5. fejezet: Ígéret (2. rész)

Lesétáltunk a partra, ahol zavartalanul beszélgethettünk. A sós víz illatú szél az arcomba fújt, és ettől otthon éreztem magam. Hirtelen rengeteg emlékkép villant fel lelki szemeim előtt erről a helyről. Négy vagy öt éves koromban jártam itt először, és akkor hazavittem a parton található kavicsok felét. Annyira tetszett a part, hogy eleinte minden nap követeltem aputól, hogy hozzon le újra. Aztán tíz évesen láttam, ahogy az idősebb fiúk egy szikláról ugrálnak le a vízbe. Én is felmásztam a sziklára, de apa rögtön ott termett, és megígértette velem, hogy soha többé nem mászom fel oda, vagy a többi sziklára. Annyira rémültnek még sose láttam őt, ezért sokáig szóba se hoztam ezt a témát. Pár évre rá mégis megkérdeztem, és nem szólt semmit, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Nem értettem, hogy miért ilyen makacs és hajthatatlan a sziklaugrással kapcsolatban. Hiszen a motorozásba is belement, azzal a feltétellel, hogy ő is ott van velem. Talán itt volt az ideje, hogy újra felhozzam ezt a témát...
- Apu... miért vagy annyira a sziklaugrás ellen? - mondtam ki hangosan is a gondolatomat.
Nagyot sóhajtott, és leült egy fatönkre, majd én is követtem a példáját. Hagytam neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, mert tudtam, hogy nem a szokásos szöveg jön, hanem végre az igazságot kapom.
- Az egész ott kezdődött, hogy Isabella Swan Forksba költözött az édesapjához. Charlie megvette tőlünk a régi tragacsunkat - amit én tartottam karban - Bellának. Így találkoztunk újra, sok év után Bellával. Elmentünk hozzájuk, hogy elmagyarázzam neki, mire kell odafigyelnie a kocsival kapcsolatban. Mondanom se kell, hogy hogy amint megláttam, beleszerettem. De én a rezervátumban jártam iskolába, ő pedig forksi középiskolába, így nem nagyon találkoztunk. Aztán a barátaival eljött La Pushba, ide a partra. Jól elvoltunk, és úgy láttam, hogy tetszem neki. Elkezdtem rémtörténeteket mesélni, és elmondtam az őseim legendáit is. Beszéltem neki arról, hogy a legenda szerint mi a farkasoktól származunk, és elmondtam neki a "Hidegekről" szóló történetünket is. Persze akkoriban még egyetlen legendában sem hittem. Végül összejött Edward Cullennel. Apám azt mondta, hogy megkapom a hengerfejet, amit annyira akartam, ha megmondom Bellának az üzeneteit. Tudod, akkoriban kezdtem el felújítani a Rabbitet, így szó nélkül átadtam az üzeneteket. Aztán nem sokkal ezután, Bella tizennyolcadik szülinapja után a Cullen család elment, és a lány Charlie szerint teljesen magába zuhant. Pár hónap múlva eljött hozzám, és a saját szememmel is láthattam, hogy mennyire maga alatt van. Hozott két motort, hogy javítsam meg, és az egyik az enyém lehet. Továbbá állja a költségeket, ha megtanítom utána motorozni. Onnantól kezdve minden nap együtt lógtunk. Először a garázsomban ültünk, nézte, ahogy javítom a motorokat. Aztán amikor készen lettek, elmentünk kipróbálni őket. Szörnyen béna volt szegény. Aztán szép lassan belejött a dologba. Később meg akart találni egy helyet az erdőben, így eljártunk mindig kirándulni. Az állapota egyre csak javult, és én is egyre jobban megszerettem őt. Óvatosnak kellett lenne vele, nehogy bármelyik mondatommal megbántsam. Kidolgozott tervem volt a szíve elnyerésére, de történt egy pár dolog közben. Vámpír volt a közelben, és a természet megpróbálta megteremteni az egyensúlyt. Így lettünk farkasok Quillel és Embryvel. Ezért nem találkozhattam többé vele, és a titkomat se mondhattam el neki, mert az alfa megtiltotta, hogy bárki is tudomást szerezzen a létezésünkről. Pedig mindig hívott szegény, és apa egy idő után már nem tudott mit kitalálni, hogy mi a bajom. Okos lány, utánanézett mindennek, és a végén úgy gondolta, hogy haragszom rá. Fájt, hogy ezt kell csinálnom vele, mert tudtam, hogy ez olyan, mintha elhagynám, és ezzel én is összetöröm a szívét, mint Edward Cullen. Végül kitaláltam, hogy miként vezessem rá az igazságra - hiszen csak elmondanom nem szabadott - , és már amúgy is hallotta a történetet, csak eszébe kellett juttatnom. Kitalálta, és ahelyett, hogy elfutott volna előlem, onnantól kezdve ismét együtt voltunk mindig. Annyira boldog voltam, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Még az átváltozásom előtt látta, hogy a La pushi kölykök sziklákról ugrálnak le, és megígértette velem, hogy majd mi is leugrunk. Elérkezett az a nap, amikor be akartam váltani az ígéretem, de sajnos muszáj volt járőröznöm a vérszívó miatt, aki Bella életére tört. Egyedül kellett hagynom a parton. Járőrözés közben megtudtam, hogy Harry Clearwater meghalt szívrohamban. Letaglózott a hír, és fájdalmasan vonyítottam magatehetetlenségemben. Épp indultam Belláért, amikor meghallottam a sikítását. Abban a percben tudtam, hogy baj van. Rohantam, ahogy csak bírtam, és mire oda értem, csak annyit láttam, hogy az óceán habjai elnyelik őt. Utána vetettem magam, és nagy nehezen sikerült kihoznom a vízből, de már nem lélegzett magától. Sam is odaért hozzánk, és együtt próbáltuk visszahozni. Sikerült megmenteni, és átvittem hozzánk. Délutánra már jobban is lett, így hazavittem. Már majdnem megcsókoltam, amikor észrevettem, hogy egy pióca megint a környéken ólálkodik. A házuk előtt állt egy fekete Merci, és ő váltig állította, hogy ismeri ezt a kocsit, és biztos benne, hogy ez nem egy csapda. Nem tudtam ott maradni, ő meg nem tágított, így ott kellett hagynom. Végül amikor felhívtam, kiderült, hogy Alice Cullen jött el hozzájuk. Bármennyire is ellene voltam, el kellett mennem Bellához, mert az alfa ismét rám parancsolt. Figyelmeztetnem kellett Bellát, hogy többé nem tudjuk megvédeni, mivel a vámpírok földjére nem tehettük be a lábunkat, amikor ők is itt voltak. Aztán a vérszívónak látomása volt. A pió... Edward Olaszországban végezni akart magával, mert azt hitte, hogy Bella meghalt. Meséltem neked, hogy a... Alice látja a jövőt. Azt is látta, hogy Bella leugrik arról a szikláról, viszont azt már nem, hogy én megmentem. Így azt hitte, hogy Bella meghalt. Elment a vérszívóval Olaszországba, hogy megmentsék... Edwardot. Pedig én már szinte könyörögtem neki, hogy ne menjen, hanem inkább maradjon velem, és legyünk boldogok mi ketten. - nézte a tenyerét szomorúan. Én pedig a semmibe meredve hallgattam ezt a megrázó, szomorú történetet, aminek tudtam, hogy a vége nem lesz happy end. Nem is tudom, hogy meddig ültünk ott szótlanul, de végül folytatta a monológot.
- Három napra rá visszatértek. Mindenki. Aztán próbáltam elnyerni őt a vérszívótól, mert tudtam, hogy engem is szeret, akármennyire is tagadja ezt. Victoria (a vámpír, aki az életét akarta) újra felbukkant egy újszülött vámpír hadsereggel. Az volt az első olyan alkalom, amikor a farkasok Cullenék oldalára álltak, és együtt harcoltak a többi vámpír ellen. - mondta keserűen.
- És aztán mi történt? - kérdeztem még mindig bambulva.
- Megtudtam, hogy a pióca megkérte a kezét. Teljesen összeomlottam. Elmentem Forksból, és csak az esküvőjükre jöttem vissza, mert látnom kellett őt. Képzeld... normális nászutat terveztek. Annyira aggódtam, hogy az utazásuk után már nem lesz ember. Végül hazajöttek, és ember maradt. Csak volt egy nagy gond: Bella teherbe esett... - szorultak ökölbe a kezei és lehajtotta a fejét.
- Annyira sajnálom apa... - mondtam suttogva, és remegő vállára tettem a kezemet. Annyira szomorú volt ez a történet. Nem is csodálom, hogy eddig nem mondta el nekem.
- Aztán láttam őt leépülni. Az a szörnyeteg benne vért akart. Bella nem tudott enni normálisan. Csak is az iránta érzett szerelmem tartott ott, de a szülésnél már nem bírtam tovább. Láttam, ahogy a vérszívó beadja neki a mérgét, és ott elszakadt a cérna. Azután tudod, hogy mi történt... - nézett rám elgyötört tekintettel. Annyira szívszaggató volt ez az egész, hogy egy könnycsepp buggyant ki a szemem sarkából, és elindult lefelé az arcomon. Forró kezével letörölte, és folytatta.
- Majdnem egy év telt el, amikor Carlisle felhívott, hogy rengeteg vámpír érkezik Forksba. Egy bizonyos Volturi klán, akik Olaszországból jönnek ide, de azt már nem tudják, hogy miért. Ismét segítettünk Cullenéknak, ami csak is az én gyöngeségem volt, mert még mindig szerettem Bellát, akármennyire is volt halott számomra. Eltelt ismét egy év, és én elmentem világot látni. Hűvös november volt, a mai napig emlékszem arra a napra. Éppen New Yorkban voltam, és a Central Parkban sétáltam azon gondolkozva, hogy hazamenjek-e. Aztán megláttam egy fehér kabátos lányt, akinek a zöld sálját felkapta a szél, és fenn akadt a fán. Felugrottam, és egy könnyed mozdulattal leszedtem. Amikor a lány szemébe néztem, megállt az idő és a világ megszűnt létezni. Lily Brooks volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Egyből tudtam, hogy Bella iránt érzett szerelmem százszorosa lángol fel bennem Lily iránt. Megosztottam vele a titkomat, de nem érdekelte, hogy miféle szerzet vagyok. Velem akart lenni, és én ezért végtelenül boldog voltam. Hazahoztam Forksba, és összeházasodtunk. Életem legboldogabb időszaka volt, a felhőtlen boldogságé. Aztán egy évre rá, jött a legcsodálatosabb hír, amit valaha kaptam: Lily egy gyermeket hordott a szíve alatt. Nem is tudod elhinni, hogy mennyire boldogok voltuk, hogy ilyen csoda történik velünk. - mosolygott rám szeretetteljesen. - Végül eljött az az este. Rossz érzésem volt, és az orvos gondterhelt pillantása mindent elárult. Édesanyád elment, és te érkeztél helyette. Nagyon nehéz időszak volt számomra, hiszen egyszerre ugrottam ki a bőrömből, hogy apa lettem, és és vesztettem el életem szerelmét. - hajtotta le ismét a fejét.
- Apa... én... - kezdtem, de a számra tette a mutatóujját.
- Semmit nem bántam meg. Édesanyáddal életem legszebb éveit éltem át, és a legcsodásabb ajándékot tőle kaptam. Születésed óta te vagy az életem értelme. Ezért nem engedhetem, hogy bármi bajod essen. Abba belehalnék...
- Megígérem, hogy nem csinálok semmi meggondolatlanságot, és a sziklaugrással se nyaggatlak többé.
- És azt megígéred nekem, hogy többé nem beszélsz a pió... Edwarddal? - kérdezte reménykedve.
- Megígérem... - tudtam, hogy eljön ez a pillanat, és megfogadtam, hogy engedelmes választ adok. De arra nem számítottam, hogy a szívem eközben széttörik, és apró darabjaira hull.
Már alkonyodott, amikor hazasétáltunk. Az utolsó fél órában csak szótlanul meredtünk mind a ketten a semmibe, és csak akkor szólalt meg Jacob, amikor beültem a kocsimba.
- Remélem hétvégén látlak akkor a lányokkal együtt.
- Persze apa! Jönni fogunk. Szeretlek! - mondtam kissé remegő hangon.
- Én is téged kincsem. Vigyázz magadra! -búcsúzott el, és a visszapillantó tükörből néztem, hogy csak akkor tűnik el, amikor már kifordultam a sarkon.
Nehéz szívvel vettem elő Carlisle számát a kesztyűtartóból, és tárcsáztam a számot. Tudtam, hogy ha kimondom, ezerszer fájdalmasabb lesz, mint gondolatban. De muszáj volt megtennem, mert nem hagyhattam, hogy csak álljon és várjon holnap reggel Edward a sulinál. A második csengésre vette fel Carlisle a telefont, és bársonyos hangjától még fájdalmasabb volt kimondanom a szavakat.
- Hallo. Itt Dr. Carlisle Cullen.
- Szia Carlisle... Lily Black vagyok. Elnézést a zavarásért. Tudod adni az ifjabbik Edward Cullent? - kérdeztem megtörten.
- Hát persze Lily. Máris adom.
Nem telt bele fél perc, és meghallottam a világ legcsodálatosabb hangját, amit talán most hallok utoljára életemben.