1. fejezet: A várva várt nap (2. rész)

Ő volt az, akinek mindent elmondtam, még azt is, hogy léteznek alakváltók és a természetes ellenségeik, a vámpírok. Sose találkoztam még (ahogy apám mondaná) a „vérszívókkal”, de elhittem a farkasoknak, hogy létezik az ellenségük. Emma nagyon értelmes lány, jól fogadta az igazságot. Egyszer levittem őt a partra és ott a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy nem csak legenda az egész. Megértette, elfogadta és megígérte, hogy senkinek nem szól a létezésükről. Bár szerintem nagy hatást gyakorolt rá az egyik farkas, Chris. Nem is csodálom, hiszen kidolgozott testével és elbűvölő mosolyával könnyen elbűvölte a lányokat.
- Nyugi Em. Chris a tiéd – mondtam neki, miközben végig Edward járt a fejemben. De nem mertem oda nézni, mert biztos voltam benne, hogy figyel.
- Na végre Lily! Csakhogy itt vagy… - jött elő a fiúk mögül Natalie – Jaj srácok! Helyet!Helyet! – mondta, miközben arréb lökdöste őket.
- Nat… - húztam mosolyra a számat látva a fiúk zavart pillantásait – Látom túlélted a nyarat délen az apádnál.
Drága vörös hajú barátnőm hófehér bőre valamelyest barnább vagy inkább vörösebb árnyalatot vett fel. Megnyúlt a nyáron, így már nálam is magasabb volt, bár ez nem volt nehéz elérnie.
- Nem is volt olyan rossz, mint amilyennek elképzeltem – mosolygott, majd előhúzott két kis dobozt a táskájából. – Tessék, ezt neked hoztam – nyújtotta felém a zöld színű dobozkát, aztán Emmához fordult – Ez pedig a tiéd – nyomta a kezébe a kék színű dobozt. Izgalomtól csillogó szemekkel nézte, ahogy kibontottuk az ajándékainkat. Ámuldozva húztam ki belőle egy ezüstszínű karkötőt, amin zöld színben a „friends forever” felirat pompázott. Meghatódva néztünk össze Emmel.
- Natalie! Ez gyönyörű! – kiáltottuk egyszerre.
- Reméltem, hogy tetszik nektek. Nézzétek! – szólt, miközben felvettük a karkötőinket – Nekem is van egy!
Egymás mellé raktuk karjainkat és a büszke ajándékozó magyarázni kezdett.
- Az enyémen piros a felirat, mert így megy a hajamhoz. Em, a tiéd kék, mert a szemedhez hasonlít. Lily, a tiéd zöld, mert megszólalásig olyan a szemed színe, mint a smaragdnak.
- Már megint túlzol Nat… - csóváltam a fejem.
A mi vörös hajú barátnőnk mindig túlzott, bármiről is legyen szó. Emma egyetértően bólintott, de le nem vette a szemét a karkötőjéről.
- Azért szerintem szépek… - mondta duzzogva Natalie.
- Hát persze, hogy szépek. Hiszen te választottad őket! Köszönjük! – hízelegtem, mert tudtam, hogy ettől elmúlik a duzzogása. A tervem bevált, hatalmas mosoly terült szét az arcán, de még mielőtt bármit is mondhatott volna két erős kar ölelésében találtam magam.
- Drága Lilym! De jó újra látni téged… - szólt egy ismerős hang, és egyből rájöttem, hogy Jason az. Magas és izmos teste nekem feszült és lányos zavaromban hálát adtam volna az égnek, ha ott helyben elsüllyedhettem volna. Felnéztem az arcára és mogyoróbarna szemei csillogva néztek vissza rám. Fekete haja – mint mindig – szanaszét állt. Hatalmas volt, ha nem ismerem apám falkáját, megesküdtem volna, hogy egy közülük. Ő is elmehetett a nyáron nyaralni valahová, mert neki is barnább árnyalatú volt a bőre, mint általában. Natalie tátott szájjal figyelte, ami nem csoda, hiszen eddig is nagyon helyes volt Jason, de most már megközelítette azt a bizonyos görög isten kategóriát. Persze számomra már kevésbé tűnt görög istennek, mert ezt a posztot már elhalászta előle Edward ma reggel.
- Szia Jason! Látom nyaralni voltál a nyáron – igyekeztem nem a „görög isten” felé pillantani közben.
- Igen, a szüleimmel elmentünk Kaliforniába – válaszolta mosolyogva, de a szemeiben láttam, hogy csalódott, amiért nem sikerült belőlem is azt a reakciót kicsalnia, mint Natalieból.
- Egy kis figyelmet kérnék tőletek! Tudom, hogy rengeteg mesélni valótok van egymásnak a nyárral kapcsolatban, de kérlek titeket, hogy egy fél óráig bírjátok ki csiripelés nélkül. Megnyitom a tanévet és utána mehet tovább a traccsparti. – szólt az igazgató, és megkezdte szokásos év eleji beszédét.
Egész végig azon voltam, hogy ne nézzek Edward felé. Azon morfondíroztam, hogy miért vonzza ennyire a szemeimet. Nem is ismerem, ma láttam először és kb. két-három mondatot váltottunk csak. Meg hát majdnem karamboloztunk. Felelőtlen egy alak lehet! Persze bárkivel történhetnek véletlenek… Ha már saját magamat se sikerül meggyőznöm, akkor már nagy gond van. Egyik felem el akarta felejteni, a másik meg folyamatosan igyekezett felhozni a témát és megvédeni őt kegyetlen másik felem rágalmaitól. Elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy ilyen hatással legyen rám. Végül sikeresen végigültem a tanévnyitót. Megkönnyebbülten álltam fel, amikor vége lett. Már csak a tanév összes többi napja áll előttem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem az osztálytársam.
- Hát ez eléggé uncsi volt – húzták el a szájukat a fiúk.
- Bizony, de holnap már órák lesznek tizenegytől. Találkozunk kilenckor, hogy együtt vegyük fel az órákat?
- Persze Lily! Kilenckor a parkolóban, a szokásos helyen. – vigyorgott Natalie.
Emma megölelt és közben a fülembe suttogott.
- Az új srác végig téged bámult… - vigyorogva nézte ledöbbent arcomat, amint átváltott lángvörösre.
Mivel más új srác nem volt az iskolában, csak Edward a mondat megtette a hatását. Emma elégedett mosollyal nyugtázta a reakciómat.
- Majd holnap megbeszéljük, addig tartsd a szád – fenyegetőztem, de csak annyit sikerült elérnek vele, hogy a mosolya még szélesebb lett.
- Hát persze Lily… - kuncogott.
- Sziasztok! Holnap találkozunk – hadartam és sietős léptekkel indultam a kocsimhoz. Igyekeztem semmire se gondolni, és végképp nem ránézni pirulásom okozójára.
Felpörgettem a motort, és mindenkit megelőzve száguldottam ki a parkolóból.
A szívem is kihagyott, amikor megálltam a piros lámpánál és láttam, hogy az ezüst Mazda mögöttem van. „Nem! Nem! Nem!” – kiáltottam magamban. Ahogy a lámpa zöldre váltott, rátapostam a gázra, a kerekek kipörögtek és szélsebesen száguldottam haza. Megkönnyebbülve sóhajtottam, amikor a visszapillantó tükörben már nem láttam a kocsit mögöttem, de a sebességből nem vettem vissza, mintha az a veszély fenyegetne, hogy bármelyik percben újra felbukkanjon.
Jó érzés volt végre otthon lenni. Nagyapa csinált ebédet és az iskoláról kérdezett. Dicsekedve mutattam meg neki a karkötőmet, ami az egyik ékes bizonyítéka volt a lányokkal való barátságunknak.
A délutánom unalmasan telt. Zenét hallgattam és segítettem nagyapának rendet rakni a garázsban. Este fáradtan bújtam ágyba, de órákon keresztül csak forgolódtam. Ismét a fejembe férkőzött a mai reggel… Az az aggódó tekintet, amikor odafutott a kocsimhoz. Az a lágy, finom és aggodalommal teli hang. Vajon az a barna hajú vidám lány a barátnője? Valószínűleg, mert gyönyörű és biztos okos is. Pont olyan lány való neki, nem pedig egy farkas lánya. Mi van, ha megörököltem Jacobtól a farkas gént? Beleborzongtam még csak a feltételezésbe is. Nem, én nem lehetek farkas. Lány ágon nem öröklődik. De mi van, ha én is kivétel vagyok, mint Leah néni? Elvégre alfa az apám…
Hosszas gondolkodás után végre álomba merültem abban a hitben, hogy én egyszerűen nem lehetek farkas.