13. fejezet: A csel (2. rész)

- Apa, nyugalom. - mondtam neki figyelmeztetően, mert a kezei már remegtek a dühtől.
- Rosalie és Emmett most jönnek haza a nászútjukról. Őket várjuk. És ti? Mit csináltok itt? - kérdezte az idősebbik Edward meglepetten. Magamban csillagos ötösre értékeltem az előadásukat, de választ már nem kaphattam rá, mert apa rögtön kiszúrta volna.
- Semmi közö... - kezdett bele Jake, de megelőztem.
- Los Angelesbe megyek a nagymamámhoz.
- Lily, légyszíves hozz egy kólát a büféből. - nyomott pénzt a kezembe.
- Eszem ágában sincs. A végén még valami meggondolatlanságot csinálsz. Nem akarlak itt hagyni. - néztem komolyan a szemébe.
- Csak nyugalom, nem akarunk balhét. - szállt be Jasper is a beszélgetésbe. Nem volt ott az egész család, csak Alice, Bella, Edward és Jasper.
- Ne merészelj manipulálni vérszívó... - mozdult felé apám, de gyorsan elé ugrottam.
- Elég legyen. Szeretnék felszállni arra a gépre, szóval ne rendezz jelenetet. Kérlek...
Talán a "kérlek" segített a végén, mert Jacob mérgesen fújtatott egyet, de nem vitatkozott, és a remegése is enyhébb lett.
- A többiek hol vannak? - kérdezte összeszorított fogakkal.
- Edward Carlisle-lal és Esmevel van vadászni. Mi újság La Pushban? Quil és Embry hogy vannak? - kérdezte Bella kíváncsian. Úgy láttam, tényleg érdekli.
- Megvannak. Elnézést... - suttogta megsemmisülten, és elrohant a büfé irányába. Nagyapával összenéztünk, és egyszerre indultunk el utána.
- Apa, várj. - fogtam meg a karját, és a saját lendületemet kihasználva magához húzott, és szorosan megölelt. Pár percet így álltunk, és éreztem, hogy a remegése teljesen elmúlik.
- Köszönöm. - mondta rekedt hangon.
- Mit?
- Ha a közelemben vagy, mindig megnyugszom. Segítesz nekem, hogy ne veszítsem el a fejem.
- Oh, hát... nincs mit. Ne akadj ki Cullenék miatt. Nem ér annyit az egész. Tudom, ez nálatok természetes, hogy így reagáltok egymásra, de... - hadartam, de félbeszakított.
- Maradj itthon. - nézett könyörgően a szemembe. Teljesen lefagytam. Nem ezt akartam elérni az egésszel. Teljesen pánikba estem. Hogy fogok most ebből kimászni?! Nem hagyhatom, hogy Edward nélkülem menjen LA-be. Gyorsan megoldást kellett volna találnom, de az agyam leblokkolt, és csak arra tudtam gondolni, hogy kész, itt a vége, nem mehetek sehova.
- De...
- Szeretném. Nem akarom, hogy a nagyanyád telebeszélje a fejedet. Tegnap este nem bírtam aludni, mert rémálmok gyötörtek. Lezuhan a gép, ott akarsz majd maradni Los Angelesben... én nem szeretném, ha mennél.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Miért akarnék ott maradni? Nincs az a dolog, ami miatt nem jönnék vissza. Szeretem Forksot, és itt szeretnék élni. A családom is itt van. Téged sose hagynálak el.
- Már megtetted...
- Ne kezdd megint. Szeretnék elmenni Helen nagyihoz. - végső kétségbeesésemben már a nyafogó stílust is bevetettem könyörgő módban. - Apaaa, kérlek. Légyszíí.
- Jól van. Kénytelen leszek kibírni nélküled három napot. De a telefonodat tartsd magadnál, mert hívni foglak minden nap.
- Köszönöm. - borultam a nyakába. - Oké, nálam lesz.
Megkönnyebbülten sétáltam vissza a váróba, és magamban megköszöntem Mr. Cullennek, hogy segítettek. Már nem sokat kellett várni, hogy elkezdődjön a beszállás. Most jött a rázós rész. Valahogy el kell terelnem a figyelmét, hogy Edward gyorsan felszállhasson a gépre. A "vámpír szagot" már megoldottam, azzal már nem lesz semmi baj. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Nem fognak akadékoskodni az ott dolgozók Edward jegyével. Végre eljött a pillanat, mert megkaptam a jelzést. Mr. Cullen beletúrt a hajába, és nekem gyorsan ki kellett találnom valamit.
Felálltam, és eljátszottam, hogy összeesem. Jake ijedten kapott el az utolsó percben, és finomat visszarakott a székre. Jobb ötletem nem volt, így azt találtam ki, hogy hirtelen rosszul lettem.
- Jól vagy, drágám? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Igen, csak ma még nem ettem, és beszédültem. - mondtam elhaló hangon.
- Gyere, együnk valamit a büfében. - húzott talpra.
- Nem hiszem, hogy van elég erőm elgyalogolni odáig. - színészkedtem tovább.
- Akarod, hogy a karjaimban vigyelek oda? - kérdezte vigyorogva, mert tudta, hogy azt sose engedném.
- Nem! Sétálj csak mellettem. És ne hagyd, hogy az arcom közelebbről is megismerje a földet. - küldtem felé egy halvány mosolyt.
- Te is jössz, George? - kérdezte nagyapától, aki aggodalmas szemekkel méregetett engem.
- Ha ketten kísérjük, az nem annyira feltűnő, mintha az öledbe kapnád szegényt. - mosolygott apámra, és szép lassan elindultunk. Reméltem, hogy ez eltereli a figyelmét. Leültettek egy asztalhoz, és apa elment venni nekem valami ennivalót. Nagyapa újságot olvasott, én pedig gondolatban Mr. Cullennek beszéltem.
"Mr. Cullen, ha sikerült Edwardnak felszállnia a gépre, akkor jelezzen nekem úgy, hogy leül. Kérem..." - gondoltam magamban. Pár másodperc múlva kézen fogta a feleségét, és leültek a székekre. Alig bírtam elfojtani a mosolyomat, és megkönnyebbülten dőltem hátra a székemen. Elégedett voltam... nagyon is. Már be lehetett szállni a gépre, de még volt negyed óra a zárásig, és úgy gondoltam, hogy maradok apámékkal, ameddig csak lehet. Megettem a szendvicsemet, és mosolyogva bámultam apámat, amint összekente az arcát a szósszal. Végül elérkezett a beszállás ideje. Némán mentünk egymás mellett, és amikor már az ajtóban voltunk, megláttam, hogy Rosalie és Emmett megérkezett. Jake újra reszketni kezdett, így igyekeztem minél előbb elküldeni őt innen.
- Apa, nyugi. - öleltem át. - Ha átmentem ezen az ajtón, akkor fuss el a reptérről, minél messzebb a vámpíroktól, rendben?
- Rendben. Szeretlek kincsem. - mondta könnyes szemekkel, és odaengedte nagyapát hozzám, hogy ő is el tudjon búcsúzni.
- Vigyázz magadra, és ha nagyanyád bármi hülyeséget mond, akkor ne figyelj rá. - adott ő is búcsú puszit, és utamra engedtek. Már félúton jártam köztük és a kapu között, amikor apám karjai ismét körbezártak.
- Apa... csak pár nap. Rendben lesz. - mondtam mosolyogva. Egyszer el kell engednie. - Menj.
- Ahogy leszállt a gép, hívj. - nyomott egy utolsó puszit a homlokomra, és elengedett. Megráztam a fejem, és elindultam ismét a kapu felé. A jegyszedő kedvesen mosolygott, és elmagyarázta, hogy merre kell mennem. A szívem a torkomban dobogott, és már alig vártam, hogy meglássam Edwardot.
Hosszú folyosón mentem végig, aminek a végében egy stewardess állt.
- Szerencséje van kisasszony, már éppen zárni készültem az ajtókat. Na menjen... - mondta bosszúsan, én pedig besurrantam az ajtón. Tétován indultam el a helyemre. Mindenütt emberek voltak, alig láttam valamit. Nagy volt a lökdösődés, de végül elértem a 96-os sort, és megláttam Őt. Imádni való volt. Ahogy meglátott, felém villantotta legszebb mosolyát, és onnantól számomra nem létezett más. Átvágtam a tömegen, és mosolyogva huppantam le a mellette lévő ülésre.
- Gratulálok, szépen megoldotta az ügyet Miss Black. - mondta vigyorogva.
- Ön is elég ügyesen tud észrevétlenül surranni Mr. Cullen. - feleltem boldogan.
A gép megindult a kifutón, és szép lassan elhagyta a talajt. Mérhetetlenül boldog voltam, mert tudtam, hogy most végre nyugalom vár ránk. Csak mi ketten... meg persze a nagyi, de ő nem mindig lesz velünk. Bevackoltam magam a karjai közé, és ahogy néztem a felhőket, arra gondoltam, hogy most valami új jön. Se Jake, se nagyapa, se ellenségeskedés a két család között, semmi titkolózás. Los Angeles teljesen mást ígért, és ez a mi közös titkunk marad örökké.