Edward: A várva várt nap (szavazás győztese)

Íme a szavazás győztese, "Jasper, Ed, Edward beszélgetése Lilyről" kibővítve:


A mai nap életem új szakaszának kezdete. Reggel felkeltem, elkészültem, és most vártam Alice-t, hogy elinduljunk az iskolába. A családommal nem rég jöttünk vissza a szülővárosomba. Húsz éve jártam itt utoljára, de olyan látványos változást nem észleltem. Szokásos felhőréteg, rengeteg eső… ez volt Forks. Szomorúan húztam el a szám, és inkább visszaemlékeztem az elmúlt évekre.
Fantasztikus kalandokban volt részem, hála a családomnak. Vámpírok voltak. Azaz anya nem, csak a születésem után vált azzá. Sosem bántam, hogy ők a családom. Inkább büszke voltam rá, hogy a mi kis famíliánk kivételes, és bármit megtennénk egymásért. Hogyan jellemezném a családom tagjait? Hát… Apám gondolatolvasó, anyám elmepajzzsal rendelkezik, Alice látnok, Jasper érző, Emmett erős, Rose gyönyörű, Esme mindenkinél jobban szeretetreméltóbb, Carlisle meg nagyon együtt érző. Szinte lehetetlen volt kicselezni őket, de ennyi év után már megtanultam uralkodni magamon, és különböző taktikáim is vannak. Az elején elég furcsa volt, hogy apám tudja, mi jár a fejemben, Jasper érzi, amit én, viszont Alice nem látja a jövőmet. Végül én… én meg tudom osztani a gondolataimat másokkal, mellesleg félig vámpír és félig ember vagyok. Ennyire furcsa családot keresve se találna senki. Mosolyra húztam a szám, amikor ezt végiggondoltam. Imádtam őket, de néha, amikor egyedül voltam éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tudom, hogy miért éreztem ezt, hiszen meg volt mindenem. Esme és Rose elkényeztettek nagyon, mindenki szeretett, és a szüleim fülig szerelmesek voltak egymásba.
Merengésemből az húzott vissza a jelenbe, hogy halk lépteket hallottam meg. Nagyon örültem neki, hogy nem voltak gyengék az érzékelőim. Tulajdonképpen vámpír voltam, csak vér csörgedezett az ereimben, és képes voltam a változásra. A gyorsaság, szaglás, tapintás, hallás és az összes érzékszervem rendkívül fejlett volt. Felismertem anya lépteit, hiszen már annyiszor hallottam fel-alá járkálni. Mindig nagyon óvatosan közlekedett. Néha olyan érzésem volt, hogy nem bízik magában, és próbál minél óvatosabban bánni a tárgyakkal és a környezetével. Bezzeg én még emlékszem arra is, amikor a saját kezével morzsolta szét a kődarabot, csak mert nekem tetszett.
- Edward, édesem! Hát Alice merre kószál? – kérdezte mosolyogva, és megölelt.
- Még készülődik… - forgattam a szemeimet. Alice szép volt így is… nem értettem, hogy miért kell ennyit készülődni a suliba.
- Alice már csak ilyen. Bár én nagyon örülök neki, hogy nem kell veletek mennem. – jött apa is az emeletről.
- Jó neked. Nem tudom, hogy minek kell iskolába mennem. Abszolút felesleges. Itthon is tudok tanulni. – néztem rájuk szúrósan.
- De ott szerezhetsz barátokat. Hidd el, hogy szeretni fogod. – biztatott anya.
- Mehetünk is. – táncolt elém Alice, és már húzott is a bejárati ajtó felé.
- Sziasztok! – tártam szét a karomat… nincs mit tenni, ha Alice menni akar, akkor mennünk kell. Beültünk a kocsiba, és kihajtottam a garázsból. Éppen rá akartam kanyarodni a főútra a szokott tempómban – hiszen senki se jár erre -, amikor egy fekete Honda jött hasonló sebességgel. Beletapostam a fékbe, és szerencsére nem ütköztünk.
- Itt várj, Alice. – mondtam gyorsan, és kiszálltam a kocsiból, hogy megnézzem, történt-e valami baj a másik sofőrrel.
Szakadt az eső, de mit érdekelt ez engem, amikor lehet, hogy másnak baja esett miattam?
- Te jó ég, ugye nem esett bajod? – kérdeztem aggódva.
A sofőr leengedte a kocsi ablakát, és megbabonázva pillantottam egy hihetetlenül zöld szempárba. Lélegzetem elakadt, és csak bámultam még nagyobb aggodalommal. Messze a legszebb lány volt, akit valaha láttam. Mire észbe kaptam, megrázta a fejét, és beszédre nyitotta gyönyörű ajkait.
- Igen, persze… csak megijedtem egy kicsit. – mondta remegő hangon, de én nem hittem neki.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul. Ha azt mondja, hogy igen, akkor nincs mit tenni…
- E-e-egészen biztos… - dadogta.
-  Nagyon sajnálom, hogy csak úgy bevágtam eléd. Azt hittem, hogy nem jön már ilyenkor erre senki. Amúgy a nevem Edward. Itt lakom, az út végén. Ha jól sejtem te is a középiskolába tartasz.
- Öh, igen. Az én nevem Lily. De honnan veszed, hogy oda tartok? – pirult el.
- Hát először is ünneplőben vagy meg ott van melletted a hátizsákod. És a munkához még fiatalnak néztelek. – kuncogva mutattam a hátizsákja felé.
- Ja, igen. Nos, akkor talán nem kéne elkésnünk a suliból.
- Persze, persze. Na szia, majd ott találkozunk. És még egyszer bocsánat.
- Ugyan, semmi gond.
Visszamentem a kocsimhoz, és láttam, hogy Alice vigyorog.
- Mi van? – kérdeztem kíváncsian, de csak megrázta a fejét. Hamar odaértünk a suliba, és az egész út alatt a visszapillantó tükörbenfigyeltem a fekete Hondát. Beparkoltam a legelső helyre, amit megláttam, aztán Alice magával vonszolt a tornaterembe. Nem messze álltunk a gyönyörűséges lány csoportjától. Végig őt figyeltem, ahogy üdvözli a barátait. Volt a csapatban két srác is, aminek egyáltalán nem örültem. Miért? Miért zavar ez engem? Hogy a nagydarab átöleli, a másik meg kedvesen mosolyog rá.
Keresztanyámra néztem, hátha mond valami okosat, de szemmel láthatóan unatkozott. Nem csoda, ha nekem is ennyiszer kellett volna végigjárnom az iskolát, én se lennék valami izgatott. Persze
most nem az iskola miatt voltam ideges... Sokkal jobban érdekelt az a lány, és már alig vártam, hogy újra beszélhessek vele.
Az igazgató elmondta év eleji beszédét, ami nagyon unalmas volt, én pedig végig Lilyt bámultam. Istenem, hogy lehet ennyire gyönyörű? Az arca, mintha angyalok faragták volna, haja lágyan omlott a vállára, és a szemei... mintha két smaragd lenne. Furcsa érzésem támadt, és igazából fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Az egyik pillanatban még teljesen feleslegesnek tartottam az iskolába járást, most meg úgy érzem, hogy muszáj eljönnöm mindig. Látnom kell, még ha nem is beszélgethetek vele...
És akkor meghallottam valamit. Lilyhez közel hajolt egy szőke hajú lány, és súgott neki valamit.
- Az új srác végig téged bámult… - suttogta, aztán vigyorogva nézte barátnője ledöbbent arcát, amint átváltott lángvörösre. Alice-n és rajtam kívül nem volt új diák az iskolában, legalábbis tegnap ezt mondták, amikor beiratkoztunk. Szívem hatalmasat dobbant, hiszen miattam pirult el. Ez csak jelent valamit... csak hogy mit?
- Majd holnap megbeszéljük, addig tartsd a szád! - mondta idegesen, aztán elköszönt, és kiment a teremből.
Megfogtam Alice kezét, és a kocsim felé húztam, ő pedig nem ellenkezett, csak mosolyogva jött utánam. Amikor beindítottam a motort, akkor hagyta el a fekete autó a parkolót. Gyorsan gázt adtam, és a piros lámpánál utolértem. Halvány mosolyt csalt az arcomra, ahogy láttam, hogy a visszapillantó tükörben tágra nyílt a szeme, és gyorsan elkapta a tekintetét az enyémtől. Aztán gyors iramot diktált, én pedig csak még jobban aggódtam érte. Gyenge kis ember, mégis miért furikázik a megengedett sebesség másfélszeresével?! Csak nehogy valami baja essen... De én vajon miért aggódom érte? Mit érdekel engem ez a lány? Miért érzem úgy, hogy mellette lenne a helyem, hogy óvjam őt?
Fájó szívvel lassítottam le a házunkhoz vezető útnál, és befordultam rá. Egy utolsó pillantást küldtem a fekete autó felé, aztán már ott is voltunk a garázsban. Észre sem vettem azt a kis időt, amíg végigmentünk az úton. Fura.
- Miért mosolyogsz ennyire? Valami jót láttál esetleg? - kérdeztem Alice-tól, mert már nem bírtam ki.
- Jó kedvem van, és neked is. Sokkal izgalmasabb lesz ez az iskola dolog, mint gondoltam. Na, én most megyek, mert Rosalie szeretne velem beszélni. Szia! - köszönt el csilingelő hangon, és már ott sem volt. Ráérősen ballagtam fel a lépcsőn, és egész végig Lilyn járt az eszem. Ledobtam magam a nappaliban az egyik fotelbe, és lehunyt szemmel próbáltam kicsit relaxálni. Természetesen nem jött össze a dolog, az a lány elvette az eszem.
- Öhm, Edward... van egy perced? - jött felém somolyogva Jasper.
- Én is csatlakoznék, ha nem gond. - tette a vállamra a kezét apám.
- Hát persze. Jó lesz itt, vagy menjünk fel? - sóhajtottam.
- Inkább fent.
Felmentünk a szobámba, és leültem a zongorám elé. Érdeklődve néztem őket, és fogalmam sem volt róla, hogy vajon mit akarnak mondani vagy esetleg kérdezni. Apám fel-alá járkált, Jasper pedig leült az ágyam szélére, és még mindig fülig érő szájjal bámult.
- Őőő... mit szeretnétek? - törtem meg a csendet.
- Milyen volt a mai napod? - kérdezte Jasper.
- Unalmas. Az igazgató hosszú beszéde volt a nap fénypontja... - húztam el a szám.
- És azon kívül? - szólalt meg apám is.
- Mi ez? Valami kihallgatás? - kérdeztem idegesen. Ezzel le is buktam...
- Mi csak segíteni szeretnénk. - győzködött apa.
- Jól van, megadom magam... - emeltem fel a kezeimet.
- Oké. Alice fejéből már úgyis kiolvastam mindent. Csak ezen jár az esze. - vigyorgott Mr. gondolatolvasó.
- Rendben. Szóval reggel majdnem karamboloztunk... egy lánnyal. - mondtam, és nyeltem egy nagyot. Odasétáltam Jazzy-hez, a vállára tettem a kezem, és felidéztem a mai nap emlékeit. Mikor a végére értem, mind a kettőjük arcán hatalmas vigyor virított.
- Van ízlésed... de ez nekem nagyon furcsa. Sose gondoltam volna, hogy apa leszek. Azt pedig pláne nem, hogy a fiam egyszer majd felnő... - mondta, és idegesen nevetett.
- Hát bizony Edward. Ez nem semmi. Tényleg jó ötlet volt ez az iskola. - nevetett, én pedig csak álltam, és néztem, mint borjú az új kapura.
- Ti most miről beszéltek? - vontam fel a szemöldököm.
- Te nem tudod, hogy miről... - kezdte Jasper, de apám félbeszakította.
- Jazz, sose érzett így. Össze van zavarodva. Ne felejtsd el, hogy ez az egész nagyon új neki. Emlékezz vissza, hogy én mit éreztem, amikor megismertem Bellát. - mondta figyelmeztetően.
- Aha, értem. Akkor most azt akarod, hogy elmagyarázzuk neki ezeket?
- Hé, hé, hé. Tudhatnám én is, hogy miről van szó? - kezdtem mérges lenni...
- Fiam, mit gondolsz arról a lányról? De őszintén...
- Hát... gyönyörű. Kedves... Biztos nagyon okos is. Alig tudom róla levenni a szemem, és úgy érzem, hogy vele akarok lenni, mindent tudni akarok róla.
- Tudom, hogy eddig csak a filmeken láttál ilyet, meg könyvekben olvastad, de van egy érzés, ami ha megtalál, lebegsz.
- Heh? - néztem rá bambán.
- Ez szerelem. Még hozzá nagyon erős. Érzem... - mondta Jasper vigyorogva.
- Hogy mi? - néztem rájuk döbbenten. - De hát az nem ilyen. Láttam már egy csomószor, és elmondhatom, hogy ez teljesen más, mint amit akkor éreztem, amikor láttam a filmet.
- Igen, mert tényleg más. Figyelj... Én is voltam már hasonló helyzetben. Tudom, hogy te most olyasmit érzel a lány iránt, mint én édesanyád iránt. Ez szerelem. Ebben biztos vagyok.
Most így belegondolva igazat kellett nekik adnom. Hát ez volna az? A mindent elsöprő, lángoló, pusztító, felemelő érzés, amiről már annyit hallottam? Tényleg ez volna az a bizonyos valami, ami a szüleimet összetartotta már mióta?
- Mondd csak... úgy érzed, hogy vele kell lenned? Hogy megőrülsz, ha nem láthatod? Hogy máris hiányzik, pedig csak pár perce annak, hogy elváltatok? Hogy bármit megadnál azért, hogy boldognak lásd?
- Azt hiszem... igen.
- Látod, ez az, amit én érzek Alice iránt, Carlisle Esme iránt, Emmett Rose iránt, és édesapád édesanyád iránt. És persze fordítva is igaz. - az utolsó mondatot hangosabban mondta, mert hangos köhintés hallatszott lentről. Mosolyogva haladt el mellettem, és megveregette apám vállát. - Gratulálok apuka, a fia fülig szerelmes.
Kiment a szobából, így csak ketten maradtunk. Leültem a zongorához, és elkezdtem játszani. Apám mellém ült, és ő is beszállt a saját dallamaival.
- Tudod, én sokkal rosszabban viseltem. Meg voltam róla győződve, hogy Bella egy démon, és csak azért van ezen a világon, hogy engem kínozzon vérének csodálatos illatával. De örülök, hogy ez nálad nem akadály.
- Hát, azért nem mondom... finom illata van, de én annyira nem vagyok vámpír, mint te. - mondtam mosolyogva.
- Ez való igaz, de attól még vagy olyan erős és vannak olyan dolgok, amiket nem tudhat meg. Szóval csak óvatosan. - veregette meg a vállamat, és magamra hagyott a szobámban.
Gondterhelten fújtam ki a levegőt, miközben odasétáltam az ágyamhoz, és hanyatt dőltem rajta. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik velem.Hirtelen a feje tetejére állt a világ. Ez a lány megőrjít...
- Bejöhetünk? - hallottam egy gyors kopogást az ajtón.
- Persze.
Rose és anya leültek mellém az ágyra.
- Hogy érzed magad, kincsem? - simított végig a hajamon anyu.
- Hát... asszem szerelmesen.
- Láthatom? - nézett rám Rosalie kedvesen.
- Igen. - mondtam, és megfogtam mind a kettőjük kezét, hogy megmutassam nekik az én Lilymet. Igen, már az én Lilym volt. Idő közben azt is elhatároztam, hogy holnap beszélni fogok vele. Muszáj volt... úgy éreztem, mintha egy láthatatlan mágnes vonzana hozzá.
- Csinos... - mondták egyszerre. Anyám szemei kicsit összeszűkültek, mintha gondolkodna valamin... de lehet, hogy csak beképzeltem.
- Köszi. Szerintem is.
- Örülök, hogy ilyen jól indult az iskola. - bólintott mosolyogva anya.
- Ja, amúgy Alice üzeni, hogy ő holnap nem tud bemenni veled, mert sütni fog a nap. - húzta el a száját Rose.
- Most hol van? - kérdeztem, mert ismertem Alice-t. Tudtam, hogy feljött volna, és személyesen közölte volna velem ezt.
- Vadásznak Jazz-el. Csak holnap jönnek haza. Amúgy új híreim vannak. - húzta el a száját Rosalie.
- Na, ki vele!
- Holnap majd siess haza az iskolából, mert jönnek hozzánk.Az a hülye kutya... - sziszegte.
- Bocs, de kicsoda? - kérdeztem értetlenül.
- Jacob Black, és a gyereke. Sose hittem volna, hogy Jake-nek lesz egy babája... - merengett anya.
- Egy kutya meg a kölyke... nagyon remélem, hogy gyorsan elhúznak, mert a végén nekimegyek. - morogta Rosalie.
- Jaj, ne legyél már ilyen Rose. - mondtam békítően.
- Nem, Edward. Ebből nem vonok vissza semmit. Gyűlölöm azt a hülye kutyát! - mondta dühösen, és eltűnt a folyosón.
- Megbékél majd... egyszer. - öleltem át édesanyámat, hiszen tudtam, hogy mennyire bántja ez a dolog.
- Persze-persze. Próbálj meg aludni drágaságom. Jó éjszakát.
- Neked is, anya. - nyomtam egy puszit az arcára.
Hosszú volt ez a nap, és alig várom a holnapot. Végre beszélhetek majd vele, és láthatom Őt.
Lefekvés után még sokáig nem jött álom a szememre, és ahogy lehunytam a szemem, Lily szépséges piruló arcát láttam.