17. fejezet: Fogságban (1. rész)

- Mi? Itt van? – kérdeztem meghökkenve.
- Nyugalom. Itt vagyok. – húzott magához. – Nem lesz semmi baj.
Erre csak bólintani tudtam. Igyekeztem megnyugtatni magam. William úgyis csak az életével játszik, mert azt be kellett látnom, hogy ha a falka és a Cullen család vigyáz rám, akkor tényleg nem férhet a közelembe. Bevackoltam magam Edward ölelésébe, és gondolatban visszaidéztem a Los angelesi együttlétünket. Vajon ha nem támad ránk William, akkor tovább mentünk volna? Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy hogyan került le róla az inge. Csak azt tudtam, hogy édes csókokkal árasztott el, amik után azóta is sóvárgok. Lassan kifújtam az eddig visszatartott levegőt. Tényleg megtettem volna, ha nem avatkoznak közbe? Ránéztem erős karjára, amivel védelmezően átölelt, és végigfuttattam rajta tekintetem egészen az ujjaiig, amikkel apró köröket simított a karomra. Beleborzongtam az érintésébe, mire ő rögtön elhúzódott tőlem, és elsétált az ablakig. Szomorúan biggyesztettem le az ajkaimat, és bűnbánó szemekkel néztem őt. Nagyot sóhajtott, és már abban reménykedtem, hogy végre visszajön hozzám, de tévedtem. Csak állt ott egymagában és szomorú tekintettel kémlelte a tájat. Tudtam, hogy nem szabadna, de lerúgtam magamról a takarót, és odasétáltam hozzá.
- Haragszol rám. – mondtam, de ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.
- Igen, haragszom. – felelte dühösen.
- De… miért? – kérdeztem bután, bár úgyis tudtam, hogy miért. Elvégre is igaza volt. Bajt hoztam a családjára…
- Azért, mert felkeltél az ágyból, holott Carlisle megmondta, hogy pihenned kell. – mondta mosolyogva, és visszakísért az ágyhoz, hogy leültessen rá, és letérdelt elém. Értetlenül néztem rá, meg voltam illetődve. Nem ezt a választ vártam.
- Pedig van okod rá, hogy mérges legyél rám.
- Valóban? – nézett rám meglepetten.
- Veszélybe sodortalak titeket…
- Ugyan már! Erről nem te tehetsz!
- De…
- Nincs semmiféle de. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem a te hibád.
Csendben ültem az ágyon, és ujjaimmal mindenféle mintát rajzoltam a tenyerébe. Nagyot sóhajtott, és a keze megindult az arcom felé. Kíváncsian néztem rá, de csak simogatást kaptam. Nem érdekelt, hogy ki van a környéken, nekem ennyi nem volt elég. Két kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam. Nem ellenkezett, de nem is engedte, hogy elmélyedjek a csókban. Elhúzódott tőlem, én pedig megbabonázva bámultam csillogó szemeit, és elbűvölő mosolyát.
- Akaratos vagy, mondtam már?
- Ahogy te is…
- Nahát, köszönöm szépen. – nevetett, de aztán hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról.
- Mi van? – kérdeztem rémülten.
- Jönnek. – húzta el a száját, és visszaült az ágy mellett lévő székre. Fél perc se telt el, és drága jó apáink visszatértek a fogócskázásból.
- Nem, nincs itt… már. – válaszolta a ki nem mondott kérdésre Mr. Cullen. Jacobra néztem, és azt vettem észre, hogy ugyan olyan arckifejezéssel jött be, mint Edward édesapja. Kíváncsian felhúztam a szemöldököm, mire Jake elmosolyodott.
- Féltelek. De közben meg el akarom kapni azt a rohadékot. – sóhajtott nagyot, és leült mellém az ágyra. – Még nem mehetsz iskolába ezen a héten. Nekem viszont kötelességeim vannak. Jobb lesz, ha nem jössz ide, csak ha én adok rá engedélyt. – címezte Edwardnak.
- Természetesen Mr. Black. – bólintott szemlesütve, aztán erőt vett magán, és belenézett Jacob szemébe. – Meglátogathatom?
- Csak ha én is itt vagyok.
- Jacob… - morogta halkan Mr. Cullen.
- Nem, Edward. Ebből nem engedek. Örülhetnétek neki, hogy legalább ebbe belementem. Ne feszítsd túl a húrt, vérszívó.
- Jó, rendben. Azért a biztonság kedvéért én is jövök. Nem szeretném, ha elragadtatnád magad, mint legutóbb, kutya…
Láttam, hogy apám éppen készül kikelni magából, és úgy rázkódik, mint egy centrifuga, ezért a kezéért nyúltam, és fáradtan suttogtam neki.
- Semmi baj, minden rendben lesz. Erős vagy, nem akarod bántani. Kérlek…
Hihetetlen, de ez működött. Éreztem, hogy ellazul, és a remegése is alábbhagy. Rettentő nagy ereje volt – nem hiába volt ő az alfa… -, én pedig úgymond a nyugtatója voltam. Sajnáltam, hogy mindig ki kell játszanom ezt a kártyámat, amikor vámpírok voltak a közelben. Azért ez még mindig furcsa dolog volt számomra. Csak pár éve tudtam meg, hogy mi is ő valójában, hiszen kislány koromban halálra rémültem volna, ha látom őt farkas alakban. Korai tiniként már vagányabb voltam, és igazából még tetszett is a dolog. Büszke voltam rá, hogy az én apukám farkas alakot tud ölteni. Ráadásul ő volt a falkavezér. Mosolyognom kellett, amikor eszembe jutott az a bizonyos leleplező beszélgetés. Sűrű bocsánatkérések követték egymást, én pedig csak ültem nyugodtan, és inkább voltam elégedett, mint ijedt. Végre tudtam az igazat, látni is akartam. Imádtam a meghökkent arcát, amikor megkértem, hogy változzon át. Próbált rám ijeszteni Emily és Sam esetével, de én 100%-ig biztos voltam benne, hogy engem sose bántana. Nem adta be egykönnyen a derekát, de végül csak rávettem. Másnap elmesélt mindent nekem, és ami a legjobban megragadott, az a gyorsasága volt. Azt hiszem aznap szerettem bele a száguldásba. Biztonságban éreztem magam, hiszen ő cipelt, viszont ahogy a szél belecsapott az arcomba… leírhatatlanul jó érzés volt.
Merengésemből az idősebbik Edward szakított ki.
- Azt hiszem, hogy ezzel mind a ketten így vagyunk, Lily. – húzta mosolyra a száját.
- Hmm? – nézett rám Jacob, szegény nem értette, hogy miről van szó.
- Arra gondoltam éppen, amikor elmondtad a kis titkodat. Elvittél futni, és akkor szerettem bele a száguldásba… - mondtam még mindig mosolyogva.
- Ja. Igen. Na, az érdekes volt. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen veszed.
- Igazából nem voltam mérges rád akkor. Sokkal inkább büszke…
- Hogyhogy?
- Nem sok lány mondhatja el magáról, hogy az apja falkavezér. – nevettem, és egy pillanatra megszédültem, de mielőtt lezúgtam volna az ágyról, Edward elkapott.
- Jól vagy? – hajoltak közel hozzám mind a hárman.
- Persze… - röhögtem még mindig. Nem is tudtam már, hogy min nevetek, de annyira jól esett. Már régen nem nevettem ennyit.
- Igen? – vette fel Mr. Cullen a mobilját, én meg érdeklődve szemléltem az arcvonásait, amik hirtelen elkomorultak. Nem is hallottam, hogy csörög a telefon. Csúnyán alulmaradtam a küzdelemben, ha bármilyen érzékelésről volt szó, hiszen a szobában lévő férfiak sokkal fejlettebb érzékszervekkel rendelkeztek, mint én.
- Mennünk kell… - nézett a fiára, aki lemondó sóhajjal elengedett, és megindult az ajtó felé. – Jacob, holnap reggel a szokott helyen és időben. Gyógyulj meg hamar, Lily. Sziasztok! – biccentett apám felé, és búcsúzott tőlem is Mr. Cullen.
- Szóval büszke vagy rám? – kérdezte Jake, miután becsukódott az ajtó.
- Egyre jobban. Először a bátorságod miatt voltam büszke rád. Bevallom nőiesen, nálad bátrabb embert még nem láttam. Ha velem vagy, teljes biztonságban vagyok, az fix. Aztán meg tanultad kontrollálni magad. Nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de nagyon ügyesen csinálod már. Sokat fejlődtél. Néha már nem is kell hozzád érnem, és lenyugszol magadtól.
- Igyekszem… - mosolygott rám kedvesen, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Viszont abba még mindig nem megyek bele, hogy azzal a vérszívóval barátkozz.
- Én pedig abba nem, hogy Leah nénivel barátkozz… - vágtam vissza, és szúrós tekintettel néztem, ahogy felkel.
- Megjött az új farkas. – mondta semleges hangon. – Bejöhet?
- Nekem mindegy. Jól vagyok. – vontam meg a vállam. A következő pillanatban halk kopogást hallottam, és egy ismerős hang szólalt meg az ajtó túloldalán.
- Bejöhetek, Jake? – vajon honnan ismerem ezt a hangot? Lövésem se volt, hogy kihez tartozott ez a hang, de azt határozottan tudtam, hogy valahol már hallottam. Kíváncsian pillantottam apámra, aki felállt, és kinyitotta az ajtót. Megdöbbenve pislogtam, amikor megláttam egy hatalmas, szőke, kék szemű srácot. A tüdőmben bennakadt a levegő, és köpni-nyelni nem tudtam. Csak bámultam, és nem értettem, hogy ő mi a frászt keres itt. Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott apám. „Megjött az új farkas.” Hát ő az új farkas? Az lehetetlen…
- Szia kicsi Lily. – mosolygott rám, és csillogó szemeivel az arcomat kémlelte. Eléggé vicces pofát vághattam, mert a mosolya áttranszformálódott vigyorgásba.
- Tony? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ti ismeritek egymást? – nézett felváltva rám és az új falkatagra apám.
- Találkoztunk már egyszer a moziban… - válaszolt Jacob kérdésére, de közben le nem vette rólam a szemét.
- Vagy úgy. Nos, khm… én megyek. Majd jövök. – vigyorgott Jacob, és kiaraszolt az ajtón.
Teljes csend borult a szobára. Még mindig csak bámultam, és igyekeztem felfogni, hogy Tony farkas lett. Furcsa volt, mert kinézetre egyáltalán nem hasonlított az itteni fiúkra. Na jó, ez túlzás volt, mert hatalmas volt, és izmos. De a haja és a szeme nem illett a képbe.
- Hogy… vagy? – nézte a földet, aztán rám nézett, és egyre közelebb jött.
- Megvagyok. Már csak a hasam fáj, meg a fejem… - húztam el a számat.
- És a szíved? – ült le mellém az ágyra.
- Ezt hogy érted? – néztem rá meghökkenve. Fogalmam se volt róla, hogy miről beszél.
- Hát tudod… szerelmi bánat.
- Ja, hogy az… Gondolom most már tudod, hogy mi a helyzet.
- Cullen? Ja, láttam őket… - bólintott, és gondolkodva bámulta a földet. Aztán hirtelen felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Egy vérszívóba szerettél bele?
- Hát… csak félig az. De amúgy igen. – haraptam be az alsó ajkamat, és elvörösödtem.
- Nem vagy semmi… Nem csodálom, hogy Jake ennyire ideges.
- Sajnálom, ez nem olyan dolog, amit irányítani lehet.
- Azért ez meredek… - felelte vigyorogva.
- Te viszont abszolút nem úgy nézel ki, mint a falkabeliek. – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon, mint egy ovis.
- Ja, ez… - mutatott a hajára. – Nos, igen. De csak be van festve. Fogadtunk a haverokkal… A szemem sem kék, csak kontaktlencse.
- Nahát, nem vagy semmi… - ismételtem el a saját mondatát.
- Hát van ez így. A fogadás szent. – bólintott, és tovább bámult engem. Valamiért zavarba hozott, hogy így mereszti a szemeit.
- Bocs, de kimennél egy percre, amíg felöltözöm? – kérdeztem kínomban, mert már nem tudtam mit mondani, és amúgy is farkaséhes voltam.
- Őőő… persze. De ha baj van, akkor sikíts. – kacsintott rám, és kiment a szobából.
Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam felkelni az ágyból. Lassan leeresztettem a lábaimat a földre, és az éjjeliszekrényre támaszkodva feltornáztam magam. Kissé szédültem, és várnom kellett pár percet, amíg megszokja a lábam a súlyomat, de sikerült. Stabilan álltam a lábamon, amitől rögtön jobb kedvem lett, és a siker után a következő problémára koncentráltam. Hatalmas kihívás volt ez egy ágyban töltött hét után. Megmozdítottam az egyik lábamat, és előre toltam. Megbizonyosodtam róla, hogy csoszogni már tudok, így jöhetett az első igazi lépés.
- Minden rendben? – hallottam Tony aggódó hangját az ajtó túloldaláról.
- Igen, csak tanulok járni, de már megvan az első lépés. – kiáltottam, és csak utána kapcsoltam, hogy felesleges volt, mert ha suttogok, azt is tuti hallotta volna.
- Segítsek?
- Köszi, de boldogulok magam is. – mondtam még mindig hangosan, aztán halkan megjegyeztem. – Nem vagyok gyerek. Csak elszoktam tőle. Amúgy is tudok én segíteni magamon. – dünnyögtem.
- Hallom ám… - kuncogott, én meg hirtelen késztetést éreztem arra, hogy valamit hozzávágjak az ajtóhoz, ha már hozzá nem vághatom közvetlenül. Legyőztem a kényszert, és inkább megindultam. Az első pár lépés még ingatag volt, de aztán csak-csak belejöttem. Odasétáltam a szekrényhez, és magamra aggattam egy pólót és egy nadrágot. Végül leültem, és a zokni is a lábamra került. Büszkén húztam ki magam, aztán elindultam a földszintre.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Szívesen készítek neked valamit. – ajánlotta fel, amikor már a lépcső felénél voltam, de ő még nem tudta, hogy mennyire makacs vagyok. Bezzeg ha Edward lett volna itt, akkor tuti nem álltam volna le vele vitatkozni, de mivel nem ő ajánlotta a segítségét, egész nyugodtan utasítottam el.
- Köszönöm, de boldogulok magam is. – mondtam magabiztosan.
- Csak össze ne törd magad. Apád megöl engem.
- Ó, szóval a saját testi épségedet félted. – horkantam fel. – Te, miért nem hagysz lógva? Menj futni, vagy bánom is én.
- Szeretnéd, mi? Sajnálom, de egy ideig én vagyok a bébi csősz.
- Nagyon vicces… - mondtam, miközben újabb lépéseket tettem meg a földszint felé. Bárcsak már odaértem volna.
- De most komolyan. Ennyire irritáló lennék? – szaladt elém és elállta az utamat.
- Ha itt szaladgálsz előttem, akkor hozom apám baseball ütőjét, és kupán váglak vele. – néztem rá fenyegetően. – És most… el az utamból!
Vigyorogva lépett el előlem, én pedig még mindig kapaszkodva bukdácsoltam lefelé a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokon voltam, amikor láttam, hogy megmozdul, és próbál átkarolni, hogy segítsen. Rácsaptam a kezére – ami szerintem nekem jobban fájt, mint neki -, és leléptem a következő fokra. Sikeresen elhagytam a lépcsőt, és boldogsággal öntött el a tudat, hogy bizony megmásztam azt a meredek lépcsősort.  A konyha felé vettem az irányt, és a korgó gyomrom hatására növelnem kellett a sebességen. Nem csigázhatok itt a végtelenségig, mert majd’ éhen haltam. Szélesre tártam a hűtő ajtaját, és elővettem egy pizzát. Jellemző… nincs is más kaja, csak hideg pizza.
- Kérsz? – mutattam fel a dobozt, de nem néztem hátra.
- Nem, köszi. – jött a válasz. Kiszedtem két szeletet, és beraktam a mikróba melegedni. Ujjaimmal doboltam a konyhapulton, miközben vártam, hogy felmelegedjen az étel. Mielőtt sípolt volna a gép, hogy ő bizony végzett, korgott egyet a hasam.
- Szerintem tegyél még be pizzát, annyi nem lesz elég… - dőlt a pulthoz vigyorogva Tony.
- Majd azt én eldöntöm. – morogtam az orrom alá. Kivettem az immáron meleg pizzát, és ott helyben be is faltam az egyiket. Kezdett nehezemre esni az álldogálás, elcsoszogtam az asztalig, és leültem a székre. Aztán már a fejemet is nehéznek éreztem, így lehajtottam az asztalra, és úgy ettem tovább.
- Tudod, emlékeztetsz valakire… - mondta elgondolkodva az ügyeletes bébi csősz.
- Na, kire? – vontam fel a szemöldököm, és kíváncsian néztem rá.
- Jómagamra. Ha lusta vagyok, és is így eszek… Aú. – mondta vigyorogva, aztán belebokszoltam egyet a vállába, de meg se kottyant neki, csak játszotta a törékeny virágszálat.
- Idegesítő vagy. – löktem rajta egyet.
- Te meg gyönyörű… - válaszolta, és a lökésemet ölelésre formálta.
Riadtan húzódtam el tőle. Az ijedtség valahogy felturbózott és rögtön éberebb lettem. Feszülten ültem mellette, és igyekeztem még véletlenül se rá nézni. Tony nagyon helyes srác, de ő nem Edward. Én Edward Cullenbe zúgtam bele, és ez a srác semmilyen szempontból se közelítette meg. Nem éreztem semmit, ha a szemébe néztem. Viszont ha Edward szemébe néztem… akkor megállt a világ, lángba borult minden, és fuldokoltam az örvénylő csokoládétengerben. Ha Edward hozzámért, akkor kapkodtam a levegőt, az arcom kipirult, és minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből. De Tony… semmi, hidegen hagyott. Egyszerűen kellemetlen volt ilyen helyzetbe keveredni.
- Bocsáss meg… nem úgy gondoltam. – nézett rám bűnbánó arccal. Nem tudom, hogy mit láthatott a szememben, de folytatta. – Mármint úgy értem tényleg gyönyörű vagy, de… áh, ebből nem húzom ki magam. – hajtotta le a fejét, én pedig mintha mi sem történt volna, felálltam és eltettem a maradék pizzát. Elmosogattam a tányért, és töltöttem magamnak vizet. Nem akartam az előbbiekre gondolni. Viszont így kínszenvedés lesz ez a nap. Nem akarom, hogy reménykedjen.
- Figyelj Tony… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Tudom, tudom. Te abba a vérszívóba vagy szerelmes. – mondta halkan, aztán mire észbe kaptam, már ott állt mellettem. – De mondd már meg, hogy miért? Mivel jobb? Ő egy szörnyeteg. – hajolt egészen közel.
Hát hogy mondhat ilyet az én Edwardomról? Ő egyáltalán nem szörnyeteg. Egyik Cullen sem volt szörnyeteg. Sőt… Carlisle valóságos angyal volt. Különben is hogy merészel ilyet mondani róluk, amikor nem is ismeri őket? Előítélet. Csak mert ősi ellenségek. Ha félrerakná a falka végre ezt a gyűlöletet, akár össze is foghatnának és segíthetnének egymáson. De neeem… mindig ez van! Bármit is csinál a Cullen család, örökre ellenség marad apám számára. Márpedig én ezt nem fogom ölbe tett kézzel nézni. Nem fogok tűrni, hogy megfoszt a boldogságtól csak azért, mert ő utálja őket. Amúgy is Bella tudta, hogy mibe ment bele, és most boldog. Ez a lényeg, nem? Ha szereted, elengeded. Persze ezt könnyű mondani, de ha Edward megkérne rá, hogy engedjem el, akkor én esküszöm, beletörődnék. Pokolian nehéz lenne, de megtenném, mert tudom, hogy ő így akarja.
Visszatérve az eredeti témához… nem hiszem, hogy Cullenék nagyobb szörnyetegek lennének, mint a farkasok. Ráadásul számomra egyikül se volt szörnyeteg.
- Te… nem… tudsz… semmit. – nyögtem ki, és felrohantam a szobámba. Mindegy, hogy hol vagyok, csak vele ne kelljen egy légtérben tartózkodnom. Folyamatosan sérteget, és félő, hogy még egy beszólás, és a kezem bánja, mert bemosok neki egyet… az tuti. Magamra zártam a szobám ajtaját, és elterültem az ágyon. Folyamatosan járt az agyam, hogy vajon hogy szabadulhatnék ki innen, de tudtam, hogy nem Tony az egyetlen farkas a környéken. Merengésemből halk kopogás zökkentett ki.
- Most egy kicsit hagyj békén. – vetettem oda félvállról.
- Engedj be Lily… kérlek. Na, csak bocsánatot akarok kérni. – jött a könyörgő válasz. Szerencséjére nem vagyok valami haragtartó ember, így kinyitottam az ajtót, és beengedtem.