12. fejezet: Hazugságok hálójában (2. rész)

Ahogy beléptünk az ajtón ismét otthon éreztem magam a hatalmas, de barátságos Cullen házban. Esme mosolyogva ölelt át, és Carlisle is fülig érő szájjal üdvözölt. Alice a szoba másik végében sutyorgott valamit Jasperrel. Amikor megláttak, mosolyogva intettek, aztán folytatták a sugdolózást. Az idősebbik Edward Bellával ült a zongoránál, és éppen egy egyszerű dallamot tanított neki.
- Hol van Rose és Emmett? – érdeklődtem, hiszen ők is mindig lejönnek köszönni nekem.
- Skóciában vannak nászúton… - válaszolta mosolyogva Alice.
Erre csak mosolyogni tudtam. Annyira irigyeltem őket, hogy még mindig ugyanúgy szeretik egymást, mint amikor először találkoztak. Hogy honnan sejtettem ezt? Elég volt rájuk néznem, és láttam, hogy tényleg leírhatatlanul szerelmesek még mindig egymásba. Villámként hasított agyamba a gondolat… Én soha nem fogom kilencven évig szeretni Edwardot, mert én csak egyszerű halandó vagyok. Az örömmámorból hirtelen a kétségbeesés és szomorúság viharába csöppentem. Vajon fog helyettem mást ölelni, miután rövid életem megszűnik? Belegondolni is borzalmas volt, hogy nem én leszek az egyetlen, nem én leszek az, aki a felesége lesz, és nem én leszek a gyermekei anyja. Vagy ha esetleg ezek valóra is válnak, akkor se fog örökké tartani. Egyszer majd más veszi át a helyemet, és őt is szeretni fogja. Ebben a percben bármit megadtam volna a halhatatlanságért. Eddig is kínzott ez a dolog (bár korántsem ilyen intenzíven), mert valahol mélyen tudtam, hogy ez az igazság, de nem foglalkoztam vele.
Gondolataimból az hozott vissza a valóságba, hogy megláttam Jaspert közvetlenül előttem.
- Hé, jól vagy? – kérdezte rémülten.
- Igen, csak elgondolkoztam. – mondtam pókerarccal, aztán odasandítottam az idősebbik Edwardra, aki tágra nyílt szemekkel bámult rám. Tudtam, hogy ő hallotta minden gondolatomat, de nem mondott egy árva szót sem. Csak nézett…
„Bocsánat, nem akartam, hogy…” – kezdtem, de enyhén megrázta a fejét, jelezve, hogy ne most beszéljük ezt meg.
- Szóval, akkor hogy lesz a pénteki reptéri felvonás? – pillantottam körbe, hátha sikerül elterelnem a figyelmét Jaspernek és Edward apjának.
- Biztos, hogy ott lesz? Nem tudod megoldani, hogy ne menjen ki a reptérre veled? - kérdezte Carlisle reménykedve.
- Attól tartok, hogy nem. Nagyon ragaszkodik hozzá. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, mert a végén még nem enged el.
- Nos, még valamit el kell intézned, mielőtt a részleteket megbeszéljük.
- Mit? - pillantottam rá meglepődve.
- Nagymamád még nem is tudja, hogy mész. Főleg azt nem, hogy Edwarddal... - mosolygott Carlisle kedvesen.
- Ja, tényleg. - pirultam el, és előhalásztam a telefonomat, hogy felhívjam a nagyit. Amíg kicsengett a telefon, próbáltam összeszedni a gondolataimat és nem a kíváncsi vámpírokra figyelni.
- Igen? - szólt bele Helen nagyi ismerős hangja a telefonba.
- Szia nagyi, Lily vagyok. - szedtem végre össze magam.
- Jaj, Lily. Tegnap fel akartalak hívni, de nem volt már rá időm, mert estig dolgoztunk. Isten éltessen sokáig drága unokám.
- Semmi baj, köszönöm nagyi. Szeretnék kérdezni tőled valamit. - mondtam határozottan.
- Tessék, kérdezz. - mondta, és hallottam a kíváncsiságot a hangjában.
- Hát... - mondtam, de hirtelen elbizonytalanodtam. Biztos, hogy jó ötlet ez? Vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy a barátommal mennék el hozzá? Kiakadna? Vagy örülne? Igyekeztem nem ezekre gondolni, és végül sikerült valahogy kinyögni a kérdésemet. - Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén elmennénk hozzád? - kérdeztem, direkt kihagyva, hogy kivel mennék. Én naiv azt hittem, hogy megúszom ennyivel.
- Kivel? Ha nagyapáddal vagy netán apáddal, akkor felejtsd el, Lily. Téged bármikor szívesen látlak, de rájuk nem vagyok kíváncsi. - felelte idegesen, én pedig elvörösödve motyogtam bele halkan a választ a telefonba.
- A barátommal... - persze teljesen tisztában voltam vele, hogy a házban mindenki hallotta a válaszomat, de így is alig tudtam kinyögni. Zavaromon az sem javított, hogy Edward karjait éreztem a derekamon, és a következő pillanatban éreztem forró ajkait az arcomon. Zavartan húzódtam el tőle, mert az nem lennevalami jó, ha elvonná most a figyelmem.
- A baa...barátoddal? - hallottam a nagyi meglepődött hangját a vonal másik végén.
- Igen... - feleltem röviden. Reméltem, hogy minél hamarabb véget ér majd ez a kínos beszélgetés.
- Hogy hívják? Okos? Gazdag? Hány éves? - kérdezte izgatottan, de nem engedtem, hogy belemelegedjen a kérdezgetésekbe.
- Ezt ne most, és ne telefonon beszéljük meg. Meglátogathatunk hétvégén? - kérdeztem tőle határozottan. A bátorságom ismét visszatért.
- Hát persze, drágám. Pontosan mikor jönnétek?
- Pénteken délután...őőő... - fogalmam se volt róla, hogy mikor indul a gép, így segélykérően néztem Edwardra, de az édesapja megelőzte őt, és a kezembe nyomott egy papírt, amin az utazással kapcsolatos információk voltak. - Délután egykor indul a gép.
- Sajnálom szívem, de nem tudok kimenni értetek a reptérre, mert akkor még dolgozom. Viszont ha jól sejtem, akkor egy óra az út a reptérig, és a repülőút is annyi. Háromkor végzek, szóval itthon várlak akkor titeket. Az jó?
- Persze, nagyi. Ja, és ha esetleg leellenőriznek, akkor ne mondd, hogy a barátommal megyek.
- Micsoda kis titkaid vannak. Minden esetre én örülök, hogy velem megosztod. Természetesen nem mondom el nekik, hogy a barátoddal jössz, akinek a neve... - mondta nevetve, és csak azért is sikerült kihúznia belőlem egy nevet.
- Edward. Edward a neve. - mondtam szemlesütve, és azt kívántam, bárcsak elsüllyedhetnék itt helyben. Az arcom lángolt, és már nem volt türelmem megvárni, hogy nagyi mit talál ki, hogy még több információt megtudjon a barátomról. A barátom... de furcsán hangzott. Sose volt még egy fiúm se, és még most is alig tudtam elhinni, hogy a suli, sőt, Forks leghelyesebb sráca talált rám. -Most mennem kell, de akkor majd várj minket pénteken.
- Rendben van. Pénteken találkozunk. Üdvözlöm Edwardot.
- Oké. Szia nagyi. - mondtam ki a végszót, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Edward vigyorogva lépett elém, én pedig a papírokat kezdtem el nézegetni.
- A... - kezdte, de nem engedtem, hogy egy szót is mondjon.
- Meg ne szólalj. - intettem le mosolyogva, és Carlislehoz sétáltam. - Nos, hogy lesz akkor a pénteki napunk?
- Úgy gondoltam, hogy minél hamarabb fel kell szállnod a gépre. Csak abban tudunk reménykedni, hogy nem várják meg, amíg felszáll a gép, és akkor gond nélkül megoldható az egész. Viszont ha édesapád ott marad, és megvárja, amíg te elrepülsz, akkor sajnos külön kell mennetek. - mondta szomorúan. Aprót bólintottam, és feltettem a következő kérdésemet.
- Alice, nem látsz semmit? - néztem rá könyörgő tekintettel, hátha sikerült valamit elkapnia.
- Sajnálom, de semmit nem látok. Három napja ezen dolgozom, de semmi eredmény. Nem tudom, hogy hogyan fog Jacob Black dönteni.
- Rendben. Azért köszönöm. - mondtam halvány mosollyal az arcomon. Kedves volt tőle, hogy ilyen sokáig ezzel foglalkozott. - Akkor ezek szerint ismét dolgom lesz...
- Milyen dolgod? - kérdezte Edward felvont szemöldökkel.
- Meg kell győznöm apámat, hogy menjen el, amikor felmegyek a gépre, és ne várja meg, hogy fel is szálljak. - feleltem elgondolkodva. Ha sikerülne meggyőznöm őt, hogy semmi értelme megvárnia, hogy a gép elhagyja a földet, és rá tudnám venni, hogy menjen akkor haza, akkor Edward pont el tudná érni a gépet. Kész is volt a tervem, már csak az utolsó részleteket kellett kigondolnom.
- Sajnálom fiam, de ezt Lilynek kell majd elmondania. - hallottam meg az idősebbik Edwardot a nagy csendben.
- Micsodát? - kaptam fel a fejem. Láttam, hogy a barátom keze az édesapja vállán nyugszik. - Ti mit csináltok? - kérdeztem meglepetten.
- Nem mondta el neked, hogy... - kérdezte Jasper, de Edward félbeszakította.
- Elég, Jasper. - mondta fenyegetően. Nem értettem, hogy most mi a helyzet. Mit nem mondott el nekem?
- Mit kellene tudnom? - néztem rá érdeklődve.
- Hétvégén elmondom. De most gyere, mert George aggódni fog érted, ha nem érsz haza időben.
-.Rendben. De hétvégén úgyse szabadulsz, amíg el nem mondod. - feleltem gonosz mosollyal az arcomon, és elköszöntem mindenkitől. Kint a kocsimnál még érzékeny búcsút vettünk egymástól, és elindultam hazafelé. Egész végig az járt a fejemben, hogy vajon mit nem mondott el nekem Edward, és hogy milyen lesz ez a hétvége. Vidáman löktem be a bejárati ajtót, és mélyet szippantottam a levegőbe. Nagyapa vacsorát készített éppen, és a finom melegszendvics illat belengte az egész konyhát.
- Hogy telt a napod? - kérdezte, miközben két tányért szedett elő a szekrényből, és az asztalra rakta őket.
- Jó volt. Kissé izgulok már a péntek miatt. Amúgy ma beszéltem Helen nagyival. Délután egykor indul a gépem.
- Rendben. Akkor ma írok neked igazolást, és holnap beviheted a suliba.
- Köszönöm nagyapa. Tudom, hogy nem nagyon örültök neki, de a nagyit is szeretem, és olyan régen nem láttam már. - mondtam szomorkás arckifejezéssel. Hatalmas piros pont nekem. A végén még a színésznői pályán kötök ki.
- Tudom, drágám. Csak hiányozni fogsz.
- De hát csak három nap az egész. Minden rendben lesz. - mosolyogtam rajta. Annyira aranyos volt, és jól esett hallani, hogy mennyire hiányozni fogok nekik. Persze a bűntudat is a felszínre tört bennem, de gyorsan visszatuszkoltam a helyére.
Megettem a vacsorámat, és felmentem a szobámba. Lefekvésig e-maileket olvastam és zenét hallgattam. Holnapra nem kellett semmilyen házit csinálni, így volt időm kigondolni a pénteki cselt. Már csak a Cullen családdal kellett holnap egyeztetnem, és biztos voltam benne, hogyha segítenek, akkor beválik majd a tervem.
Már ágyban voltam, amikor éreztem, hogy rezeg a telefonom. Korom sötét volt a szobában, így alig találtam meg, de nagy nehezen felvettem.
- Igen? - szóltam bele álmos hangon.
- Szia Lily. Edward vagyok... az idősebbik. Szeretnék szó szerint felugrani hozzád egy percre, ha nem haragszol.
- Öh, persze. Csak egy pillanat. - mondtam megilletődve, és gyorsan magamra kaptam a köntösömet és kinyitottam az ablakomat.
Nem láttam semmit, csak arra eszméltem fel hirtelen, hogy már ott is van velem szemben.
- Jó estét Mr. Cullen. Minek köszönhetem a késő esti látogatását? - kérdeztem udvariasan.
- Mondanám, hogy hívj csak Edwardnak, de úgy gondolom, hogy zavarban lennél ettől. Amúgy meg szeretnék veled megbeszélni egy-két dolgot. - sóhajtott egy nagyot, és ebből már rögtön tudtam, hogy mi következik.
- Én.... sajnálom. De a reakcióm természetes volt, hiszen ismerjük be: én nem fogok örökké élni, mint a fia. Ilyenkor nagyon frusztráló, hogy olvas a gondolataimban. - fontam keresztbe a karjaimat.
- Kérlek, tegezz nyugodtan. Lily, én tudom, hogy mit érzel. Mármint figyelj. - mondta, és intett, hogy üljünk le. - Bizonyos vámpíroknak, mint Alice vagy Jasper vagy én... vannak képességeik.
- Igen, tudom. Apa mesélt már erről.
- Sejtettem. De Bella... neki egészen kivételes képessége van. Tudod, igazából az ejtett rabul benne, hogy ő volt az egyedüli ember, akinek nem tudtam olvasni a gondolataiban. Bella elméje mindig is csukott könyv volt előttem. Aztán amikor átváltozott. Utána volt az a dolog a Volturival... - rám nézett, hogy tudok-e valamit erről, mire én gondolatban végigfutottam azon a részen apám monológjában. Bólintott, és folytatta. - Nos, Bella akkor a képességével védett meg minket. Rájöttünk, hogy a képessége tulajdonképpen úgy működik, mint egy pajzs az elméje körül. Megtanulta irányítani, és akár több embert is meg tudott ezzel védeni az ellenségtől. Aztán jött a csavar. Amikor vége lett ennek a Volturi támadásnak, akkor megtapasztalhattam, hogy milyen belelátni az elméjébe.
- El tudta tolni a pajzsát? - kérdeztem meghökkenve.
- Igen. Sohasem hittem volna, hogy valójában mit is érzett, amikor halandó volt még. - hajtotta le a fejét, és elnémult egy percre. - Bizonyára nem érted, hogy miért mondom ezeket el neked.
- Bella is úgy érzett, ahogy most én. De én nem lehetek vámpír. Nem azért, szívesen megtenném, de apának szüksége van rám.
- Tudom, de lehet, hogy van másik lehetőség. Légy türelemmel, és meglátod, hogy itt nem ér véget az út.
- Miről beszélsz? - kérdeztem döbbenten.
- Csakis te dönthetsz a sorsod felől. Nem mondhatok semmit, csak akkor, ha majd itt lesz az ideje. - felállt, és az ablakhoz sétált. - Amúgy a terved kivitelezhető. Holnap megbeszéljük a részleteket, mert csak a gondolataid felét hallottam a témával kapcsolatban. - mosolygott rám.
- Oké. Jó éjszakát Mr. Cullen. - motyogtam.
- Vigyázz magadra. - köszönt el, és már ott sem volt.
Milliónyi kérdés kavargott bennem, de nem volt erőm gondolkozni. Fogalmam se volt róla, hogy mit akart az imént Mr. Cullen azzal mondani, hogy van másik út is, és akárhogy törtem a fejem, nem jöttem rá...