2. fejezet: Az első... (1. rész)

Reggel arra keltem, hogy ég az arcom. Jobban mondva csak egy része. Egyre jobban égett... Mintha újra és újra végighúznának egy felmelegített tárgyat az arcomon. De ez a forró valami nem volt kemény, mint egy tárgy. Puha volt, akár egy emberi kéz. Sóhajtva fordítottam el az arcom, hátha attól elmúlik a meleg.
- Lily... életem, kelj fel – mondta gyengéden egy ismerős hang. Egyből tudtam ki az... Ezer közül felismerem ezt a hangot. Most már azt is tudtam, hogy az a forró csík az arcomon simogatás volt. Kipattant a szemem és az illető nyakába ugrottam örömömben.
- Apu! De örülök, hogy itt vagy... - megöleltem, és éreztem, hogy nem csak a keze, hanem az egész teste forró. Nem is csoda, hiszen a farkasok testhőmérséklete magasabb, mint az embereké. Elhúzódtam és láttam, hogy hatalmas mosolyra húzódik a szája, akárcsak nekem.
- Gyere, menjünk le enni. - állt fel és húzott maga után – Ha nem csal a szimatom, akkor már készen van a reggeli.
Mire leértünk már én is éreztem a pirítós, a palacsinta és a tojásrántotta illatát.
- Na végre, hogy sikerült felkelteni a kisasszonyt... - vigyorgott nagyapa.
- Miért meddig kellett keltegetni? - kérdeztem kíváncsian.
- Hát egy jó fél óráig... - kuncogott Jacob.
Tudtam, hogy nem lesz valami érett a válaszom, de igazából nem érdekelt. Keresztbe fontam a kezeimet a melleimen és kinyújtottam a nyelvem rájuk megjátszott bosszúsággal, akár egy kisgyerek. De most tényleg... Erre mit lehet mondani?
Hangos nevetésben törtek ki és Jacobtól kaptam egy nagy puszit a homlokomra. Vigyorogva huppantam és a székre és beleharaptam a pirítósomba.
- Mi újság La Pushban Jake? - kérdezte nagyapa.
Felkaptam a fejem, mert engem is érdekelt, hogy mi van a falkával. Nem tudom, hogy nagyapa úgy értette-e a kérdést, hogy mi van a falkával, de apa – mivel nagyapa mindent tudott a farkasokról és azok ellenségeikről – úgy értelmezte a kérdést, mint én.
- Hát... van egy kis gond – felelte Jacob. Rám nézett és a szemeiből tengernyi komolyság és aggodalom áradt.
- Mi a baj apa? - kérdeztem félig meghökkenve félig aggódva.
- Nincs semmi baj, csak el kell ma délután intéznünk valamit. Csak 10 perc, ígérem nem lesz több. - préselte ki a fogai között.
- Ugyan már. Ismerlek Jacob Black, és meg tudom mondani, hogy mikor vagy ideges és rémült. Valami nagy baj van, csak nem mondod el. Amúgy meg remegsz, mint a nyárfalevél. - előzött meg nagyapa a válasszal.
- Hát legyen. Elmondom. – mondta kissé dühösen, de láttam rajta, hogy habozik. Még egyszer utoljára rám nézett, majd lehunyta a szemét és félig suttogva félig morogva mondta ki a rettegett mondatot.
- Cullenék visszatértek.
Egy pillanatig azt se tudtam, hogy ez miért olyan szörnyű, de aztán leesett. A Cullen család volt az apám falkájának az ellensége, azaz a vámpírok. Apa mesélt nekem róluk és arról is, hogy egy lány - aki a szerelme volt még anya előtt – őket választotta helyette. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, mert apa még ezt is csak rengeteg könyörgés után volt hajlandó elárulni. De hát minek jöttek vissza? Miért jó az nekik, ha felbőszítik a farkasokat?! Bármennyire is voltam az alfa lánya, nem tudtam őket ellenségként elképzelni. Lehet, hogy csak azért, mert még nem találkoztam velük sose. Minden esetre úgy döntöttem, hogy nem ítélkezek előre. Hátha még akár szövetségesek is lehetünk.
- A vámpír banda? De hát miért? - nézett meghökkenve nagyapa.
- Fogalmam sincs. Carlisle tegnap este hívott fel, mert úgy érezte, hogy jobb, ha tudok a visszatérésükről és meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat. Ma délután megyek el a házukhoz. - még mindig remegett, de már koránt sem annyira, mint az előbb.
- Nyugi apa, nem lesz semmi baj. - mondtam magabiztosan, mert tényleg hittem, hogy megoldja a helyzetet és senkinek se esik majd baja. Nagyon sokat fejlődött az önkontrollja az évek folyamán.
- Tudom, de... kérnék tőled egy szívességet Lily... - nézett rám elgyötört tekintettel. Olyan mértékű fájdalmat láttam a szemében, ami kezdett nagyon megrémíteni.
- Hát persze. Mondjad csak – mondtam olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.
- Szeretném, ha eljönnél velem Cullenékhez. Biztosíthatlak róla, hogy hajad szála se fog gördülni. Nem fogom engedni, hogy bántsanak. Az az igazság, hogy az iskolád pont a földükön van és szeretnék engedélyt kérni, hogy továbbra is oda járhass. Meg szeretném, ha látnák: ennek a lánynak a közelébe se menjenek, mert velem gyűlik meg a bajuk. - hadarta dühösen.
- Te megőrültél Jake?! Vámpírok közelébe vinni Lilyt?! - öntötte el a méreg nagyapát.
- Vállalom. Elmegyek veled hozzájuk. - vigyorogtam mindkettőjükre. - Ó, gyerünk már. Nem lesz semmi bajom.
- De hát... - kezdte nagyapa, de belé fojtottam a szót.
- Úgy vélem, hogy elég idős vagyok már ahhoz, hogy magam döntsek. Apa megvéd, ha komolyra fordulna a dolog. Bár kétlem, hogy megtörténne. Amúgy meg… Nem vagyok hajlandó iskolát váltani csak azért, mert nincs rá „engedélyem”, hogy oda járhassak. – vontam meg a vállam.
- Naiv vagy kicsikém... - húzta el a száját Jacob.
- Szóval, akkor suli után találkozunk itthon? - engedtem el fülem mellett az utolsó mondatát.
- Igen. És Lily... köszönöm. - mosolyodott el halványan.
Szerintem még tetszett is neki, hogy ilyen belevaló, bátor lánya van, aki nem riad vissza a csúnya, gonosz vámpíroktól. Bárcsak így lenne… Inkább ideges voltam. Sose láttam még vámpírokat és akármennyire is félnem kellett volna, inkább a kíváncsiság hajtott.
- Igazán nincs mit. Ha megbocsájtotok... most mennem kell, mert nem jut nekem más, csak az énekóra, ha nem jutok oda időben. - a válaszukat meg se vártam, felfutottam a szobámba, elkészültem és indultam is a suliba.
- Akkor hazajövök a suliból és indulhatunk is. – kiáltottam vissza apunak az ajtóból.
Próbáltam az útra koncentrálni, de mégis mindig az eszembe jutott a ma délután. Remélem azért barátságosak lesznek a vámpírok. Már amennyire egy vámpír az lehet. Apuért aggódtam a legjobban. Ma reggel is úgy rázkódott, mint még soha, pedig csak beszélt róluk. Mi lesz, ha találkozunk velük és annyira nem tud majd uralkodni magán, hogy alakot vált? Bele se merek gondolni, hogy milyen következményei lennének. Nem, ezt meg kell akadályoznom. Bármi történjék is – ha kell, közé és a vámpírok közé állok – nem engedem átváltozni.
Mire végiggondoltam a délutáni találkozás veszélyeit, már oda is értem az iskola parkolójába. Annyira vártam tegnap délután, hogy a barátaimmal legyek ismét, most mégis komor voltam és inkább lettem volna egyedül a gondolataimmal. Észre se vettem idáig, hogy a szokásos felhőtakaró felszakadozott és néhány napsugár áttört rajta. Nem volt verőfényes napsütés, de Forksban már ez is gyönyörű időnek számított.
Lassan lépkedtem a barátaim felé és igyekeztem valami mosolyfélét erőltetni az arcomra.
- Szia Lily! - futott elém Emma, de nem vághattam valami boldog képet, mert hirtelen a mosoly eltűnt az arcáról, és aggódva nézett rám. - Mi a baj?
- Majd később megírom az órán, Em. - sóhajtottam.
- Hát oké. Viszont most mondok neked valamit, amitől tuti jobb kedved lesz – mondta izgatottan, és láttam, hogy még a szeme is csillog. - Edward ma csatlakozik a mi kis csapatunkhoz, mert a nővérének el kellett mennie a beteg nagymamájukhoz a kórházba.
A szemeim elkerekedtek, még a szám is tátva maradt. Emma nem is sejtette, hogy nem egy, hanem két nagyszerű hírt is közölt velem az imént. Szóval az a lány a nővére... - csaptam gondolatban a homlokomra. Hatalmas kő esett le a szívemről és úgy éreztem, hogy szállni tudnék a boldogságtól. De amitől nem könnyebbültem meg, az az, hogy Edward ma egész nap velünk lesz. Igyekeztem érzelemmentes arcot vágni, miközben egymást kergették bennem a boldogság és az idegesség.
- Na, nem is örülsz? - kérdezte csalódottan.
- De igen Emma, örülök. Csak ez a mai nap nem indult valami fényesen. - csóváltam a fejem.
- Nyugi, majd mi szebbé varázsoljuk a napod – ragadta meg a karom és húzott magával.
- Na végre, hogy megérkeztél Liliomszál. Már azt hittük, sose érsz ide... - vigyorgott David.
- Edward, ő Lily... Lily, ő itt Edward. - lépett közénk Natalie.
- Hello... - szóltam elhaló hangon és igyekeztem nem rá nézni, mert tudtam, hogy akkor végem.
- Szia Lily – a hangja bizonytalanul csengett. Muszáj volt ránéznem, hátha megtudom mi az oka. A szemeiben aggódást véltem felfedezni, de nem értettem, hogy miért aggódik. Aztán a felismerés úgy hasított belém, mint a villám. Én hülye... hát persze!
- Öhm... hogy van a nagymamád? - érdeklődtem sajnálkozva. Nem tudom, hogy miért nem esett le egyből. Hiszen alig két perce mondta el Emma, hogy miért is van velünk. Bár... akkor más információk ragadtak magukkal.
- Hát... még nem beszéltem Aliceszel – motyogta lesütött szemmel. Mielőtt válaszolt volna, meglepettséget láttam az arcán. A kérdésem lepte meg...
- Gyerünk srácok! Különben a többiek elfoglalják a jó helyeket... - szólt Jason jó hangosan. Bosszúsan nézett Edwardra, amiből az jött le nekem, hogy nagyon nem örül neki, és különösen annak nem, hogy velem beszélget.
Bementünk a suliba, leadtuk a jelentkezési lapokat és vártuk az órarendjeinket.
Amikor megkaptuk, elégedetten néztem végig a táblázatot. Matekon és angolon Emmával és Daviddel, biológián és földrajzon Natalieval és Jasonnal vagyok. De a történelem...
- Ó, hogy az a... - mondtam dühösen.
- Mi történt? - húzta fel a szemöldökét Emma.
- A töri... úgy néz ki, hogy egyedül leszek – olyan mérges voltam az órarendem készítőjére, mint még soha. A világ legunalmasabb óráján kell pont egyedül lennem. Ez tényleg nem az én napom...
- Ha jól látom – kelt fel Edward a székéből – aki eddig olyan csöndes volt, hogy szinte elfelejtettem, hogy itt van- és oda sétált hozzám, hogy szemügyre vegye az órarendem – akkor nem leszel egyedül. - mosolygott rám kedvesen.
Amint a közelembe ért, azt hittem, hogy elájulok. A lábaim remegni kezdtek, a lélegzetem akadozott és az előcsarnok forgott, mint a ringlispíl. Próbáltam semleges arcot vágni, miközben folyamatosan nyugtatgattam magam.
- Ó, hát... az jó – mindössze ennyit bírtam kinyögni.
A kínos helyzetből a csengő mentett meg, figyelmeztetve, hogy mindjárt órára kell mennünk.
- Na jó. Itt az ideje, hogy elinduljunk. Az első nekünk matek – mutattam Emmára, Davidre és rám. Magamban tovább olvastam az órarendet, és a lélegzetem is elállt, amikor megláttam, hogy a második óra töri. Te jó ég! Hogy fogom én ezt kibírni?!
- A második órán találkozunk – súgta nekem Edward mosolyogva.
- Hát persze... - motyogtam és rögtön hátat fordítottam neki – hogy ne lássa, ahogy lángba borul az arcom – és a két csoporttársammal elballagtam matek órára.