11. fejezet: Nyugtalanság és titokolózás (2. rész)

Másnap reggel már kilenc előtt felkeltem. Ahogy kinyitottam a szemem egyből Edward jutott az eszembe, és úgy éreztem, hogy már egy mosolyáért is megérte megszegni az ígéretemet. Eszembe jutott, hogy hogyan nézett ki, amikor hosszú idő után újra megláttam. Soha többé nem akarom, hogy ilyen szomorú legyen. Bármit megteszek, hogy boldognak lássam, és ha velem a legboldogabb, akkor örökké itt leszek neki. Miután ezt megígértem magamnak, tovább gondolkodtam a tegnap történteken. A nagy meglepetés, amikor beléptünk Rosalieval az ajtón, az elfelejtett szülinapom, és a rögtönzött parti... El sem tudom képzelni, hogy miként tudott Alice és Bella elintézni mindent. Miközben a tegnapi napom boldog pillanatain merengtem, leültem a fésülködő asztalomhoz. Felemeltem a kezem, és félve megérintettem a méregdrága karkötőt, amit Edwardtól kaptam. Ahogy rásütött a nap, a fény csillogva verődött vissza róla. Majd' kiugrottam a bőrömből, amikor rá gondoltam, és már alig tudtam kivárni a holnapot. Volt egy olyan érzésem, hogy a mai nap lassan fog eltelni...
Gyorsan felöltöztem, és dudorászva indultam le nagyapához. Széles mosollyal üdvözölt, miközben a reggelit készítette, én pedig mint egy balerina, odatáncoltam hozzá, és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára. Nem kérdezte, hogy miért vagyok ilyen boldog, valószínűleg azt hitte, hogy az ajándékaim miatt van az egész. Pedig ha tudta volna az igazat...
Lehuppantam a székre, és szedtem egy nagy kanállal a tojásrántottából. Nagyapa is leült a székére és követte a példámat. Mosolyogva figyelte minden mozdulatomat, de tudtam, hogy egy szép csendes reggelivel nem úszom meg a dolgot. Nagyot sóhajtott, és a gyanúm beigazolódott, amikor meghallottam az első mondatát.
- Örülök, hogy a tegnapi nap felvidított, és nem vagy már annyira szomorú amiatt a fiú miatt - nézett rám óvatosan, mint aki attól fél, hogy emiatt rossz kedvem lesz.
- Igyekszem. De ha eszembe juttatod mindig, akkor nem tudok szabadulni a gondolattól... - mondtam bánatosan. Így mindenkinek egyszerűbb volt: nekem nem kellett róla hazudnom annyit, neki meg nem kellett néznie a megjátszott szomorúságomat. Áldottam az eget, hogy ilyen jó színész vagyok.
- Persze, rendben. Szóval... nagyanyád meghívott magához? - próbálta terelni a témát, de nekem ettől nem lett jobb, mert ismét jöttek a hazugságok.
- Igen. Nagyon szeretném már látni őt. Régen találkoztunk. Meg néha jó kiszabadulni az állandó felhőréteg alól. - vontam meg a vállam.
- Igen, igazad van. Pénteken elkérjelek az iskolából? Szívesen kikísérlek a reptérre. Gondolom apád is ott akar majd lenni. Tudod mennyire nem szereti, ha távol vagy tőle. Te vagy a mindene.
Te jó ég! A reptéren bajok lesznek, ha apa is ott lesz. A végén még kiszimatolja, hogy nem egyedül megyek. Sürgősen beszélnem kell majd Edwarddal, hogy mi legyen a pénteki repüléssel. Nem találkozhatnak..
- Majd még megbeszéljük. Fel kell még hívnom a nagyit és meg kell néznem, hogy mikor indul a gép. - mondtam neki, de az eszem már teljesen máshol járt. Elképzeltem, ahogy a reptéren sikerül meglógni apáméktól, és LA-ben sétálunk Edwarddal a tengerparton a naplementét nézve...
- ... Nem örülök neki, hogy mész. Majd hívd fel nagyanyádat, és megbeszéljük a részleteket. - rántott vissza nagyapa monológjának a vége a képzeletemből. Bocsánatkérően mosolyogtam rá, amikor megszólalt a telefonom fent az emeleten. Még jó, hogy ilyen hangosan csörög, legalább a ház másik feléből is hallom, ha hívnak. Felrohantam a lépcsőn, és rávetődtem az ágyra, hogy megkeressem a telefonom, de csak pár perc után sikerült megtalálnom. Zihálva vettem fel, meg se néztem, hogy ki hív.
- Hallo?
- Lily... - hallottam meg a legszebb sóhajt a világon.
- Edward. Tegnap próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Jaj, annyi mondanivalóm van... - hadartam.
- Nyugi... Ne idegeskedj. Minden rendben lesz. - mondta bársonyos hangon, amitől rögtön nyugodtabb lettem.
- Sajnálom, hogy nem találkozhatunk ma. De az apám feltétele, hogy ha vele töltöm a mai napot, akkor jövő hét hétvégén elmehetek a nagyihoz.
- Semmi baj. Csak... hiányzol. - mondta szomorúan, nekem meg majd' megszakadt a szívem. Már majdnem megígértem neki, hogy nem megyek La Pushba, hanem vele töltöm a mai napot, amikor meghallottam apám kocsiját lefékezni a házunk előtt.
- Jöttek érted.
- Igen. De majd holnap találkozunk. Bár egy kicsit furcsa lesz, mert úgy kell majd tennünk, mintha nem is...
- Tudom. De lehet, hogy addig nem bírom ki. A holnap nehéz lesz, de majd megoldjuk. Vigyázz magadra, drága Lily.
- Te is. - mondtam, és abban a pillanatban halkan kopogtak az ajtómon, és bejött apám. - Mennem kell, itt van apa. Szia. - hadartam gyorsan, és letettem, mielőtt válaszolhatott volna.
- Szia kincsem! - ölelt meg Jake. - Kivel beszéltél?
- Az egyik osztálytársammal. - mondtam, és gondolatban megdicsértem magam, hiszen most nem is hazudtam neki.
- Mehetünk? - kérdezte izgatottan.
- Ejha. Miben mesterkedsz? Nem ugrok veled fejest a szikláról... - mondtam gyanakodva.
- Nem is fogsz. - mondta felháborodva. - De azért még motorozni lehet... - húzta vigyorra a száját.
Erre csak mosolyogni tudtam, és megkértem, hogy menjen ki a szobából, mert a motorozáshoz nekem bizony farmer kell. Ráérősen öltöztem át, és felvettem egy meleg pulcsit is. Nem kéne pont most megfáznom...
Vigyorogva bukdácsoltam le a lépcsőn, és lássatok csodát, nem estem el. Kezdett egyre jobb lenni az egyensúlyom. Gyorsan elköszöntünk nagyapától, és már száguldottunk is apám háza felé.
Egész nap motoroztunk, bejártuk Forks környékét, és elmentünk Port Angelesbe is. Ott ebédeltünk és elmentünk a céllövöldébe, ahol apa győzött, de csak azért, mert jobb a látása. Megjátszott sértődöttséggel huppantam le egy padra, de ő megragadta a karomat, és feldobott a hátára.
- Nem gondolod, hogy ehhez már túl öreg vagyok? - kérdeztem nevetve. - Na, tegyél le...
- Nekem mindig az a szép kis ötéves maradsz, aki ha fagyit evett, akkor az egész arca olyan lett. Nocsak, egy fagyizó. Nézzük, vajon még mindig meglátszik rajtad, ha fagyit eszel? - kérdezte hahotázva. Megvette a fagyit nekem, és én egyetlen szó nélkül az orrába nyomtam.
- Na, ki nem tud normálisan enni? - vágtam vissza, és bele bokszoltam a bicepszébe. Természetesen az én emberi erőm meg se kottyant neki. Ő nem ütött vissza, csak bosszúsan nézett rám.
- Van egy zsebkendőd? - kérdezte összeszorított fogakkal. Nagyon vicces volt fagyis orral, viszont a nagyon égő az volt, hogy egy csomó szép anyuka állt még a sorban, és mind őt bámulta.
- Természetesen. - nyújtottam felé a zsebkendőt, ami a zsebemben volt. Megkönyörültem rajta, látva a sok nő vágyakozó pillantását. Kicsit zavart, hogy így néznek rá, de hát akinek az apja ilyen helyes és fiatalos, mint az enyém...
A nap további részében elmentünk La Pushba, ahol beszélgettem a falka többi tagjával, és a délután lassan véget ért. Megjátszott ásításomat látva apa felajánlotta, hogy hazavisz, de nem volt valami könnyű ezt kimondania, mert ha rajta múlott volna, akkor még nála laknék. Eszem ágában sem volt újra nála élni, hiszen akkor hogy találkozom Edwarddal?!
Rábólintottam az ajánlatára, és elköszöntem a többiektől. Már sötét volt, amikor leparkolt a házunk előtt.
- Köszönöm a mai napot. Jó volt végre kimozdulni otthonról.
- Én is köszönöm. Már rég motoroztam. - mosolyogtam.
- Jövő héten akkor LA?
- Igen, de még beszélnem kell nagyival. Lehet, hogy ki se kell kísérnetek a reptérre... - próbálkoztam, de hiába.
- Szó se lehet róla. Legalább odáig hadd kísérjelek el. Így is majd szétvet az ideg, hogy egyedül fogsz repülni. Ahogy odaérsz azonnal hívj fel! Ígérd meg, Lily.
- Oké, rendben. Megígérem. - mondtam, és kinyitottam a kocsiajtót. - Jó éjt apa!
- Jó éjt kincsem. - nyomott a homlokomra egy puszit, és kiszálltam az autóból.
Ahogy beértem a házba, a kocsi már ott sem volt. Gyorsan üdvözöltem nagyapát, és már szaladtam is fürdeni, hogy minél hamarabb ágyba bújhassak. Miután végeztem a tisztálkodással, bementem a szobámba, de a villany nem volt felkapcsolva. Tapogatózva kerestem a kapcsolót a sötétben, amikor valami hozzáért a karomhoz. Ijedtemben felsikkantottam, és abban a percben megláttam, hogy aki hozzám ért, az nem más, mint Edward.
- Lily... - kiáltott lentről nagyapa, és már trappolt is fel a lépcsőn.
- A fenébe... - mondta Edward halkan, és eltűnt a szemem elől.
Nagyapa pár másodperc múlva berontott a szobámba, és felkapcsolta a villanyt.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Semmi... csak egy.. egy pók. - rögtönöztem valamit.
- Ja, hát akkor oké... - fújta ki a levegőt. - De ne félj tőle, ő jobban fél tőled, hidd el.
- Könnyű azt mondani. Jó éjt, nagyapa.
- Jó éjt.
Lehuppantam az ágyra, és megvártam, amíg becsukódik az ajtó. Igyekeztem megnyugodni, de nem tudtam, hogy most Edward valóban itt volt, vagy csak a képzeletem játszott velem. Reménykedtem benne, hogy az első az igaz...
- Edward Cullen... - szóltam dühösen. - ilyet soha többé ne csinálj. - fejeztem be a mondatot, de nem jött válasz. Kezdtem kételkedni saját épelméjűségemben, amikor megláttam az ablakom előtt.
- Hé, jól vagy? - mentem hozzá közelebb, és a vállára tettem a kezem.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Én csak... nem bírtam tovább. Látnom kellett téged. - fordult szembe velem, és átölelt.
- Semmi baj. Csak nem sűrűn lopóznak be férfiak a szobámba... - kuncogtam.
- Reméltem is. Milyen volt a mai napod? - kérdezte halvány mosollyal az arcán.
- Tulajdonképpen jól szórakoztam apámon. Meg végre motorozhattam. - mosolyogtam, mire az utolsó mondatra morgott egyet.
- Tudom, hogy nem szólhatok bele, de jobban örülnék, ha nem motoroznál. - mondta összeszorított fogakkal.
- Ugyan már Edward. Nem vagyok törékeny porcelán baba. - löktem el magamtól.
- Tudhatnád, hogy számomra az vagy. - mondta, és felkapott az ölébe. Odasétált az ágyamhoz, leült és elkezdett ringatni.
- Nem kell még a széltől is óvni. Nagylány vagyok már, aki tud vigyázni magára. - mondtam lágyan. Imádtam motorozni, és örültem volna, ha megérti és elfogadja.
- Igen? Ha nincsenek hihetetlen gyors reflexeim és nem fékezek le, akkor szerintem nem élted volna túl azt a karambolt. - vont magához, és szorosan átölelt.
- És ha most nem engedsz a szorításodon, akkor ezt se élem túl. - vigyorogtam rá.
- Oh, elnézést.
- Szóval... hogy hogy itt vagy? A szüleid... - kérdeztem, de nem tudtam befejezni, mert a következő pillanatban ajkai megtalálták az enyéimet. Puhán csókolt meg, mintha ez lett volna az első csókunk. Karjaimat a nyaka köré fontam, és egyre vadabban, követelőzőbben csókolt. Kezeimmel a hajába túrtam, de pár másodperc múlva kénytelen voltam elszakítani ajkaimat az övéitől, hogy levegőhöz jussak. Mohón kapott utánam, és a kezei a hátamról a derekamra csúsztak közben. Fogalmam se volt, hogy hogyan tudnánk megállni, de amikor óvatosan az ágyra rakott már nem is akartam abbahagyni. Testünk egymáshoz simult, és már kezdtem elveszíteni a fejemet, amikor végre választ kaptam a kérdésemre.
- A szüleim bármelyik percben észrevehetik, hogy meglógtam. - mondta lihegve.
- Te... - kezdtem, de nem ment még a beszéd. A szívem olyan tempóban verdesett a mellkasomban, mint egy fogságba esett pillangó. Edward ráhajtotta a fejét, és hallgatta egyedi dallamát. - Szóval... Neked sikerült meglógnod egy olyan házból, ahol olyan emberek élnek, akik a legkisebb zajra is felfigyelnek?
- Rose segített... - mondta vigyorogva, és apró csókokkal araszolt végig a nyakamon felfelé a számhoz.
- Úgy már könnyű... - nevettem.
Lassan hajolt felém, de a mozdulat félbemaradt, mert megcsörrent halkan a telefonja. Lemondóan sóhajtott, és fejcsóválva nézte meg, hogy ki hívja.
- Igen? - motyogta a telefonba, és a következő pillanatban már le is rakta.
- Mennem kell. - húzott fel az ágyról, és az ablakhoz sétáltunk. - Holnap remélem majd tudunk egyedül lenni pár percet. - mondta csillogó szemekkel.
- Én is. Vigyázz magadra. - búcsúztam el tőle, ő pedig megfogta a kezeimet, óvatosan felemelte mindkettőt, és rájuk lehelt egy-egy csókot.
- Szép álmokat szerelmem. - kaptam egy utolsó csókot az ajkaimra, és már ott sem volt.
- Neked is... - motyogtam, miközben az ágyamhoz sétáltam, és ahogy ledőltem rá, szinte azonnal el is aludtam.