. Még apám se. Bármit tesz, én bizony akkor is így fogok érezni. Elrángathat a világ végére, felpofozhat (bár azt sose tenné meg), megtilthat bármit… a szívem már elkelt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem nehezíti meg majd a dolgokat, hanem ő is elfogadja és beletörődik egy idő után.
- … nem is tudom igazából, hogy hogyan titkolta ilyen sokáig. – zökkentett ki mélázásomból Jake.
- Hé, várj. Mi? Bocs, egy kicsit elgondolkodtam, és lemaradtam. Kezd el megint kérlek.
- Szóval izé… kérlek, ne akadj ki nagyon. – nézett rám könyörgően. Bólintottam, mire folytatta. – Leah… nos, úgy látszik, hogy… szerelmes belém.
Tágra nyílt szemmel és szájjal ültem az ágyban, és csak pislogni tudtam. Hogy mi?! Leah? Ez hogy..? Pont Leah? Ezt nem hiszem el…
- Tessék?! – kérdeztem döbbenten, és a hangom élesen csengett a csendben.
A következő pillanatban megszólalt a csengő, de én nem törődtem vele, csak ültem ott, letaglózva. Apám sóhajtott, és lement kinyitni az ajtót. Történetesen nem izgatott, hogy ki jött, csak Jake utolsó mondata csengett a fejemben. „Leah szerelmes belém.” És én még azt hittem, hogy nem jöhet rosszabb. Hát ez fenomenális. Leah volt az egyetlen nő a falkában, és iszonyatosan mogorva volt mindig. Engem egyáltalán nem kedvelt, de most már legalább tudtam az okát. Egyértelműen féltékeny volt Lily Brooksra, aki „elvette” tőle szívszerelmét, és ráadásul megajándékozta Jacobot egy gyermekkel. Hát ez rosszabb, mint egy brazil szappanopera. Éveken át titkolta ezt, én pedig nem értettem, hogy miért pont most kellett ennek kiderülnie.
- Szia Lily! – rontott be a szobába Emma és Natalie.
Egy halvány mosolyt tudtam csak produkálni, de a sajnálkozó arcukat látván rájöttem, hogy ennyi is elég volt nekik. Még mindig a „Leah-szerelmes-Apámba” téma járt a fejemben, amikor meghallottam a férfihangokat is.
- Hello Lily. Hogy vagy? – kérdezte Chris komolyan.
- Kutya bajom. – legyintettem, és mosolyt erőltettem az arcomra. A sokkos állapot még mindig tartott, és így elég nehéz volt rendezni az arcvonásaimat.
- Tessék, ez a tiéd. – hozott egy hatalmas csokor virágot Tyler, és letette az éjjeliszekrényemre.
- Khm… kösz srácok. Igazán nem kellett volna. – ennél többre nem tellett. Próbáltam visszatérni a jelenbe, de teljesen ki voltam borulva.
- Annyira aggódtunk érted. Voltunk itt egy csomószor, de eszméletlen voltál. Annyira megijesztettél.
- Sajnálom lányok. De higgyétek el, nincs semmi baj. Rendbe fogok jönni, csak kell egy kis idő.
- Remélem is, mert gyorsan suliba kell jönnöd. Ki fog majd minket kordában tartani? – vigyorgott Emma.
- És kiről fogok lesni, ha doga lesz? – nézett rám ledöbbenve Natalie.
- Nyugi lányok. Maximum egy hét. De még nem tudom biztosra. Meg kell várni, hogy a doki mit mond.
- Halló – vette fel Jacob a csörgő telefont. Az arcvonásai megkeményedtek, és összeszűkültek a szemei. – Nem, ő nem jöhet. Megmondtam, hogy…
- Kérem. – nyújtottam ki a kezem felé, a telefont követelve. Nemet intette a fejével, de nem hagytam ennyiben. – Kérem a telefont. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Szerintem ő is belátta, hogy semmi értelme velem vitatkozni, főleg most, hogy idegileg kissé labilis vagyok. Győztem, és megkaptam a telefont.
- Hallo? – szóltam bele, bár biztos voltam benne, hogy egy kedves férfihang köszön majd vissza nekem.
- Lily drágám. Hogy vagy? – kérdezte Carlisle mosolyogva. Hiába nem láttam, az ember hangján lehet érezni, ha mosolyog.
- Köszönöm, egész jól. Szeretnék beszélni veled.
- Semmi akadálya. Azaz…
- Nem, gyertek nyugodtan. Nekem is jogom van hozzá, hogy engedélyt adjak, szóval aggodalomra semmi ok. Várlak titeket.
- Tíz perc, és ott leszünk. – mondta, és lerakta. Kicsit megnyugodtam, bár még mindig zaklatottnak éreztem magam.
- Ez most mire volt jó? – kérdezte Jacob dühösen.
- Beszélni akarok velük. Tudni szeretném, hogy meddig kell még itt feküdnöm. – néztem mélyen a szemébe, aztán a barátaimhoz fordultam. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Bocsi, hogy ilyen vagyok, de nagyon szeretném már tudni, hogy mi a helyzet. Remélem megértitek.
- Persze, Lily. Akkor… mi megyünk. – mosolygott Emma.
- Holnap is eljöttök, ugye?
- Hát persze. Mi is szeretnénk tudni, hogy mit mondott a doki. – bólogatott Natalie.
- Köszönöm, hogy itt voltatok. – mondtam, miközben kaptam négy ölelést egymás után.
- Ugyan már. Ez természetes. Gyógyulj meg mihamarabb! … És még ma hívj fel. – kacsintott rám Emma, mielőtt kiment a szobából.
Egy pár percre egyedül maradtam, és újra eluralkodott rajtam a pánik. Lelki szemeim előtt rosszabbnál rosszabb képek peregtek le. Láttam, ahogy Leah győzködi Jacobot, aztán csókolóznak, és végül a legeslegrémisztőbb: összeházasodnak. Anyám helyébe lép egy nő, akit egy cseppet sem kedvelek. Ezt mégis hogy képzelheti?! Nem engedhetem, hogy ezt tegyék….
A düh egyre nagyobb méreteket öltött bennem, és már nem   érdekeltek a fájó bordáim se. Lerúgtam magamról a takarót, és leküzdöttem magam a földszintre.
- Észnél vagy? Megmondtam, hogy maradj nyugton. Egyszer az életben hallgathatnál rám. – jött felém Jacob, de magam elé tartottam a kezeimet, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb.
- Ne gyere közelebb! Mégis hogyan gondoltad ezt az egészet? – ordítottam a képébe.
- Kérlek kicsikém, nyugodj meg…
- Nem, nem nyugszom meg! – tiltakoztam hevesen, és feltettem a kérdést, amire mindenképpen tudni akartam a választ. – Szereted?
- Lily, ez nem olyan egyszerű…
- Szereted vagy sem? – néztem rá amolyan „mondd, hogy csak viccelsz” arckifejezéssel.
- Nem tudom… - hajtotta le a fejét, de gyorsan fel is kapta, és abban a percben nyílt is az ajtó.
- Jacob! Megmondtam, hogy nem kelhet fel! – szaladt gyorsan hozzám Carlisle, de elléptem mellőle.
- Hát tényleg, ez remek. Pont a legjobbkor kellett ezt közölnöd velem. Pompás! Arról ne is álmodj, hogy ebbe valaha is belemegyek. Nekem nem kell egy gonosz mostoha! – keltem ki magamból.
- Carlisle… kérlek. – suttogta Apám, és könyörgően nézett Dr. Cullenre.
- Nem tehetem Jacob. Nem adhatok neki nyugtatót.
- És most be is akarsz nyugtatózni?
- A te érdekedben…
- Köszönöm, kiválóan érzem magam, nem kell semmiféle nyugtató.
- Lily… agyvérzésed volt. Nagy szerencsénk volt, hogy időben elkaptuk, de ha most felhergeled magad, akkor nem fogsz gyorsan meggyógyulni. – mondta Carlisle.
- Jólvan, nem bánom, kölyök. De ha egy haja szála is görbül… - mondta Apám az ajtónak.
Nem értettem, hogy mi ütött belé, csak azt láttam, hogy remeg, mint a nyárfalevél. A következő pillanatban megjelent a két Edward az ajtóban. Az idősebbik megállt, és előreengedte a fiát. Edward mosolyogva jött felém, de nem állt meg előttem, hanem azzal a lendülettel felkapott, és felvitt a szobába. Óvatosan letett az ágyra, és leült mellém.
Pár percig, csak néztem azokat a gyönyörű szemeket. Minden másról megfeledkeztem közben. Ekkor jöttem rá, hogy az emlékezetem milyen gyéren adja vissza a látványát. A valóságban mennyivel lélegzetelállítóbb, mint az emlékeimen keresztül. Felé hajoltam, hogy csókjára szomjas ajkaim megkapják, amire vágynak, de ő elhúzódott. Értetlenül néztem rá, de ő csak mosolygott, és az ajtó felé bökött az ujjával.
- Nem érdekel. – vontam meg a vállam.
- Pedig érdekelhetne. Hihetetlenül jól viseli a dolgot. Ne adj neki okot arra, hogy eltiltson végleg tőlem. – cirógatta meg az arcomat.
- Örülök, hogy itt vagy. – suttogtam a tenyerébe.
- Hát még én. Azóta nem is láthattalak. Majdnem megőrültem. Csak Carlislet engedte ide Apád.
- Hidd el, nekem sem volt valami jó ez a pár nap… Williammel mi van?
- Megszökött. De aggodalomra semmi ok. Vigyázunk rád.
- Igen, Apám őriztet, mint egy gyárat. – horkantam fel.
- Ne idegeskedj. Megtaláljuk. Neked viszont pihenned kell, hogy minél hamarabb felépülj.
- Mi a fedő sztori?
- Senki sem tudja, hogy ilyen komoly sérüléseid vannak. Legalábbis Emmán, Natalien és a falkán kívül. Mindenki azt hiszi, hogy elkaptál valamit, és azért nem jössz iskolába.
Bólintottam. Erre nem tudtam mit mondani. Kopogtattak az ajtón, és Edward átült az ágy mellett lévő székbe. Az idősebbik Edward jött be elsőnek, őt követte Dr. Cullen, és végül Jacob is megjelent.
- Hogy érzed magad? – kérdezte a doki, miközben elővett egy lázmérőt.
- Jól. – feleltem, de már nem is rám nézett, hanem az idősebbik Edwardra.
- Aggódik amiatt, amit Jacob mondott neki, és fáj a hasa meg a feje is. – sorolta a gondolataimat.
- Ezt most miért…?
- Játszod a kemény csajt. Nekünk viszont tudnunk kell, az igazat. – mondta mosolyogva.
- Rendben. – fújtam ki a levegőt. – Tényleg fáj. De már nem annyira, mint tegnap.
Dr. Cullen elvégzett pár gyors vizsgálatot, a többiek pedig csendben figyelték. Végül elővett a táskájából egy gyógyszeres dobozt, és a szekrényemre tette.
- Ebből egyet be kell szedned minden nap. A hétvégére már kutya bajod sem lesz.
- Kösz doki.  – mondta Apám megkönnyebbülten, és arrébb lépett, hogy Cullenék ki tudjanak menni az ajtón. Edward némán állt fel a székből, de én egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen. Minden erőmet latba vetettem, és a keze után nyúltam. Sikerült is elkapnom, és visszahúztam magamhoz. Jacob morogva fordult felénk, de az idősebbik Edward elé állt.
- Ezt nem itt és nem most kéne. Kérlek… Jacob.
- Rendben. Legyen.
- Úgyis beszélnünk kéne a falkával, hogy mi... – kezdett bele, de hirtelen felénk fordult. – Itt maradsz, és vigyázol rá!
- De Apa…
- Azt mondtam itt maradsz, és vigyázol Lilyre. Gyerünk Jacob. – mondta, és már el is tűntek.
- Ez meg mi a fene volt? – néztem döbbenten Edwardra.
- William…