7. fejezet: Vígasz és békülés (2. rész)

Egész úton remegtem. El sem tudom mondani, hogy mekkora erőfeszítésembe került nem visszafutni a karjaiba. Eszméletlenül megnyugtatott, ha a közelemben volt. De megígértem apámnak, hogy nem beszélek vele. Nemhogy megszegtem az ígéretem, még vissza is csókoltam, amikor megcsókolt! Nem, ez helytelen! De mégis, annyira jó volt...
Két énem harcolt bennem szüntelenül. Az egyik engedelmeskedni akart apámnak, mert tudta, hogy ez a helyes út. A másik visszafutott volna Edward karjaiba, és soha nem engedte volna el. Igazából úgy éreztem, hogy az eszem harcol a szívem ellen.
Könnyes szemekkel hajtottam végig a hazavezető úton. Alig láttam valamit az útból. Folytak a könnyeim, megállás nélkül. Végül nagy nehezen hazaértem. Nagyapa nem volt otthon, ezért enyém volt az egész ház. Igyekeztem elterelni a gondolataimat Edwardról, de nem jártam sikerrel. Valahányszor kimondtam magamban a nevét, melegség töltötte be a szívemet, ami közben fájdalmasan dobbant, mert tudtam, hogy nem lehet az enyém. Bármit megadtam volna azért, hogy együtt lehessek vele. BÁRMIT az égvilágon, akár az életemet is. Beszélnem kell majd apával az érzéseimről. Éreztem, hogy egyszer meg kell nyílnom előtte érzelmileg teljesen, de arról álmodni se mertem volna, hogy az ellensége iránt táplálok majd gyengéd érzelmeket.
Egész délután főztem, takarítottam és mostam, mint egy igazi háziasszony. Minden áron el akartam terelni a gondolataimat. Kiteregettem, de leejtettem egy ruhát, és utána kaptam, aminek az lett a következménye, hogy jól beütöttem a kezem a mosógép oldalába. Szitkozódva ültem le a földre, és a karomat dédelgetve vettem pár mély levegőt. Miközben a karomat vizsgáltam, megakadt a szemem a karkötőmön. Te jó ég, Em és Nat... Annyira magam alatt voltam, hogy megfeledkeztem róluk. Pedig mennyi mindent ki kellett még találnom. Feltett szándékom volt ugyanis kibékíteni őket. Nem lehetnek haragban egész hátralévő életükben. Valahogy össze kell hoznom őket újra.
Nagyapa este felé jött haza, mert ismét La Pushban volt. Nem nagyon szólt hozzám vacsora közben, engem meg túlságosan lefoglalt a lányok kibékítésének tervezgetése. Vacsora után elmosogattam, elmentem fürdeni, és jó éjszakát kívántam nagyapának. Felrohantam a szobámba, és hajnalig zenét hallgattam.
Másnap reggel pont történelemmel kezdtünk a suliban. Edward már a helyén ült, amikor beléptem a terembe. Félve ültem le mellé, de rám se nézett. Az óra unalmasan telt, és ő hozzám se szólt. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy csak fájdalmat és csalódottságot látnék az arcán. Egész végig éreztem, hogy szikrázik közöttünk a levegő. Merev háttal ültem, és meg se mertem moccanni. Óra végén felpattant, és kiviharzott a teremből. Nem értettem az egészet. Tegnap még csókolt, ma meg már keresztül néz rajtam. Erre a gondolatra a fájdalom jeges karmai martak bele a szívembe. Tehát ennyi volt... Elvesztettem.
Búslakodva mentem a következő órára. Egy dolog vigasztalt csupán, méghozzá az, hogy már tudtam, hogy miként fogom kibékíteni a lányokat.
Egész nap vártam a megfelelő alkalomra, hogy beszélhessek Natalieval. Az utolsó óra is véget ért, amikor megláttam a parkolóban. Sietve indultam el felé, hogy megbeszéltjük a dolgokat. Már majdnem odaértem hozzá, amikor egy motoros férfi állt meg mellette. Chris vigyorogva pattant le a motorról, és Natalie a karjaiba vetette magát. Kissé meghökkentem ezen, de végül is semmi furcsa nem volt benne. Két egymásba szerelmes ember (jó, az egyik csak félig ember) találkozott csupán. Viszont a bennem kavargó érzelmek se olyanok voltak, mint régen, amikor megpillantottam egy szerelmes párt. Anno boldogság öntött el engem is, és reménykedtem abban, hogy majd engem is így üdvözöl majd a nagy Ő. De most féltékeny voltam rájuk, és szinte éreztem, ahogy a fájdalom újra elönti a szívemet, hiszen a herceg, akire áhítozom, sose lehet az enyém.
Ekkor láttam meg Emmát, aki a kocsija mellett állt tátott szájjal. Egy percig kábultan nézte őket, aztán bepattant az autójába, és kihajtott a parkolóból.
Sokáig mellette voltam az utóbbi hetekben, ezért úgy gondoltam, hogy most jobb, ha magára hagyom őt a gondolataival.
Azon a héten se Edward, se Emma nem jött iskolába, amit meglehetősen furcsálltam. Idáig se volt valami jókedvem, de most tényleg padlót fogtam. Nem figyeltem semmire és senkire, csak ültem, és néztem ki a fejemből.
A hétvége nem hozott változást. Otthon is csak feküdtem az ágyamon, és bámultam a plafont. Nagyapa elment La Pushba vasárnap, de nekem semmi kedvem se volt találkozni a farkasokkal. Apa naponta többször is felhívott, hogy mi van velem, mikor láthat újra már. Nem mondtam neki, de igazából azért nem mentem, mert biztos voltam benne, hogy Natalie és Chris ott lesznek. Nem akartam Emmának még én is csalódást okozni.
A következő héten Emma már jött suliba. Hétfőn ugyanolyan szótlan volt, mint a La Pushban történtek után. Egész nap csak ültünk, és néztünk ki az ablakon.
Eljött a péntek, és még mindig ugyan azt a lemezt játszottuk. Ráadásul Edward ezen a héten se jött iskolába. A bánat ismét kezdett elhatalmasodni rajtam, de már nem volt, aki megvigasztaljon, mert elüldöztem magam mellől.
Emma megkönnyebbülten sóhajtott fel az utolsó óra után, és szomorú szemekkel nézett rám.
- Beszélnünk kell... - mondta, miközben a parkolóban sétáltunk a kocsim felé.
- Oké. - sóhajtottam, és neki dőltem a az autómnak.
- Hát... szóval... - tétovázott szemlesütve, aztán hirtelen erőt vett magán, és belenézett a szemembe. - Elköltözünk.
Köpni-nyelni nem tudtam. Erre semmiképp se számítottam. Próbáltam rájönni, hogy ki ez a lány, és hol az én régi Emmám, mert őt nem ilyen gyávának ismertem meg.
- De hát... miért? - bukott ki belőlem a kérdés, de máris megbántam, hogy kimondtam, mert nagyon nem akartam hallani a válaszát. Úgy tűnik, hogy szép lassan mindenki elhagy. Először Nat Chris miatt, aztán Edward az én hülye ígéretem miatt, és most Em...
- Sajnálom. Így lesz a legjobb mindenkinek. - mondta sírós hangon.
- Ezt... meg kell emésztenem.
- Vasárnap már nem leszek itt. - mondta keserűen.
- Gyáva! - ordítottam az arcába, és kitolattam a parkolóból.
Egész délután csörgött a telefonom, de nem vettem fel. Végig azon gondolkoztam, hogy miként akadályozzam meg a költözést. Hét vagy nyolc óra felé járt az idő, amikor elhatároztam, hogy elviszem Emmát a rezervátumba. Pénteken mindig tábortüzet raktak, és mulattak a parton. Se perc alatt tudni akartam minden mai programot, így felhívtam apát.
- Szia Lily! - szólt bele a telefonba. A hangja örömteli volt.
- Szia apa! Azt szeretném megkérdezni, hogy ma lesz tábortűz? És Chris ott lesz Natalieval együtt? - tértem rögtön a lényegre, mert nem volt vesztegetni való időm.
- Igen, és megint igen. De miért? Mi van? - kérdezte zavartan.
- Húsz perc múlva viszem Emmát. Maradjatok ott, és még legyen ott pár farkas. Nem tudom, hogy mennyire lesz zökkenőmentes. Szia. - hadartam, és letettem a telefont.
Repesztettem az úton, és tíz perc múlva már Emmáék háza előtt álltam.
- Szia Lily... - nyitott ajtót a barátnőm. - Én... annyira sajnálom.
- Gyere, beszélgessünk. - mentem a kocsimhoz, és kinyitottam neki az ajtót. Tétovázva ült be, de nem szólt semmit. Gyorsan beszálltam, és bezártam az ajtókat.
- Hová megyünk? - kérdezte, amikor látta, hogy elfordítom a kulcsot, és gázt adok.
- Egy nyugis helyre. - feleltem szűkszavúan. Összehúzta résnyire a szemeit, és becsatolta az övét.
Meg se álltam apám házánál, egyenesen a partra mentem. A tüzet már meggyújtották, mert már lement a nap, és besötétedett. Emma tágra nyílt szemekkel meredt rám, amikor felismerte a helyet. Leparkoltam, és mielőtt megszólalhatott volna, kiszálltam a kocsiból, és a másik oldalra érve kinyitottam az ajtaját. Durcásan és dühösen mered rám.
- Kiszállsz magadtól, vagy én rángassalak ki? - kérdeztem fáradtan. Elegem volt már az egészből, és már csak arra vágytam, hogy minden a régi legyen.
A fák közül kilépett apám, Chris, Nat, Colin és Tyler. Kihúztam Emmát a kocsiból, aki mogorván nézett rám és Nataliera felváltva.
Véletlenül Tylerre tévedt a tekintete, és meg is akadt rajta. Már éppen kérdezni akartam, hogy mégis miért bámulja az új farkast, amikor megláttam Tyler arcát. Pontosan ugyan azt a végtelen gyöngédséget láttam rajta, amit Chris arcán, amikor meglátta Nataliet. Ez nem lehet igaz! Létezik ilyen? A két legjobb barátnőm bevésődik? Én vajon miért nem vésődtem be senkibe? Annyira hihetetlen...
Mindenki tátott szájjal figyelte őket. Nem mozdultak, csak álltak egymással szemben, de a tartásuk, a tekintetük, az arcuk mindent elárult. Ez volt a nagybetűs szerelem, akár tetszett nekik, akár nem. Igenis van szerelem első látásra... csak ezt farkaséknál bevésődésnek hívják, és sokkal erősebb kötelék.
Végül Emma elfordította a fejét, és egyenesen Natalie szemébe nézett.
- Jaj, Nat... meg tudsz nekem valaha bocsájtani? - kérdezte könyörgően.
- Emma... - suttogta meglepettségében Nat, de ha akarta se folytathatta volna, mert Emma a nyakába borult és hangos zokogásban tört ki.