12. fejezet: Hazugságok hálójában (1. rész)

Hétfő reggel majdnem elaludtam. Nagyon nehéz volt felkelni, mert álmomban újra kettesben voltam Edwarddal. Bosszúsan rúgtam le magamról a takarót, amikor az órám felkeltett, és nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Amire általában van fél órám, arra most csupán tíz percem volt. A fürdőszobában szemügyre vettem a tükörképemet, és ma reggel cseppet sem voltam elégedett magammal. A hajam nem úgy állt, ahogy én akartam, és a szemeim is tükrözték fáradtságomat, pedig sokat aludtam. Lehet, hogy a titkolózás miatt van? Ki tudja... Próbáltam valahogy eltüntetni a karikákat a szemem alól, de nem jártam sikerrel. Már tényleg rohannom kellett, ezért a reggelit kihagyva behuppantam a kocsimba, és már száguldottam is az iskola felé. Útközben jutott eszembe, hogy mi is vár ott rám. Kezdett az egész kicsit sok lenni. A végén már azt se fogom tudni, hogy kinek mit mondtam. Igyekeztem mindenkinek ugyanazt a verziót előadni a Port angelesi napomról, a karkötőről, meg a többiről. Borzalmas volt, hogy senkinek se mesélhettem el az igazságot, pedig legszívesebben világgá kiabáltam volna. Elvégre én voltam a világon a legboldogabb ember...
Az iskola parkolója tele volt, csak a legmesszebb lévő helyre tudtam gyorsan beparkolni. Nem volt időm nézelődni, berohantam az épületbe, és még a tanár előtt becsusszantam az ajtón. Lehuppantam Emma mellé, és végre kifújhattam magam. Az óra elkezdődött, de olyan unalmas volt, hogy majdnem elaludtam rajta. Em csengesen üldögélt, de nem jegyzetelt. Lopva rápillantottam, de nem vett észre, mert ködös tekintettel meredt ki az ablakon, pontosan azzal a bizonyos szerelmes kifejezéssel az arcán. Ezen már csak mosolyogni tudtam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Tyleren járt az esze. Nem akartam megzavarni, így inkább én is álmodoztam Edwardról, miközben a füzetembe firkálgattam. Izgatottan vártam a percet, amikor végre újra láthatom. Nem is kellett sokáig várnom, hiszen a következő óra történelem volt.
A matek véget ért, én pedig egyre feszültebb lettem. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Hogy fogok kibírni mellette egy órát úgy, hogy meg sem érinthetem? Mi van, ha nem bírjuk ki? Mi lesz, ha lebukunk?
Minden megtett lépésnél egyre biztosabb voltam abban, hogy ez nem fog így menni. Végül elérkeztem a teremhez, és a szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam. Ugyanolyan szívdöglesztő volt, mint bármikor máskor. Sőt, még jobban vonzott magához. Bronz barna haja szanaszét állt, de az arcát nem láttam, mert az ablak felé nézett, pont abban a pózban, mint matekon Emma. Az asztalon könyökölt, és a kezével támasztotta meg az arcát. Ahogy meghallotta szívem vad ritmusát felém fordította a fejét, és megláttam szépséges arcát. Csokoládébarna szemei csillogtak a boldogságtól, arca ellágyult, amikor rám nézett. Ez csupán egy pillanatig tartott, mert ahogy meglátta a pánikot az arcomon, rögtön aggódó tekintettel kezdett el vizsgálgatni. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam odasétálni. Nem volt nagy táv, de egész végig azért fohászkodtam, hogy ne rogyjanak össze a lábaim. Hihetetlen, hogy mekkora hatást gyakorolt rám. Végül sikeresen elértem a padhoz, és remegő kézzel támaszkodtam az asztalra. Csigalassúsággal ültem le a helyemre, és meg se mertem moccanni. Kihúzott háttal ültem, annyira messze tőle, amennyire csak tudtam. Nem néztem rá még véletlenül sem, mert fenn állt a veszélye, hogy a karjaiba vetem magam. Hallottam a füzetlap szakadását, és a következő pillanatban hirtelen egy kis cetli jelent meg a füzetemen. Nagyot sóhajtottam, és elolvastam, amit írt.
"Halálra rémisztesz kedvesem. Mi a baj? Mi történt, hogy nem vagy hajlandó még rám nézni se?" - olvastam végig gyöngybetűit. Egy percre muszáj volt becsuknom a szemem, mert elfogott a késztetés, hogy ránézzek. Ennek sejtettem a következményeit, ezért inkább előhalásztam egy tollat a tolltartómból és visszaírtam neki.
"Jól vagyok. Csak... elveszed az eszem. Félek, ha rád nézek, annak az lesz a következménye, hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak, és akkor leleplezem magunkat." - ahogy leírtam a pontot, a papír már ott sem volt. Na igen, a vámpír gyorsaság...
Közben az óra elkezdődött, és rém unalmasnak ígérkezett. Kénytelen voltam megtámasztani a fejem a kezemmel, mert különben tuti elalszom. Ez pont jól jött, mert így még véletlenül sem láttam a balomon ülő padtársamat. Ez így ment egész órán keresztül, végül kicsöngetés előtt pár másodperccel rezgett a telefonom.
"Gyere a suli mögé. Nincs kifogás, ebédszünet lesz. Ott várlak. Edward" - olvastam végig magamban az sms-t, és aprót bólintottam. Reméltem, hogy látta, mert még mindig nem mertem ránézni. Hangosan szólalt meg a csengő, és ő már a terem végében járt, mire összeszedtem a cuccomat. Az oda vezető úton végig azon gondolkodtam, hogy vajon mit akar megbeszélni. Lehet, hogy belátta ő is azt, hogy ez így nem jó. Szakítani akar? A félelem kegyetlenül mart bele a szívembe erre a gondolatra. Ne, csak azt ne. Ha kell, én megyek el az iskolából, csak ne hagyjon el. Tűnődésemet az szakította félbe, hogy megláttam Alicet.
- Szia Alice.
- Szia Lily. Edward már vár. - mondta mosolyogva, amitől megkönnyebbültem, mert ő csak tudja, hogy mit akar tőlem a keresztfia, és ha mosolyog, akkor semmi vész.
- Köszi. De most rohanok is. - mondtam, és elindultam olyan gyors tempóban, amilyenben csak tudtam. Hátra-hátra pillantottam útközben, ellenőrizve, hogy követ-e valaki. Befordultam a sarkon, és éppen hátrapillantottam, amikor nekimentem valakinek.
- Te sose nézem a lábad elé? - hallottam rosszalló kérdését, amikor majdnem hátraestem. Persze erre semmi esélyem se volt, mert villámgyorsan elkapta a derekamat, és visszahúzott, aminek az volt az eredménye, hogy a testünk teljesen összesimult. Ijedtségtől tágra nyílt szemeim megtalálták a csokoládébarna mélységet, és hagytam, hogy elvesszek az örvénylő mélységben.
- Hát ez így tényleg nagyon nehéz. De van egy ötletem. - lehelte halkan.
- És mi lenne az? - kérdeztem suttogva.
- Többet együtt lenni. Mostantól minden este meglátogatlak. Meg iskola előtt is. Sőt, ebédszünetben meglógunk. Előbb-utóbb csak összeszeded magad...
- Edward Cullen... - szóltam rá fenyegetően, és kibújtam az öleléséből. - Kikérem magamnak, ellen tudok állni neked. Nem tudom, hogy mit vagy úgy oda. Ez még csak az első nap, és nem tudod, hogy milyen nehéz eltitkolni a boldogságodat mindenki elől! - böktem meg a mutatóujjammal a mellkasát. - És nehogy azt hidd, hogy nincs annyi erőm, hogy most ne sétáljak el.
- Ugyan, kérlek. - nevetett a hirtelen előtörő haragomon. - Rendben. Akkor legyen az, hogy megpróbálok nem elbűvölő lenni, te meg tartod magad, és nem borulsz a karjaimba... Bár kedvemre való lenne. - vigyorgott, nekem pedig dühösnek kellett volna lennem rá, de nem ment. Persze ezt a világért se árulnám el neki.
- Rendben. - nyújtottam a jobbomat. - Megegyeztünk.
- Ahogy óhajtja hölgyem. - mondta mosolyogva, és ahelyett, hogy kezet ráztunk volna, csókot nyomott rá, és közben mélyen a szemembe nézett.
Sarkon fordultam, és már épp indultam volna, amikor hirtelen előttem termett, és tett felém egy lépést. Rögtön hátrálni kezdtem, és pár lépés után a falnak ütköztem. Kezeit a falnak támasztotta, hogy még véletlenül se tudjak elszökni. Sarokba szorított.
- Azt hitted, hogy ennyivel megúszod?
- Reménykedtem... - suttogtam.
- Ez nem jött be... - kuncogott, és ajkai rátaláltak az enyémre. Mohón, szenvedélyesen csókolt meg, de egy pár pillanat múlva elhúzódott. Nem értettem, hogy mi a baj, kezeim közé fogtam az arcát, de elhúzódott, és lefogta a a karjaimat.
- Mennem kell. Jönnek a barátaid. Vigyázz magadra. - nyomott a számra egy utolsó rövid csókot, és már ott sem volt.
- Lily! Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte Emma meglepődve.
- Csak egy kis egyedüllétre vágytam. - húztam el a számat rosszkedvűen.
- Jaj, barátném. Gyere, a legjobb gyógyszer a bánatra a dobos torta. Az most a desszert.
- Nem szeretem.
- Akkor a marcipános torta.
- Azt se szeretem...
- Nehéz eset vagy, ugye tudod? - vigyorgott Nat.
- De nem baj, mi így szeretünk. Na, gyere. - húzott maga után Emma, és én közben elhatároztam, hogy ki fogom bírni ezt az egészet.
A kedd ugyanúgy telt, mint a hétfő, azzal a kivétellel, hogy most megkértem a barátnőimet, hogy ebédidőben hagyjanak egy kicsit egyedül. Edwarddal bementünk az erdőbe, így senki se láthatott meg minket. Úgy éreztem, hogy az öröklét is kevés lenne nekem, ha vele tölthetném. Abba meg egyenesen borzalmas volt belegondolni, hogy öregszem. Mesélte apa egyszer, hogy Bella is ebben a cipőben járt, de belőle vámpír lett. Belőlem viszont csak azzal a feltétellel lehetne vámpír, hogy többé nem láthatom apámat. De nem tehetem ezt vele, mert akkor teljesen összetörném a szívét. Mivel nem láttam megoldást erre a problémára, így inkább nem is foglalkoztam vele. Tudtam, hogy valamikor majd ismét elő jön ez az egész, és egyszer majd választanom kell.
A szerda rosszul kezdődött, mert Edward nem jött iskolába. Hét ágra sütött a nap, de neki az nem ártott, így nem értettem, hogy miért hiányzik a suliból. Szomorúan ültem végig az órákat, és az ebédszünetet is. Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva. Morcosan szálltam be a kocsimba, és a szokásos útvonalon száguldottam haza. Az egyik lámpa pirosra váltott, és meg kellett állnom. Magamban bosszankodtam, hogy ennyit kell várni, amíg átvált, amikor a visszapillantó tükörben megláttam az ezüst Mazdát. Fényszórói megvillantak, és amint zöldre váltott a lámpa, megelőzött. Követtem a Cullen házig, és durcásan szálltam ki a kocsimból.
- Szia kedvesem. - jött felém mosolyogva.
- Szia Edward. Mit akarsz? - dőltem neki az autómnak.
- Sajnálom, hogy ma nem mentem be, de lassan itt a péntek, és el kell rendeznünk mindent.
- Oh... És mit találtatok ki? - enyhültem meg, és türelmetlenül faggattam a tervekről.
- Beszéljük ezt meg bent, rendben? - karolt át, és már sétáltunk is a ház felé.
- Bocsáss meg, hogy elrontottam a napodat. - állított meg az ajtó előtt.
- Semmi baj. - mondtam mosolyogva. Könnyed csókot lehelt ajkaimra, és én örültem, hogy végre mosolyogni látom.
- Köszönöm. - suttogta, és megfogta a kezemet, hogy bevezessen az otthonukba, ahol a többiek már vártak minket.