8. fejezet: Ismerős idegen (2. rész)

Elképzelni se tudtam, hogy miért akar velem beszélgetni. Csak bámultam rá megrökönyödve. Vicces arcot vághattam, mert elmosolyodott, és leült velem szemben. Úgy vettem észre, hogy rendkívül szórakoztatja, hogy így meglepett.
- Tudod, már ezért megérte találkoznunk... - kacagott jókedvűen.Csilingelő hangja bejárta az egész éttermet, és éreztem, hogy az összes férfi vendég most minket néz. Elvörösödtem, és zavaromban lesütöttem a szemeimet. Alig tudtam megszólalni, de végül sikerült, mert már fogyóban volt a türelmem.
- Mit szeretnél tőlem, Rosalie? - kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. A mosoly eltűnt tökéletes arcáról, és gondterhelt sóhaj hagyta el telt ajkait.
- Szeretnék kérni tőled egy aprócska szívességet. - nézett rám, abban reménykedve, hogy meg is teszem. Leesett az állam. Rosalie Hale, a világ egyik leggyönyörűbb nője - aki ráadásul utálja apámékat - szívességet kér TŐLEM. Kíváncsian vártam a folytatás, de nem mondta tovább.
- Öhm... és mi lenne az? - kérdeztem immáron gyanakodva. Itt valami nem stimmel. Vajon milyen szívességet kér tőlem? Azt nem kérhette, hogy hagyjam békén őket, hiszen így se zaklattam senki se a családjából. Kivéve Edward... Ismét belemarkolt az a jeges kéz a szívembe, mint mindig, amikor kimondtam magamban a nevét. Összerándultam a csókjának emlékétől, de gyorsan kiszakítottam magam az emlékből. Visszatértem az eredeti gondolatmenetemre. Nem kérheti azt se Rosalie, hogy hagyjam Őt békén (igyekeztem kerülni még a neve említését is magamban). Hiszen már mióta nem is láttam. Nem is jön iskolába. Ha akarnék, se lehetnék vele. Pedig mennyire akarok...
- Pontosan erről lenne szó - legyintett felém, megszakítva ezzel elmélkedésemet.
- Miről? - kérdeztem értetlenül.
- Lily... te nem látod magad, de én bármelyik embernél jobban látlak. Percre pontosan meg tudom mondani, hogy mikor gondolsz Edwardra. A tested elárul... - vonta meg a vállát.
Szégyelltem, hogy ennyire nyilvánvaló minden gondolatom. Összeszedtem magam, és belenéztem aranyló szemeibe. A tekintete lágy volt, és úgy nézett rám, mint aki egy számára kedves személyre néz. A bökkenő csak az volt, hogy én egyáltalán nem voltam fontos Rosalienak. Gyűlölte apámat, és így engem is gyűlölnie kellene elvileg. De most mégis itt ül velem szemben, és úgy néz rám, mintha én is a családjához tartoznék. Kezdtem elveszteni a fonalat...
- Mit szeretnél tőlem kérni, Rosalie? - kérdeztem halkan.
- Szerintem jobb lenne, ha elmennénk sétálni. Nem akarom, hogy bárki is kihallgasson. - nézett körbe. Meg se várta a válaszomat, hirtelen felpattant, és kisietett az étteremből. Kifizettem a számlát, és követtem a parkolóba.
- Kocsival akarsz menni? - kérdeztem meglepetten, amikor megláttam az autóm mellett.
- Ha nem bánod... - mondta, és kinyújtotta a kezét. A tenyerét felfelé tartotta, de nem esett le, hogy mit is kér tulajdonképpen.
- A kulcsot... - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, de én nem hagytam magam. Az én kocsimat csak jómagam vezethetem.
- Nem, én vezetek. - makacskodtam.
- Könnyű szerrel elcsenhetném egy szempillantás alatt a slusszkulcsot, de gondoltam kedves leszek, és elkérem. - mosolygott, és még mindig várta, hogy odaadjam neki, de nemet intettem a fejemmel, így másfelől közelítette meg a témát. - Útközben szeretnék beszélgetni veled, de nem tudom, hogy milyenek lesznek a reakcióid a mondandómra, és nem akarom, hogy balesetünk legyen. Bár nekem ezzel nem árthatsz, csak magadnak. De a te testi épséged fontos, szóval ide a kulccsal.
Csak néztem rá megrökönyödve, de végül csak sikerült meggyőznie. Nehéz szívvel adtam jéghideg kezébe a kulcsomat. Rögtön be is ült a volán mögé, és én is bevonszoltam magam az anyósülésre.
- Kapcsold be a biztonsági övedet. - utasított, és szépen megvárta, amíg lassú emberi tempómban megtettem. Az első öt percben kiderült, hogy Rosalie vezetési stílusa nem sokban különbözött az enyémtől. Mind a ketten türelmetlenek voltunk, így mindig előztünk és gyorsan hajtottunk. Hirtelen arra eszméltem, hogy egy benzinkúton állunk meg.
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, mert nem lesz elég a benzin. - felelte mosolyogva, és kiszállt, hogy teletöltse a tankot. Csak néztem nagyokat, mert eddig én még sose tankoltam tele a kocsit. Tíz perc alatt végeztünk, és már indultunk is tovább. Már egy ideje nem szóltunk egymáshoz, amikor rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen félnem kéne, hiszen egy vámpírral ülök egy autóban, és fogalmam sincs, hogy hova visz, és mit akar tőlem. De furcsamód egyáltalán nem aggasztott ez a lehetőség. Érdekes volt belátnom, hogy egyáltalán nem félek tőle. Sőt, biztonságban éreztem magam mellette.
- Rosalie, hova viszel? - kérdeztem félénken.
- Nyugi, nem eszlek meg. - kacagott, amitől libabőrös lett az alkarom. - Elmegyünk Seattlebe. Van egy kis dolgom, és úgy gondoltam, hogy az úton beszélhetünk.
- Hát rajta, beszélgessünk. - mondtam könnyedén, de legbelül már alig bírtam kivárni, hogy végre belekezdjen a mondókájába.
- Jól van. Szóval, ahogy észrevettem, elég közel kerültetek Edwarddal egymáshoz.
- Ezt honnan veszed? - kérdeztem semleges hangon, ami meglepett. Végre tudtam uralkodni az érzéseimen, ami elégedettséggel töltött el.
- Nos, először is... Edward teljesen magába zuhant. Olyannyira, hogy Jasper elment otthonról, mert nem bírta elviselni az érzéseit. Másodjára, mert Edward minden éjjel hangosan emleget téged álmában. Eleinte még az apját is átverte. Megtanulta elrejteni a gondolatait, így az idősebbik Edward nem tudta kiszedni belőle, hogy mi a baja. De egyik éjjel megemlítette a nevedet, és én rögtön tudtam, hogy mi a helyzet. - mesélte szomorúan. Ledöbbenve hallgattam végig. Edward emlegetett álmában? De hát miért? Hiszen legutóbb rám se nézett! Tényleg nem értettem az egészet, hiszen én úgy vettem észre, hogy már egyáltalán nem érdeklem őt.
- Ez mind szép és jó, de egyáltalán nem érdeklem őt. - mondtam ki hangosan is, amit gondoltam. - Edward elment, és nem jön vissza.
Az utolsó szavaknál egy kicsit megremegett a hangom. Tudtam, hogy most végképp elárultam magam Rosalie előtt. Lenézően mosolygott rám, mint egy gyerekre, aki próbál hazudnia szüleinek, de ők átlátnak rajta.
- Edward itt van, csak nem megy a közeledbe. Életében nem volt még ilyen rossz bőrben, Lily. Értsd meg, hogy minden új neki. Sose érzett még ehhez hasonlót. Fáj neki, hogy visszautasítod őt. - nézett rám komolyan.
- De még mindig nem értem, hogy tulajdonképpen mit is akarsz tőlem...
- Szeretnélek megkérni, hogy szegd meg az ígéretedet. - már éppen szóltam volna, de a számra tette a mutató ujját. - Hallgass végig. Tudom, hogy megígérted, de be kell látnod, hogy ez nem fog menni. Vonzódtok egymáshoz, kölcsönösen kiegészítitek a másikat. Nem tudsz sokáig ellenállni. Jobb lenne, ha már most, az elején beadnád a derekadat, mert ezzel csak a ti lelketek szerez rossz tapasztalatot. A kuty... Jacob Black meg majd megbékél. - idő közben odaértünk egy bevásárlóközponthoz, és leállította a motort. - Gondolkodj el ezeken. Én bemegyek, kb tíz-tizenöt perc, és itt vagyok. Ne szökj meg... - kacsintott, és magamra hagyott a gondolataimmal.
Végig pörgettem magamban az iménti monológot, egymás után többször is. Nem tudtam dönteni. A percek gyorsan múltak, de semmi haszálható ötletem nem született. Képtelenség volt meghozni egy ilyen döntést. Reméltem, hogy nem várja el tőlem senki, hogy válasszak, de ha Rosalie visszajön, akkor választ akar. Igen vagy nem? Apámat szeretem, és ő az egyetlen szülőm. Nem akarom elveszíteni. Viszont ott a másik oldalon Edward, aki nélkül nem tudom elképzelni az életem. Tehetetlenségemben a combomat csapkodtam. Fogalmam se volt, hogy innen hogyan tovább. Választani nem akartam, mert tudtam, hogy akkor valamelyiket végleg elveszíteném, de ha nem teszem meg, akkor továbbra is élhetek zombiként.
Töprengésemből az zökkentett ki, hogy kinyílt a csomagtartó. Rosalie hatalmas szatyrokat helyezett a kocsi hátuljába, és fél perc alatt már indított is.
- Na, sikerült valamit kiötleni? - érdeklődött mosolyogva.
- Nem. Rosalie... nem tehetem, értsd meg. Apa az egyetlen szülőm. Nem veszíthetem el. Lehetetlent kérsz... - hajtottam le a fejem.
- Dehogy lehetetlen. Sose hazudtál még? Sose volt egy aprócska titkod? Mi segítünk nektek. Csak tedd boldoggá, és legyél te is boldog.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Mert Edward szeret. Én pedig bármit megadnék, hogy boldognak lássam. - felkaptam a fejem, és örültem, hogy nem én vezetek, mert akkor tuti félre rántom a kormányt. - Jól hallottad, szeret. - mondta nyomatékosan, látva megdöbbent arckifejezésemet látva. - Szenved, ahogy te is, hiszen viszont szereted. A boldogságod csak egy aprócska füllentésen múlik...
- Legyen. - nyögtem fel kínomban. - Megteszem, amit kérsz. De minden segítségre szükségem lesz, és ha Edward nem akar látni, akkor elmegyek.
- Rendben. Köszönöm. - mondta vigyorogva, és hálásan nézett a szemembe.
Már ismerős környéken jártunk, és végül elértük azt az utat, ami a Cullen házhoz vezetett. Leparkolt a ház előtt, és várakozva nézett rám.
- Most rögtön? - kérdeztem ijedten. Erről egyáltalán nem volt szó. Én... én még nem vagyok felkészülve erre.
- Igen, minél előbb. - mosolygott rám, és segített kiszállni az autóból.
- Mély levegő... - mondta, és én teleengedtem oxigénnel a tüdőmet, amennyire csak bírtam, aztán lassan kiengedtem. - Remek. Remélem felkészültél...
- Bárcsak úgy lenne. - csóváltam a fejem.
Fél perc alatt kipakolt a kocsim csomagtartójából, és már nyílt is a ház ajtaja, ahol Carlisle és Esme meghökkenve bámult ránk.