8. fejezet: Ismerős idegen (1. rész)

Apámmal töprengve néztünk egymásra. Neki is ugyan az járhatott a fejében, mint nekem, mert pontosan ugyan olyan képet vágott, mint én. Nem tudtuk, hogy ha a két legjobb barátnőm bevésődött, akkor vajon velem miért nem történt meg. Persze különbség is volt az arcunkra kivetülő érzelmek között. Ő nagyon sajnálta, hogy én nem vésődtem bele senkibe a falkából, én pedig nagyon is örültem neki. A hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, hogy mást KELL szeretnem Edward helyett.
Örültem neki, hogy a barátnőim kibékültek, és megtalálták életük nagy szerelmét, de egy idő után már nem bírtam elviselni, hogy mindenki boldog, én meg ülök ott búslakodva. Még ott voltam egy órát, aztán hazamentem.
A következő pár hét hamar elszállt, és Edward még mindig nem jött iskolába. Az a pletyka terjengett, hogy elmentek síelni, és beteg lett. Na persze... Edward, és a betegség. Biztos voltam benne, hogy ebből egy szó sem igaz, maximum a síelés. A betegség helyett inkább kezdett az a sejtés beférkőzni az agyamba, hogy én üldöztem el. De ezt már sose fogom megtudni....
Alice ugyan jött iskolába, de egyfolytában bánatos tekintettel nézett maga elé.
Fagyos idővel köszöntött be a november. Halottak napján kimentünk apuval anyu sírjához. Minden évben elmentünk hozzá, de ennyire fájdalmas még sose volt ott lenni. Ha még élt volna, magához szorított volna, letörölte volna a könnyeimet, és meggyőzte volna apát, hogy felejtse el az ellenségeskedést, és az én boldogságomra koncentráljon inkább. De nem volt itt, és engem szép lassan felemésztett a bűntudat és a szomorúság.
Emmáék a suliban mindig próbáltak meggyőzni, hogy felejtsem el Őt, és nézzek ki magamnak másik srácot. Az ebédlőben mindig figyelmembe ajánlották a leghelyesebb pasikat a suliból, de én csak az egyedül üldögélő Alicet bámultam. Amikor meghallotta, hogy miről beszélnek nekem a lányok, felkapta a fejét, és nagyon csúnyán nézett rájuk. Aztán rám nézett, egyenesen a szemeimbe, és az arca megenyhült. Könyörgő tekintettel nézett, de nem tudtam sokáig bámulni őt, mert David és Jason eltakarta őt előlem.
Egyre jobban elmerültem a bánatban. Sokszor azt se tudtam, hogy hogyan jutottam haza, vagy épp az iskolába. A barátaim továbbra is biztattak, és próbáltak jobb kedvre bírni, de nem nagyon jött össze nekik.
Egyik szombat délután már nagyon szabadulni akartam nagyapa aggódó tekintetétől, ezért elmentem Port Angelesbe. Nem volt sok pénzem, de gondoltam annyira csak elég, hogy beüljek megnézni egy filmet és egyek valamit. Ki is néztem valami horrort, de egyedül nem voltak hajlandóak beengedni rá, mert kiskorú voltam. Egy jóképű srác hallotta a beszélgetésünket a pénztárossal, és odaállt mellém.
- Szia drágám! Végre megvagy. - mosolygott rám, és átölelt. - Kettőt kérek. - mondta a pénztárosnak, és már kaptuk is a jegyeinket. Kissé meghökkentem, de hálásan pillantottam fel rá. Szőke haja volt, és tengerkék szeme. Kinézetre simán azt mondtam volna rá, hogy túl van a húszon. Hatalmas volt, az én pöttöm termetemmel lazán elbújhattam volna a hátizsákjában.
- Öhm... köszönöm. - mondtam zavartan.
- Igazán nincs mit. A nevem Tony. - nyújtotta a kezét felém.
- Örvendek Tony. Az én nevem Lily. - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
- Szereted az ilyen filmeket? Elég véres és brutális... - nézett rám kérdő tekintettel.
- Hát, megvagyok velük. Különösebben nem vagyok oda értük, de most nem akartam romantikus filmet nézni.
- Ejha. És mi okból? Persze csak ha nem túl indiszkrét... - nézett rám komolyan.
- Végül is nem... Szerelmi bánat. - mondtam remegő hangon.
- Sajnálom. De a legjobb orvosság szerelmi bánatra a horror film. - húzta hatalmas mosolyra a száját. Erre csak bólintani tudtam, aztán bementünk megnézni a filmet.
Nem kötött le annyira, mint amennyire vártam. Tony egész végig leste a reakcióimat, de csalódnia kellett, mert felvettem a szokásos érzelemmentes maszkomat. Szótlanul lépdelt mellettem, miközben kisétáltam a moziból.
- Nem tetszett a film? - kérdezte, csalódottan.
- De, csak nem kötötte le eléggé a figyelmemet. És neked tetszett?
- Igen, viszont te meg se ijedtél, amikor szétlőtték a csávó fejét. Pedig akkor még a mögöttünk ülő vénség is befogta a szemeit. - nyíltak tágra a szemei.
- Sajnálom, nem igazán hatnak meg az ilyen filmek... - vontam meg a vállam.
- Volna kedved velem ebédelni? - kérdezte lesütött szemekkel.
Nem voltam beszélgetős hangulatomban, de nem is akartam megbántani, így igyekeztem finoman fogalmazni.
- Köszönöm, hogy kisegítettél, meg minden, de úgy terveztem, hogy a mai napot egyedül töltöm. Ritkán van alkalmam egyedül lenni, és szeretném kihasználni. Te tényleg rendes srác vagy, hidd el, hogyha nem lenne másé a szívem, akkor veled ebédelnék. Sajnálom.
- Éééértem. Szerencsés fickó, aki elnyerte a szívedet, és egyben egy nagy idióta is.
- Miért? - kaptam fel a fejem a sértésre.
- Mert hagyja, hogy búslakodj. Én nem hagynám... - mosolygott rám kedvesen.
- Ez... bonyolult. - sóhajtottam.
- A szerelem mindig az. Azért vigyázz magadra. És ha úgy alakul, akkor itt megtalálsz. - kacsintott, és a könyvesbolt felé mutatott.
- Köszönöm Tony. Nagyon kedves tőled. - nevettem a képtelen ötleten. Nem hiszem, hogy valaha eljövök őt meglátogatni.
- Hát akkor sok szerencsét kicsi Lily. Remélem hamarosan találkozunk. - nyújtotta ismét a kezét felém.
- Neked meg jó szórakozást. - köszöntem el tőle. Sarkon fordult, és elgyalogolt a könyvesbolt felé. Gondolkodva néztem utána, aztán megráztam a fejem, és beültem egy étterembe. Rendeltem magamnak egy fél adag sültkrumplit és rántott sajtot. Nem volt kedvem enni se, de azért belekezdtem. Fél órán keresztül vergődtem vele, és már éppen indulni akartam, amikor megszólított egy ismerős hang.
- Szia Lily. Van egy perced számomra? - kérdezte halkan. Életemben egyszer hallottam ezt a hangot, csak akkor nem volt ilyen gyengéd és kedves.
Lassan - mint a horrorfilmekben a hősnő - emeltem fel a fejemet, és megláttam azt a személyt, akire a legkevésbé se számítottam.