9. fejezet: Az elfelejtett nap (1. rész)

- Rose... - suttogta Carlisle meglepetten.
Rosalie egy szempillantás alatt besurrant mellettük az ajtón, aztán visszajött hozzám, hogy betessékeljen a házba. Hálás voltam neki, mert önszántamból moccanni se bírtam volna.
- Mit vettél amúgy? - tereltem a témát, amíg csak lehetett.
- Emmettnek egy karkötőt és pár ruhát. - súgta a fülembe nagyon halkan. Közben odaértünk Carlislehoz, de nem tudtam megállni az ajtóban köszönni neki, mert Rosalie nyomott befelé a nappaliba. Végül megállított a nappali közepén, és remegő, halk hangon köszöntem mindenkinek. Az egész Cullen család ott volt, kivéve egyetlen egy tagját...
- Örülök, hogy újra látlak Lily. - ölelt meg Bella. Annyira finom illata volt. Az otthon illata. Más szóval nem tudtam jellemezni. Hatalmas meghittség és nyugodtság járta át egész testemet, és úgy éreztem, hogy talán ilyen lehet, ha egy anya megöleli a gyermekét. Sosem volt még ilyenben részem, de abban a pillanatban előtört mélyről ez az érzés. Az idősebbik Edward mellettünk állt, és láttam, hogy felvonja a szemöldökét. Gyorsan kibontakoztam Bella öleléséből, és zavart tekintetemet inkább a padlóra szegeztem.
- Sajnálom a múltkorit. Apám könnyen kiborul, ha rólatok van szó... - kértem bocsánatot.
- Ugyan, Jake már csak ilyen. Te hogy vagy? - legyintett Bella, és komolyan a szemeimet fürkészte.
- Hát... jól. - feleltem zavartan. Elvégre jól voltam, csak a lelkem volt beteg...
- Rose, megtudhatnám, hogy mi ez az egész? - kérdezte Carlisle számon kérően. - Edward megtiltotta...
- Tudom, hogy megtiltotta, de én akkor éppen nem figyeltem... - szakította félbe Carlislet Rosalie.
Döbbentem meredtem rá. Mit tiltott meg Edward?
- Mit tiltott meg? - kérdeztem tőle ijedten. Te jó ég, lehet, hogy tényleg el akar végre felejteni, és én meg idejövök, és elrontok mindent. Értékelem, hogy Rosalie ennyire buzgó, de ha Edward azt kérte, hogy ne keressenek, akkor teljesen felesleges volt idejönnöm.
- Azt, hogy bárki is erőszakkal vegyen rá arra, hogy velem legyél. - hallottam a hangját közvetlenül mögöttem. Ijedtemben felsikkantottam, és megpördültem.
Nem hittem a szememnek, amikor megláttam. Már nem az én gyönyörű, görög istenem volt. A szemei beesettek voltak, és az arca elgyötörtnek tűnt.
- Miért... - kezdtem, de félbeszakított.
- Nézek ki úgy, mint aki egy hete nem aludt egy percet sem? - fejezte be a kérdésemet.
- Igen. - bólintottam.
- Valóban nem aludtam egy hete, mert rémálmok gyötörnek. Nem mintha ébren nem érnének utól... - húzta el a száját, és közelebb lépett. - A hiányod kiakaszt. - suttogta.
Csak nézni tudtam, egy árva hang se jött ki a torkomon. Miattam nem jött iskolába? Próbálta magát távol tartani tőlem? Miattam nem aludt már egy hete? Te jó ég. Hogy bírja?! Milyen rémálmok kínozhatták szegényt minden éjszaka?
Megannyi kérdés tolakodott a fejembe egyből, de megnyugtatott a tudat, hogy többé nem kell ilyet átélnie.
- Most már nem kell nélkülöznöd. - mosolyodtam el.
- De hát... - ellenkezett, de most rajtam volt a sor, hogy félbeszakítsam.
- Nincs "de hát.." Edward Cullen. Eljöttem, mert nem bírtam már én se távol maradni tőled. Rosalienak igaza van... Csak idő kérdése lett volna, hogy eljöjjek hozzád. - mondtam, miközben hatalmas mosoly jelent meg az arcán, és az említett személy felé fordultam. - Köszönöm Rosalie, megspóroltál nekünk egy kis időt.
- Ó, semmiség. - hatódott meg. Az egész család kapkodta a tekintetét közte és köztem. Nem értették, hogy honnan jött ez a kedvesség. Aztán Alice felé fordult, és sürgetően magyarázott neki. - Alice, a ruhák megvannak, így ha felocsúdtál végre, talán folytathatnánk a szervezést. Nincs már sok időnk...
- Miért? Mi lesz? - kérdeztem kíváncsian, mire mindannyian vigyorogni kezdtek.
- Ma van pontosan kilencven éve, hogy feleségül vettem az én Rose Babymet. Bizony kislány, pontosan emlékszem, hogy 1936. november 16-án alkonyatkor odasétáltál hozzám az oltárhoz, Carlisle-lal az oldaladon, és megígérted, hogy szeretni fogsz, amíg a halál el nem választ. Bár... mi akkor már túl voltunk azon is. - ölelte meg Emmett Rosaliet, és belekezdtek egy cseppet sem szolidnak mondható csókba. Elvörösödtem, és visszatértem a padló bámulásához. A többiek csak kuncogtak.
- Khm... ezt nem itt kéne srácok. - szólt az idősebb Edward, majd amikor látta, hogy nem nagyon érdekli őket a mondókája, hozzáfűzött még egy mondatot. - Nem kicsit hozzátok ezzel zavarba Lilyt...
Ez hatott, és végre elváltak az ajkaik. Hálásan néztem Edward apjára, és ismét végiggondoltam, amit Emmett mondott az imént. 90 éve házasok... az elég sok idő. Nekem sose lesz annyi időm. 1936. november 16... Ó, hogy az a...
- Mi az, Lily? - kérdezte az idősebb Edward. Idegesítő volt, hogy belelát a fejembe. Bocsánatkérően nézett rám, és tudtam, hogy addig nem fog majd békén hagyni, amíg nem tudja meg, hogy mi a helyzet.
"Ma van a születésnapom..." - gondoltam elkeseredetten. Csak én lehetek olyan lúzer, hogy elfelejtem a saját szülinapomat...
Az idősebbik Edward kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott.
- Mi az? Mire gondolt? - kérdezte Edward aggodalmasan.
- Isten éltessen sokáig Lily. - ölelt át, nem törődve a fiával. Ijedten bámultam Edwardra apja karjainak szorításában. Fél perc sem telt bele, és Bella is csatlakozott hozzánk. A fiúk meg csak állt, és bámult engem, mint aki még sose látott.
- Juj, szülinapos! Jaj, Lily. Engedd meg, hogy megünnepeljük. Kérlek, kérlek, kérlek... - könyörgött Alice nekem. Tágra nyíltak a szemeim, hiszen életemben másodjára látom őket. Na jó, Alicet meg Edwardot nem, de nem létezik, hogy ennyire kedvesek legyenek.
- Pedig elhiheted Lily, hogy Alice komolyan gondolja, és persze mi is. Pontosan tudom, hogy mit gondol mindenki ebben a szobában, kivéve Bellát. Remélem, hogy neked sincs ellenedre, kedvesem. - mutatott a halántékára, és a felesége felé fordult.
- Természetesen nem. Sőt, kifejezetten örülnék neki, ha megünnepelhetnénk a születésnapodat Lily. - mosolygott rám.
Hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a sok kedvességet. Össze voltam zavarodva. Először Edward nem akar látni, aztán Rosalie meggyőz, hogy szegjem meg az ígéretem, aztán idehoz, és végül már ott tartunk, hogy náluk ünnepelem a szülinapomat. Kicsit gyors volt a tempó...
- Nem muszáj, ha nem szeretnéd. Csak szeretnénk, ha boldogok lennétek. - suttogta az idősebb Edward a fülembe. Válaszolni se tudtam neki, mert ekkor Edward a hátára kapott, és kirohant velem az erdőbe.
- Váó... - tátottam el a számat. Ez az eszméletlenül gyors sebesség, a mellettünk elsuhanó fák, és az a fantasztikus érzés, amikor a szél belekap a hajamba... Teljesen felszabadultnak éreztem magam. Ezerszer jobb érzés volt, mint vezetni. Nem én irányítottam, mégis biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy Edward sose menne neki semminek. Éreztem, hogy lassulunk, aztán egy kis tisztáson megállt, és letett a földre.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva, amikor meglátta csodálkozó arcomat.
- Ez eszméletlenül jó volt! - nyögtem ki nagy nehezen. Mennyei élmény volt száguldani, és közben hozzá simulni, de persze az utóbbit nem mondtam el neki.
- Hát, örülök, hogy tetszett... - húzta mosolyra a száját. Az arca már nem meggyötört, hanem ragyogó volt, és a szemei csillogtak. Teljesen megváltozott tíz perc alatt. Ez vajon az én hatásomra történt?
Hirtelen előttem termett, és egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Automatikusan hátrálni kezdtem. Elővette legcsábosabb nézését, amitől majd' elolvadtam, de kitartóan hátráltam a tisztás közepétől a fák felé. Végül a hátam nekiütközött egy fának, és kénytelen voltam megállni. Ő meg csak jött, egyre közelebb. A testünk egymásnak simult, és az ajkaim szét nyíltak.
- Nem szeretnéd, ha megünnepelnénk a születésnapodat? - suttogta. A szája a homlokomnál volt, és adott rá egy puszit. Beleremegtem az érintésébe. - Ezt igennek veszem. - Aztán már a karjai között voltam, és ő lejjebb hajolt, hogy közelebb legyen az arcunk egymáshoz. Megrészegültem édes leheletétől, és már arra se emlékeztem, hogy mit kérdezett fél perccel ezelőtt.
- Boldog születésnapot... - lehelte centikre az ajkaimtól. Még annyi időm maradt, hogy levegőt vegyek, aztán tökéletes, forró ajkai megtalálták az enyémeket. Követelőzően és mégis olyan gyengéden csókolt, mintha több éve nem tehette volna meg. Hosszan ízlelte ajkaimat, és én beletúrtam a hajába kezeimmel. Hirtelen elhúzódott tőlem, de a szemeiben boldogságot és gyengédséget véltem felfedezni.
- Vissza kéne mennünk ünnepelni... - szólt rekedt hangon, aztán meg se várta a válaszomat, csak a hátára kapott, és visszarohant a Cullen házba. Nagy lendülettel nyitotta ki a bejárati ajtót, letett a földre, aztán megfogta a kezemet, és maga után húzott.
- Alice, Alice...
- Igen, Edward? - kérdezte vigyorogva, és egy fél percre rá az egész család mellettünk termett.
- Kezdődhet a buli... - mondta diadalittasan, aztán átölelt, és felvezetett az emeletre.