4. fejezet: Igazságok (1. rész)

A szobában vágni lehetett a csendet. Mindenki zavartan pislogott rám és Edwardra, mi meg csak álltunk és bámultuk egymást. Nem is értettem, hogy miért nem ugrottak be előbb ezek a dolgok. Rájöhettem volna már előbb is. Hiszen annyira kézenfekvő volt, annyira nyilvánvaló. Fájó szívvel vettem tudomásul, hogy az én görög istenem vámpír. Pedig ha tudná, hogy… Vigyázz, hogy mire gondolsz! – figyelmeztettem magam. Az idősebbik Edward felhúzta a szemöldökét és kérdően nézett rám, aztán a fiára. Lesütöttem a szemem és igyekeztem minden gondolatot kiverni a fejemből, ami az ifjabbik Edwarddal kapcsolatos volt. Végül apám törte meg a csendet.
- Te… ti ismeritek egymást? – kérdezte elképedve Jacob.
Nem bírtam megszólalni, csak bámultam a szőnyeget. Hirtelen előttem termett, és megrázott.
- Azt kérdeztem, hogy ismered-e ezt a…? – szorította meg a csuklóimat, de Carlisle félbeszakította. Annyira fájt, mintha satuba szorították volna a kezeimet.
- Jacob, engedd el a lányod, nem látod, hogy fáj neki? – mondta halkan, és apám vállára tette a kezét.
- Bocsáss meg Lily, nem tudom betartani az ígéretemet. – mondta, miközben egész testében remegett – Emlékezz arra, hogy mit ígértél, és menj haza.
- Csak ha megígéred, hogy nem bántod őket… - mondtam rekedt hangon. Nagyon megijedtem, hogy bárkinek is baja esik.
- Nincs vita. Megígérted Lily Black! – morogta.
- Rendben. Menj el apa! Szeretném, ha nem tennél semmi butaságot. Ígérem, hogy miután elmentél, én is azonnal kisétálok innen. Carlisle? – néztem segélykérően a családfőre.
- Jacob. Ígérem, hogy személyesen vigyázok rá, amíg kikísérem a kocsijához. – felelte Carlisle komolyan.
- Rendben van. Otthon várlak Lily… - csókot nyomott a csuklóimra és elviharzott.
- Annyira sajnálom. Jobb lesz, ha most megyek… - mondtam könnyes szemekkel.
- Lily, várj! – kiabált utánam az ifjabbik Edward, de nem néztem vissza. Carlisle szorosan átölelt és a kocsimhoz vezetett. Edward nem jött utánam.
- Vigyázz magadra! És hívj, ha bármi baj van. – ültetett be a kocsimba.
- Nagyon hálás vagyok nektek! El sem tudom mondani, hogy mennyire… - mondtam, miközben igyekeztem nem elbőgni magam. Nem, itt nem sírhatok, hazáig ki kell bírnom.
- Nincs mit megköszönnöd. Mi és az őseid megegyeztünk egy szerződésben a föld felosztásáról. Persze ez védelmezi a rezervátumbeli embereket, de téged, és a többi lakost nem. Természetesen mi nem vadászunk rátok, de ha mások erre tévednek, nem tudom garantálni mindenki testi épségét. – mondta elszomorodva. – És most menj, mert édesapád már vár rád!
- Köszönöm Carlisle! – mondtam, miközben beindítottam a motort, aztán elhajtottam a Cullen háztól.
Az ablakokat lehúztam, és hagytam, hogy a szél összekócolja a hajamat. A hűs levegő az arcomba csapott, és nyugtató hatással volt rám. Akárcsak Bella ölelése… nem tudom, hogy miért éreztem magam teljes biztonságban az ölelésében. De egyszerűen annyira hasonlított az édesanyámra. Legalábbis a képek alapján, ugyanolyan kedves arcú, barna hajú, alacsony termetű volt, mint Bella.
Aztán ott volt a többi Cullen… Carlisle és Esme annyira, de annyira kedvesek voltak! Máris nagyon sokkal tartozom nekik. A gyönyörű Rosalie kissé mogorva volt, de a haragja nem rám irányult, hanem apámra. Jasper, a távolságtartó és Emmett, a nagy mackó is kedvesek voltak velem. Végül az apja. Edward megszólalásig az apjára ütött, kivéve a szemét. Elég volt csak rá gondolnom azokra a mély, magába szippantó, csokoládébarna szemekre, és még a lélegzetem is elállt. Félrerántottam a kormányt, és beletapostam a fékbe.
- Te egy idióta vagy Lily Black! – mondtam magamnak. – Most pedig szépen elfelejted Edward Cullent, és hazamész.
Tisztára begolyóztam… Magamban beszélek! Ez már az őrület első jele. Vártam pár percet, hogy lenyugodjak, aztán ismét elindultam hazafelé.
Nagyapa már a ház előtt várt engem.
- Jól vagy kicsikém? – kérdezte aggódva.
- Persze. – nem bántam valami bőkezűen a szavakkal, most sokkal inkább válaszokat akartam hallani, méghozzá Jacobtól. Besétáltam a nappalinkba, és megkönnyebbülve láttam, hogy apa emberi alakban ül az egyik fotelben. Leültem a vele szemben lévő fotelbe, és felöltöttem a lehető legnyugodtabb maszkomat.
- Válaszokat szeretnék. – mondtam egyszerűen.
Hirtelen felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel meredt rám.
- Milyen válaszokat? – kérdezte meghökkenve.
- Szeretném tudni, hogy mi volt ez az egész. – mondtam hátradőlve a fotelben.
Nagyapa is bejött, és leült a díványra. Érdeklődve figyelte az én nyugodt, és apám feldúlt arcát.
- Te ismered a… fiúkat? – tette fel ismét az utolsó kérdését.
Mintha nem is most történt volna az egész. Annyira távolinak tűnt. A sokk már elpárolgott bennem, és ismét tudtam hideg fejjel gondolkodni.
- Igen, ismerem. – bólintottam.
- Honnan? Hozzád nyúlt? – tört fel belőle az a düh, amit a vámpíroknál elfojtott.
- Az iskolában találkoztunk. Az osztálytársam. – vontam meg a vállam.
- Micsoda?! Az a… nem is tudom, hogy minek nevezzem, az osztálytársad? – csapott az öklével a fotel karfájára, ami azonnal megadta magát a nyers erőnek és leszakadt.
- Igazán nem tudom, hogy mi a bajod. Viszont én még mindig magyarázatot várok arra, hogy például Rosalie miért volt rád annyira mérges… - feleltem még mindig nyugodtan.
- Majd később elmesélem. – mondta szomorúan, de aztán ismét fellángolt a harag a szemében. - Most pedig összeszeded a cuccod, és szépen vissza jössz velem La Push-ba. Holnap reggel kiíratlak az iskolából, és a rezervátumba fogsz iskolába járni. És… - hadarta, de nekem ennyi éppen elég volt. Felpattantam, és gyors léptekkel indultam el felé, majd előtte megálltam.
- Nem megyek sehová! Nem fogod megszabni nekem, hogy mit csinálok! Nem vagyok már öt éves, hogy ráncigálj ide-oda! Itt akarok maradni nagyapával, és választ kapni végre a kérdésemre! – ennyire dühös talán még sose voltam. Ordibáltam Jacobbal, és ha valami a kezemben lett volna, akkor azt tuti, hogy a földhöz vágom. Az arcomat bezzeg most nem fedte álarc, így az apám közelről is megszemlélhette a szemeimben izzó dühöt. Rémülten meredt rám, és a szemeiben színtiszta meghökkenést láttam.
- Lily… - kezdte, de ismét félbeszakítottam.
- Ne Lilyzz itt nekem! Lehet, hogy eddig jó kislány voltam, aki tűrte az ilyeneket, de ennek vége! Tudni AKAROM az igazat! Mit műveltél, hogy Rosalie ennyire neheztel rád? – ordítottam a képébe. Nem érdekelt, hogy megbántom, nem érdekelt az se, hogy nagyapa próbált távolabb vonszolni tőle.
- Tényleg ennyire tudni akarod? – ordított vissza, és láttam, ahogy remegnek a kezei.
- Igen, tudni akarom. – mondtam halkan.
- Eszméletlen dühös voltam Edwardra, amiért ezt tette Bellával. Ő, életem szerelme egy műtős asztalon feküdt, és én nem tehettem semmit azért, hogy megmentsem! Az a szörnyeteg, ami benne növekedett, teljesen tönkre tette. A végén már csak vért tudott inni, mert a gyerek azt követelte! – ordította a képembe és láttam, hogy dühtől eltorzult az arca. Majd halkabban folytatta. – Aztán amint megszületett az a szörnyeteg, megpróbáltam megmenteni Bellát. Nem sikerült. Az a vérszívó férje beléfecskendezte a mérgét. Aztán lerohantam a lépcsőn, és megláttam a szőkét, amint babusgatja azt a szörnyet. Nem bírtam magamon uralkodni, úgy elöntött a düh. Végül rátámadtam… - fejezte be suttogva, de most már a remegés átment rázkódásba.
Csak álltam előtte földbe gyökerezett lábakkal, és bámultam. Egy percig fel sem fogtam, amit hallottam. Aztán a szavak egyszer csak betörtek a tudatomba. Szülés, gyerek, Rosalie, támadás…
- Te… te meg akartad ölni Edwardot? – kérdeztem rémülten suttogva.
Nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Nem akartam hinni neki, el akartam szaladni, és a mai napot elfelejteni, úgy ahogy van. De a szavak nem tűntek el a fejemből. A szemeim előtt képek peregtek le. A kisbaba Edward, akit a karjában tart Rosalie, és apám, amint rájuk támad. A következő képen Rose a padlón fekszik, üveges szemekkel mered a semmibe, és mellette a kis Edward szintén mozdulatlanul. A fájdalom úgy hasított belém, mint a villám. Kirántottam magam a képzeletemből, és az első könnycsepp legördült az arcomon.
Remegő hangon suttogtam, mert már csak ennyire volt erőm.
- Menj el apa… - mondtam, és választ nem várva felfutottam a szobámba, hogy a bennem lévő gátat - amit a sírás ellen építettem fel még Cullenéknál – elsöpörjék egész éjszakán át folydogáló könnyeim.