9. fejezet: Az elfelejtett nap (2. rész)

- Hová megyünk? - kérdeztem kíváncsian, amikor felértünk a lépcső tetejére.
- Körbevezetlek... - jött mellettem mosolyogva.
- Ez Carlisle és Esme szobája. - fordult jobbra, és rámutatott a legelső ajtóra. - Be akarsz menni? - kérdezte.
- Őőő... nem. - mondtam zavartan.
- Rendben, akkor tovább... - kézen fogott, és arrébb húzott a következő ajtóhoz.
- Alice és Jasper szobája, de ez igazából két külön szoba, csak összenyithatóak. - mutatott az előttünk lévő két ajtóra. Bólintottam, mire gyorsabb ütemet kezdett diktálni.
- Ez apám régi szobája. - haladt tovább, aztán a vele szemben lévő ajtó felé fordított. - Végül ez Rose és Em szobája. Gyere, nézzük meg a másik oldalt. - hadarta, és már húzott is maga után. Nem értettem, hogy mi olyan sürgős. Szórakoztatott, ahogy próbált vonszolni, én pedig csak azért is lassítottam. Kérdő pillantást vetett felém, de én csak édesen mosolyogtam.
- Sajnálom, ha bosszant az én egyszerű emberi tempóm... - mondtam szórakozottan.
Hangos hahotában tört ki, aztán átkarolta a derekamat, és úgy haladtunk tovább.
- Ez itt Carlisle dolgozószobája. - mondta, és a nyitott ajtón benézve megláttam a családfőt, aki gyorsan felpillantott a könyve felől, és mosolyogva intett nekünk.
A folyosón tovább mentünk, de meg kellett állnom, mert olyat láttam, amit álmomban se gondoltam volna.
A hófehér falon egy fából készült, ha jól láttam, kézzel faragott kereszt lógott. Egy pillanatra meglepődtem, de a meglepődöttség gyorsan átváltott gondolkodásba.
- Carlisle... - szólt halkan Edward, látva töprengő arcomat.
- Tessék? - termett mögöttem az említett, de az unokája nem szólt, csupán a fejével felém biccentett.
-Tudom, valószínűleg nem tudod hova rakni a dolgot, vagy esetleg valami rossz viccnek véled, de... - kezdte nagyot sóhajtva, de közbevágtam.
- Ki készítette? - fordultam felé kíváncsian. Még hogy rossz vicc... ez egyszerűen lenyűgöző. Biztos voltam benne, hogy ez a műalkotás legalább 2-300 éves.
- Az édesapám. tudod, ő lelkész volt. A saját kezével készítette több, mint 300 éve. Ez az egyetlen kézzel fogható emlékem róla.
- Ez... gyönyörű, Carlilse. - álmélkodtam.
- Köszönöm. Ez érdekes.
- Mi érdekes? - kérdeztem még mindig a tárgyat bámulva.
- Igazából... megleptél. Nem ezt a reakciót vártam. Azt hittem, hogy legalább meglepődsz majd.
- Meg is lepődtem, de aztán... Nem az én dolgom ítélkezni, de úgy gondolom, hogy ti igyekeztek úgy élni, mint az emberek, és ezekét az erőfeszítésekért igenis tisztelet jár.
- Köszönöm, hogy nem tartasz minket szörnyetegeknek.
- Carlisle, azok a szörnyetegek, akik szórakozásból embereket ölnek. Ti sose lesztek olyanok. - mondtam komolyan. Tényleg így is gondoltam.
- Majd legközelebb elmesélem a történetemet, ha érdekel.
- Hát persze! - vágtam rá egyből. - Már alig várom.
- Persze csak ha Edward hajlandó kölcsönadni téged egy kis időre... - vigyorgott az unokájára.
- Még meggondolom. - játszotta a nagylelkűt Edward, aztán kézen fogott, és nagyon lassan tovább kísért a következő ajtó felé. Maga elé engedett, és kinyitotta az ajtót.
- Ez az én szobám...
Beléptem a szobába, és rögtön földbe gyökerezett a lábam. Velem szemben a házfal helyén egy hatalmas üvegfal volt, előtte pedig egy hófehér zongora helyezkedett el. Eltátottam a számat, aztán finom lökést éreztem a hátamon, így elindultam a szemet kápráztató fehérség felé. Remegő ujjakkal simítottam végig a napfénytől csillogó hangszeren. Végül nagy nehezen sikerült levenni róla a szemem, jobb oldalra fordultam, és még jobban elkerekedtek a szemeim. A fal mentén egy óriási polcos szekrény húzódott végig, ami tele volt könyvekkel és CD-kel pakolva, és a közepén egy plazma TV és a házimozi kellékei díszelegtek. Közelebb léptem, és szemeim falták a betűket. Meglepődve döbbentem rá arra, hogy a legtöbb könyvet és albumot jómagam is ismerem. Elsétáltam a szekrény egyik végétől a másikig, miközben Edward árnyékként követett. Megfordultam, és egy másodpercre elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy a szemközti oldal közepén egy hatalmas franciaágy terült el. Szívem hirtelen nekilódult, és éreztem, ahogy elönti az arcomat a pír. Végül feljebb emeltem a tekintetem az ágyról, és boldogan néztem végig a DVD-s polcokon. Rögtön ott termettem az ágy mellett, hogy tanulmányozhassam a gyűjteményét. Mindenféle műfajú és mindenféle korból származó film volt a széles repertoárjában. Sőt, olyan is volt, ami többféle kiadásban is megjelent.
- Látom, a szobám elnyerte a tetszésedet. - hallottam Edward hangját közvetlen mögöttem.
- Ezt hány év alatt sikerült összegyűjteni? - kíváncsiskodtam gyanakodva. Csak most tűnt fel, hogy azt sem tudom róla, hogy hány éves valójában.
- Nem olyan régóta. a CD-k és a könyvek nagy része az édesapámtól van. A klasszikusok közül mindegyiket tőle kaptam. A modern zenék közül van, amit édesanyámtól származnak. A könyvekkel szintén ez a helyzet. - mondta mosolyogva, és elővett egy ütött-kopott könyvet. - Ez például édesanyámé volt. - mutatta meg nekem az egyik régi Üvöltő Szelek című könyvét.
- Edward... tudom, hogy nem illik, de... - kezdtem bele a kérdésbe, ami pár perccel ezelőtt motoszkált a fejemben, de elakadtam. Hogy hangzott volna már... "Te mégis hány éves vagy?". Zavaromban elkezdtem harapdálni a számat, és a cipőm orra, hirtelen nagyon érdekesnek tűnt számomra.
- De? - jött közelebb hozzám, és a kezével az állam alá nyúlt, hogy feljebb emelje a fejemet, és egymás szemébe nézhessünk. Amikor a szemeink egymásra találtak, tekintetünk egybeforrt, és rabul ejtett a feneketlen mélység. Pár percig megszólalni se tudtam, csak néztük egymást. Gyengéden végigsimított kezével az arcomon, aztán keresztbe fonta karjait a mellkasán, és várakozva nézett rám.
- Hallgatlak...
- Hát... csak... tudni szeretném, hogy igazából hány éves vagy... - pirultam el pillanatok alatt. Nem szólt semmit, és én nem láthattam a reakcióját, mert ismét a cipőm orrát néztem. Egyszer csak hangos nevetés zengte be a szobát, és éreztem, hogy forró ajkai finoman súrolják a homlokomat.
- Nem vagyok olyan öreg. Húsz éves vagyok, de amint látod, 17-nél megálltam. - kuncogott, és a zongorához vezetett.
- Tudsz játszani? - kérdezte, miközben felhajtotta a fedelét, és leült mellém a padra.
- Nem, sose volt semmilyen hangszerhez szerencsém. Nem vagyok egy művészlélek... - húztam el a számat. Pedig hányszor gondoltam arra, hogy elkezdek gitározni vagy zongorázni, de eddig sose jött össze. Különben is, miből vennénk zongorát, és hova raknám?!
- Igazán egyszerű pedig. Figyelj... - mondta, és elkezdett játszani egy egyszerű darabot. Egy idő után egyre finomabb hangok és egyre lágyabb dallamok csendültek fel. Végül a legszebb számmal zárta a sort, vállára hajtottam a fejem, és majdnem elaludtam. Észre se vettem, hogy csend van, csak azt, hogy ég az arcom. Első gondolatom az volt, hogy apa az, de az nagyon nagy baj lenne, ha ő simogatná az arcom, mivel tiltott helyen voltam. Ebből pedig rögtön tudtam, hogy akinek a forróságát érzem, az nem mást, mint...
- Edward... - suttogtam mosolyogva.
- Tessék szépségem? - hallottam a szívemet felpezsdítő hangot.
Kinyitottam a szemem, és csillogó szemeibe néztem. Hirtelen az az érzés tört rám, hogy ezt az arcot szeretném mindig látni, amikor felkelek. Minden egyes nap, akár az örökké valóságig. Nem szólt egy szót sem, csak ringatott. Végül már nem bírta tovább, és ismét az ajkaimhoz közeledett az övéivel. Már majdnem összeért az orrunk hegye, amikor halk kopogást hallottam. Szomorúan sóhajtott, aztán gyorsan elhúzódott, és leültetett maga mellé a padra.
- Gyere be... - mondta savanyúan az ajtóban várakozónak.