4. fejezet: Igazságok (2. rész)

Nem sok idő kellet hozzá, hogy álomba sírjam magam. Sajnos ez sem volt jobb, mint az ébren lét, mert össze-vissza forgolódtam álmomban. Hol apám, és a farkasok képei villantak fel lelki szemeim előtt, hol Edwardé és a családjáé. Végül próbáltam Edward felé nyúlni, de ahogy nyújtózkodtam, mindig kétszer olyan messzire távolodott tőlem.
Hirtelen felpattantak a szemeim, és zihálva néztem körbe magam körül. Hatalmába kerített az érzés, hogy nem vagyok egyedül. A szobában sötét volt, csak a hold fénye világított be az ablakom, és az ébresztőórám foszforeszkáló fénye világította meg az éjjeliszekrényemet. Rápillantottam az órára, és bosszúsan nyögtem fel, amikor megláttam, hogy hajnali fél négy van. Most már úgyse tudnék visszaaludni... Lerúgtam magamról a takarót, és felkapcsoltam a villanyt. Kimentem halkan a fürdőszobába, és döbbenten meredtem a tükörképemre. A szemeim beesettek voltak és vörösek a sok sírástól, és az arcom vagy húsz évet öregedett. Egyszóval pocsékul néztem ki. Fontolóra vettem, hogy nem ma megyek iskolába. De végül - hosszas gondolkodás után - úgy döntöttem, hogy muszáj lesz. Maximum magamra dobok egy kis sminket, és igyekszem nem ilyen gondterhelt arcot vágni. Iskola után pedig elmegyek La Pushba. Ahogy elküldtem apát, rögtön meg is bántam. Arra döbbentett rá ez az éjjel, hogy akármennyire is haragszom rá, nem hibáztathatom. Megtörtént, elmúlt, vége. Senkinek se esett baja. Edward él, apa bánja a dolgot, és Rosalie majd megnyugszik. Szeretem apát, és nagyon fontos nekem. Nem akarom még egy szülőmet elveszíteni.
Visszamentem a szobámba, felöltöztem, és úgy döntöttem, hogy zenehallgatással ütöm el az indulásig hátralévő időt. Az ablakpárkányra ültem, és becsukott szemmel doboltam a ritmust a combomon. Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, amikor a nap első sugarai átszelték az eget. Leírhatatlanul gyönyörű volt. A szokásos felhőtakaró miatt sokszor nem lehetett látni a napfelkeltét, de ma egy felhő se volt az égen, és éreztem, hogy ez valami újat ígér.
Nem sokkal később kiosontam a házból, és a kocsim felé vettem az irányt. Nem akartam a Hondával menni. Gondoltam egyet, bepattantam a kocsiba, és La Push felé vettem az irányt. Mivel úgyis oda megyek vissza délután, úgy döntöttem, hogy motorral megyek suliba. Ráérek, még csak hat óra van, és nagyapa úgyse tudja meg.
Boldogan pillantottam körbe, ahogy megláttam a rezervátum első házait. Leparkoltam apám házánál, kivettem a táskámból egy lapot, és lekörmöltem gyorsan pár sort.
"Drága Apa! Itt hagyom a kocsit, motorral megyek ma suliba. Délután jövök, várj meg! Szeretlek. Lily"
Bementem a házba, és már a lépcsőn hallottam, hogy horkol. Visszafojtottam a kuncogásom,amikor benyitottam a szobájába, mert ahogy ott elterült azon a - hozzá képest - kicsi ágyon és lelógott róla a lába, leginkább egy nagy gyerekre emlékeztetett. Lábujjhegyen odaosontam, és letettem mellé a kis levelemet. Nyomtam egy puszit a fejére, és már ott se voltam.
A garázsban ott állt apa 1986-os Volkwagen Rabbitje, amit saját kezűleg újított fel még régen. Mellette meg két gyönyörűséges GSX-R1000 motor. Apáé piros, az enyém fekete. Nem tudom, valahogy a járműveim mindig feketék. Rajta hevert a bukósisakom, és mellette a bőrdzsekim, amit imádtam. Gyorsan felvettem, és a bőrkesztyűt is felhúztam, hogy ne csípje a kezemet a szél. Nagy nehezen sikerült kitolni a kocsi mellé. Rápattantam, és beindítottam. Éreztem, ahogy remeg alattam, elindultam, és annyira jó érzés öntött el, hogy legszívesebben egész nap csak motoroztam volna. Igyekeztem nem túl gyorsan hajtani, nehogy véletlenül bajom essen. Az iskola parkolójába érve láttam, hogy minden hely foglalt, és minden ott lévő ember tátott szájjal figyeli, ahogy beparkoltam egy szűk helyre. Vigyorogva pattantam le a motorról, és kitámasztottam. Eszméletlen jó volt érezni, ahogy mozog alattam ez a nagy gép. De a száguldás öröme volt a legfantasztikusabb dolog, amit valaha átéltem. Sajnos, ahogy leszálltam az én gyönyörűségemről, ez a csodálatos érzés kezdett halványulni.
A barátaim Emma kocsijánál gyülekeztek, így arra vettem az irányt. Miközben odasétáltam, levettem a sisakot, és láttam, hogy elképedve néztek rám, ami megmosolyogtatott.
- Te... neked... - ennyit bírt kinyögni Jason.
- Igen, van egy motorom. - vontam meg a vállam.
- Azt látom... - nevetett Emma.
- Mehetünk? - kérdeztem unottan, mint aki minden nap így érkezik.
- Persze...
Ahogy felértünk a lépcsőn, láttam, hogy Edward zavartan pislog rám. Igyekeztem tudomást se venni róla, és egy szó nélkül elsétáltam mellette.
Az első órát végigaludtam, és mire felébredtem, már szünet volt.
- Á, jó reggelt álomszuszék! - vigyorgott rám Natalie. - Szerencséd, hogy a következő óránk is itt van. Amúgy pocsékul nézel ki...
- Köszönöm Nat, te valahogy mindig csupa jót és szépet mondasz, félretéve az igazságot... - morogtam ironikusan.
- Igazán nincs mit! - fordult vissza Jasonhoz, aki aggódó szemekkel pillantott rám.
- Hé, jól vagy? - hajolt hozzám nagyon, de nagyon közel.
Annyira kimerült voltam, hogy már ez sem érdekelt. Csak hümmögtem egyet, és újra álomba merültem. Arra ébredtem, hogy remegek. Résnyire kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy Emma rázza a vállamat és mond valamit, amit nem igazán értek.
- Lily! - kiabált végül a fülembe. Akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem a székről.
- Törid lesz, menj már! Mindjárt becsöngetnek! - felsegített, és elkezdett lökdösni az ajtó felé. Annyira nem voltam magamnál, hogy mire észbe kaptam, már Edward mellett ültem, aki halkan suttogott hozzám.
- Annyira sajnálom Lily, el sem tudod képzelni, hogy mennyire...
- Nem kell sajnálnod Edward - morogtam csukott szemmel.
- Ha tudom, hogy... - kezdett bele, de belé fojtottam a szót, amikor kinyitottam a szemem.
- Hagyjuk, jó? - néztem rá könyörgően.
Egy percig mélyen egymás szemébe néztünk, és úgy éreztem, hogy majd' leesek a székről. Végül sikerült másfelé néznem, és rögtön megállt a terem, ami eddig csak forgott és forgott és forgott...
Edward az asztalon az én kezem mellé rakta a kezét, és finomat megérintette a kézfejemet. Perzselő érzés söpört végig rajtam. A szívem gyorsabban vert, mint egy a centrifugázó mosógép, és az érintésétől a karomon végigfutott a bizsergés, és végül halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. Lehunytam a szemem, mert nem bírtam ránézni. Ki tudja, hogy mit látnék azokban a szépséges szemekben. Tudtam, hogy pár másodperc múlva vége az órának, és meg kell mozdulnom. Átkoztam magam azért, amit tenni készültem, de muszáj volt. Vonakodva kihúztam a kezem az övéből, és ahogy kicsengettek, felkaptam a sisakom meg a táskám, és kiszaladtam a teremből.

Íme az a bizonyos motor: