1. fejezet: A várva várt nap (1. rész)

Szeptember elseje. Ugyanolyan unalmas, esős reggel volt Forksban, mint mindig. Kikászálódtam az ágyamból, és reméltem, hogy csak a képzeletem játszik velem és azért hallom ismét az eső kopogását. De nem is esett az eső, hanem szakadt. Függönyként húzódott a ház köré. Csalódottan, de mégis izgatottan kezdtem el készülődni az iskolába. Ma volt az évnyitó ünnepség. Alig vártam már, hogy újra együtt lehessek a barátaimmal. Szinte az egész nyarat La Pushban töltöttem az édesapámmal. Jacob Black magas, jóképű, makacs és igen szigorú apa. Mellesleg a helyi farkas falka alfája, így nem csoda, hogy semmiben sem tűr ellentmondást. De azért néha megenyhül a szíve, ha a lányáról van szó. Természetesen ebben nem engedett, ezért az egész nyarat a farkasokkal töltöttem. Jól éreztem magam, szeretem a falkát, de valahogy hiányoztak az itthoni dolgok és persze a barátaim.
Az íróasztal felé néztem és megakadt a szemem a fésűmön, ami egykor az édesanyámé volt. Felvettem és megforgattam a kezemben az én kis kincsemet. Hirtelen elkapott az a szívszorító érzés, ami mindig előjött bennem valahonnan mélyről, amikor ránéztem erre a tárgyra. Nem ismertem anyut, de biztos vagyok benne, hogy ő volt a legszebb és legcsodálatosabb nő a világon. Sajnos a sors kegyetlen volt, és elragadta tőlem néhány órával a születésem után. Apa a mai napig nem hajlandó róla beszélni és sokszor látom azt a mérhetetlen fájdalmat a szemében, ami az első pillanattól kezdve kínozza. Ezért nem hozom már szóba egyáltalán ezt a témát, pedig nekem is nagyon hiányzik.
Sóhajtva tettem le a fésűt és kimentem a fürdőszobába elvégezni reggeli teendőimet. Mikor végeztem, elindultam lefelé a lépcsőn az ünneplőruhámban. A lábam megcsúszott az utolsó lépcsőfokon a harisnya miatt és hanyatt vágódtam.
- Lily! Az Isten szerelmére, vigyázz egy kicsit jobban magadra! – segített fel nagyapa a lépcsőről.
Hiába volt az apám farkas, úgy néz ki, hogy semmi koordinációs készséget nem örököltem tőle.
- Jó, jó. Semmi bajom nagyapa. – tápászkodtam fel.
Az anyai nagyapám aggódva méregetett, hátha mégis történt valami bajom. Zöld szeme és fiatalos arca nem árulkodott a koráról, csak ősz haja árulta el, hogy jócskán túl van már a hatvanon. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire erős még most is. Tavaly eltört a lábam kirándulás közben és az karjaiban vitt el a kórházba. Mélázásomból az zökkentett ki, amikor hatalmas mosoly jelent meg az arcán és magához húzott, hogy megölelhessen.
- Jobb lesz, ha indulsz drágaságom, mert a végén még elkésel. – pillantott az órára, majd a kezembe nyomta a kocsi kulcsot.
- Oké, sietek. – rohantam az ajtóhoz.
- Ember lánya még nem volt ennyire szétszórt, mint te – motyogta az orra alá, majd hangosabban utánam szólt – Azért cipőt húzhatnál a lábadra.
- Ó, hogy az a… - pirultam el és gyors mozdulatokkal rángattam magamra a cipőimet, miközben majdnem ismét elestem. De végül sikerült, és az ajtóból kiabáltam vissza.
- Délután jövök!
- Vigyázz magadra… - nézett rám komoly, sokat mondó tekintettel.
- Mint mindig – nevettem el magam, mert a múltban már volt egy-két balesetem a szétszórtságom miatt. Nem is örült neki nagyapa, amikor megkaptam a kocsit. Túlságosan aggódik értem.
Kint várt az én szemem fénye, az életem nagy szerelme: egy éjfekete Honda Civic. Imádtam vezetni: a sebesség egyszerre nyugtatott meg és segített minden gondomat elűzni. Akkor kaptam apámtól, amikor nagyapához költöztem, kb. 4 hónapja. Azt mondta, hogy ezzel bármikor el tudok menni hozzá.
Muszáj volt eljönnöm La Pushból. Nem bírtam már tanulni se, mert az egész falka nap mint nap kopogás vagy bármiféle előrejelzés nélkül járt-kelt a házban. Nyugalmat keresve indultam el otthonról az őseim földjén, de mindig megtalált valaki ezzel-azzal. Az átlagom kezdett romlani, és végül kinyögtem, hogy szeretnék átköltözni nagyapához. Természetesen nem Billy nagyapához, hiszen ő is ugyanúgy La Pushban lakik és ott is elég nagy nyüzsgés lett volna. Ide költöztem és csak ámultam, mert ez a hely volt a világ legnyugalmasabb környéke. Itt szabad voltam, nem lógtak mindig a nyakamon, kirándulhattam és úgy éreztem végre az apai szigor alól is megszabadultam, mert George nagyapa sokkal több szabadságot adott, amit apa valaha.
Élvezettel hallgattam, ahogy a motor beindul és már kezdett a szívem is gyorsabban verni az izgatottságtól, hogy végre megint láthatom a barátaimat. Szélsebesen száguldottam a kanyargós utakon, és dúdoltam a kedvenc számomat, amikor hirtelen bevágott elém egy autó. Nem egyszer végigjártam ezt az utat a sulihoz, de még sose jött ki erről az útról egy autó sem. Beletapostam a fékbe és megnyomtam jó erősen a dudát. Hát nem lát ez a szemétől?! Még jó, hogy ilyen erős és megbízható a kocsim, mert különben keresztbe fordulok az úton. Az ezüstszínű Mazda tulajdonosa kiszállt a kocsijából és a szakadó esőben odarohant a kocsimhoz.
- Te jó ég, ugye nem esett bajod? – szólalt meg.
Amikor lehúztam az ablakot a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Egy magas, bronzhajú, csokoládébarna szemű fiú állt a kocsim mellett. Azt hittem káprázik a szemem, mert ilyen gyönyörű embert még életemben nem láttam. Az arcán azok a finom vonások, az a mély, aggódó tekintet egyből levett a lábamról. El se mertem képzelni, hogy milyenek lehetnek finoman ívelt, telt ajkai, amikor mosolyra húzza őket. Megráztam a fejem, hogy valahogy magamhoz térjek, de nem volt olyan egyszerű ebből a kábulatból visszatérni a valóságba.
- Igen, persze… csak megijedtem egy kicsit – válaszoltam, de azt nem tettem hozzá, hogy egyenesen sokkot kaptam gyönyörű látványától.
- Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalan hangon. Még a hangja is elkábított. Ez volt a legszebb hang, amit életemben hallottam.
- E-e-egészen biztos… - dadogtam. Nem tudom mi ütött belém, sose jöttem még ennyire zavarba egy fiú társaságában sem.
- Nagyon sajnálom, hogy csak úgy bevágtam eléd. Azt hittem, hogy nem jön már ilyenkor erre senki. Amúgy a nevem Edward. Itt lakom, az út végén. Ha jól sejtem te is a középiskolába tartasz.
- Öh, igen. Az én nevem Lily. De honnan veszed, hogy oda tartok? – pirultam el.
- Hát először is ünneplőben vagy meg ott van melletted a hátizsákod. És a munkához még fiatalnak néztelek. – kuncogva mutatott a hátizsákom felé.
- Ja, igen. Nos, akkor talán nem kéne elkésnünk a suliból.
- Persze, persze. Na szia, majd ott találkozunk. És még egyszer bocsánat.
- Ugyan, semmi gond. – örültem, hogy elindult a kocsijához, mert annyira vörös lett a fejem, mintha leégtem volna. Mi a csuda ütött belém? Szedd össze magad! – parancsoltam magamnak és elindultam ismét az iskola felé.
Az ezüst Mazda bekanyarodott a suli parkolójába, én pedig megcéloztam a lehető legmesszebb lévő szabad helyet tőle. Kiszálltam a kocsiból és körbe néztem. A barátaim autóját sehol se találtam, de reménykedtem benne, hogy itt vannak valahol. Bementem a tornaterembe, ahol az ünnepség szokott zajlani. Végre megláttam, amit a suli utolsó napja óta hiányoltam: a barátaim heves kézmozdulatokkal üdvözöltek, és én megkönnyebbülve léptem hozzájuk. Örültem neki, hogy mégsem tűntek el, mint ahogy hittem a parkolóban. Láttam, hogy Edward a csoportom mellett áll egy lánnyal és beszélgetés közben néz minket. Ki a fene lehet ez a lány? Honnan ismeri? Miért áll olyan közel hozzá és miért teszi a kezét a vállára egyáltalán? Na és ez mit érdekel engem? Miért ne lehetne barátnője? És miért kezdett el hatalmába keríteni a féltékenység? Már végképp nem értettem, hogy mi történik velem. Féltékeny voltam… nahát, ez a nap is tudott újat mutatni…
- Hé, Liliomszál! Hogy s mint csajszi? – kérdezte David vidáman lépdelve felém a tömegben. Jóképű srác, mégsem az estem a barna hajával, langaléta termetével és tengerkék szemével. De barátnak nagyon is jó barát volt.
- Szia Dave! Csak a szokásos. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányoztatok egész nyáron! – feleltem, és igyekeztem nem odanézni Edwardra. Hallgatózott, ebben biztos voltam.
- Te is nagyon hiányoztál nekünk! Ha tudom, hogy ilyen unalmas lesz nélküled a nyár, nem is engedtelek volna el La Pushba és én se mentem volna el Európába. - ölelt meg legjobb barátnőm, Emma. Majd halkan hozzátette – remélem jól érezted magad apukáddal és nem jöttél össze Chrisszel, mert ő az enyém. – mondta, majd kibontakozott az ölelésből és rám kacsintott.
Emma szőke hajú, kék szemű és babaarcú volt. Tisztára mint egy barbie baba. Tavalyhoz képest nem sokat változott. Csak a haját vágatta le.