6. fejezet: Érzések és próbálkozások (1. rész)

- Lily, mi a baj? - kérdezte a bársonyos, aggódó hang. Egy fél percig nem tudtam megszólalni. Le kellett parkolnom az út szélére, mert úgy éreztem, hogy ha tovább vezetek, akkor tuti balesetem lesz. El kell mondanom neki, akármennyire is fáj, hiszen tudnia kell. Nem hagyhatom, hogy várjon rám. Mély levegőt vettem, és felkészültem a legrosszabbra.
- Sajnálom Edward, de nem találkozhatunk. Megígértem apámnak, hogy többé nem állok szóba veled... - törtek fel valahonnan mélyről a szavak hirtelen. A hangom remegett, és közel jártam ahhoz, hogy elkezdjek zokogni a telefonban. Erőt vettem magamon, mert tudtam, hogy ez a helyes út.
Egy percig nem jött válasz. Már azon gondolkoztam, hogy megnyomom a "hívás vége" gombot, amikor megszólalt.
- Biztos vagy benne? Nem lehetne valamit kitalálni? Ígérem, hogy nem bántalak, és azt se engedem, hogy bárki más bántson. - mondta esdekelve, amitől csak még jobban összeszorult a szívem. Édes volt, ahogy próbálkozott, de tudtam, hogy itt már nincs visszaút. Megígértem apának, és ezen már csakis ő változtathat azzal, hogy meggondolja magát.
- Sajnálom. Ég veled Edward. - mondtam rekedten és letettem a telefont. Megtörten borultam a kormányra, és csak sírtam és sírtam. A külvilág megszűnt létezni, a fájdalom mindent befedett. Választanom kellett két ember között, akik a mindenséget jelentették számomra. Hogy lehet kikerülni egy ilyen helyzetből, anélkül, hogy valamelyiket elveszíteném? Nem akarok választani. Mind a ketten kellenek nekem, hiszen apámat is és Edwardot is szeretem. Máshogy szeretem őket, de ez mit se számít, ha az egyiktől meg kell válnom. Egyértelműen apa mellett kellett döntenem, mert ő itt volt velem egész életemben, mindig vigyázott rám, és mindent neki köszönhetek. De mi van a szerelemmel? Apa csak azért tiltotta meg, hogy beszéljek Edwarddal, mert a családja ellenség volt. De hát ő nem is vámpír! Ugyanolyan keverék, mint én. Nem fért a fejembe, hogy mire jó ez az ellenségeskedés.
Dühösen indultam újra útnak. Egész végig azon járt az agyam, hogy miként tudnám kibékíteni a falkát és a vámpírokat, de nem jutottam semmire.
Fogalmam sincs, hogy mikor kerültem haza, de nagyapa már aludt. Örültem neki, így legalább ő nem látta a tortúrámat. Felvonszoltam magam a lépcsőn, és úgy éreztem, hogy idegen vagyok még a saját otthonomban is. Egész este nem tudtam aludni. Féltem a holnaptól, féltem attól, hogy nem tudom betartani az apámnak tett ígéretemet. Hiszen Edward annyira kedves és jóképű és szeretni való volt. Fohászkodtam a jó Istenhez, hogy legyen annyi erőm, hogy ellen tudjak majd neki állni. Törin is el kell ülnöm mellőle, hogy ne kínozzam mind a kettőnket. Mennyivel könnyebb dolgom lett volna, ha nem vonzódom ennyire hozzá...
Az ébresztőóra hangos berregésére keltem fel, és úgy éreztem magam, mint aki egy percet se aludt. Bosszúsan lecsaptam az órát, és átfordultam a másik oldalamra. Nagyon nem akartam ma iskolába menni, mert tudtam, hogy mi vár rám. Viszont nem lehetek ilyen nyuszi, hogy megfutamodok. Vállalnom kell a döntéseim következményét, és igenis túl fogom élni, ha törik, ha szakad. Felkeltem, és elvégeztem minden otthoni teendőmet. Nagyapa még mindig aludt, amikor elindultam az autómhoz. Magabiztosnak éreztem magam, ami egy kicsit feldobott. Már kitaláltam a megoldást arra is, hogy miként fogom átvészelni a töri órát. A suli parkolójába érve rögtön megláttam a kocsiját pont azon a helyen, ahol tegnap beszélgettünk. Ahogy kiszálltam az autóból, rápillantottam, és láttam, hogy reménykedve néz felém. Megráztam a fejem, aztán elindultam a tantermek felé. Történelem volt pont az első óránk, ezért meg kellett keresnem Rachelt, aki köztudottan máris oda volt Edwardért. A tanterembe érve rögtön meg is találtam, a legelső padban. Nem volt ínyemre, hogy stréberként az első padban kuporogjak, de a muszáj nagy úr. Közben Edward is megjelent, leült a helyére, és várakozással teli pillantással nézett rám. Nem voltam benne biztos, hogy hallani fogja a beszélgetésemet Rachellel, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne bántsam meg.
- Szia Rachel! - üdvözöltem egy hatalmas mosollyal. Szegény teljesen megilletődött, mert eddig nem sokszor beszéltünk még.
- Szia Lily... - üdvözölt bizonytalan hangon. Teljesen össze volt zavarodva, fogalma sem volt, hogy mit is akarhatnék én tulajdonképpen tőle.
- Szeretnék tőled kérni egy szívességet... - mondtam tétovázva.
- Mit szeretnél? - kerekedtek el még jobban a szemei.
- Szeretném, ha helyet cserélnénk. Nem megy nekem annyira az anyag, és ott hátul állandóan pusmognak, és nem tudok odafigyelni arra, amit a tanár mond. - játszottam a szegény buta kislányt.
- De... te Edward mellett ülsz... - mondta, és akkorát nyelt, hogy szinte nekem fájt.
- Hát, igen. De szeretnék ide ülni, ezért kérem tőled, hogy cseréljünk. - mondtam magabiztosan. Mi baja van ennek? Nem fogja fel, hogy mit kérek? Ennek elmentek otthonról?
- Nem is tudom... - nézett tétován hátra. Én is követtem a példáját, és abban a pillanatban Edwardot az arckifejezése le is buktatta. Szóval hallja, amit mondok, pedig egyáltalán nem beszéltem hangosan. Arcizmai megfeszültek, és a szemében... mintha haragot láttam volna megvillanni. Nem volt időm rá, hogy jobban megvizsgáljam, mert elfordította a fejét. Várakozással néztem Rachelre, mert tulajdonképpen tőle függött a lelki békém.
- Bocs Lily, de nem. - mondta pislogva.
Összepréseltem az ajkaimat, és bólintottam. Éreztem, hogyha kinyitom a szám, tuti leordítom a fejét. Most mit fájt volna neki az, ha oda ül? Tényleg ennyire ellenem dolgozik a világ?! Bosszúsan sétáltam hátra, és hallottam, ahogy Edward kuncog. Leültem mellé anélkül, hogy rá néztem volna. Annyira mérges voltam Rachelre és Edwardra egyaránt. Puffogtam magamban még akkor is, amikor bejött a tanár.
- Jó reggelt tanítványaim! Nagy örömmel szolgálhatok nektek, mivel ma tanulmányi kirándulásra megyünk, s így az összes többi órátok elmarad. Egész nap a Port angelesi múzeumban leszünk a rajztanárotokkal, és az ott lévő festményekről kell majd nektek írni pár dolgot! Gyerünk, mindenki szedje a cókmókját, és irány a busz. - mosolygott a tanár, és én majd felrobbantam mérgemben.
Felszálltunk a buszra, de nem ültem Edward mellé. A leghátsó sorban pont páratlan számú ülés volt, így én még befértem oda. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és lehunytam a szemem. Eddig megvolnánk, most már csak a többit kell kibírnom. Nem tudom, hogy meddig mentünk a busszal, de jó egy órát biztosan. Nagy nehezen mindenki leszállt, és a tanártól megkaptuk a további utasításokat.
- Jól van. Mindenki megvan? Nos, akkor mondom a feladatot. Párokban fogtok dolgozni. Mindenki jöjjön ide a padtársával, és a kezemben lévő dobozkából vegyen ki egy lapot és egy kártyát, amin az a festmény kicsinyített mása található, amit jellemeznetek kell.
Ennél rosszabb feladatot nem is kaphattunk volna. Edward egyből mellettem termett, amitől ijedtemben akkorát ugrottam, hogy ha nem tart meg, akkor hanyatt vágódom.
- Ejnye, te lány... - mondta vigyorogva. Ellöktem magamtól, és dühösen trappoltam a tanár felé. Kivettem egy lapot és egy kártyát, aztán a tömeg másik vége felé igyekeztem. Megint ott termett, most viszont csak a szemeimet emeltem az égnek. Sose fogok tőle megszabadulni?! Direkt kínoz mind a kettőnket?!
- Azt hiszed, hogy elmenekülhetsz? - kérdezte lenéző mosollyal az arcán. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. Hogy lehet ennyire önelégült?!
- Tehát... Ha mind megvagytok, akkor el is kezdhetitek a keresést. Két órát kaptok arra, hogy megtaláljátok azt a bizonyos képet, és tanulmányozzátok. A múzeumban dolgozó emberektől kérdezni tilos. Nem az ő tudásukra vagyok kíváncsi... Na, induljatok! - fordított nekünk hátat a történelem tanár, és hosszas beszélgetésbe kezdett a rajztanárunkkal.
Ránéztem a kártyámra, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megláttam, hogy mi van rajta. Edvard Munch: Sikoly című képről kellett jellemzést írni. Nagyon könnyű feladatnak ígérkezett, mert a fele találgatás volt. Senki sem tudta, hogy miért sikolt az a nő a festményen. Edward közelebb jött, és ő is megnézte a képet. Rám nézett, mélyen a szemembe, és beleszimatolt a levegőbe. Értetlenül néztem, hogy mit csinál. Hirtelen kézen ragadott, és maga után húzott. Rengeteg festmény mellett haladtunk el, amikor hirtelen megállt, és én neki mentem. Kemény volt a teste, mintha sziklafalnak ütköztem volna.
- Jesszus, jól vagy? - kérdezte megrémülve. Könnyedén felemelt, és leültetett a képpel szemben lévő padra.
Bólintottam, mert úgyse tudtam volna kinyögni egy szót se.
- Nem gondolod, hogy könnyebb lenne, ha beszélnél is hozzám? Halálra rémítesz. - mondta komolyan, mire megráztam a fejem, és kacagni kezdtem. Még hogy őt halálra rémiszteni... Jó vicc.
- Komolyan beüthetted a fejed, ha ilyeneken nevetsz. - húzta ő is mosolyra a száját.
Elővettem a papírt, és megpróbáltam megfogalmazni a jellemzést. Jó fél órába telt, mire összeszedtem magam, és leírtam egy pár sort.
"Edvard Munch (1863-1944) norvég festő 1893-ban alkotta meg A Sikoly című képét. A kép azt próbálja érzékeltetni, hogyan formálja át érzéki benyomásainkat egy váratlan izgalom." - írtam le a bevezetést. Felpillantottam, és érdeklődve néztem, ahogy Edward tanulmányozza a képet.
- Szerinted mit láthat az a szerencsétlen? - kérdezte fojtott hangon. Megvontam a vállam, mert tényleg fogalmam se volt róla, hogy vajon mit láthatott a nő a képen.
- Jó válasz. Hmm... Lehet, hogy egy vámpírt látott. - mondta komolyan. Erre a képtelenségre is csak egy fejrázás volt a válaszom. Inkább folytattam a jellemzést. Újabb szünet következett, és megpróbáltam a feladatra koncentrálni.
"Minden vonal a kiáltó fej felé mutat. A beesett arc, a merev szemek halálfejet idéznek. Valami iszonyatos történhetett, és a kép annál nyugtalanítóbb, mivel soha nem tudhatjuk meg, mit jelenthetett a kiáltás." - körmöltem le azt, amit tavaly már megtanultam. Akkor foglalkoztunk festményekkel, és ez volt az egyik, aminek az emléke megmaradt bennem.
- Úgy látom a felét leírtad, így én jövök. - mondta elszántan. Gyorsan teleírta a lapot és leült mellém a padra.
- És most... szeretnék beszélni veled. - mondta komolyan. Igyekeztem nem ránézni. Mehetnékem támadt hirtelen, felpattantam, és gyors léptekkel elindultam balra. Se perc alatt előttem termett, és a két karját kinyújtotta a vállam felett, mire én hátrálni kezdtem a fal felé. A hátam nekiütközött a falnak, és az ő ujjai is elérték a vakolatot. Tudtam, hogy csapdába estem. Innen nincs menekvés.
- Miért nem akarsz velem lenni? Miért próbálsz ellenállni annak, mi vonz? - kérdezte suttogva.
Elkerekedtek a szemeim. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy vonzódom hozzá?
- Hagyj békén, Edward! - préseltem ki magamból összeszorított fogakkal. Nem érti meg, hogy megígértem apámnak? Tényleg ennyire felfoghatatlan lenne a dolog?
- Nem foglak békén hagyni. Nem akarlak nélkülözni. Tegnap nagyon megijesztettél. Tudom, hogy megígérted apádnak, hogy nem állsz szóba velem. De szeretnék kérni tőled valamit... - hajolt egészen közel hozzám. - Szegd meg az ígéreted... Kérlek. - suttogta.
Az illata teljesen elkábított. Forró lehelete égette a bőröm, és úgy éreztem majd' kigyulladok. Le kellett hunynom a szemem, hogy józanul tudjak gondolkodni. Már majdnem beadtam a derekam, amikor hirtelen elhúzódott tőlem, és elsietett a folyosó másik végébe. Bambán bámultam utána, aztán észrevettem, hogy jön valaki. Megráztam a fejem, és elindultam a busz felé. Elég rázós volt a mai nap. Legmerészebb álmomban se gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rám. Reggel még magabiztos voltam, most pedig remeg kezem-lábam, ha a közelembe ér. Jobb stratégiát kell kidolgoznom, ha távol akarom őt tartani magamtól. Nem engedhetem, hogy a mai jelenet megismétlődjön, mert akkor nem lesz ilyen szerencsém, mint ma.
A buszon visszafelé zenét hallgattam, és úgy tettem, mint aki alszik. A suli parkolójában rakott le minket a busz, és ahogy beadtam a lapot a tanárnak, azonnal rohantam a kocsimhoz. Nem néztem semerre, csak mentem egyenesen a kijárathoz. Gyorsabban hajtottam hazafelé, mint valaha, és már alig bírtam kivárni, hogy valamivel lekössem a gondolataimat.
Otthon meglepve pillantottam körül, hisz nagyapa itthon szokott lenni ilyenkor. Körbenéztem, de sehol se találtam. Aggódva tárcsáztam a számát, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor az ismerős hang köszönt vissza a telefon másik végén.
- Szia Lily! Bocsánat, hogy nem szóltam, de átjöttem La Pushba. Remélem nem haragszol.
- Dehogyis, csak nem tudtam elképzelni, hogy hova lettél.
- Viszont van egy jó hírem. Nem kell főznöd, mert ma itt vacsorázom.
- Őőő... oké. És mikor jössz haza? - kérdeztem meglepődve. Ilyet még sose csinált...
- Te nem jössz át?
Ledermedtem ijedtemben. Apámnak elég jó a szimata, és biztos voltam benne, hogy érezné rajtam Edward illatát.
- Nem, sok a tanulnivalóm. Megvárjalak?
- Nem kell. Aludj csak nyugodtan.
- Rendben. Szia nagyapa.
- Szia kincsem.
Csak álltam és bámultam. Sose történt még ilyen. Vajon mi vagy ki vette rá nagyapát, hogy elmenjen La Pushba? Apával remélem nem szőnek semmiféle tervet ellenem. Bár, ha így haladunk, akkor nemsoká nekem kell elbeszélgetnem ismét apámmal. Ha továbbra is rám mászik Edward, akkor előbb vagy utóbb megtörök, és megszegem az ígéretem.
A délután hamar elment. Sőt, még a hét többi része is. Edward az istennek se hagyott békén engem, de már kezdtem megszokni, hogy állandóan könyörög. Majd megszakadt a szívem, de sikerült mindig valahogy megmenekülnöm. Hirtelen azon kaptam magam, hogy péntek délután van, és a lányokkal egyeztetjük a holnapi kiruccanás részleteit.
- Tízre jó, ha érted megyek Emma? Aztán negyed tizenegykor felveszünk téged Nat. - mondtam csillogó szemekkel. Tudtam, hogy Emma csak arra vár, hogy végre láthassa Christ, Natalie pedig kíváncsi volt a helyes La pushi srácokra. Én pedig végre elengedhetem magam, mert oda Edward nem tud utánam jönni.
- Persze, hogy jó! El ne felejts fürdőrucit hozni! - vigyorgott Natalie.
- Rendben. Akkor majd holnap reggel találkozunk csajok. - szálltam be a kocsimba.
- Oké. Szia Lily! - kiabálták kórusban. Visszaintettem nekik, és gyorsan kicsusszantam Edward kocsija előtt a parkolóból.
Otthon nagyapa meglepetés vacsorával várt, aztán jó korán ágyba bújtam, hogy minél kevesebbet kelljen várnom ébren a holnapra.

Edvard Munch: A Sikoly