16. fejezet: Ébredés (1. rész)

Megjött a Télapó! És volt zsákjában minden jó... de nem csoki, hanem egy Új Hajnal Után "félfejezet"! :D Jó olvasást, remélem tetszik! Kommenteket írjatok!


A sötétség magába szippantott, egyenesen zuhantam a nagy semmibe. Nem éreztem a kezeimet, lábaimat, az égvilágon semmit sem éreztem. Egy test nélküli lebegő léleknek láttam magam. Békésen lengtem a fekete semmiben, ami tulajdonképpen a részem volt. Ott lapult valahol mélyen bennem. Nem értettem a dolgot, de ezen gondolkodni nem volt erőm. Mit bánom én, ha itt minden olyan békés, nyugodt. De pár perces néma csend után tisztulni kezdett a kép. Kérdések egész raja árasztotta el az agyamat, de egy árva lélek sem volt ott, hogy válaszoljon rájuk. Ez a gondolat megijesztett. Egyedül lenni a fekete semmiben mégse akkora buli, mint az előbb gondoltam. Hol van a családom? A barátaim? És az ezerdolláros kérdés: Hol van az én Edwardom? Miért nincsenek itt?
Természetesen választ nem kaptam. Még jó, különben azt gondoltam volna, hogy teljesen bekattantam. Igyekeztem céltudatosan viselkedni. Kiválasztottam a két legfontosabb kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
1. Hol vagyok?
2. Hogyan jutok ki innen?
Valahogy csak észhez kell térnem. Nem engedhetem, hogy a sötét bekebelezzen. És mintha csak erre a gondolatra várt volna egy felsőbb erő. Hirtelen hangfoszlányokat hallottam.
- Jacob, engedd, hogy legalább megvizsgáljam.
-  Carlislenak igaza van. Kérem, Mr. Black. Csak segíteni szeretnénk.
- Húzz el, kölyök. Eddig is rengeteget segítettetek… - mondta apám gúnyosan.
Aztán megint se kép se hang, de az agyamban kattogtak a kerekek. Miért nem engedi Jacob Carlislenak, hogy megvizsgáljon? Miért ilyen ellenséges? Aztán bevillant a válasz. Edwarddal boldogan nevetgélünk Los Angelesben, aztán… William, a vérszomjas vámpír, aki át akart változtatni. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy velem vannak. Egyiküknek sem esett baja. Remélem megölték azt a szörnyeteget… Most már nyugodtan süppedtem vissza az édes eszméletlenségbe, nem törődtem már a felszínen lévő dolgokkal. A családom, a szeretteim biztonságban vannak, és nekem csakis ez számít. Hogy velem mi lesz, az cseppet sem érdekel.
Egy reggel vakító fény ébresztett. Nem láttam hirtelen semmit. A sötétség után a fény kissé bántotta a szemem, de pár perc után hozzászoktam. Meglepetten pislogtam körbe. Nem a saját szobámban voltam, de ismerős tárgyak vettek körül. Ijedten pattantam fel, de a rákövetkező pillanatban éles fájdalom nyilallt az oldalamba és a fejembe. Nyögve hulltam vissza a párnára, és abban a percben kinyílt az ajtó.
- Lily… ne, maradj ott. – sietett felém Apám, de én megmakacsoltam magam, és azon voltam, hogy kikászálódjak az ágyból.
- Figyelj rám, kincsem. Ágyban kell maradnod. Nagyon komoly sérüléseid vannak. Kérlek… - nézett a szemembe könyörgően Apám.
- Jacob… - szólalt meg tétován Carlisle az ajtóból. Jake dühösen fújtatott egyet, de félrelépett, és odaengedte hozzám a Cullen család fejét, én pedig boldog mosollyal üdvözöltem őt.
- Hogy vagy Lily? – kérdezte mosolyogva, de a szemeiben láttam, hogy komoly a helyzet, és aggódik értem.
- Fájok… - húztam el a számat, és felszisszentem, amikor megnyomkodta a hasamat.
- A fejed?
- Is. Meg a hasam, a bordám, a gerincem. Úgy érzem magam, mintha egy vénasszony lennék. Sajog mindenem.
- Nem csodálom, ha fáj mindened. Hatalmasat estél és aztán négy napig eszméletlen voltál. Nagyon aggódtunk érted.
- A többiek? – kérdeztem tőle nagy nehezen. Alig bírtam már magammal. Hol van Edward? Látni akarom, de Jacob…
- Mindenki jól van, nem kell aggódnod. Csak annyi a dolgod, hogy gyorsan meggyógyulj. – mondta, és megsimogatta a hajamat. Hirtelen apám felpattant a székről, és figyelmeztetően morgott Carlislera.
- Nyugalom Jacob…
- Inkább mondd meg, hogy milyen állapotban van, és menj.
- Hamarosan rendbe jön. Gyorsan gyógyul. De még kell neki pár nap vagy egy hét. – válaszolta szomorúan. Még egyszer kaptam tőle egy jelentőségteljes pillantást, aztán sarkon fordult, és kiballagott a szobából. Sajnáltam, hogy apám ennyire undok vele, hiszen az életemet köszönhettem neki. Számomra ő volt AZ orvos, és nagyon jó „embernek” tartottam. Carlislet nem lehetett nem szeretni. Velem mindig nagyon kedves volt, és Edward emlékeiből is azt a következtetést vontam le, hogy Carlisle egyáltalán nem ezt érdemli. Feltornáztam magam (a szörnyű fájdalom ellenére), és odabicegtem hozzá. Már majdnem elértem, amikor a lábaim felmondták a szolgálatot, és ha nem kap el, akkor a padlón kötök ki.
- Lily, mi ütött beléd? – kérdezte rémülten Jacob, de nem törődtem vele. A doki felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Köszönöm Carlisle. Te igazán jó ember vagy. Nem tudom elégszer mondani, én tényleg… - kezdtem bele határozottan, de egyre jobban elbizonytalanodtam, és a világ darabjaira hullott a szemeim előtt.
Ismét hirtelen szakadtam ki a sötétből, de most nem a fény, hanem a hangok keltettek fel. Valaki kiabált, és nekem ettől majd’ szétesett a fejem. „Fogd már be!” – akartam mondani, de egy hang se jött ki a számon. Meglepődve kaptam a torkomhoz, némaságomtól egy szempillantás alatt felébredtem. A szobában körbenéztem, és végre rájöttem, hogy ez az én szobám, csak Jacob házában, és az én holmim hever mindenütt. Botladozva értem el az ajtót, és igyekeztem hallgatózni.
- Nem, nem mehetsz fel hozzá, és ha minden nap megkérdezed, akkor se fog változni az álláspontom ez ügyben. – jelentette ki határozottan Apám.
- Kérlek Jacob. Legalább hallgasd meg. Nem azt kérem, hogy add az áldásod rájuk, de az ég szerelmére… szeretik egymást! – mondta kérlelően Mr. Cullen.
- Nem! Az én lányom nem szereti. Nem tenné ezt meg velem. Tudja nagyon jól, hogy…
- Jake, én tudom, hogy ez számodra borzalmas. De most ne magadra gondolj. Lily boldog Edwarddal. Tudom, láttam! – próbálkozott Bella is lágy hangon.
- Nem, Bella. Téged elveszítettelek, őt nem engedem át egy Cullennek se. Vita lezárva.
Vettem egy mély levegőt, és kikukucskáltam az ajtón. A nappaliban voltak, így innen nem láttam őket. Csendben a lépcsőhöz osontam, hogy onnan hátha látom őket, de szerencsétlenségemre rosszul léptem, és elestem. Szidtam magam, mint a bokrot, hogy ilyen balfék vagyok. Ezzel csak azt értem el, hogy még nagyobb fájdalmaim legyenek. Buta módon a bordámhoz kaptam, hogy tompítsam a fájdalmat, de pont az ellenkezője történt, és a kellemetlen nyomás hatására hangosan felszisszentem. Egy szempillantás alatt mindenki körém gyűlt, én pedig legszívesebben ordítottam volna kínomban, de elvégre én kemény csaj vagyok, nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. A grimaszomat már nem tudtam elrejteni, mégis igyekeztem minél erősebbnek látszani. Most bosszantott csak igazán, hogy Mr. Cullen belelát a fejembe, mert pontosan tudja, hogy milyen pokolian fáj.
- Mégis mi a frászt képzelsz kisasszony? – kérdezte idegesen Jake.
- Hallgatózom. – feleltem egyszerűen. Most minek hazudjak?
- Költői kérdés volt… - húzta el a száját.
Felkanalazott a padlóról, és visszavitt az ágyba. Ezek után ismét kiesett egy kis idő, csak néhány pillanatkép maradt meg az emlékezetemben. Néha egész szépen magamhoz tértem, és akkor próbáltam fülelni, de nem hallottam az égvilágon semmit. Minden reményem szertefoszlott, csak feküdtem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire fáj minden csontom. A lábam be volt bugyolálva, a kezem szintén, és a bordáimon is szoros kötés volt. Úgy éreztem magam, mint egy múmia. Meg is tapogattam az arcomat, azt remélve, hogy ott is kötés fog díszelegni, de nem volt, így mégse lettem kötözött sonka. Volt egy egész napom, amikor alvást tettettem, akárhányszor bejött hozzám apám, és amikor egyedül voltam, azon agyaltam, hogy hogyan tudnék kiszökni innen, de amint megmozdítottam a lábam, azt kívántam, hogy bárcsak meg se mozdultam volna. Na szép. Teljesen leamortizálódtam. A végén a rengeteg gézbe és gipszbe fogok belefulladni. Nem volt nagy öröm számomra ez az egész mizéria. Utáltam reggel kótyagosan kelni, mindig az ágyban feküdni, de a legjobban azt utáltam, hogy nem láthatom Edwardot. Apámnak nem mertem említeni, mert így is volt elég baja szegénynek. A mobilom pedig túl messze volt tőlem, hogy felhívhassam Edwardot. Egyik reggel minden erőmmel azon voltam, hogy végre elérjem azt a nyavalyás mobilt, amikor Jacob belépett az ajtómon, és leült az ágyamra. Sokáig csendben volt, én pedig direkt nem szólaltam meg. Adtam neki időt, hogy összeszedje magát. Hatalmasat sóhajtott, és végre felém fordult, de én már a pillantásából tudtam, hogy semmi jó nem fog következni.
- Beszélni akarok veled… - mondta halkan, én pedig megdermedve vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.