7. fejezet: Vígasz és békülés (1. rész)

Nem sokat beszéltünk útközben. Éreztem, ahogy mögöttem remeg a teste az elfojtott sírástól. A bűntudat lángjai vadan mardosták a szívemet, de sajnos fogalmam se volt róla, hogy miként fogom helyre hozni a dolgokat. Tragikus, ami történt, de igazából egyikünk se tehet róla. Tudtam jól, hogy ez nem olyan dolog, amit irányítani lehet, de nagyon sajnáltam Emmát. Natalie jó kezekben van, érte nem aggódtam, de Em... Csak reménykedni tudtam benne, hogy majd kiheveri egyszer ezt a traumát, és megbocsájt majd nekünk.
Leállítottam a motort, és már szálltam volna le róla, de még mindig éreztem, hogy ugyanolyan erősen szorít magához, mint amikor még vezettem. Igyekeztem lefejteni magamról a kezeit, de nem engedett el.
- Emma, így nem tudunk bemenni. - mondtam neki rekedt hangon. Eltelt fél perc, mire eljutott az agyáig, hogy mit mondtam neki. Nagy nehezen elengedett, és miután leszálltam, segítettem neki is lekászálódni a motorról. A szülei nagy szemeket meresztettek ránk, amikor feltámogattam őt a szobájába.
- Figyelj rám egy kicsit Em. - mondtam neki, amikor már egyedül voltunk a szobájában. Két kezem közé fogtam az arcát, hogy a szemembe nézzen. - Lemegyek beszélni a szüleiddel. Ha bármi butaságot csinálsz, én is ugyan azt fogom tenni utána! - fenyegettem meg. - Megértetted?
Nem kaptam választ, csak könnyes szemekkel nézett maga elé. Megráztam, és elismételtem neki, amit az előbb mondtam. Végre sikerült felfognia, és egy bólintással válaszolt. Bebugyoláltam a takarójába, és lementem a szüleihez. Nem nagyon tudtam, hogy mit mondjak nekik. Azt mégse mondhattam, hogy a kicsi lányuk egy alakváltóba szerelmes, és az imént vésődött a fiúba a lányuk egyik legjobb barátnője.
Az egyszerű magyarázat mellett döntöttem, és azt mondtam nekik, hogy Christ egy másik lány elszedte Emma orra elől. Viszonylag hamar megnyugodtak, mert úgy gondolták, hogy ez csak egy múló szeszély. Reméltem is, hogy csak egy diákszerelem, és nem olyan komoly, mint amit én érzek Edward iránt...
Visszamentem Emma szobájába, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor láttam, hogy az ágyában fekszik úgy, ahogy hagytam.
Már este felé járt az idő, amikor ismét lementem a szüleihez. Aggódva pislogtak rám, miközben melegítettem Emnek egy kis vacsorát. Megkérdeztem, hogy vele maradhatok-e éjszakára, mert nem volt szívem egyedül hagyni. Rettenetesen aggódtam érte. A szülei örömmel egyeztek bele, és nagyapa is megengedte, hogy náluk maradjak.
Em az ételt nem nagyon akarta megenni, de megfenyegettem, hogy akkor nem csak ő fog éhen halni, ha nem eszik. Ez működött, és sikerült a fél tányér levest megetetnem vele. Eléggé késő volt már, amikor bemásztam mellé az ágyba, és átöleltem, akár egy igazi anyuka. Hamar elaludt, de én sokáig nem tudtam elaludni. Végül az ólom súlyú álmosság lenyomta a szemhéjamat.
Vasárnap későn keltünk. Már majdnem dél volt, amikor elküldtem Emmát fürdeni. Arra viszont sehogy se tudtam rávenni, hogy egy kicsit kitörjön a zombi életmódból. Egész nap csak ültünk az ágyon. Gyakori hangulatváltozásai az elején nagyon megijesztettek. Hol sírt, hol meg csak bámult ki az ablakon, mint aki azt reméli, hogy ez csak egy rossz álom volt, és Chris bármelyik pillanatban eljön érte. De én tudtam, hogy ez sose fog bekövetkezni. Chris soha többé nem fogja szeretni Emmát...
Elérkezett az este, amikor nekem már muszáj volt hazamennem. Megígértettem a barátnőm szüleivel, hogy figyelnek majd a lányukra, és megmondtam nekik, hogy holnap én viszem Emmát suliba. Megköszönték a segítségem, aztán visszamentem elbúcsúzni Emtől.
- Sajnálom drágám, de mennem kell. - mondtam neki halkan. - Figyi... Holnap reggel érted jövök, és elviszlek a suliba, rendben? - néztem mélyen könnyes szemeibe. Aggódva pillantott rám, aztán lassan elengedett, mint aki az utolsó reményét engedi el.
- Köszönöm. - suttogta rekedt hangon.
Ez volt az első szava, amióta eljöttünk La Pushból. Örömmel figyeltem, ahogy kezd megtörni a jég. Talán holnap már beszélgetni is tudunk majd.
- Igazán nincs mit. Vigyázz magadra! Holnap reggel hétre érted jövök. - búcsúztam el tőle.
Kint a ház előtt felpattantam a motorra, és visszamentem a rezervátumba. Nem kellett még az is, hogy nagyapa szobafogságra ítéljen a motorozás miatt.
A kocsim apa háza előtt állt. Gyorsan betoltam a motort a garázsba, és beszálltam az autóba. Apámat sehol se láttam, de ennek most valahogy örültem, mert nem sok kedvem volt vele beszélni.
Percek alatt hazaértem, ahol nagyapa együtt érzően érdeklődött Emmáról. Nem akartam vele se beszélni, gyorsan leráztam, és lefeküdtem.
Másnap reggel ugyanolyan szomorúan és fáradtan ébredtem, mint az előző nap. Lassan hajtottam a legjobb barátnőm házához. Emma villámgyorsan a kocsimnál termett, és beszállt. Ugyan olyan szomorú volt a tekintete, mégis valahogy jobb állapotban volt, mint tegnap. Egyikünk se szólt egy szót se, amíg az iskolához nem értünk. Csendesen ballagtunk az osztályterembe, amikor megláttam Edwardot. Hatalmas mosollyal üdvözölt, de amikor meglátta a tekintetemben a szomorúságot, lehervadt a mosoly az arcáról.
- Sziasztok. Mi a baj, Lily? - kérdezte riadt arccal.
- Ne most, Edward. - suttogtam, és Emmát átölelve elsétáltam mellette. Kisebb gondom is nagyobb volt most Edward Cullennél. Fájt, hogy így bánok vele, de most Emma volt az első.
- Miért nem beszélsz vele? Annyira aggódik. - kérdezte Em kérdő tekintettel.
- Mert most te vagy az első. Semmi más nem érdekel. - jelentettem ki szilárd meggyőződéssel.
- Oh... - elpirult, és átölelt.
Az első hét úgy telt, hogy Nat próbált beszélni többször is Emmával, de ő mindig elment mellette. Abszolút nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy a történtekért senki sem hibáztatható. Edward fájdalmas arccal tekintett rám mindig, ahányszor történelem órára került a sor, de nem szól egy szót se.
A hétvégét Emmánál töltöttem, de már kezdtem kiborulni ettől az egész mizériától. Apa sokszor hívott, és mindig Emről kérdezősködött. Vagy százszor elmondta, hogy mennyire sajnálja, de ezzel nem mentem valami sokra.
Jött a következő hét, és én már tényleg nem bírtam ezt a szomorúságot és bánatot. Egy helyre vágytam, ahol végre kisírhatom magam. Ahol nincs ott se Emma, se apám, se Natalie.
Az egyik tesi órán eltalált egy labda, és éreztem, hogy nem tudom tovább tartani magamat. Fojtott hangon elkéredzkedtem a tanártól, átöltöztem az öltözőben, és a szakadó esőben berohantam az erdőbe. Hangosan tört fel belőlem a zokogás, amit már két hete nem engedtem felszínre törni. Hátamat egy fának vetettem, és hagytam, hogy lecsússzak a földre. Csurom vizes voltam, de abszolút nem érdekelt. Engedtem, hogy magával sodorjon a bánat és a tehetetlenség.
Arra tértem magamhoz, hogy egy kéz súlya nehezedik a vállamra. Ijedtemben hangosan felsikoltottam, és majdnem oldala dőltem. Erős karok szorítottak a hozzájuk tartozó testhez.
- Shh... - csitítgatott egy selymes, ismerős hang. Akár az angyalok éneke, olyan gyönyörű dallamot formált ajkaival. Dideregve emeltem fel a fejem, és ahogy sejtettem, Edward tartott a karjaiban. Hófehér, szépséges arca csak centikre volt az enyémtől, és azokkal a mély, csokoládébarna szemeivel nézett rám, amikben olyan könnyű volt elvesznem. Mint egy örvény, úgy sodort egyre mélyebbre a tekintete. Azt se tudtam, hogy hol vagyok, a világ forgott, és apró fekete pöttyök járták különös táncukat szemeim előtt. Éreztem, ahogy megmozdulunk, de még mindig nem tudtam képet alkotni a világról.
- Lily, mi a baj? - kérdezte gyöngéden, és a két keze közé fogta az arcomat. A kezei forróak voltak, mint apámnak. Nem értettem, hiszen egy vámpírnak hidegnek kéne lennie...
- Nat bevésődött Chrisbe, akibe Emma szerelmes. Összevesztek... - mondtam, de a végén elcsuklott a hangom, és előre bukott a fejem. Akkor vettem észre, hogy állok.
- Oh... - csak ennyi mondott, és magához húzott. Úgy éreztem, hogy végre haza találtam, ahol melegség, megértés és gondoskodás vesz körül. Bevackoltam magam az ölelésébe. Annyira finom illata volt, és olyan jó meleg volt a teste. Biztonságban éreztem magam, megnyugtatott a közelsége. A fa törzsének támasztott, és gyengéden eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, és letörölt egy könnycseppet az arcomról.
- Minden rendbe fog jönni. Ígérem. - suttogta.
Belenéztem gyönyörű szemeibe, és újra hatalmába kerített a barna mélység. Magával rántott az örvény, és én nem is tiltakoztam ellene. Vigyen csak, ha akar. Én tökéletesen érzem magam ebben az állapotban.
Mire kitisztult az agyam, már késő volt. Edward arca egyre közelebb és közelebb jött az arcomhoz, és már majdnem elérte az ajkaimat.
- Edward... - csak ennyit tudtam kinyögni, mert a tökéletes ajkai időközben elérték az én ajkaimat. Puhán, vigyázóan súrolta a szája az enyémet, és úgy éreztem, hogy a szívem majd' kiesik a mellkasomból. Bársonyos ajkai birtokba vették, ami már amúgy is az övéké volt. Hosszan, puhán csókolt, én pedig nem bírtam megmozdulni. Óvatosan, félénken csókoltam vissza. Úgy éreztem magam, mint aki megtalálta a másik felét, aki pontosan illeszkedik hozzá. A testünk egymásnak feszült, és úgy ölelt, mintha ez a gonosz világ bármelyik pillanatban elszakíthatna tőle.
Hirtelen összerezzentem, amikor megcsörrent a telefonom a zsebemben. Elhúzódtam tőle, hogy megnézzem, ki hív. Rémülten meredtem a telefonra, fel kellett volna vennem, de leblokkoltam. Apám hívott, és róla eszembe jutott az is, hogy mit ígértem neki. Fájdalommal teli pillantással néztem Edwardra, aki csillogó szemekkel, megbűvölten nézett rám.
- Ki az? - fagyott a mosoly az arcára.
- Mennem kell. - mondtam, miközben arra koncentráltam, hogy semmiképpen se nézzek rá.
Kikerültem, de elkapta a csuklómat.
- Kérlek... maradj. - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Sajnálom Edward. - megszakadt a szívem, hogy ilyet kell mondanom neki. Utáltam, hogy nem lehetek vele a nap minden egyes percében. Gyűlöltem, hogy a hülye ígéretem miatt szenvednie kell. Én nem számítok, csak ő legyen boldog. Ez a lényeg.
- Nem, ne sajnáld. Maradj velem. - húzott magához, de megráztam a fejem.
- Nem lehet, megígértem neki. Kérlek, engedj el... - mondtam elhaló hangon.
Életem legnehezebb döntése volt ott hagyni őt. Láttam, ahogy a bánat elönti az arcát, és maga alá temeti őt. A férfit, akit tiszta szívemből szerettem. Majd' bele haltam a fájdalomba, de muszáj volt kimondanom a legfontosabb dolgot, amit még soha, senkinek se mondtam még.
- Szeretlek, Edward. - suttogtam, és még mielőtt bármit is mondhatott volna, visszafutottam a kocsimhoz.