10. fejezet: Boldogság és félelem (1. rész) Id. Edward Cullen szemszögéből:

Az elmúlt egy órát ügyintézéssel töltöttem. Miután láttam, hogy a fiam mennyire boldog, és hogy ez az én Bellámat is mennyire boldoggá teszi, egy perc alatt eldöntöttem, hogy Alice homályos látomás-foszlányaira alapozok. Bella szomorúan nézett rám, amikor közöltem vele, hogy el kell mennem egy kis időre, de tudta, hogy a fiunkért teszem. Sietve pattantam be a Lexusomba, és elmentem a Port angelesi utazási irodába. A húgom látomásán keresztül láttam, hogy az ifjú szerelmes pár egy tengerparton sétál, aztán bevillant egy másik kép, amin a Sunset Boulvardon nézegetik a híres emberek csillagait. Rögtön tudtam, hogy csakis Los Angelesbe mehettek, így gyorsan megvettem a jegyeket, és már hajtottam is vissza Forksba.
Kedvesem már az ajtóban várt. Mire kiszálltam az autóból, már a motorháztetőre támaszkodott. Érdeklődve figyelte minden egyes mozdulatomat.
- Merre jártál? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Erre-arra... - feleltem vigyorogva. Imádtam, amikor féltékeny volt.
Nem szólt erre semmit, csak felpattant, és megszagolta a ruhámat.
- Egy nő? - hőkölt hátra, és én teljes szívemből nevetni kezdtem. Ez rá vall. Soha nem fogja elhinni nekem, hogy számomra Ő, és a fiunk jelenti a világmindenséget. Még mindig nevettem, amikor előhúztam a zakóm zsebéből a két repülőjegyet.
- Elutazunk? - mosolygott rám. Még mindig fusztráló volt, hogy nem látok bele a fejébe. Mennyi év szállt már el így. Nem telt el úgy nap, hogy végig ne gondoltam volna a történetünket. Az első nap, amikor azt hittem, hogy Ő egy démon, és azért jött, hogy tönkretegye mindazt, amit a családommal felépítettünk magunknak. Jót nevettem magamban ezen az ostoba feltételezésen. Hogy is lehetne Ő démon, amikor még az angyal szó se fejezi ki, hogy milyen csodálatos teremtmény. Egyedül azt sajnáltam, hogy elvettem a lelkét. Azóta, hogy ez megtörtént, igyekszem minden egyes nap jóvátenni ezt a hibát. Akármennyire is sajnálom és ostorozom magam, örülök neki, hogy világra hozta a gyermekünket. Szégyenlem magam amiatt, hogy nem akartam a saját gyerekemet, de túlságosan is féltettem Bellát. Végül a makacssága győzött, és azóta hálát adok az égnek minden egyes nap, hogy mind a ketten velem lehetnek egy életen át.
- Nem mi... ők. - mutattam a fiunk ablaka felé. Kérdően felvonta a szemöldökét, mire még jobban felnevettem. Hallottam közben, hogy lágy zongoraszó szűrődik ki a házból. Szerelmünk gyümölcse éppen azt a dallamot játszotta szíve választottjának, amit én tanítottam neki, amikor még egy éves sem volt. Megmosolyogtatott ez a tény. Az én kis családom különleges és tökéletes. Nem volt nálam boldogabb ember ezen a világon. - Alicenek voltak látomásai. Persze nem olyan tiszták, mint a mi esetünkben, hiszen ők mind a ketten félvérek, de azért látott egy-két dolgot. Például azt, hogy Los Angelesbe utaznak. Tőled pedig megtanultam, hogy nem kételkedünk Aliceben.
- Már épp itt volt az ideje. - vigyorgott rám, aztán hirtelen magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Régen leállítottam volna, nehogy kárt tegyek benne, de most már fordult a kocka, és jelen pillanatban még mindig erősebb volt nálam. Rutinosan emeltem fel a kezeimet, hogy lefogjam, de megelőzött, és a hátam mögé tekerte őket.
- A szokás hatalma édesem... - mosolyogtam erőszakosságán. Hiába lett erősebb, mint én, számomra még mindig az a törékeny lány marad, akit óvtam még a széltől is sok-sok évvel ezelőtt.
- Alice ide tart. - morogta durcásan. A következő pillanatban már hallottam is a fejemben drága húgocskám dudorászását, és azt is, ahogy végignéz a nappalin. Rutinos mozdulatokkal díszítette fel, és gondosan összeválogatott pár zacskónyi ruhát, amit Lilynek szánt. Most, hogy kicsit odafigyeltem a házra, hallottam, hogy mindenki tesz-vesz, és meglepődtem az egész család buzgóságán.
- Áh, megvannak a jegyek, ez az. Szerintem be is mehetünk, mert már idő van. - szökkent elém Alice, aztán választ sem várva karon ragadott miket, és bevonszolt  a házba. - Bújjatok el a nappaliban. Megyek is értük.
Hallottam, hogy az emeleten még mindig szól a zongora, és egy buzgón dobogó, meg egy lassú szív üti saját, de mégis összehangolt ritmusát.
- Alice... - kezdtem, de már ott sem volt. Úgyis már előre tudta, hogy mit akarok neki mondani. Kézen fogtam életem értelmét, és bevonultunk a nappaliba, ahol már az egész család várakozott. Útközben arra lettem figyelmes, hogy a lassabb szívdobogás felgyorsul, és Lily a nevemet suttogja... vagyis az utódom nevét. (Ilyenkor volt rossz, hogy ugyan az a nevünk.) Olyan gyöngédséggel ejtette ki ezt az egy szót, mint Bella, amikor először álmodott rólam. A következő pillanatban viszont már azt hallottam, hogy Alice bepofátlankodik, és már el is indultak lefelé. Láttam mit tervezett a húgocskám, és a lépcső aljánál végre is hajtotta a tervét. Hangosan kuncogtunk, amikor szegény lány magára maradt, és elindult megkeresni őket. Végül beért a nappaliba, és tátott szájjal nézett körbe. Ha nem látok bele a fejébe, akkor is tudtam volna, hogy mit gondol. Edward belekezdett egy ismerős dallamba a zongorámon, mindenki bekapcsolódott az éneklésbe, és együtt köszöntöttünk a legújabb családtagot szülinapja alkalmából.
Alice szokásához hűen nem bírt magával, és elindult Lily felé azzal a tortával, amit a távollétem alatt készítettek el. Felöltöttem a legkedvesebb mosolyomat, és a feleségemet átkarolva elindultam a szülinapos felé.
A zongora elhallgatott, és Edward már mellette is termett. Érdekes hasonlóságokat véltem felfedezni a fiatalok kapcsolata és a Bellával való kapcsolatunk között. Az én kisfiam pontosan ugyan azokat a mozdulatokat használta, amiket anno én, amikor Bella még ember volt.
- Jaj, igazán nem kellett volna... De tényleg. - hebegte Lily zavartan.
- Nem tetszik? - görbült le Alice szája.
- De igen, ez.. gyönyörű. Csak... - szegény nem tudta befejezni, gondoltam besegítek neki.
- Csak nem hitte, hogy ilyen kedvesek leszünk. - mondtam helyette, aztán válaszoltam az előbbi gondolatára. - De hidd el, Lily. Nekünk Edward a legfontosabb a világon, neki pedig te.
- Na, elég a fecsegésből. Kívánj valamit, és fújd el a gyertyát! - sürgette Alice.
A szülinapos következő gondolata az volt, hogy úgyse fog teljesülni, amit kíván, hiszen ezt én hallom. Mosolyogva szorítottam füleimre a kezeimet, és addig buzgó húgocskám gondolataira koncentráltam, amik izgatottan száguldoztak a kis fejében: "Vajon tetszeni fognak neki a ruhák? Remélem nem olyan zárkózott divat téren, mint Bella. Kell végre egy lány, akit öltöztethetek..."
Hatalmas mosoly terült el az arcomon Alice önző gondolatai hallatán, aztán arra ocsúdtam fel, hogy Lily elfújta a gyertyákat, és mindenki tapsol. Bekapcsolódtam én is, aztán Bella egyszer csak eltűnt mellőlem. Ijedten kaptam utána a fejemet, de csak a tortáig ment el, hogy felvágja, és adjon a fiataloknak egy-egy szeletet.
- Tessék drágáim. - nyújtotta feléjük a tányérokat, és visszajött mellém, amitől máris sokkal nyugodtabb lettem.
- Megkóstolod? - szúrt a villájára egy tortadarabot Edward.
- De hát ugyanaz mind a kettő... - kacagta a lány önfeledten.
- Honnan tudod te azt? Lehet, hogy nem... - mosolygott, és kitartóan tolta Lily szája felé a villát. Jóízűen rágta meg a tortadarabot, és megköszönte feleségemnek, aztán ő is tortával kínálta a fiamat, aki vonakodva fogadta el, de Lily nem értette, hogy miért fintorog.
- Csak a te kedvedért... a húson kívül nem nagyon eszek emberi ételt. - felelte Edward.
- Sajnálom... - hangzott a válasz, mire kikapta a lány kezéből a tányért, és ismét tortával kínálta.
- Most kóstold meg ezt... - nyújtotta ismét a villát felé. Lily a döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett rá.
-  Ez... ez epres.
- Mondtam, hogy nem egyforma mindegyik. - nevetett hangosan, aztán hirtelen elkomolyodott, mert rájött, hogy nem vett még semmit a szerelmének, és sürgősen pótolni akarta ezt a hiányosságot. - Itt kell hagynom téged egy órára. Ígérem, sietek vissza. Addig is vigyázz magadra, és... - közelebb hajolt a lányhoz, és a fülébe suttogta a többit. - ne akadj ki nagyon. Alice néha túlzásokba esik.
Könnyed csókot nyomott a szájára, és már ott sem volt.
Pár perc múlva hugicám ismét akcióba lendült.
- Gyere Lily. Bontsd ki az ajándékokat! - mutatott a kanapén lévő dobozhalomra.
- Ajándékok? - ismételte el, csak a hangnem volt más. Pánikjában két oktávval magasabb lett a hangja, de Alicet ez abszolút nem érdekelte.
- Hát persze! Milyen szülinap az, ahol nincsenek ajándékok? - méltatlankodott rémült arccal.
- Alice, talán majd én. - kérlelte Bella, és neki engedett nagy nehezen. - Kérlek Lily. Ne akard tudni, hogy mit levágott az én szülinapom előtt, amikor megtudta, hogy meg se akarom ünnepelni.
A lány bólintott, mert már tudta, hogy ez a legegyszerűbb megoldás. Rosalie felkapta az egyik kis zacskót, és felé nyújtotta.
- Ezt tőlem, és Emmettől kapod. Azaz kapjátok... - mosolygott kedvesen, és átadta az ajándékát. Lily majdnem felsikított örömében, mert két The Veronicas koncertjegy volt. A gondolatain keresztül láttam, hogy imádja őket, de még sose volt alkalma elmenni a koncertjükre.
- Rosalie... Emmett... annyira, de annyira köszönöm! - ölelte meg mind a kettőjüket. Egy pillanatra mindenki lefagyott, amikor Rosalie egy puszit nyomott a homlokára. Síri csend lett, egy pisszenést se lehetett hallani, csak a lány szapora lélegzetét. Visszatartottam a lélegzetemet, és halkan, de figyelmeztetően morogtam a nővéremre.
- Nyugi srácok, nem eszem meg... - nevetett Rosalie. Amikor a gondolataiban olvastam, láttam, hogy nem akarja bántani  Lilyt. Megkönnyebbülten fújtam ki a visszatartott levegőt tüdőmből.
- Még egyszer boldog születésnapot! - táncolt elé Alice és Jasper felé nyújtotta a hatalmas zacskókat. Lily hálásan mosolygott rájuk, miközben belekukucskált a szatyrokba. Elkerekedett szemmel vett ki a ruhákat a táskákból. Nem csalódtam a húgomban, a legújabb, legdrágább cuccok voltak.
- Alice... ez egy vagyon lehetett. - hüledezett.
- De tetszik? - kérdezte bizonytalanul.
- Még szép! Ezek az egyik legújabb kollekcióból vannak... Köszönöm nektek is! - ölelte meg őket.
Carlisle és Esme következett, de Lily fejemben folyton Edward járt. "Vajon hol lehet? Mit csinál?"
- Nyugalom, Edward mindjárt itt lesz. - súgtam a fülébe. Bólintott, és igyekezett a többiekre és az ajándékokra koncentrálni.
- Egy kis apróság... - mondta Esme, és a kezébe adott egy kis dobozt. Kinyitotta, és egy üvegcsét talált benne, amiben folyadék volt.
- Ezt Esme, Edward és jómagam készítettük. Remélem számodra is kellemes az illata. - mosolygott Carlisle. Kivette az üvegcsét, és kinyitotta. Az illat másodpercek alatt eljutott az orromig, és az egész helységet belengte. Virágillatok kellemes keveréke volt, nem túl erős, és nem orrfacsaró. Tökéletes kombináció.
- Annyira, de annyira köszönöm nektek! El sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldog vagyok... - mondta hálásan. Örültem, hogy őszintén kimondja azt, amit érez.
- Hát még fél perc múlva milyen boldog leszel... - vigyorogtam, mert épp ahogy kimondta, már hallottam is a Mazda duruzsoló motorjának a hangját. Értetlenül nézett rám, aztán hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és a következő pillanatban csóközön árasztotta el a lány arcát.
- Khm... Ezt talán későbbre hagyhatnád Edward, használható állapotban könnyebb elfogadni a szüleid ajándékát is. - kuncogott Emmett.
Hálásan suttogtam egy köszönömöt Emnek, hogy kisegített szülői zavaromban. Az én drága fiamnak nagy nehezen sikerült fegyelmeznie magát, és szerelme mögé lépett, hogy átkarolhassa és ne legyen útban, amikor átadjuk Bellával az ajándékát.
- Alice homályos látomásaira alapoztunk, szóval nem muszáj felhasználnod. De szerintem igénybe fogjátok venni, mert el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lesz titkolózni. - adta meg a magyarázatot Bella az ajándékunkhoz. Lily kezébe adott egy borítékot, és a lány gyanakodva fordult Edwardhoz.
- Te tudod, hogy mit kapTUNK? - kérdezte jól megnyomva a szó végét.
- Fogalmam sincs, apám a gondolatolvasó. - vigyorgott, és kíváncsian nézett felém. Megráztam a fejem, és önelégült mosoly ült ki az arcomra.
- Hát rendben... - sóhajtotta Lily, és kinyitotta a borítékot. Hallottam, hogy még a lélegzete is eláll, a szíve kihagyott egy pár dobbanást, aztán rá egy pillanatra be is hozta, amit kihagyott. Bambán nézte őket egy fél percig, aztán Edwardra pillantott, de ő is ugyanolyan fejet vágott, mint a szülinapos. A nappaliban mindenki hangos hahotában tört ki.
- Már ezért az arcokért megérte. - nevetett Emmett.
- Ezt most miért? Hogy? Mi? - kérdezett össze-vissza. Teljesen szétszórt lett a nagy meglepetéstől. Fogalma sem volt, hogy vajon miért kéne neki két repülőjegy. "Te jó ég... Remélem nem a nászutamat tervezik, és nem gyűrűt kapok Edwardtól." Teljesen padlót fogott erre a gondolatra. "Én még fiatal vagyok ehhez..." - gondolta, és én már a hasamat fogtam a nevetéstől. Igaza volt Emmettnek, ezért az arcokért és gondolatokért már megérte megvenni a jegyeket... még ha nem is használják fel. Addig nevettünk, amíg végül Bellának megenyhült a szíve, és folytatta a magyarázatot.
- Nos, Alice látta, hogy Edward szomorú lesz, és kiderítette, hogy miért. A nagymamád LA-ben meghív elvileg majd magához, és örülne neki, ha ketten mennétek... - mondta bizonytalanul. Hát persze, hogy ilyet is csak Alice találhat ki...
- És ha elmondja valakinek? - kérdezte, de én tudtam a gondolatait hallva, hogy az a valaki vagy a nagyapja lenne vagy az apja.
- Nyugi. Azt is láttam, hogy megbeszélitek ezt. Örülni fog neki, hogy van valaki, aki mellett boldog vagy. Nem fog szólni senkinek se. - vigyorgott Alice.
Elfogytak az érvei, és lassan kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy Edwarddal meglátogatják a nagymamáját. A fiam nem szólt semmit hangosan, csak gondolatban hallhattam az örömét. "Köszönöm nektek. Mondd meg anyunak is, hogy nagyon köszönöm."
- Akkor? Elmentek? - kérdeztem, mivel Lilynek még össze-vissza kavarogtak a fejében a dolgok. Bólintott, és Edward csillogó szemekkel ölelte magához. Leírhatatlanul nagy boldogság árasztotta el a belsőmet. Látni, hogy a
fiam boldog, és az egész családom is az, felhőtlen érzés volt.
- Már csak egy dolog van hátra... - mondta Edward, és már láttam a tervét a fejében, amikor gondolatban hozzám szólt. "Elnézést, de ezt négyszemközt szeretném..."
- Mi lenne az? - kérdezte Lily érdeklődve.
- Az én ajándékom... Bocsássatok meg. - mondta, és felkapta a szerelmét, hogy felvihesse az emeletre, én pedig Bellához fordultam, hogy végre megcsókolhassam.