10. fejezet: Boldogság és félelem (2. rész)

Visszatértünk a saját kis mennyországunkba, ahol kizárult a külvilág, és csak mi ketten léteztünk. A szoba közepéig vezetett, aztán szembe fordult velem.
- Ez igazán nem... - kezdtem bele az elutasításba, hiszen nem kellett volna nekem ajándékot vennie, de belém fojtotta a szót.
- De igen. Ragaszkodom hozzá. - nézett rám komoly tekintettel. Kezét felemelte, és végigsimította az arcomat. Kábultan néztem rá, és már majdnem engedtem a kísértésnek, hogy a karjaiba vessem magam, de az utolsó pillanatban kitörtem a bűvköréből.
- Hé, ez nem ér! Nem varázsolhatsz el mindig. Nem játszol tisztességesen Edward Cullen... - tettem csípőre a kezeimet. Hangos nevetésben tört ki, és még én is hallottam a földszintről felhallatszó kuncogásokat.
- Ez nem vicces! Mindig ezt csinálod... - néztem rá durcásan, de nem értem el ezzel semmit.
- Ugyan. Te minden egyes másodpercben százszor jobban elvarázsolsz engem. - mondta hamiskás mosollyal az arcán, aztán komoly hangnemre váltott. - Figyelj... - odavezetett a zongorához, és leültünk a padra. - Úgy éreztem egész eddigi... létezésem során, hogy különleges, és főleg kívülálló vagyok. Persze nagyon boldog voltam, hiszen a családomtól mindent megkaptam, amire csak szükségem volt, de éreztem, hogy hiányzik valami, amit sose tudnak megadni. Amikor legelőször megláttalak, nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem is tudom, hogy miként magyarázhatnám el neked. Sose éreztem így senki iránt ezelőtt. Értetlenül vizsgálgattam az iskolában a belsőmet. Valójában úgy éreztem magam, mintha a testemen kívül lebegnék. Aztán hazajöttem, és Jasper és apám rögtön tudták, hogy mi a helyzet, és elmagyarázták a dolgokat. Amióta megértettem, hogy mik ezek a különös hatások és érzelmek, azóta nem érzem magam kívülállónak. Boldogabb vagyok, mint valaha, és nem érzem, hogy bármi is hiányozna az életemből. Átlagos, boldog és szerencsés... lénynek érzem magam. Nem zavar, hogy nem szeretem annyira az emberi ételeket, mint az állati vért. Nem zavar az sem már, hogy 5-6 év alatt teljesen felnőttem, és annyi idősnek nézek ki, mint a szüleim, sőt, az összes többi családtagom. Az összes eddigi aggodalmam elszállt, és addig nem is fognak visszajönni, amíg te itt vagy velem. Létezésem végre értelmet nyert általad. Te vagy az, aki teljessé teszi az életemet, akitől színes a világ, aki miatt minden reggel felkel a nap. Rengeteg megmagyarázhatatlan és bonyolult érzés kavarog bennem, de van egy, ami kiemelkedik a masszából, és uralkodik a többi jelentéktelen felett. A világom középpontjába kerültél. - mondta csendesen. Végig a szemembe nézett, és leste a reakcióimat. Döbbenten hallgattam végig a monológját, és a végére már annyira felgyorsult a szívverésem, hogy figyelmeztetnem kellett magam, hogy csillapodjak le. Rémült tekintettel nézett rám, én pedig majd' elájultam a hallottakat értelmezve.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte aggódva.
- Semmi baj, csak ezt nem vártam. Meglepődtem. - mondtam lesütött szemekkel.
- Oh, vagy úgy. Nos, akkor most remélem ez is ilyen reakciót vált majd ki belőled, mint a monológom... - mosolygott huncutul, aztán felállt, és elővett egy kis fekete dobozkát. A szívem, amit az előbb igyekeztem kordában tartani, most még gyorsabb ütemet diktált. A végén még szívrohamot kapok...
- Csak nyugalom. Nehogy valami bajod essen... - mosolygott fürge kis szívem őrült tempóján. Felém nyújtotta a dobozt, és én remegő kézzel vettem át tőle. Nagyot nyeltem, és kinyitottam.
Az állam a földig zuhant, és lefagytam. Meg se bírtam mozdulni a hirtelen jött sokktól. A kezemben egy gyémánt karkötőt tartottam, amin álomszép smaragdok is díszelegtek. Nem voltam otthon az ékszer piacon, de ez egy vagyon lehetett. Tágra nyílt szemekkel bámultam a karkötőt, de végül ránéztem erre a tökéletes srácra. Izgalomtól csillogó szemeiben aggodalmat és bizonytalanságot véltem felfedezni.
- Nem tetszik? Másik jobb lenne? Csak egy szavadba kerül, és... - hadarta, de én felálltam, és megcsókoltam. Ez volt az első alkalom, amikor nem ő közelített felém. Lefagyva fogadta heves reakciómat, de hamar elengedte magát, és visszacsókolt szenvedélyesen. Kezei szorosan ölelték át a derekamat, az én ujjaim pedig az arcán kalandoztak, mintha minden egyes centiméterét meg akarnám jegyezni. Nagy nehezen elszakadtam tőle, mert már nem bírtam lábujjhegyen állni, de ő hajolt utánam, aztán amikor látta, hogy mi a probléma, az ölébe kapott és felültetett a zongorára. Felvette a padról a karkötőt, és a jobb karomra csatolta fel. A fény felé tartottam, és boldogan gyönyörködtem a csillogó ajándékban.
- Köszönöm. - hajoltam felé, hogy megcsókoljam, de félúton megállított.
- Tetszik? Mondd meg, ha nem. Akkor visszaviszem.
- Edward... elég. - mondtam halkan, és közelebb húztam, hogy ajkaim elérjék végre az övéit. Hosszú percek teltek el csókolózással, aztán már alig kaptam levegőt, és ő ezt kihasználva mosolyogva húzódott el tőlem.
- Van egy olyan érzésem, hogy tetszik az ajándékom. - kuncogott.
- Természetesen igen. De akkor se kellett volna... - csóváltam meg a fejem.
- Ne mondj ilyet. Örülök, hogy tetszik. Szóval... megyünk LA-be? - kérdezte vigyorogva.
- Nagyon úgy néz ki. Remélem Alicenek igaza van, és nem mondja majd el senkinek se a nagyi. - komorodtam el. Abból mekkora botrány lenne...
- Utálom, hogy titkolózni kell. - mondta nagyot sóhajtva.
- Hidd el, hogy én is. De ez az egyetlen lehetőségünk. Ráadásul nekem még meg is kell játszanom a suliban meg otthon is, hogy boldogtalan vagyok miattad, amikor majd' szétvet a boldogság. Nem egyszerű feladat... - mondtam szomorúan. Nem szólt semmit, csak az oldalamra rakta a kezeit, aztán hirtelen lekapott a zongoráról és elkezdett csikizni. Hangosan felnevettem, aztán elvesztettem az egyensúlyomat, és a karjaiba estem.
- Látom csikis vagy... - mondta gonosz mosollyal az arcán.
-Nem is kicsit. - morogtam, és láttam, hogy a keze ismét közelít a csikis területhez. - Meg ne próbáld... - tértem ki a "támadás" elől. Valójában semmi értelme nem volt ennek, mert olyan gyors volt, hogy ismét előttem termett.
- Nem menekülsz. - nézett csábítóan rám. Talán ekkor dobtam el végleg minden értelmes gondolatomat, és mit sem törődve a házban lévő többi vámpírral, kezeimet a nyaka köré fontam, és ismét magam felé húztam. Ismét kopogtattak az ajtón, így ma már másodjára szakítottak félbe.
- Menj el Alice. - morogta Edward, és továbbra is kitartóan közelített ajkaival az enyémekhez.
- Lilynek telefonja van. Jakob Black az... - hangzott a válasz.
A mozdulat kellős közepén ledermedtem, és ijedtemben a szívem kihagyott pár dobbanást. Edward gyorsan az ajtónál termett, és a következő pillanatban már előttem volt a csörgő telefonom.
- Nyugi. Vedd fel. Addig csöndben leszünk. - nyomta a kezembe a mobilt.
- Hello? - szóltam bele rekedt hangon.
- Szia drágám! Merre jársz? Nincs kedved átugrani édesapádhoz? - kérdezte Jake.
- Szia apa! Hát, még Port Angelesben vagyok, de ha gondolod, akkor beugrok, mielőtt hazamegyek.
- Rendben, akkor várlak téged. Vigyázz magadra. - mondta, és letette, mielőtt válaszolhattam volna neki. Aztán váratlanul eszembe jutott valami, amire eddig nem gondoltam.
- Te jó ég! - döbbenten fordultam Aliceék felé.
- Mi a baj? - termett mellettem a fél család.
- Ha én most átmegyek La Pushba, akkor meg fogják érezni rajtam az illatotokat a farkasok... - mondtam rémülten.
- Ha az elméletem helyes, akkor nem fogják. De ehhez oda kell menned, szóval javaslom, hogy indulj el, mert gyanús lesz, hogy ennyi idő alatt nem érsz oda. - mondta az idősebb Edward.
Bocsánatkérően néztem az én Edwardomra, aztán gyorsan felhúztam a cipőmet, és az ajtóhoz sétáltam.
- Köszönöm szépen az egész napot. Nagyon kedves tőletek, hogy megünnepeltétek ti is a szülinapomat. Meg az ajándékok.... Csodásak! - mondtam hálásan az egész családnak.
- Igazán nincs mit, ez a legkevesebb. - mondta Esme.
Edward kikísért az autómhoz, a többiek pedig a bejárati ajtóból integettek nekem, aztán magunkra hagytak minket.
- Már most hiányzol... - ölelt meg, aztán elhúzódott, és vágyakozó tekintettel nézett a szemembe.
- Te is nekem, de muszáj mennem. - sóhajtottam bánatomban.
- Holnap találkozunk? - kérdezte reményteljes hangon.
- Még nem tudom, hogy mit találnak ki, de majd szólok, hogy mi lesz.
- Rendben. - egyezett bele, és elővette a telefonját. Követtem a példáját, aztán cseréltünk, hogy beírjuk egymás telefonjába a saját számunkat.
- Hívni foglak... - vigyorgott.
- Rendben. Akkor... holnap. - mondtam szomorúan. Annyira távolinak tűnt még a holnapi nap.
- Vigyázz magadra. - hajolt felém, és az utolsó mondatot már a számba suttogta.
Ismét teljesen levett a lábamról forró, tökéletes ajkaival, és gyöngéd érintéseivel. Remegő lábakkal szálltam be az autómba, és végül kaptam egy kézcsókot is búcsúzóul. Nehéz szívvel váltam el tőle, beindítottam a motort, és most először életem során nem akartam átmenni La Pushba.

Edward ajándéka: