2. fejezet: Az első... (2. rész)

Még szinte üres volt a terem, amikor odaértünk. Becéloztuk az egyik utolsó előtti padot Emmával és David az egyik haverjával mögénk ült. Ahogy elkezdődött az óra, hallottam a papír szakadását és néztem, ahogy Em a pad alatt a combomra tetszi a levelet.
„Na, mesélj… Mi volt a gond ma reggel?”
Halványan elmosolyodtam a fene nagy kíváncsiságán. Igazából örültem, hogy neki végre elmondhatom azt, ami már a reggeli óta gyötör.
„Baj van La Pushban…”
Alig írtam le, már kapott is a levélért. Mikor elolvasta, tágra nyílt a szeme és gyorsan körmölni kezdte a kérdéseit.
Nem is kellett ránéznem a papírra, máris tudtam, hogy mi lesz az első kérdése.
„Chris jól van? Mi történt? Mondj el mindent, és ne kelljen harapófogóval kihúzni belőled a sztorit!”
Ismét hatalmába kerített a félelem és a kíváncsiság furcsa kettőse. Vettem egy mély lélegzetet és lekörmöltem a fontosabb részeket, vigyázva arra, hogy ne írjam le a titkos szavakat. Ha valaki megtalálná a leveleket úgy, hogy benne van a farkas, a falka és a vámpír szavak… Akkor nekem annyi lenne.
„Cullenék visszajöttek. Apámék egyfolytában járőröznek és ma délután át kell mennem vele Cullenékhez, mert a suli az ő földjükön van, és engedélyt kell kérnünk, hogy ide járhassak. Nagyon aggódom miatta. Amúgy nyugi, Chris és a többiek jól vannak. Van, aki még élvezi is ezt a helyzetet. Persze óvatosnak kell lennünk.”
Mielőtt odaadhattam volna neki, ismét mohón kitépte a kezemből a lapot. Ezen már csak mosolyogni lehetett. Melegség öntötte el a szívemet, amiért a barátnőm ennyire aggódik miattunk és szeret minket.
Amint elolvasta, láttam, hogy a szemei még jobban elkerekednek, és aggódó pillantást vet felém. A levelet gondosan összetépte apró darabokra, és közelebb hajolt hozzám.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha te is odamész. De azért sok szerencsét… Nyugi, minden rendben lesz. - súgta biztatóan.
Az óra további részében próbáltam odafigyelni arra, amit a tanár mond, de a következő órától való félelmem elvonta a figyelmem. Senki se fog velünk foglalkozni, és a barátaim se lesznek ott. Csak Ő és Én. Mit fogok majd mondani neki? Hogy fogom végigülni az órát mellette?
Mikor kicsöngettek, olyan képet vághattam, mint aki a kivégzésére készül éppen, mert Emma elkezdett nyugtatgatni.
- Nyugi Lily! Nem lesz semmi baj. Edward aranyos és jó fej. Te meg egyértelműen bele vagy esve. – kuncogott.
- Hát nagyon szépen köszönöm Em, ez sokat segít… Egy: nem vagyok beléesve, kettő: az, hogy jó fej-e, majd mindjárt kiderül.
A folyosón úgy kellett vonszolnom magam, mert a testem egyetértett az agyam gyengébbik részével és legszívesebben kifutott volna a világból. De az agyam másik fele – ami vakmerő volt és bátor - arra bíztatott, hogy menjek tovább.
Mire a tanteremhez értem, már minden szék foglalt volt, kivéve egyet… Így az a lehetőség, hogy valaki más mellé üljek, gyorsan kiesett.
Edward mosolyogva intett, hogy menjek oda hozzá. Tudtam, hogy nincs más választásom, így összeszedtem magam és elindultam felé.
- Szervusz Lily. Foglaltam neked helyet. – olyan kedvesen mondta, hogy muszáj volt elmosolyodnom.
- Köszönöm – ültem le mellé.
Az óra elkezdődött – szokás szerint rém unalmasnak ígérkezett – és én alig bírtam még lélegezni is. Viszont neki láthatóan jó kedve volt. Az arca csak úgy ragyogott, akárhányszor félve rápislantottam. Feszülten vártam, hogy vajon mikor szólal meg, és a rettegett pillanat hamarabb eljött, mint gondoltam.
- Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni a múltkoriért. – komolyodott el egy pillanatra.
- Miért is? – pislogtam meglepetten.
- Hát tudod, amikor eléd vágtam az úton… - mondta lesütött szemekkel.
- Ja, aha. De hát semmi bajunk, és ez a lényeg. Nyugi, nem rohanok rögtön Swan rendőrfőnökhöz... - vicceltem el a dolgot.
Meglepett képet vágott, de aztán visszatért az iménti jókedve.
- Na és te mindig itt laktál, vagy esetleg a napfényes tengerpartról kerültél ide? - váltott témát, és érdeklődve várta a válaszomat.
- Hát... az anyai nagymamám Los Angelesben él. Régen nagyapámmal éltek ott, de amikor anyukám úgy döntött, hogy hozzámegy apukámhoz, akkor ők elváltak... - mondtam szomorúan.
- Sajnálom. Szabad kérdeznem, hogy miért? - kérdezte kíváncsian.
- Nagymama nem bírta elviselni, hogy az anyukám egy olyan – ahogy ő mondaná - „senkiházi idiótához” megy feleségül, mint az apám. Ezzel nagyapa nem értett egyet, így ő ideköltözött LA-ből. Amikor megszülettem, rá pár órára anya meghalt. Apa nevelt fel, mindent neki és nagyapának köszönhetek. Aztán úgy 4 hónapja átköltöztem nagyapámhoz. Kb. ennyi... - haraptam bele az alsó ajkamba.
- Jaj, Lily... annyira sajnálom – mondta együtt érzően.
- Semmi baj. Már rég történt. És te? Mióta élsz ebben az unalmas városban? - kérdeztem. Meglepően simán ment vele a beszélgetés.
- Most költöztünk ide. Nem rég Dél-Amerikában voltunk a családommal. A nagyapám orvos és néhány gyógyszer alapanyaga után kutattunk. - mosolygott.
- Váó. Biztos nagyon jó lehetett... Szerencsés vagy.
- Köszönöm, azt hiszem, egyetértek veled. Majd talán tudok hozni egy pár érdekes képet neked. Már ha érdekel az ilyesmi...
- Hát persze, hogy érdekel – mondtam egy kicsit buzgón. Na, jó. Nagyon buzgón.
Milyen kedves és vonzó és milyen szédítő a nézése, és... Na, ezt most hagyd abba Lily Black! - parancsoltam magamra gondolatban.
- Szép a karkötőd. - mutatott a tegnapi ajándékomra.
- Ó, köszi. Tegnap kaptam Natalie barátnőmtől. Neki is vagy egy, csak az piros, mert szerinte az megy a lángvörös hajához – emeltem égnek a tekintetem Nat tegnapi képtelen magyarázata miatt – Emma, a másik barátnőm is kapott egyet. Csak ő kék színűt, mert neki kék a szeme...
- És gondolom a tiéd is a szemed színe miatt zöld – vigyorgott.
- Igen. Nat azt mondta, hogy olyan színű a szemem, mint a smaragd – nevettem és égnek emeltem ismét a szemem ezen az ostoba feltételezésen – Persze az én drága Nataliem szeret túlozni. Szerintem ez a hobbija.
- Pedig igaza van. A szemed éppoly ragyogó és szép, mint a smaragd. - nézett mélyen a szemembe.
Elkaptam a tekintetem és igyekeztem még véletlenül se ránézni. Közben pedig egyfolytában pörgött az agyam... Szerinte szép a szemem. Bár Nattól is jól esett hallani, ez mégis más volt. Ezek szerint van rá esély, hogy tetszem neki? Vajon ő is olyan vonzónak talál engem, mint én őt? Meglehetősen kicsi esélyt láttam rá, hogy ez igaz lenne. Hiszen ő úgy néz ki, akár egy görög isten, én pedig... mint egy egyszerű falusi kislány. De még ha igaz is volna, nem hiszem, hogy ennek apa örülne. Bár még nem beszéltünk ilyesmiről, szerintem a falkából szeretné, ha választanék magamnak barátot. Elvégre az ő fejükbe belelát és így jobban megbízik bennük. Tudja, hogy ők bármitől képesek engem megvédeni. De hát nekem nem tetszik senki se Edwardon kívül. Főleg nem a falkából. Persze vannak helyes srácok ott is, de ők a testvéreim. Nem tudok rájuk másként gondolni, még ha nekik sikerül is más szemmel látniuk engem.
Szerencsére már csak pár perc volt hátra az órából. Az utolsó pillanatban Edward közelebb hajolt hozzám.
- Igazán sajnálom. Nem akartalak zavarba hozni. Holnap találkozunk drága Lily – suttogta. Abban a pillanatban kicsöngettek, és nekem ha akartam volna, se volt időm válaszolni neki, mert rögtön kisietett a teremből. Egy percig megkövülve ültem a helyemen, aztán szép lassan elindultam a parkoló felé. Igazából boldog voltam. De az utolsó mondata még jobban zavarba hozott, mint az, amiért bocsánatot kért.
A kocsiját már nem láttam a parkolóban. A kocsim felé néztem, és már láttam is, hogy a lányok mosolyogva várnak.
- Szia! Na, hogy ment? - kérdezte izgatottan Natalie.
- Hát... egész jól – motyogtam zavartan.
Az erdő felé tévedt a pillantásom, és hirtelen beugrott, hogy nekem is nagyon kéne sietnem.
- Bocsi csajok, de rohannom kell. - hadartam, és már be is szálltam a kocsimba.
- Sok sikert! És vigyázz magadra! - súgta nekem Emma.
- Kösz, azon leszek. - mondtam neki. Gyorsan indítottam, és már száguldottam is hazafelé.