3. fejezet: Az engedély (2. rész)

Egy szőke hajú, magas, jóképű férfi nyitott ajtót, már amennyire apa mögül láttam. A bőre hófehér volt, és ahol rásütött a nap, ott olyan volt, mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Így legalább már arra is rájöttem, hogy a vámpírok nem égnek szénné a napfényben, mint a filmekben. Még egy súlyos hiba a Hollywoodban.
- Szervusz Jacob. Örülök, hogy újra találkozunk. – mondta apámnak – Öhm… - pillantott rám kíváncsian.
- Ő Lily, a lányom. – mondta Jacob összeszorított fogakkal.
- A lányod? – ült ki a döbbenet az arcára – Ó, szervusz Lily. Én Dr. Carlisle Cullen vagyok. – nyújtotta felém a jobb kezét.
Habozás nélkül fogadtam el a jobbját, és megráztam. A keze sima volt és hideg.
- Örülök, hogy megismerhetem Dr. Cullen. – mosolyogtam rá.
- Kérlek, szólíts Carlislenak. – mosolygott vissza rám – Gyertek be.
Apa ment előttem, és a kezemet erősen markolva húzott maga után. A ház mesés volt, mintha egy lakberendezési magazin lapjait nézegettem volna. Minden ragyogó, világos és tágas volt. Beléptünk a nappaliba, és abban a pillanatban öt szempár meredt rám. Volt, aki kíváncsian, volt, aki undorodva mért végig. Végül egy barna hajú, kedves arcú nő lépett Carlisle mellé.
- Szia Jacob. Jó újra látni téged. – mondta apámnak, majd ő is a kezét nyújtotta felém. – Szia. Az én nevem Esme. – mosolygott rám.
- Szia Esme. Az én nevem Lily Black. – feleltem magabiztosan. Furcsamód egyáltalán nem féltem tőlük. Esme és Carlisle kedvesnek tűntek. Már csak a többiek vannak hátra…
Egy szőke hajú fiú sétált elém és hitetlenkedve nézett rám.
- Jacob – biccentett apámnak, majd visszatért hozzám. – Az én nevem Jasper. Örülök, hogy megismerhetlek Lily Black – mondta, de a kezét nem nyújtotta.
- Én is örülök, hogy megismerhetlek Jasper. – mondtam.
Aztán folytatódott a köszöntés, és egy nagydarab, sötét hajú fickó jött felénk, magával húzva egy szőke lányt, aki gyönyörű volt. Már a nevüket is egyből tudtam anélkül, hogy bemutatkoztak volna. Apa keze egy kicsit erősebben szorította a bal kezemet, amikor elénk értek.
- Ti biztos Rosalie és Emmett vagytok – mosolyogtam rájuk is, mire a nő horkantott.
- Rose… - sóhajtott halkan Emmett – Bocsáss meg Rosalienak, csak tudod, a régi sebek lassan gyógyulnak… - nézett jelentőségteljesen apámra.
- Már nem egyszer bocsánatot kértem tőle. – morogta Jacob.
Figyelmeztetően megszorítottam a kezét, mert már kezdett remegni. Aztán egy másik nő jött közelebb hozzánk. Apám lélegzete elállt, és én is csak bámulni tudtam, megszólalni nem. Barna haja lágyan omlott a válláram szív alakú arca ragyogott, és a szemei… mintha folyékony méz csörgedezne bennük. Valahogy az édesanyámra emlékeztetett. Ahogy jobban megnéztem, tényleg hasonlított is rá.
Azt hittem, hogy majd ő is megáll, és a kezét nyújtja, de nem állt meg, hanem egészen közel jött hozzám, és végül megölelt.
Mindenki ledermedt körülöttünk a nappaliban. Én pedig a hűs ölelésben feloldódtam, és már nem voltam feszült. Rögtön tudtam, hogy itt senki se bánthat. Egy pillanatra teljes biztonságban éreztem magam. Végül elhúzódott, és mindenki (rajtunk kívül) egy emberként lélegzett fel.
- Szia Lily. Az én nevem Bella. – nézett rám olyan tekintettel, mint aki mindjárt elsírja magát. Egy vámpír vajon tud sírni? Csak a filmekben láttam, hogy vért könnyeznek, de a hollywoodi alkotások hitelességében már rég nem hittem.
- Jake… kezdte Bella, de Jacob félbeszakította.
- Hagyjuk Bella. – mondta apa halkan.
- Gyönyörű lányod van.
- Köszönöm… A többiek? – húzta fel kérdően a szemöldökét.
- Ők még vadászni vannak. Nem számítottunk rátok ilyen hamar ma délután. – mondta Carlisle.
- Mindegy. Csak szeretnék kérni egy szívességet, és már itt sem vagyunk.
- Persze, ha kell valami, akkor rögtön ide rohan. Na, most mi kell kutya? Pénz? Egy kis darab a földünkből? Netán egy ártatlan ember élete? – köpte Rosalie a szavakat. El nem tudtam képzelni, hogy miért bánik így apámmal, és miért mond neki ilyeneket.
- Sajnálom. A lányom iskolája a ti földrészeteken van, és szeretnék engedélyt kérni, hogy oda járhasson… - nézett Carlislera, és olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam.
- Természetesen járhat oda. A tanulás lehetőségéről nem szabad egy fiatal gyermeket megfosztani. – bólintott apámnak, majd hozzám fordult. – Csak arra kérlek Lily, hogy az erdőben ne sétálgass anélkül, hogy nekem előre szólnál. – felém nyújtott egy névjegykártyát. – Tessék, ezen rajta van a számom, ha szükség lenne rám.
- Köszönöm! – mondtam hálásan, és megöleltem. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire boldog voltam. Hihetetlenül jól alakultak a dolgok, és még a vámpírok is kedvesek.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és további három családtag sétált be a nappaliba. Az állam a földig zuhant, amikor az agyam felfogta, amit a szemeim láttak. Ez nem lehet! Ez képtelenség! Ő hogy a francba kerül ide? Mi? Hogy?... Aztán szép lassan a helyére kattantak a dolgok. A nagyapja orvos, tegnap erről az útról vágott be elém, az a lány nem a nővére, és szó sincs semmilyen beteg nagymamáról, amikor hét ágra süt a nap…
Nem is értettem, hogy miért nem jöttem erre rá eddig. Hiszen az út ismerős volt, és őt Edwardnak hívják. Vajon a vezetéknevét direkt nem mondta meg? De hát én se mondtam meg neki, hogy Black vagyok…
Az egyik oldalán egy férfi állt, aki nagyon hasonlított rá. Így már volt szerencsém az idősebbik Edward Cullenhez is. Finoman ívelt arcán tükröződött mindenki zavartsága. Aztán Alice jelent meg a másik oldalán, szemei kitágultak, és neki is majd’ leesett az álla meglepettségében.
- Te? – mondtuk egyszerre, és továbbra is csak meredtünk egymásra döbbenten az ifjabbik Edward Cullennel.